Magyar Szemle, 2015 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2015 / 1-2. szám - ESSZÉ - Gróh Gáspár: Mába érő háború
MÁBA ÉRŐ HÁBORÚ Egy gyerek számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy az időszámítás vele kezdődött. Ami az ő születése előtt történt, az az őskorban esett meg. Az én nemzedékem már békeidőben született. Állítólag volt valami háború, de az valamikor a homályos, ismeretlen távolságú múltban történhetett. Ezen mit sem változtatott, hogy nyomaival nap mint nap találkoztam. A pesti Duna-parton sétálva még Budáról a kiégett királyi palota kupolájának csontvázát láttam, és az Erzsébethíd rozsdásodó, romos főtartóit deszkapalánk takarta el. Az utcák épülettömbjeit foghíjak tagolták, a kevés mesterember kirakataiban megégett, deformálódott kések, megpörkölt könyvek mellett hibátlan, csillogó, kijavított párjaik voltak láthatók. „Ilyen volt - ilyen lett" volt alájuk írva, biztatásul az arra járóknak, hogy hadirokkant tárgyaikat meg lehet menteni, értő szakember munkája nyomán, mintha nem történt volna semmi. (Nem tudom, hogy már akkor, vagy csak évek múlva jutott eszembe, meg lehetett volna cserélni a csillogó és a megszenesedett tárgyakat. Ahogyan a megbetegedett majd meggyógyított ember eredetileg egészséges volt.) Nagyapám téli cipőjének talpa tankgumiból készült, a hetvenes évek elején abban mentem éjszaka havat lapátolni. A mindennapokban nem bolti spárgával kötöztük össze a kötöznivalókat, hanem a labdányi gombolyagba gyűjtött ejtőernyőzsinórral. És gyermekkorom édenkertjében, ahol minden szabad volt, egyetlen tabut kellett tisztelnünk: a szinte mindenütt utunkba kerülő lőszermaradványokat. A nagyját összeszedték addigra, egy gödörbe gyűjtötték a felnőttek. A gödröt is tiszteltem.