Magyar Szemle 17. kötet (1933. 1-4. sz.)

Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán jubileuma

7­6 MAGYAR SZEMLE 1933 énekelt, dalolm­a a maga szívverésének, lélekzésének belső, sajátos törvényei szerint! Megszólalnak régi magyar költők, „megkésett melódiák" szárnyán vonulnak be a magyar zenébe Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey, azután Ady is; heroikus viaskodások, sötét töprengések, keserű mámorok, szerel­mek, lángolások egyszerre újult, forró életre kelnek egy régi-új magyar ritmus tüzében, a nyelv varázslatos zenei kivirágzásában, egy Európa szá­mára merőben újszerű méloszban. Az egyes ember sorsa immár itt áll előt­tünk , de hogy világa teljessé legyen, nemcsak benne kell megszólalnia az életnek, hanem mögötte, mellette, körülötte is. És most megszólal a hang­s­z­e­r, az anyagból kitörő lélek szimbóluma s önálló létre eszmél egy gor­donka magányos panaszában, két vonóshangszer páros énekében, egy trió­szerenád duhaj táncritmusaiban, két vonósnégyes szivárványosan izzó jele­néseiben. Megszólal a magyar táj, előbb a Nyári este (1906) végtelen vá­gyódásában és rajongó ten­észethimnuszában, majd a Hegyi éjszakák és az Este tündérfátylai között, a Marosszéki táncok erdőzúgása mélyén. S mind­ennek betetőzéséül megszólal a n­é­p, — előbb a népdalfeldolgozások soro­zatában, mint saját „naiv eposzának" dalosa; majd a kórusokban, mint tömeg és sorsközösség; most a Psalmus Hungaricus-ban (1923), mint a magyar s vele minden emberi jajkiáltás, minden eget ostromló szenvedés élőszobra, prófétai harcok tragikus és mégis halhatatlanul győzelmes hőse; azután Háry János­ban (1926), mint napsugaras álmok rezignált álmodója s végül a Székely fonó (1932) színpadán egy immár minden korláttól meg­szabadult nagy emberi színjáték fókuszában, mint ennek a drámának meséje és mesélője, eszméje, háttere és megjelenítője egy személyben. Íme, az egész élet, az egész mindenség énekel a magányos ember körül, beteljesítve és igazolva magányossága sóvárgó álmait; ugyanegy dallam odakint és odabelül, a romokból, mintegy „májusi vessző" érintésére, csodálatos, sokrétű világ támadt s kezdi élni a maga meseszerű életét. S hogy ez az élet mégis mennyire valóság, mily teljes és mélygyökerű valóság, épp az mutatja, hogy minden részletet betölt, mindenütt otthon van és mindent otthonná varázsol. Minden részletre szüksége van : feladatot szab a kicsinyekre és erőtlenekre is, így az új programmnak már legelső tanítása vigasz a csüggedőknek: semmi sem késő, semmi sem hiába ! Ami töredék, még egésszé lehet, az elhibázott kísérlet beállhat egy nagy össze­függés szerves részének; ami tetszhalott, még életre kel egy napon; ami tévedés esett, még helyrehozható s ami beteg, még meggyógyulhat. Szer­vezzük újra a nemzetet, egészséges, igazi életre, mutassunk neki példát a zenével, mutassuk meg, hogyan lehet a magyar zenéből az emberiség zenéje s a magyar gondolatból vitágeszme; ezek Kodály gondolatai, miket cikkek­ben és előadásokban is kifejez. A munkában mindenki részt vehet, mindenki és minden megtalálja a maga helyét, gyermek és felnőtt, jövendő és mult, testvér és idegen; igen, eszméljen, álljon talpra, jöjjön közénk mindenki, keresse meg mindenki a helyet, mely az egészben reá vár, fogózzék össze egyetlen nagy láncba és énekelje a többivel a közös, nagy Melódiát, az új magyar élet melódiáját, melyet nem szabad abbahagynunk és elfelejtenünk,­­ hiszen nemcsak a teljes magyar élet, hanem a teljes emberi élet örök mélosza is ott zeng benne időtlen zengéssel. így lett Kodály, a művész, a reformátor, a nevelő immár az egész nemzet nevelője. Mint minden nagy magyar költő, ő, a magányos úttörő is nemzete problémáiban oldotta meg saját élete problémáit, személyes céljai és feladatai itt bontakoztak ki és valósultak meg, nemzete életfeladataiban. S egyúttal mégis, ugyanakkor túlnőttek a nemzeti kereteken. Mikor a Psal­mus Hungaricus vagy a gyermekkarok úgy csendülnek fel nyugati országok énekkarain, mint e távoli, boldogabb népek saját örömének-bújának éneke.

Next