Magyar Szó, 1967. szeptember (24. évfolyam, 240-269. szám)
1967-09-12 / 251. szám
Kedd, 1967. szeptember 12. MAGYAR SZÓ Színház - Bitél 212 Színház vagy kínzókamra? A wroclavi Teetar Laboratorium ez európai színházi élet legizgalmasabb jelenségei közé tartozik. A színházi szakemberek tömege zarándoka évente Wroclawba azzal a szándékkal, hogy a helyszínen ismerkedjen meg az ottani színházat körüllengő legendával és Jerzy Grotowski, a lengyel varázsló sajátos rendezői módszereivel. Grotowski színháza már a nevében viseli a kísérletezésre utaló laboratórium szót, s ez egyáltalán nem túlzás, nem divatos, mindenáron újszerűségre törekvő tetszelgés, mert a wroclawi társulat fiatal színészei nemcsak művészek, hanem kísérleti — szenvedő — alanyok is Grotowski mester műhelyében, ahol a színészképző legfontosabb elemei közé mindenekelőtt a különleges légzés- és mozgásgyakorlatok meg a jógi sorolható. S minderre a játék, az előadás érdekében van szükség. Tulajdonképpen miben is különbözik a Teater Laboratorium előadása egy szokványos színházi estétől? Sok mindenben. Hogy azonban ezt elmondhassuk, előbb vázolni kell a néző- és játéktér, a színész és közönség kapcsolatát. Színészek és a közönség is a színpadon foglalnak helyet. A nézők — egy-egy előadáson csak nyolcvanan lehetnek —magas állványokra helyezett padokon ülve, mintegy madártávlatból lesik meg a palánkkal elhatárolt, díszlet nélküli „színpadon” játszó színészeket. Erre az elkülönítésre azért van szükség, hogy a közönség ne zavarja a színészt, amikor ez játék közben teljesen átszellemül, súlytalan állapotba jut. A játéktér egyrészt a régi római cirkuszi mutatványok színhelyét idézi, másrészt pedig műtőasztalra emlékeztet. Rembrandt ismert képét, az Anatómiát juttatja eszünkbe. Aréna és górcső, amelyben a színész testével és lelkével önkívületi állapotba jut, azonosul, egybeolvad szerepével, helyesebben a szerepnek a rendező által történő értelmezésével. Mert Grotowski számára a dráma szövege csupán ürügy arra, hogy elénk tárja a felvetett, taglalt probléma, jelenség külön bejáratú, sajátos értelmezését. A belgrádi színházi fesztiválon Grotowski társulata Calderon XVII. századi spanyol drámaírónak Az állhatatos herceg című műve alapján készített előadásával mutatkozott be. Calderon a barokk irodalom legnagyobb drámaírója, műveiben a kor összes jellegzetessége a végtelen, mértéktelen fokozás, az érzelmi túltelítettség és a súlyos nyelvi pompa egyaránt megtalálható. Ahogy egyik méltatója írta: „Darabjaiban az emberek nem emberek, hanem hősök, a gazemberek nem csavarok, hanem gonosztevők, a szerelem nem szerelem többé, hanem divatbetegség, a becsület nem etikai érzés, hanem pszichoneoretikus elfajulás, a féltékenység nem kín többé, hanem őrület”. S ehhez hozzátehetjük, az állhatatosság nem emberi hősiesség, nem közönséges kitartás, hanem túlvilági tulajdonság, szent, átszellemüléssel járó feladatvállalás. Mivel pedig Grotowski számára mindennél fontosabb, hogy a színész ne ember, hanem a szerepévé átlényegült szellem legyen, érthető, hogy a rendíthetetlenséget dicsőítő barokk szerző drámája kiváló alkalom sajátos rendezői elképzelésének megvalósítására. Grotowski jelentősen rövidítette Calderon drámáját, s a gazdag nyelvi tobzódást csapongó érzelmi áradattá változtatta, a szöveg elvesztette eredeti funkcióját, csupán arra szolgál, hogy ez időszakosan visszatérő ismétlésekkel fokozza a színészek eksztázisát, az átlényegülés hőfokát. Persze kár, hogy a szöveg teljes ismerete hiányában nem érthettük azokat az utalásokat, amelyek — mivel Az állhatatos herceg a nagy romantikus költő, Jan Slowacki fordításában a lengyelek nemzeti eposzává lett a múlt század végén — mélyen benne gyökereznek a lengyel valóságban, a múltban és esetleg a jelenben is. Hogy fogadta a belgrádi közönség a Teater Laboratorium előadását? Megdöbbenve, megbabonázva, mintha sokk érte volna. Nem tudtunk ítéletet alkotni a látottakról, nem tudtuk eldönteni, hogy színházban voltunk-e vagy pedig fanatikus önkínzók összejövetelét láttuk. (Grotowski ugyanis nemcsak Meyerholdtól, Sztanyiszlavszkijtól, Vahtangortól, hanem a kegyetlenség színházára esküsző Artaud-tól is tanult). Egy-két eltévedt taps hangzott el csak szégyellősen, mert a különleges látvány szemtanúi úgy gondolták, illetlenség lenne megtapsolni az egymást derekasan megkínzó és megizzesztő, önkívületi állapotban lihegő, hörgő színészek játékát”. Kifelé igyekezve újságírók és kritikusok rendre így szóltak egymáshoz: mit is írok én erről? GEROLD László ! TELEVÍZIÓ Utolsó akció volt a címe annak a történetnek, amelylyel jelképesen véget ért a Gedeon a Scotland Yardból című bűnügyi sorozat. Gedeon nem hozta úgy lázba a krimikedvelők táborát, mint a Leleplezett város vagy annak idején a nagy sikerű Angyal-sorozat. A műfaj szelídebb ártatlanabb fajtájához tartozott, és a főfelügyelő is inkább középkorú üzletemberre, mint rejtélyes gyilkosságokat megoldó mesterdetektívre hasonlított. No de a rejtélyek sem voltak kibogozhatatlanok, megoldásuk nem okozott különösebb nehézséget. Halott az volt, de izgalom már jóval kevesebb, mert a felügyelő helyett leginkább a véletlen, az események logikus menete leplezte le a bűnösöket. Ezek pedig többnyire rögeszmés szkizofrének, sajnálatra méltó szélhámosok voltak, mintsem nagystílű, minden hájjal megkent, elvetemült gonosztevők. Ilyen volt a Gedeon, és nem is búsulunk túlságosan azért, mert búcsút kellett venni a sorozattól. Hiszen az irodalomban, a művészetben mindig csak a teljes mértékben elkötelezett, felfokozott, magas izzású művek számíthattak elismerésre, irányították maguk felé a közvélemény figyelmét. Tudjuk, hogy egy krimisorozat még nem irodalom, nem is művészet, de mégis csak akkor lehet sikere, ha műfaji szempontból hibátlan alkotás, ha töményített izgalmat tud nyújtani hódolóinak. Búcsúzzunk el Gedeontól, és felejtsük is el minél előbb. .. Búcsú Gedeontól Hangya András, London A siker fényében Hogyan fogadta a velencei elismerést a főszereplő, a rendező és az igazgató A Reggel sikere a velencei fesztiválon filmeseink körében nagy megelégedést keltett, de bizonyos mértékben meglepetést is. Érthetőleg, hiszen hosszú évek után most szerepeltünk először Velencében, a világ e legrégibb és legtekintélyesebb fesztiválján. Nem csoda tehát, hogy kissé szorongással várta mindenki Puriša Djordjević művének bemutatóját. A vetítés után felengedett a hangulat, amikor pedig kihirdették az eredményeket, óriási volt az öröm. Ljubiša Samardžić, a legjobb férfifőszereplőnek járó Volpi-serleg nyertese, nem tudott magához térni a meglepetéstől. Egészen hihetetlennek tűnt neki, hogy az ő alakítását minősítették a legjobbnak. „Olyan színészek, mint Marcello Mastroianni, Páger Antal, Dirk Bogarde voltak a konkurrenseim, és ne legyek meglepetve”, mondotta. Hogy valóban nem számított ilyen elismerésre, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem hozott magával szmokingot, a fesztivál kötelező estélyi öltözetét. Puriša Djorđjević, a Reggel rendezője az egész fesztivál alatt azt hangoztatta, már az is elég nagy elismerés, hogy filmje versenyez. Nem érdekli túlságosan, hogyan fogadják filmjét, számára fontos a hazai siker. „Különben is filmjeim csak addig érdekelnek igazán, amíg készítem őket”, mondotta egy alkalommal. Amikor azonban megtudta a hivatalos bíráló bizottság döntését, csak úgy ragyogott az örömtől. Kérdésünkre, hogy elégedett-e a sikerrel, azt válaszolta: „Mi az hogy elégedett vagyok, nagyon is, fantasztikus eredmény ez”. Vicko Raspor, a Dunav vállalat igazgatója (az ő produkciójában készült a film) a bemutatóig úgy szurkolt, mint egy kisdiák. Hallgatag volt, alig lehetett szavát hallani. Izgalmát mindenesetre igyekezett leplezni, de látszott rajta, hogy nem mindegy neki, hogyan vizsgázik vállalata első játékfilmjével. A sikeres bemutató után egyszeriben megjött a szava. Amikor pedig Chiarini professzor közölte, hogy Samardžić kapta a férfifőszerep díját, madarat lehetett volna vele fogatni, úgy örült. „Nagyon, nagyon elégedett vagyok”, mondta vidáman. A velencei díj azonban nemcsak egyéni siker, hanem elismerés filmművészetünk számára is, mely az idén vált valóban ismertté a világon, öt játékfilm-fesztiválon szerepeltünk ebben az évben, s egyikről sem tértünk vissza valamilyen díj nélkül. (I) Neda Arneric és Ljubiša Samardžić a Reggel egyik jelenetében 9. oldal /^1 • • I • Г • Г I Civilizációnk nagy „félrebeszélője“ Marcel Duchamp 80 éves A legfurcsább egyéniségek közé tartozik. Már a század elején reagált a szériatermelés „veszélyére”, a fölhalmozott anyagi javak ismétlődő középszerűségeire cinikus művészettel válaszolt. Breton ismerte föl forradalmi szellemét elsőnek. 1887. június 28-án Franciaországban Blainville Rouen melletti faluban született, atyja ügyvéd volt, heten voltak testvérek, négyen közülük művészek lettek. Marcel Duchamp először impresszionista stílusban festett pár képet, de végigpróbálta az összes akkori stílusmozgalmakat. Fiatalon megismerkedett Apollinairevel, Phebiaval, Max Jacobbal stb. 1912-ben festette a híres „A lépcsőn lejövő Meztelen” képét, melyet New Yorkban ez Armory Showban kiállított. Ezután következtek azok a képek, amelyekben, mint a „Szomorú fiatalember a vonatban” című alkotásában, a kettős mozgás relativitását kutatta, mintha csak Einstein gondolatai foglalkoztatták volna festészetét. Ezt a képet felháborodással fogadták az Armory Show-ban, egy kritikus azt írta képéről: „olyan, mint egy robbanás a cserépégetőben”. Amikor 1915-ben New Yorkba érkezett, az újságíróknak nyilatkozott. Az Arts and Decoration 1915 szeptemberi számában ezt írta: „A képromboló Marcel Duchamp a művészeti nézeteket mindenestül megdönti.” Ez a kijelentés fontos a mai mozgalmak történetében, mert ekkor kezdődött a „képrombolás” korszaka, amely az esztétikai nézeteket alapjaiban változtatta meg. Duchamp szerepét mi sem világítja meg jobban, mint az a tény, hogy ötven év után kiderült, hogy a dadaizmus csak tetszhalott volt, és Amerikában meg Európában újra él. Duchamp az atyja a ready-made-nek. A közhasználati tárgyak eredeti rendeltetését mellőzve új vagy más célra használta fel elsőnek. Elektromos porcelán szigetelőket és motorgyártyákat aplikált üveg alatt, képeihez vázlatként készítette ezeket. Egyik ily módon született képe A menyasszony lemeztelenítése saját agglegényei által című alkotása. Egy klasszikus vonalú arcképrajzát nagy vastag kaviccsal egészítette ki, mely rettenetes kődaganatként hat az alsó állkapocs helyén. Duchamp volt az, aki 1919- ben Párizsba visszatértekor bajusszal és szekállal díszítette fel a Jocondát. Felháborító volt, amikor egy utcai klozettát küldött saját műveként egy kiállításra, és különböző használati tárgyakat. Ezzel az ötlettel közölte esztétikájának a lényegét: a művészetben nem a mesterség, hanem a magatartás a legfontosabb, vagyis az az erő, mellyel a művészek felruházhatnak tárgyakat, és új viszonyokat fejezhetnek ki velük, még ha csúfolódva is. Duchamp alapítója lett az eseményjátékoknak (happening) nevezett látványos cselekményművészetnek. Duchamp után már számtalan művész alkotja műveit készen talált vagy alig megváltoztatott tárgyakkal, hulladékokkal, szenoníval, préselt félkész anyagokkal. Duchamp gúnynak fogadta a szériatermelést, a múzeumokat, melyekről azt tartja, hogy szellemi lustaságra nevelnek. A meg nem ismétlődő pillanatot akarta mindig megragadni, mert elviselhetetlen számára az ismétlés. Különös szerepű festő, a tárgyak elrendezésének segítségével gondolkodó, mozgalmakat elindító művész, Herbert Read azt mondta, hogy „Duchamp és Phebie a gépet sohasem úgy tüntették fel, mintha a gép esztétikáját elfogadták volna. Műveik a gépek elleni lázadás, mindketten ellenzik az emberi értékeknek a mechanikai értékek alá való rendelését.” ÁCS József