Magyar Szó, 1900. december (1. évfolyam, 260-284. szám)
1900-12-01 / 260. szám
2260. szám. MAGYAR SZÓ December 1. röpiratban meleg hangon emlékezik meg Bánffy Dezső miniszterelnöki működéséről, szeplőtlen hazafiai jelleméről és a magyar nemzeti állam érdekében tett nagy szolgálatairól. Konstatálja, hogy micsoda őszinte lelkesedéssel ragaszkodott a párt a volt miniszterelnökhöz, amely rokoni szenvet a párt nagy többsége még most is őrzi. Végül a most uralkodó felekezeti villongásoktól óvja választóit. A Tribuna kirohanásai. Az egész magyar sajtóban nagy megbotránkozást keltett a napokban a magyar érzésű derék fiatal egyetemi könyvtárnoknak, a román származású Bárbul Jenő dunaa ama leleplezése, hogy a bazilita szerzetesek, Molnár Jánosék, Firczákék és a dákórománok intrigájára kibuktatták a bikszádi kolostor priori székéből az apostoli buzgalmú, igaz magyar hazafit, Pásztory Árkád bazilita szerzetest. E leleplezések miatt most az egész dákóromán sajtó a legvakmerőbben nekiront Barbul Jenő úrnak, sőt a román nemzet árulójának — renegátnak — nevezi. — A leghevesebb e támadásokban a nagyszebeni hírhedt Tribuna, melynek Delamara álnév alatt rejtőző budapesti levelezője — ki értesüléseink szerint valami Mester nevű román joghallgató — Bárbus Jenőt és egy másik budapesti derék hazafias gondolkozású magyar publicistát, dr. Siegesky Józsefet, kik a Tribuna szerint román alapítványok ösztöndíjaiból, román pénzen nevelkedtek fel, mindennek elnevez. Delamara úr e két becsületes magyar hazafit, ép e tiszta hazafiságuk miatt a románság szemében úgy igyekszik feltüntetni, mint a román társadalom két legveszedelmesebb egyénét, s példának hozza fel őket a román szülőknek, hogy őrizkedjenek tőlük, s ne adják fiaikat magyar iskolákba, hová Barbul és Siegesku urék jártak, nehogy oly veszedelmes renegátok váljanak belőlük, mint ezekből. Jól tudjuk azt, hogy Barbul és Siegesku urak vannak oly kipróbált hazafiak, hogy kinevetik a Tribunisták eme terrorizálásait, sőt büszkék arra, hogy a Tribuna támadja őket hazafiságukért, de nem mulaszthatjuk el, hogy ne hívjuk fel az illetékes körök, különösen az ügyészség figyelmét arra, hogy hassanak oda, hogy végre szüntessék be a Tribunának eme féktelen izgatásait, s a hazafias érzésnek büntetlen terrorizálásait. Magyarok Horvátországban. Budapest, nov. 29. A Dunántúl alsó vármegyéiből az áttelepülés Szlavóniába még mindig folyamatban van, a minthogy nem szűntek meg az okok sem, a melyek az előidézték. Somogyban, Zalában, Baranyában óriás terjedelmű kötött birtokok vannak s aránytalanul csekély terület marad a kisgazdaságokra. A nép pedig szorgalmas, takarékos, ért a gazdálkodáshoz s ennélfogva tudná a föld birtokát szaporítani, ha egyáltalán volna megvásárolható föld. De nincs. Ebből aztán a népesség szaporodásával két eredmény következik. Az egyik a kisgazdaságoknak örökösödés útján való szertelen felaprózódása; s másik az eladásra kerülő minden kis földdarabnál jelentkező vevő-konkurrencia folytán a földárak rendkívüli megdrágulása. Viszont Szlavóniában van föld bőven s a horvát paraszt azt se mivelni, se megbecsülni nem tudja úgy, hogy a Somogyban vagy Baranyában eladott 3—4 hold árán a Drávántul 15—20 hold jó minőségű földet lehet vennie. S a magyarnak csak arra van szüksége, hogy az a föld ott legyen a talpa alatt. Munkájával és értelmességével rendrőlrendre kieszi a dologtalan és értelmetlen horvátot. Az az áttelepülés tehát magában nem volna veszedelem, sőt helyesen vezetve elérhetnék általa a ma Szlavóniának nevezett régi magyar vármegyék visszamagyarosítását. Hiszen ma az a magyarság, amely a Dráván innen alig tud megélni, a Dráván túl felvagyonosodik, s ami ezzel együtt jár, szaporodik is sokkal nagyobb mértékben, mint Somogyban vagy Baranyában, ahol éppen a kisgazdaságok számára jutó föld elégtelensége arra indítja a családokat, hogy a születések számát mesterségesen korlátozzák. A Dráván túlra való áttelepülés tehát a magyarság vagyoni és népességi terjeszkedését szolgálhatná, ha átszakadt véreink Szlavóniában meg tudnának magyarnak maradni. Ebben pedig nincs semmi lehetetlenség. Csak arra van szükség, hogy ez az áttelepülési processzus valamely céltudatos vezetést kapjon. Hogy ne egy-egy alsó raj vagy épen csak egy-egy család vágjon neki a véletlennek, a bizonytalannak, hanem egy tervszerű, átgondolt telepítési rendszer vezesse az új települőket a régiek megerősítésére. Ennek a feladatnak a betöltése a Dunántúli Közmivelődési Egyesületnek következetesen elmulasztott kötelessége. Egy pár frázison kívül, mely a „kivándorlás“ miatt jajgatott, nem is foglalkozott vele, még csak addig a mértékig sem, hogy egy kis népies füzetkét adott volna ki, mely a népnek az áttelepülésnél útmutatással szolgál. Holott pedig hát kétségtelen, hogy ezt az átvándorlást a Drávántúlra megakadályozni még ha helyes volna is, éppen a dráván-inneni vármegyék birtokmegoszlási viszonyai következtében teljességgel lehetetlen. A másik feladat volna a már régebben megtelepült magyaroknak a magyarság számára való megmentése. Itt természetesen legelsősorban azok a községek volnának tekintetbe veendők, ahol a magyar lakosság többségben van, vagy legalábbis kompakt tömegben él együtt, aminek pl. Korenica, Apidlak, Imsevoselo, Kresztolovac, R.Gredjani, Brekirska, Kasalovica, Ferezovac, Grubisnepolje, V.-Pizanica, V.-Brljanica és így tovább. Itt kell sietősen a magyar lakosok segítségére sietni, hogy végképp és menthetetlenül el ne horvátosodjanak, úgy a magyar társadalomnak, mint a magyar államnak. Mire van ezeknek az egyszerű embereknek szükségük, hogy magyarok maradjanak ? Magyar templomra és magyar iskolára. És megkaphatják ezt is, azt is, ha megvannak hozzá a financiális eszközeik. A horvát közigazgatási hatóságok malíciája sem ezt, sem azt meg nem akadályozhatja, de még különben is a magyar kormánynak kell lenni annyi erejének és bátorságának, hogy ennek a malíciának az érvényesülését a tehát erről mormogott magában, hogy mindenki megöregedett már. Az alagút épen olyan volt, mint akkor, midőn utoljára ment rajta keresztül. Az alagútról eszébe jutott neki régi szomszédnője, Furnér Mária asszony, aki azért nem ment az alagúton keresztül, mert mindig attól félt, hogy bedől. De most nem dőlt be az alagút, az omnibusz átgurult rajta. A lánchídon gurult és a Dunán hajók úszkáltak. A hajók füstöltek, fütyültek, épen úgy, mint azelőtt. Eddig semmi baj se volt, de a lánchíd után jött a város. Nagy paloták között gurult a kocsi, a boltok fényes ablakaikkal csudálkozva néztek le Knorra. Egy ablakban úri hölgy állt és Knorra nézett szintén, nii milyen furcsa öreg ember 1 mondta. Az emberek siettek a házak mellett és a friss hó, — télen volt ez, — lassan szálldogált. Az öreg asszonyok egyenkint leszálltak, a kocsi ilyenkor sokáig állt és a sapkás ember gyanakodva nézett Knorra, hogy még mindig nem akar leszállni. Tán egész, hátralevő életét a kocsiban akarja tölteni? Knor már az ablakon se mert kinézni. Lehunyta a szemét és úgy gondolkozott az idegen, nagy és zajgó városról, ahová jutott. Pest volna ez ? De kár, hogy a szomszéd pék kisfiát nem hozta magával. Az utcában híre volt, hogy ez a fiú, Károly nevű, úgy ismeri Pestet, mint egy fiákeres. Sok verést is kapott e miatt az apjától, de bár itt volna most. Az alaguton át — amelyen néha átnézegetett Kner Mátyás — Jelényinek se látszott ez a város. Bizonyos, hogy itt senki sem ismeri őt. Mindenütt kinevetik és kicsúfolják, mint az a Károly szokta néha tenni, ha botjával a házak mellett kopog. A sapkás ember rászólt: — Tessék leszállni! Kner engedelmesen felállt és lement a kocsiról. A kocsi tovább döcögött. Az öreg polgár az utcasarokról úgy nézett a kocsi után, mintha otthona, boldogsága és élete döcögne tovább a sárga nagy kocsival. A szürke ló kapkodta a fejét és a kocsis magas bakján keményen ült. Kner megfordult és körülnézett. A sarkon öreg kofa asszony gesztenyét sütött, de mintha aludt volna, csak a szemhéjai mozogtak gyengén, keze, lába, feje mozdulatlan. A kocsik iszonyú sebességgel nyargaltak. Az utca olyan széles volt, mint a Duna. Hol van itt ? Az ördög tudott eligazodni. Az emberek mind siettek mellette ; jött egy pereces fiú és a fülébe énekelt. Majd egy cilinderes ur meglökte, egy uridáma pedig mért Bánják is azt, hogy ő Kner Mátyás, hires polgárcsalád sarjadéka és egykor biró is volt. Régen. Visszament a gesztenyés kofához. A szegletes arcú öregasszony még mindig mozdullatlanul ült és szemhéjait gépiesen mozgatta. Mikor Knor közeledett, felemelte a kezét és a gesztenyére mutatott. Knor megrázta a fejét. A kofa leeresztette a kezét és tovább szunyókált. A friss hó csendesen hullott a nagy város felett, Knor mereven és dideregve bámult a levegőbe. Észre se vette, hogy I esernyőjét elvesztette — soha se vesztette el, I — észre se vette, hogy hátulról megtaszítják, oldalba ütik és rákiáltanak. A kofa kinyújtotta a kezét és megérintette a Knor karját. — Hallja, beteg maga? — kérdezte. Knor megrázta a fejét és elszégyelte magát. Lassú lépésekkel tovább ment, keresztül az utcán, de nem tudta, hogy a kocsik csaknem elgázolták. Sokáig ment egyenesen előre. Ha jobbra-balra tekingetett volna, ha merte volna megnézni a nagy házakat, szép boltokat, asszonyokat és férfiakat, bizonyosan eltévedt volna. De így a láncaidhoz ért. Keresztülment a hídon, majd az alagúton. A Krisztina téren megfordult, és az alagúton át, fejcsóválva visszanézett. Kivette az írást a zsebéből és négyfelé repesztette. — Az ördög vinné el az egész Pestet! — mormogta, város. Mindig tudtam, hogy cudar Krúdy Gyula,