Magyar Szó, 1901. február (2. évfolyam, 28-51. szám)
1901-02-01 / 28. szám
228. szám, Budapest, január 31. A képviselőhöz holnap, pénteken délelőtt 10 órakor tartja legközelebbi ülését. Napirendre több bizottsági tag, egy jegyző választása, kérvényi és mentelmi ügyek tárgyalása van kitűzve. MAGYAR SZÓ A köztisztviselők függetlensége. E cím alatt az „Egyetértés“ a Gyarmathyügyről igy emlékszik meg : Gyarmathynak, a székelyudvarhelyi polgármesternek ügye már el van temetve. Elméleti hivatalos frázisok tömege e polgármestert vétkesnek tüntette föl s a belügyminiszteri kupaktanács a nyilvánosság teljes kizárásával ügyét letárgyalta s őt hivatalvesztésre ítélte s jogtalan és buta címeken megszabott kártérítéssel vagyonában is megrongálni törekedett. Nem erről akarunk tehát ezúttal szólani. Közgazdasági párt. A bécsi „Information“ ma egy szabadelvűpárti képviselő tollából újabb adatokat közöl a közgazdasági pártnak, illetve annak a pártközi koalíciónak előkészületeiről, melynek célja Magyarország közgazdasági regenerálása a teljes gazdasági függetlenség alapján. Az idézett forrás szerint immár Szilágyi Dezsőt is megnyerték ennek az eszmének. A mozgalom vezetői különben már a horvát tartománygyűlés többségével is érintkezésbe léptek, hogy az új koalíció eszméjének a horvátok támogatását is megnyerjék. Román nemzeti gyűlés Aradon. Arad városa román ajkú lakosságának vezetői mozgalmat indítottak oly célból, hogy a magyar kormány a román nemzeti konferenciának Aradon leendő megtartását engedélyezze. A mozgalom élén állanak azok a román korifeusok, akik a román nemzeti komiténak egykor tagjai voltak, de a Ratiu-Coroianu-féle klikkel összekülönböztek s utóbb megegyezésre nem tudtak jutni. Az aradi vezetők Goldis püspök támogatása mellett már megtettek minden készülődést arra nézve, hogy Aradon összehívhassák a román nemzeti Rapaktanácsot. Az aradi konferencia megtartásának az volna a célja, hogy az új választások előtt tisztázhassák a helyzetet és határozzanak a passzivitás abban [s hagyása vagy fentartása tárgyában. Az aradi román nők Goldis vezérlete alatt azzal óhajtják megokolni a magyar kormány előtt a konferencia összehívásainak szükségességét, hogy a konferencián kimondhassák a passzivitás abbahagyását és így ezt véve jó alapul, bemehessenek a parlamentbe. Goldis a román nemzeti politika fészkévé akarja felavatni székvárosát, Aradot. Magától értetődik, hogy a szereplésből kijutna Mangiának is abban az esetben, ha az aradiak elérnék vágyak nem továbbjut, hogy tudniillik a román politika 1i súlypontját áttegyék Aradra. A nagszebeni tribunisták, a brassói intranzigensek és a többi román frakció — mint lapunknak Nagyszebenből írják — nem maradnak tétlenek az aradiak mozgalmával szemben. Nagyszebenben, Brassóban, Naszódon, Szászvároson, Déván, Temesvárt, Lugoson máris erősen tárgyalnak a románok a célból, hogy az aradi nemzeti konferencia összehívásának jogosultsága ellen tiltakozzanak és állást foglaljanak az Aradon hozandó összes határozatokkal szemben. Aradi levelezőnk azt írja nekünk a tribunisták magatartását illetőleg, hogy az aradi román konferencia megtartásának jogosultsága ellen maguknak az aradi románoknak egy igen jelentékeny része is tiltakozni fog. A nóta aztán átcsapott, mint a szikra. Ha itt „Somogyba valósi“ legények fújták az ő bicskanyitogató dalaikat, a matyókok se hagyták magukat. Biztatták az elől lógó, nagy tufa palóckát. — Ne te már tán bizony rozsda feküdte meg a bárzsingodat. Nagyot rázott magán a gyerek, a pipáját kivette a szájából, aztán egy hegyeset köpött és belekapott a nótába. — Aszongya, aszongya, aszongya hogy: Ha az asszony lutri véna A gyerek meg ternó vóna, Hej én milyen boldog lennék! Mert, hogy mennyi ternót nyernék! De a lutrin sobse nyerek, Piz helyett meg gyün a gyerek. De már azt sem neheztelném, Csak adóba kivethetném. Kivethetném, Beszedhetném, A szénámat rendezhetném! Van ennek a nótának még vagy hét szaka, azt mind elfújták a legények. Nótázva vonuljt le hosszú, kígyó alakban az egész sereg. A háborúsdi végét járta, össze volt már keveredve az egész tömeg. Magam sem tudom, hogy került hozzánk a Károly király ezredből két század. Marcona, sötét tekintetű oláhokból és mócokból állt a csapat. Nem igen elegyedtek össze a többiekkel, a magyar fiukkal, megmaradtak egymás között. A legszálasabb fickó volt közöttük ajuon, csak így hívták. Széles vállú, hórihorgas ember, sötét szeméből úgy villogott elő az alattomos szenvedély, mint az odújában megvonult fenevad. No nem is lett volna tanácsos vele kikezdeni, különösen, ha rossz kedvű volt. Közvetlen a háta mögött lovagoltam ekkor és sokáig elnéztem sunyi ábrázatját. Mire gondolhat ez ? min tépelődhet ilyenkor ? Pedig hogy valamin jár az esze, az látszott az arcán. — No Juon, örülsz-e már, hogy nem sokára hazakerülsz ? — Nekem mindegy, domuule. — Hát miért! Nincsenek szüleid ? — Nincsenek. — Hát szeretőd ? — Volt. — Már az sincs ? — Nincs ! És a fickó kihúzta magát, — megvillant a szeme, és láttam, mint szorul ökölbe a keze. — Talán bizony megcsalt ? — Nem a, csak elhagyott!— mondta a s legény s nagyot rántott a vállán. — Ugyan, ugye! Aztán kihez pártolt át ? ! — Aki ott megy! A Vazulhoz, ahhoz a kis nyavalyáshoz, ahhoz a részeges kancsóhoz . . . Juonnak igaza volt; a Vazul mellette egészen eltörpült. Váljon mivel vehette meg a leány szivét. — Majd visszatér még hozzád, — vigasztaltam a legényt. — Nem! a szülei se akarják, meg már az eljegyzés is meg volt. A hikzi is meg lesz, mihelyt a Vazul is hazajön. Ha ugyan meglesz! — tette hozzá felhangon. — No nem szeretnék a Vazul bőrében lenni! — gondoltam magamban. Ez a Juon nem olyan agyagból van gyúrva, hogy a Veronica járól csak úgy kényedén lemondjon. / Február 1. A kath. autonómia és a választások. Budapest, jan. 31. Ezelőtt két héttel volt módunkban hirt adni arról a manőverről, mellyel a klerikálisok az autonómia kérdésében a kormányt sarokba próbálják szorítani. Elmondtuk akkor, hogy az autonómia ügyét az országgyűlési képviselőválasztások előtt döntésre akarják juttatni, hogy a máris nyilvánvaló eredménytelenségből a szabadelvűség mint politikai reddszer ellen a választásokra kortes fegyvert kovácsolhassanak. Értesülésünk volt arról is, hogyan szándékoznak ezt keresztülvinni, nevezetesen, hogy a kongresszus elnökeit szorítani akarják a 12-es illetőleg 27-es bizottság mielőbbi összehívására, hogy ott a kormánnyal s a püspöki karral való érintkezés végett kiküldött hármas albizottság tárgyalásainak eredményéről beszámoljon, s hogy e végből úgy a hercegprímásnál, mint gróf Szapáry Gyula elnöknél bizalmas után a lépések már meg is tétettek. Arról is hírt adtunk, hogy e lépések eredménytelensége esetére 50 aláírót gyűjtenek, a kiknek kívánságára a kongresszus, az ügyrend értelmében azonnal összehívandó. Mennyire pontos volt értesülésünk, bizonyítja Ugron Gábor nyilt levele, melyet jan. 27-iki kelettel gróf Szapáry Gyulához intézett s melyben követelte, hogy a hármas bizottság tárgyalásainak eredménye azonnal terjesztessék a kongresszusi 12-es, illetőleg 27-es bizottság elé, mert különben ő az ügyrend értelmében a kongresszus azonnali összehívását fogja kívánni. Erre a levélre feltűnő sietséggel válaszolt gróf Szapáry Gyula, valószínűleg nem tudatos szándék nélkül, nyilt levélben, mely az ügy elhúzódásának ódiumát a kormányra hárítja s egyben tudatja, hogy a hármas bizottság a püspöki kar küldötteivel jan. 80-án fog találkozni. Ez a találkozás tegnap, úgy tudjuk, megtörtént s a püspöki kar megmaradt régi merev álláspontjánál. A cél azonban el van érve. A felelősséget az autonómiai mozgalom sikertelenségéért a kormányra lehet hárítani, mely belement abba a csapdába, hogy a magas klérust megelőzve tikszírozta a maga álláspontját, holott nyilvánvaló dolog, hogy az állam liberalitásának a mértéke a kath. autonómiával szemben legfőbbképen attól függ, hogy az egyház mekkora jogkört enged át híveinek, hogy tehát az állam a minden tekintetben a maga joghatósága alá tartozó polgárokkal vagy a papirenddel, tehát egy az államtól sok tekintetben független s máshonnan dirigált osztállyal áll-e szemben. Szapáryéknak azonban sikerült az ellenkező modus precedendivel a püspöki kart kivonni a felelősség alól s a kormányt állítani oda bűnbaknak az autonómiai mozgalom sikertelenségéért. Most már, a püspökökkel való értekezés megtörténvén, rövidesen összeül a 27-es bizottság, majd maga a kongresszus plénuma is, ahol konstatáltatni fog, hogy az adott viszonyok közt az autonómiából nem lesz semmi. A néppárt, de különösen a vele konkurráló vagy fraternizáló Ugron-párt csak is ezt akarta, mert ezzel a választásokra megkapta az elkoptatott s immár hatástalan A fickó fütyörészni kezdett, nem akart tovább beszélni. Ott hagytam. Jó bennel voltunk miár a szürkületben, mikor megálltunk. A legénység részben sátorokban volt, részben a szabadban ütött tanyát. Mire a csillagok feljöttek, már magasan lobogtak a lángok. Nem is maradt a faluban meg egy háznak a fedele se épen, mind lelopkodták a legények. A sátorhoz támaszkodva néztem a festői képet. A lobogó láng mellett heverő katonák, a táborból ideszűrödő zsongár, az előkerült furulya és guzlica panaszos hangja, melyet csak néha-néha zavart meg egy-egy hangosabb rikkantás, oly lebilincselő volt. Egyszerre csak Vazul állt előttem. Arcáról a kétségbeesés ritt le. — No, mi az, Vazul? Valami baj van.? — Nagy baj, domuule, nagy baj. Vazul szerecséntlenné van téve ! — No, no, — csak talán nem Juon . . . — Nem tudom . . . de eltűnt a piros kendőm . . . Benne volt a sok paksamóta mind, amit a daskal kór a lakéihoz, benne volt száz forintom . . . — Talán valaki ellopta? — Nem... hiszen mindig nálam volt;— de a mars közben kigomboltam a waffenrockomat . . . Akkor eshetett ki. — Hát mit tehetek én? . . — Talán a Befehlben kiadná, hogy a száz forintot odaadom, csak a paksamétákat adja vissza az, aki megtalálta. — Jól van, Vazul, ezt megtehetem, de nem hiszem, hogy sokra megyünk . . . Talán valami mást is kitalálunk . . . Gyanakodtam Juonra és azon töprengtem, hogy jöhetnék a turpisság nyomára. " Épen jött a Juon.