Magyar Szemle 24. kötet (1935. 5-8. sz.)

Kovrig Béla: Agrármunkásbiztosításunk kiépítése és költsége

4­6 MAGYAR SZEMLE 1935 szociális védelmet igérő városokba, minél nagyobb különbség tátong a városi-ipari és a falusi-mezőgazdasági szociálpolitika színvonala között. Ennek meggondolásánál annál komorabbá válunk, minél­inkább tudjuk, hogy Széchenyi jó jobbágyainak unokáiról, a magyar fajta biológiai értéktartalékáról szólunk, amikor a kétmillió lelket számláló mezőgazdasági munkásság szociális védelmének kiépítését sürgetjük. A legmagyarabb, legtősgyökeresebb, a leggyökeresebb és a legszélesebb társadalmi csoportunk életvédelme elsőrendű nemzet­védelem. Ha tehát ezt munkáljuk, a mezőgazdasági munkásbiztosítás kiépítésével nem egyetlen társadalmi csoport részérdekét szolgáljuk, hanem a nemzeti lét egyetemességét. Az Országos Gazdasági Munkáspénztár kifogástalanul látja el törvényes feladatait, a működését megalapozó 1900: XVI. t.-c. és az 1913 : XX. t.-c., a munkaadók és a mezőgazdasági munkások közötti jogviszonyt rendező 1898: II., a gazda és a gazdasági cseléd közötti jogviszonyt szabályozó 1907: XLV. t.-c.-ek ma is hatályban vannak, miért tehát a fontoskodónak látszó kezdeményezés és lelkes sürgetés a mezőgazdasági munkásbiztosítás körül? Azért, mert míg az iparforgalmi munkásság a legsúlyosabb termelési viszonyok köze­pett is élvezi a munkahiány esetére szóló biztosítás kivételével szinte teljesnek mondható szociális biztosítás fejlett szolgáltatási rendszeré­nek minden előnyét, addig a mezőgazdasági munkások és cselédek biztosításánál ugyan mit tapasztalunk? Az öregségi és rokkantsági kötelező biztosítás a maga teljességében hiányzik. A népegészségre legjelentősebb kötelező betegségi biztosítás helyett egy felemás, koros helyzettel találkozunk. Egyedül a kötelező baleseti biztosítás az, ami —­ bár korszerűtlenül, fejletlen szolgáltatási rendszerrel — zavartalanul működik. Az önkéntes biztosítások lehetőségéről ne emlékezzünk meg, mindenütt csődöt mondtak, ahol ezzel kísérleteztek. A mai helyzetben az egy hónapnál rövidebb ideig dolgozó napszámosok és a különleges gazda­sági munkát végző idénymunkások, például aratók és répaszedők még a kötelező balesetbiztosításba sincsenek bevonva. Halált okozó baleset esetén, a sovány végkielégítéstől eltekintve, még a baleset esetére biztosításra kötelezettek hátramaradottai sem részesülnek járadékszerű szolgáltatásban. A betegellátás terén a helybeli munkások minden szolgáltatástól megfosztott mostoha gyermekei a törvényhozásnak. Az idegen községbeli munkást a betegség 8 napjára megillető, példátlanul rövid időtartamú szolgáltatást mai napig nem terjesztették ki a munka­vállalók beteg családtagjaira. Ha ezeken felül tekintetbe vesszük, hogy a cseléd 30 napos kórházi ápolás után magára, illetőleg család­jára marad reáutalva, a cseléd­beteg családtagjai pedig a munka­viszonyból kifolyólag a kórházi ápolásuk esetén támogatásban nem részesülnek és ezt nélkülözik a családtagok is a családfők nem bal­eseti eredetű tartós betegsége idején, elmondhatjuk: mezőgazda­sági munkásnépünk a hazai ipari munkásságéhoz viszonyítva, arány­talanul kedvezőtlen szociális helyzetben senyved. Ilyen helyzetben, a közhatalmi védelemnek ilyen nélkülözésében, hogy ne sóvárognék agrárnépünk az irigyelt közhatalmi pártolás előnyeit élvező városi­ipari munkaviszony után? Ez a helyzet kedvezőtlen a gazdasági

Next