Magyar Szárnyak, 1938 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1938-11-01 / 5. szám
IKAONAI REPÜLÉS Az „Asso di bastoni" egyik hőse Az »Asso di bastoni« vadászosztály, a »Oucaracha« nevűvel együtt örök időkre beírta nevét úgy az olasz, mint a spanyol történelembe. Két éve szelik diadalittasan a vérrel áztatott spanyol föld felett elterülő kék ég azúrját s maga a névtelenül hozzájuk tartozás egyértelmű a legnagyobb vitézségi kitüntetéssel. Ha mégis kiemelünk valakit a névtelen hősök legendás táborából, úgy az még köztük is üstökös pályát írt le. Ilyen volt Enrico Schievano hadnagy. Alig töltött köztük néhány hónapot, de azalatt állandóan hűen képviselte az osztály jelvényét, hogy azután egyszerre eltűnjön az annyi hősiességet látó spanyol légből. Ott esett el, a belchitei vörös áttörés idején, 1937. augusztus 26-án, Villamajor és Osera közt a Saragossa-arcvonalon és a többszörösen megérdemelt arany vitézségi érmet csupán szemfedőjére függeszthették. Az olasz »Le Vie dell’Aria« hetilap több számában közölte barátjának írt leveleit, melyekben az eseményeket átélt ember egyéni meglátásait vetette papírra és úgy hisszük, nem célszerűtlen, ha a levelek némelyikét — a feleslegesnek ítélt részek kihagyásával — olvasóink elé hozzuk: Logrono, 1937. április 4. »...a mostani... nehéz háború! A repülők tekintetében kétségkívül sokkal nehezebb az afrikainál s talán a földi csapatok szempontjából is. Az ellenség nagymennyiségű korszerű hadianyaggal rendelkezik. Nem lehet tizenkét gépnél kisebb létszámú vörös őrjáratra akadni. Március 13-án részt vettünk egy légicsatában. Mi kilencen voltunk, az ellenség pedig huszonöten. Mégis megtámadtuk őket. Nekem ez volt a tűzkeresztségem és fejest ugrottam a »forró vízzel telt üstbe«. Ezt a hasonlatot használom, mert az égbolt minden irányában repülőgépek hemzsegtek, felágaskodtak, fordultak, zuhantak ... A nyomjelző lövedékek elsüvítettek az ember füle mellett. Egészen beleszédültem és nem tudtam szemmel követni azt, ami körülöttem történt, őrült módjára nyitottam meg a tűziát s inkább arra ügyeltem, hogy elkerüljem az összeütközést, mint arra, hogy eltaláljam az ellenséget. Jóformán mindig saját gépem farkán tartottam szemeimet és durván belerántottam a kormányba, amint valaki megkísérelte a közelembe való férkőzést. Nem láttam saját gépeinket, melyek magasabban küzdöttek és két perc múlva kikerültem a nagy össze-visszaságból, amikorra a harc is félbeszakadt. ötezer méterrel alattam még izzott egy ellenséges Curtiss váza, amelyet valamelyikünk úgy talált el, hogy lángralobbant és fáklyaként hullott alá. Egyenként tértünk vissza. Közülünk csak egy hiányzott: az üzemanyagtartályát átlőtték és benzinhiány miatt kényszerleszállást kellett végrehajtania, amely mindkettőjük, ő és a gép számára szerencsésen ütött ki. Egyenleg: ellenségből négy, közülünk senki. Szinte kábultan kerültem ki ebből az első légiharcomból. Kicsit szomorkodtam ugyan, hogy többet nem tudok róla mondani, de magam részére mégis sok tapasztalatot szereztem. Örömmel töltött el ellenben az a tudat, hogy félelmet egyáltalában nem éreztem, bár teljesen tisztában voltam a helyzet komolyságával. Egyik pillanatban eszembe jut a lángoló Curtiss iszonyatos képe, amely zuhant, zuhant lefelé, mintha sohasem érne földet. S benne a pilótája, aki nem ugrik ki . . . Rettenetes, de bele kell törődnöm. Március 18-án ötös rajban indultunk. Épen az arcvonal felett, nálunk ezer méterrel alacsonyabban (mi 4500 méteren voltunk) cirkáló úton lévő vörös rajra bukkantunk. Azonnal függőleges zuhanórepülésbe mentünk át azzal a hírhedt emelkedő fordulóval, amelyet annyit láthatni az amerikai repülő filmekben. Már ki is választottam »tyúk«-omat, célzókészülékem nézőkéjét reá állítottam, motorom 3000 percenkénti fordulattal dübörgött s gépem teljesen függőleges síkban — gondolom — 450 km/óra sebességgel zúgott lefelé. Épen csak meg kellett volna nyomnom a főbillentyűt és célom tűzlavinával lett volna elborítva, amikor egyszerre csak azt látom, hogy rajparancsnokom kétségbeesve rántja fel a gépét; mi négyen követjük s pillanatok alatt 1500 méterrel magasabban vagyunk. Ekkor láttam meg csak, hogy egy másik tizenkét gépből álló vörös rajocska épen bukófordulót vett, hogy utána meredeken reánk zuhanjon. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember elveszti az összes érzékeit a látáson kívül s ez, a többi érzék rovására, hirtelen élessé és villámgyorssá válik. Nem érzesz se hideget, se meleget, nem veszel tudomást sem az arcodba freccsenő benzinről, sem a repülőgép erőteljes rezgéseiről. Feljebb emelkedve még két — egyenként tizennégy gépből álló — vörös rajt veszünk észre, amelyek némi távolságban »várakoztak«, hogy felfaljanak bennünket. Öten voltunk ötvenkettő ellen! Északra fordultunk és hazatértünk a lapunkra. Ha öten vagyunk tizenkettő ellen, mindig támadunk és győzünk, de ötvenkettőnek nekimenni, kész öngyilkosság. Naponta végeztünk és végzünk most is cirkáló utakat a földi csapatok légvédelmére: 5000—5500 méteren hajózni, két órán át, állandóan nyitvatartott szemmel tekintgetni a A repülő osztálly jelvénye, melyet Schievano hadnagy szemfedőjére helyezték.