Magyar Szó, 1967. szeptember (24. évfolyam, 240-269. szám)

1967-09-12 / 251. szám

Kedd, 1967. szeptember 12. MAGYAR SZÓ Színház - Bitél 212 Színház vagy kínzókamra? A wroclavi Teetar La­boratorium ez euró­pai színházi élet leg­izgalmasabb jelenségei közé tartozik. A színházi szakem­berek tömege zarándoka évente Wroclawba azzal a szándékkal, hogy a helyszí­nen ismerkedjen meg az ot­tani színházat körüllengő le­gendával és Jerzy Grotowski, a lengyel varázsló sajátos rendezői módszereivel. Gro­towski színháza már a nevé­ben viseli a kísérletezésre utaló laboratórium szót, s ez egyáltalán nem túlzás, nem divatos, mindenáron új­szerűségre törekvő tetszel­­gés, mert a wroclawi társu­lat fiatal színészei nemcsak művészek, hanem kísérleti — szenvedő — alanyok is Grotowski mester műhelyé­ben, ahol a színészképző leg­fontosabb elemei közé min­denekelőtt a különleges lég­zés- és mozgásgyakorlatok meg a jógi sorolható. S minderre a játék, az elő­adás érdekében van szük­ség. Tulajdon­képpen miben is különbözik a Teater La­boratorium előadása egy szokványos színházi estétől? Sok mindenben. Hogy azonban ezt elmondhassuk, előbb vázolni kell a néző- és játéktér, a színész és kö­zönség kapcsolatát. Színészek és a közönség is a színpa­don foglalnak helyet. A né­zők — egy-egy előadáson csak nyolcvanan lehetnek —­­magas állványokra helyezett padokon ülve, mintegy ma­dártávlatból lesik meg a pa­lánkkal elhatárolt, díszlet nélküli „színpadon” játszó színészeket. Erre az elkülö­nítésre azért van szükség, hogy a közönség ne zavarja a színészt, amikor ez játék közben teljesen átszellemül, súlytalan állapotba jut. A já­téktér egyrészt a régi ró­mai cirkuszi mutatványok színhelyét idézi, másrészt pe­dig műtőasztalra emlékeztet. Rembrandt ismert képét, az Anatómiát juttatja eszünk­be. Aréna és górcső, amely­ben a színész testével és lelkével önkívületi állapotba jut, azonosul, egybeolvad sze­­repével, helyesebben a sze­repnek a rendező által tör­ténő értelmezésével. Mert Grotowski számára a dráma szövege csupán ürügy arra, hogy elénk tárja a felve­tett, taglalt probléma, jelen­ség külön bejáratú, sajátos értelmezését. A belgrádi színházi fesz­tiválon Grotowski társulata Calderon XVII. századi spa­nyol drámaírónak Az állha­tatos herceg című műve alap­ján készített előadásával mutatkozott be. Calderon a barokk irodalom legnagyobb drámaírója, műveiben a kor összes jellegzetessége a vég­telen, mértéktelen fokozás, az érzelmi túltelítettség és a súlyos nyelvi pompa egy­aránt megtalálható. Ahogy­­ egyik méltatója írta: „Da­rabjaiban az emberek nem emberek, hanem hősök, a gazemberek nem csavarok, hanem gonosztevők, a szere­lem nem szerelem többé, ha­­nem divatbetegség, a becsü­­­­let nem etikai érzés, hanem pszichoneoretikus elfajulás, a féltékenység nem kín többé, hanem őrület”. S ehhez hoz­zátehetjük, az állhatatosság nem emberi hősiesség, nem közönséges kitartás, hanem túlvilági tulajdonság, szent, átszellemüléssel járó feladat­vállalás. Mivel pedig Gro­towski számára mindennél fontosabb, hogy a színész ne ember, hanem a szerepévé átlényegült szellem legyen, érthető, hogy a rendíthetet­­lenséget dicsőítő barokk szerző drámája kiváló alka­lom sajátos rendezői elkép­zelésének megvalósítására. Grotowski jelentősen rövidí­tette Calderon drámáját, s a gazdag nyelvi tobzódást csapongó érzelmi áradattá változtatta, a szöveg elvesz­tette eredeti funkcióját, csu­pán arra szolgál, hogy ez időszakosan visszatérő ismét­lésekkel fokozza a színészek eksztázisát, az átlényegülés hőfokát. Persze kár, hogy a szöveg teljes ismerete hiá­nyában nem érthettük azo­kat az utalásokat, amelyek — mivel Az állhatatos her­ceg a nagy romantikus köl­tő, Jan Slowacki fordításá­ban a lengyelek nemzeti eposzává lett a múlt század végén — mélyen benne gyö­kereznek a lengyel valóság­ban, a múltban és esetleg a jelenben is. Hogy fogadta a belgrádi közönség a Teater Labora­torium előadását? Megdöb­benve, megbabonázva, mint­ha sokk érte volna. Nem tud­tunk ítéletet alkotni a lá­tottakról, nem tudtuk eldön­teni, hogy színházban vol­tunk-e vagy pedig fanatikus önkínzók összejövetelét lát­tuk. (Grotowski ugyanis nem­csak Meyerholdtól, Sztanyisz­­lavszkijtól, Vahtangortól, ha­nem a kegyetlenség színházá­ra esküsző Artaud-tól is ta­nult). Egy-két eltévedt taps hangzott el csak szégyellő­­sen, mert a különleges lát­vány szemtanúi úgy gondol­ták, illetlenség lenne meg­tapsolni az egymást dereka­san megkínzó és megizzesz­­tő, önkívületi állapotban li­hegő, hörgő színészek játé­kát”. Kifelé igyekezve újságírók és kritikusok rendre így szól­tak egymáshoz: mit is írok én erről? GEROLD László ! TELEVÍZIÓ Utolsó akció volt a címe annak a történetnek, amely­­lyel jelképesen véget ért a Gedeon a Scotland Yardból című bűnügyi sorozat. Gede­on nem hozta úgy lázba a krimikedvelők táborát, mint a Leleplezett város vagy an­nak idején a nagy sikerű Angyal-sorozat. A műfaj sze­lídebb ártatlanabb fajtájához tartozott, és a főfelügyelő is inkább középkorú üzletem­berre, mint rejtélyes gyil­kosságokat megoldó mester­­detektívre hasonlított. No de a rejtélyek sem vol­tak kibogozhatatlanok, meg­oldásuk nem okozott különö­sebb nehézséget. Halott az volt, de izgalom már jóval kevesebb, mert a felügyelő helyett leginkább a véletlen, az események logikus me­nete leplezte le a bűnösöket. Ezek pedig többnyire rögesz­més szkizofrének, sajnálatra méltó szélhámosok voltak, mintsem nagystílű, minden hájjal megkent, elvetemült gonosztevők. Ilyen volt a Gedeon, és nem is búsulunk túlságosan azért, mert búcsút kellett venni a sorozattól. Hiszen az irodalomban, a művészetben mindig csak a teljes mérték­ben elkötelezett, felfokozott, magas izzású művek szá­míthattak elismerésre, irá­nyították maguk felé a köz­vélemény figyelmét. Tudjuk, hogy egy krimi­sorozat még nem irodalom, nem is művészet, de mégis csak akkor lehet sikere, ha műfaji szempontból hibátlan alkotás, ha töményített iz­galmat tud nyújtani hódoló­inak. Búcsúzzunk el Gedeontól, és felejtsük is el minél előbb. .. Búcsú Gedeontól Hangya András, London A siker fényében Hogyan fogadta a velencei elismerést a főszereplő, a rendező és az igazgató A Reggel sikere a velen­cei fesztiválon filmeseink körében nagy megelégedést keltett, de bizonyos mérték­ben meglepetést is. Érthető­­leg, hiszen hosszú évek után most szerepeltünk először Velencében, a világ e legré­gibb és legtekintélyesebb fesztiválján. Nem csoda te­hát, hogy kissé szorongással várta mindenki Puriša Djordjević művének bemu­tatóját. A vetítés után fel­engedett a hangulat, amikor pedig kihirdették az ered­ményeket, óriási volt az öröm. Ljubiša Samardžić, a leg­jobb férfifőszereplőnek járó Volpi-serleg nyertese,­­ nem tudott magához térni a meg­lepetéstől. Egészen hihetet­lennek tűnt neki, hogy az ő alakítását minősítették a legjobbnak. „Olyan színé­szek, mint Marcello Mastro­­ianni, Páger Antal, Dirk Bogarde voltak a konkur­­renseim, és ne legyek meg­lepetve”, mondotta. Hogy valóban nem számí­tott ilyen elismerésre, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem hozott magá­val szmokingot, a fesztivál kötelező estélyi öltözetét. Puriša Djorđjević, a Reg­gel rendezője az egész fesz­tivál alatt azt hangoztatta, már az is elég nagy elisme­rés, hogy filmje versenyez. Nem érdekli túlságosan, ho­gyan fogadják filmjét, szá­mára fontos a hazai siker. „Különben is filmjeim csak addig érdekelnek igazán, amíg készítem őket”, mon­dotta egy alkalommal. Ami­kor azonban megtudta a hi­vatalos bíráló bizottság dön­tését, csak úgy ragyogott az örömtől. Kérdésünkre, hogy elégedett-e a sikerrel, azt válaszolta: „Mi az hogy elé­gedett vagyok, nagyon is, fantasztikus eredmény ez”. Vicko Raspor, a Dunav vállalat igazgatója (az ő produkciójában készült a film) a bemutatóig úgy szurkolt, mint egy kisdiák. Hallgatag volt, alig lehetett szavát hallani. Izgalmát mindenesetre igyekezett lep­lezni, de látszott rajta, hogy nem mindegy neki, ho­gyan vizsgázik vállalata el­ső játékfilmjével. A sikeres bemutató után egyszeriben megjött a szava. Amikor pe­dig Chiarini professzor kö­zölte, hogy Samardžić kap­ta a férfifőszerep díját, ma­darat lehetett volna vele fo­gatni, úgy örült. „Nagyon, nagyon elégedett vagyok”, mondta vidáman. A velencei díj azonban nemcsak egyéni siker, ha­nem elismerés filmművésze­tünk számára is, mely az idén vált valóban ismertté a világon, öt játékfilm-fesz­tiválon szerepeltünk ebben az évben, s egyikről sem tértünk vissza valamilyen díj nélkül. (I) Neda Arneric és Ljubiša Samardžić a Reggel egyik jelenetében 9. oldal /^1 • • I • Г • Г I Civilizációnk nagy „félrebeszélője“ Marcel Duchamp 80 éves A legfurcsább egyéniségek közé tartozik. Már a század elején reagált a szériaterme­lés „veszélyére”, a fölhal­mozott anyagi javak ismét­lődő középszerűségeire cini­kus művészettel válaszolt. Breton ismerte föl forradal­mi szellemét elsőnek. 1887. június 28-án Fran­ciaországban Blainville Rouen melletti faluban szü­letett, atyja ügyvéd volt, he­ten voltak testvérek, négyen közülük művészek lettek. Marcel Duchamp először impresszionista stílusban fes­tett pár képet, de végigpró­bálta az összes akkori stí­lusmozgalmakat. Fiatalon megismerkedett Apollinaire­­vel, Ph­ebiaval, Max Jacob­­bal stb. 1912-ben festette a híres „A lépcsőn lejövő Mez­telen” képét, melyet New Yorkban ez Armory Show­­ban kiállított. Ezután követ­keztek azok a képek, ame­lyekben, mint a „Szomorú fiatalember a vonatban” cí­mű alkotásában, a kettős mozgás relativitását kutatta, mintha csak Einstein gon­dolatai foglalkoztatták volna festészetét. Ezt a képet fel­háborodással fogadták az Armory Show-ban, egy kri­tikus azt írta képéről: „olyan, mint egy robbanás a cserép­­égetőben”. Amikor 1915-ben New Yorkba érkezett, az újságíróknak nyilatkozott. Az Arts and Decoration 1915 szeptemberi számában ezt írta: „A képromboló Marcel Duchamp a művészeti néze­teket mindenestül megdönti.” Ez a kijelentés fontos a mai mozgalmak történetében, mert ekkor kezdődött a „kép­rombolás” korszaka, amely az esztétikai nézeteket alap­jaiban változtatta meg. Duchamp szerepét mi sem világítja meg jobban, mint az a tény, hogy ötven év után kiderült, hogy a dadaiz­­mus csak tetszhalott volt, és Amerikában meg Európában újra él. Duchamp az atyja a ready-made-nek. A közhasz­nálati tárgyak eredeti ren­deltetését mellőzve új vagy más célra használta fel el­sőnek. Elektromos porcelán­­ szigetelőket és motorgyártyá­­kat aplikált üveg alatt, ké­peihez vázlatként készítette ezeket. Egyik ily módon szü­letett képe A menyasszony lemeztelenítése saját aggle­gényei által című alkotása. Egy klasszikus vonalú arc­képrajzát nagy vastag ka­viccsal egészítette ki, mely rettenetes kődaganatként hat az alsó állkapocs helyén. Duchamp volt az, aki 1919- ben Párizsba visszatértekor bajusszal és sze­kállal dí­szítette fel a Jocondát. Fel­háborító volt, amikor egy utcai klozettát küldött saját műveként egy kiállításra, és különböző használati tárgya­kat. Ezzel az ötlettel közöl­te esztétikájának a lényegét: a művészetben nem a mes­terség, hanem a magatartás a legfontosabb, vagyis az az erő, mellyel a művészek fel­ruházhatnak tárgyakat, és új viszonyokat fejezhetnek ki velük, még ha csúfolódva is. Duchamp alapítója lett az eseményjátékoknak (happe­ning) nevezett látványos cse­lekményművészetnek. Du­champ után már számtalan művész alkotja műveit ké­szen talált vagy alig meg­változtatott tárgyakkal, hul­ladékokkal, szen­oníval, pré­selt félkész anyagokkal. Duchamp gúnynak fogad­ta a szériatermelést, a mú­zeumokat, melyekről azt tart­ja, hogy szellemi lustaságra nevelnek. A meg nem ismét­lődő pillanatot akarta min­dig megragadni, mert elvi­selhetetlen számára az is­métlés. Különös szerepű fes­tő, a tárgyak elrendezésének segítségével gondolkodó, mozgalmakat elindító mű­vész, Herbert Read azt mondta, hogy „Duchamp és Ph­ebie a gépet sohasem úgy tüntették fel, mintha a gép esztétikáját elfogadták volna. Műveik a gépek elle­ni lázadás, mindketten el­lenzik az emberi értékeknek a mechanikai értékek alá való rendelését.” ÁCS József

Next