Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1971-04-08 / 96. szám
2. oldal KOMMUNISTA Államiság és önigazgatás KEREKASZTAL-ÉRTEKEZLET ZÁGRÁBBAN (Folytatás az 1. oldalról) gazdasági funkciónak kell elhalniuk, majd a belső és politikai, végül pedig a külpolitikai funkcióknak is. Az elhalásnak ezt a folyamatát a függelékek jól szabályozták, most már tehát csak a köztársasági alkotmányban és törvényhozásban kell tovább kidolgozni. A szabályozó tevékenységnek a köztársaságok, községek és munkaszervezetek közötti felosztásával úgyszintén fokozódik majd az önigazgatási szabályozás folyamata. Ezzel kapcsolatban érthető, hogy a túlságosan részletes köztársasági törvényhozás leszűkítené a teret az önigazgatási struktúrák sokrétű szervezkedése előtt. E folyamatok a konkrét, mindennapi harctól fügnek, attól, hogy a haladó erők minden konkrét esetben milyen mértékben tudják kiharcolni azt, hogy a politikai rendszer változásai által nyújtott lehetőségeket minél előbb kihasználjuk az önigazgatás további megszilárdítására. Az alkotmányreform ugyanis magában véve semmit sem oldhat meg. Ez a reform csupán elengedhetetlenül szükséges feltétel, amely nélkül az önigazgatási struktúrák és a szervezett társadalmi erők nem tudnának sikeresen szembeszállni a jól megszervezett etatista struktúrákkal. — Ha a mai pozíciókból és felismerésekből kiindulva értékeljük föderációnk eddigi fejlődését — szólalt meg Ivan Kristan —, azt mondhatjuk, hogy egyes viták mellékzöngéi szerint az eddigi föderációt mintha valaki ránk kényszerítette volna, mintha nem a mi föderációnk lett volna, mintha tulajdonképpen nem lettünk volna sem szabadok, sem egyenjogúak. Egyes vitákban tehát fellelhetők a negatív értelemben vett nacionalizmus elemei. Ami az önigazgatás és az államiság közötti viszonyokat illeti, nálunk az az egyoldalú nézet jutott kifejezésre, hogy az önigazgatás fogalmába kizárólag az tartozik, ami a munkaszervezet szintjén és esetleg még a munkaszervezetek közötti viszonyok terén történik, s mindaz, ami a munkaszervezeten kívül van, nem más, mint etatizmus. Ezúttal éppen e belső ellentét problémájára kell rámutatnunk, valamint az állam problémájára, amelynek a történelem folyamán két pólusa volt: az egész történelemben túlnyomórészt az uralkodó osztály osztályfegyvere volt, ugyanakkor azonban egy másik funkcióval is rendelkezett: a társadalom képviselőjének funkciójával. Nem csak az uralkodó osztály javára, hanem az egész társadalom tagjainak, tehát a többi osztálynak a javára is intézte az ügyeket. A történelmi materializmus szempontjából az állam elhalása e két ellentét harcában folyik. A történelmi folyamatban tehát az államnak, mint az egész társadalom képviselőjének kell, túlsúlyba jutnia. Az állam elhalásának folyamata éppen ebben van, nem pedig az egyes állami szervek feloszlatásában. Ez a so e folyamat a termelőeszközök fölötti társadalmi tulajdon feltételei között kezd valóraválni, amikor az állam már megtette azt a lépést, amely „az egész társadalom igazi képviselőjének” helyzetébe juttatja az egész társadalom „formális” képviselőjének funkciójából, ahogyan Engels . Ami engem illet, véleményem szerint, nem helyes így megítélni eddigi fejlődésünket, amelynek útján meg is közösen haladtunk, közös harcot folytattunk. Éppen arra kellene rámutatnunk, ami közös, mert ha most azt kezdenénk bizonyítani, hogy mindannyian vnlőtlen helyzetben voltunk, ki voltunk használva, felmerülne a kérdés, ki kényszerítette ránk az eddigi föderációt. A viták tehát ilyen irányba terelődhetnének, s ez valóban helytelen lenne. — Hogy félreértés ne essék — mondta Zdravko Tomnác — hangsúlyozni szeretném, hogy véleményem szerint eddigi fejlődésünk sok tekintetben szükségesnek bizonyult mert amikor munkásosztályunk még gyenge volt, erős osztályellenségekkel álltunk szemben, a Tájékoztató Iroda határozata után gazdasági zárlat alá helyeztek bennünket, stb. s ez sok mindenben hatott oda, hogy fejlődésünk olyan legyen, amilyen volt. Egyáltalán nem úgy akartam értékelni, illetve bírálni fejlődésünk eddigi útját, mint szubjektív hibát, hanem síkraszállok azért, hogy vitáinkban mondjuk ki: meghatározott viszonyok alapján fejlődtünk, ezek a viszonyok azonban most megváltoztak, tehát másként kell továbbfejlődnünk. — Emlékezzünk vissza — kapcsolódott ismét a beszélgetésbe Ivan Kristan —, hogy a háború után úgy véltük: nálunk megoldódott a nemzeti kérdés. Ez volt a háború utáni ideológiánk. Sőt 1953-ban még alkotmányreformunkat is így állítottuk be. Feltételezve, hogy a nemzeti kérdés megoldódott, a Népek Tanácsát, mint önálló tanácsot kirekesztettük a Szövetségi Szkupstinából, s többé-kevésbé formális testületté vált parlamenti rendszerünkben, mondja. Ez a folyamat most lényegében véve elmélyül, úgy, hogy az állam számára a társadalmi tulajdon alapján és a szocialista viszonyok feltételei között lehetőség nyílik arra, hogy a további fejlődésben mindinkább az egész társadalom képviselőjévé váljon. S a társadalom azon szükségletének szempontjából válik azzá, hogy ésszerű szervezet legyen, amelynek minél hatékonyabban és ésszerűbben kell végeznie bonyolult funkcióit. Ilyen értelemben az állam intézményeivel együtt mint a társadalom képviselője nem áll ellentétben az önigazgatás fejlődésével. Ebben a folyamatban valójában önmagát alakítja át, hogy funkcióit önigazgatási módon végezze. Nem arról van tehát szó, hogy az önigazgatás csupán a munkaszervezetek keretében és egymás közötti viszonyaiban honosodjon meg, hanem, komplex társadalmi viszonynyá váljon, az állami funkciók önigazgatási funkciókká alakuljanak, az állam tehát, mint mondani szokás, az egész társadalom eszköze, „szolgája” legyen, nem pedig osztályjellegű ura. A köztársaságoknak nem kell vállalniuk a föderáció mint állam egész örökségét . Amikor a köztársaságok államiságának erősödéséről beszélünk — állapította meg Cedo Grbic — úgy gondolom, hogy ezt a kérdést Jugoszlávia összességével kapcsolatban kell megvitatnunk. Az alkotmányos változások az állam egész szerepének szempontjából, tehát a föderáció, a köztársaságok és a községek szempontjából egy lépést jelentenek előre az állam szerepének csökkentése, tehát a hatalom minden tényezője szerepének korlátozása felé. Ha ebből a tételből indulunk ki, a legfőbb változások a föderáció mint állam szerepének a köztársaságok, illetve a társult munka javára való átalakulásával állnak összefüggésben. Véleményem szerint a köztársaságoknak nem kell átvenniük a föderáció mint állam egész örökségét. A köztársaságnak, igaz, vállalnia kell a föderáció funkcióinak egy hányadát, mert ezeket most nem számolhatjuk fel. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a hatáskörébe tartozó intézkedések és szabályozási jogok számát és méreteit tekintve a köztársaság mint állam, szerepe erősödni fog. Igen fontos azonban, hogy már ebben az időszakban a föderáció jelenlegi funkcióinak egy részét és esetleg a köztársaság néhány eddigi funkcióját, hogy úgy mondjam milyen mértékben töröljük a hagyományos állami funkciók listájáról, s oda helyezzük, ahol természetsze. Úgy gondolom, hogy vannak elgondolások és elméletek, amelyek ellentétesek ezekkel az alkotmányos változásokkal. Vitába szeretnék szállni közülük néhánynyal, amelyek az újvidéki tudományos tanácskozáson hangzottak el, s a Borbában olvastam róluk, mert véleményem szerint vitába kell szállni velük. Ez esetben és nemcsak ez alkalommal kifejezésre jutott az az egyre gyakrabban hallható jelszó, hogy az alkotmányos változások előidézik az egészében vett önigazgatás pozíciójának gyengülését. Sőt nyíltan feltették a kérdést, ki fogja megvédeni az önigazgatást. E nézetek hívei nagyon aggódnak amiatt, hogy mi lesz az önigazgatással, ha többé nem élvezi a föderáció védelmét. +-T Az említett tudományos tanácskozáson több ízben világosan kimondták, hogy az alkotmányfüggelékek kizárják a társult munka hatását a föderáció szintjén. — Azt is kijelentették, hogy mindez a szövetségi képviseleti szerveknek az önigazgatási jellegzetességektől való megfosztását jelenti. fűleg a helyük van, vagyis a társult munka hatáskörébe. A köztársaság számára megkülönböztetett jelentőségű a funkciók egy részének a községre való átruházása is. Az alkotmányfüggelékek alkalmazásával tehát erősödik a köztársaság mint állam szerepe. Ez szükséges, ezt a szakaszt nem ugorhatjuk át, de egészében véve bekövetkezik az állami funkciók gyengülése is, s már ebben az időszakban az eddiginél jóval tágabb tér nyílik az önigazgatás fejlődése előtt. A köztársaság mint állam funkciójának erősödését azonban nem lehet csak erre korlátozni. Politikai terminológiánkban a köztársasági államiság, erősödésének fogalmát sokkal gyakrabban emlegetik más értelemben, amit én így fogalmaznék meg: elfogadhatatlan az, hogy a köztársaságban megszerveződött nemzetre a föderáció szintjéről döntéseket és magatartási módot kényszerítsenek, megengedhetetlen, hogy kárt szenvedjen a köztársaság szuverenitásai Manapság az államiság és a köztársaság mint állam erősödése ilyen értelemben a legkifejezettebb. Az említett tételek szögesen ellentmondó pozíciókat tartalmaznak. Az önigazgatás pozícióját ugyanis a hatalom megosztásában keresik, s a föderáció és a szkupstina megváltozott funkcióiban, valamint a köztársaság új szerepében az egész önigazgatás veszélyeztetését látják. — Nyilván tisztáznunk kell egy kérdést, amely eddig nem állt érdeklődésünk középpontjában, ez pedig hogyan kell kialakítani a föderációt nem mint államok szövetségét, hanem mint minden nemzet és nemzetiség társadalmi közösségét, amelyben a köztársaságok, a társult munka, a társadalmi és politikai szervezetek egyaránt megbeszéléseket folytatnak számos kérdés megoldásáról, valamennyien a föderáció mint nem állami közösség keretében fejtik ki tevékenységüket. Csak ezután kell kidolgoznunk és megszerveznünk mindezt Kétségtelen, hogy egy ilyen közösséget nagy felelősség terhel, amely eddig nem juthatott ilyen mértékben kifejezésre, mert a föderáció mint állam szilárdan meg volt szervezve, úgyhogy nem volt kellő lehetőség ezekre a folyamatokra. Most ez parancsoló szükségként merül fel. Mindez ugyanilyen mértékben jelentős a köztársaság és a község mint társadalmi közösség esetében is. Véleményem szerint ilyen értelemben igen fontos az önigazgatási megegyezés és társadalmi megbeszélés rendszerének további kidolgozása. Az önigazgatásnak és szerepének a föderáció szintjén való megszilárdítását éppen ez utóbbi funkció, illetve a föderáció mint a nemzetek és nemzetiségek közössége, mint társadalmigazdasági közösség pozíciójának fejlesztésében látom. Be kell vallanom, félek azoktól a magyarázatoktól, amelyek most is hallhatók, hogy államunk, vagyis a köztársaság, a népek általános képviselője, a munkásosztály „szolgája*’, az egész társadalom képviselője stb. Ezzel a véleménnyel nem tudok egyetérteni. Az ilyen állítások veszélyesek, mert furcsa viszonyokat leplezhetnek. Mindaddig, amíg ellentmondó érdekek léteznek és amíg létezik az állam osztályjellegű formája, az állam létezni fog és mint olyan hatni is. Manapság, amikor ezt az új államot alakítjuk ki, számon kell tartanunk azt, hogy ez osztályállam, hogy minden köztársaságban meghatározott ellentmondások és összetűzések vannak, amelyet neki kell kiküszöbölnie. Más kérdés ennek az államnak a jellege. Az állam jellegének az önigazgatás fejlettségi szintjéből kell erednie, s ezen alapul irányvonalunk, hogy az állam mindazokon a területeken elhal, amelyeken az önigazgatás szuverénül vállalhatja a dolgok intézését. Ostobaság azt állítani, hogy nincs szükségünk, államra, a kérdés az, hogy milyen államra van szükségünk — Azt hiszem, hogy itt nincs közöttünk nézeteltérés — mondta Ivan Kristan. — Természetesen az állam funkcióinak jellegéről van van szó. Vajon ez az, amivel mint hagyományos állam, mint az erőszaknak az uralkodó osztály kezében levő eszköze rendelkezett, vagy pedig az állam azzal, hogy a kapitalista uralkodó osztály megbukott, a kizsákmányoló ki lett sajátítva, és bevezettük a társadalmi önigazgatást, új jelleget, új hatáskört, új kötelezettségeket kap, s ezáltal új funkciókat is. Ez az ami az államot átalakítja, nem pedig például egyes szerveinek megszüntetése. Az önigazgatási társadalomnak ugyanis totalitásában kell szervezettnek lennie, mint globális társadalmi közösségnek. Más kérdés, hogy ezt államnak nevezzük-e vagy másnak, de szükség lesz egyfajta szervezetre, amely megállapodáson, önigazgatási megállapodáson alapul. — Ilyen értelemben kell felfogni az állam átalakulását, és azt, hogy az egész társadalom igazi képviselőjévé „a társadalom szolgájává” fejlődik. Egyetértek azzal, hogy veszélyes, sőt lehetetlen lenne azt állítani, hogy az állam már ma elveszítette az osztályjellegű szervezet minden sajátságát, s már ma „a társadalom igazi képviselője”, tehát nincs szükség arra, hogy tovább fejlődjön a folyamat, amely, valójában folyamat az autonómia és heteronómia között. Az államot, mint osztályjellegű szervezetet nem lehet adminisztratív úton megszüntetni, különösen nem alig húsz évvel a munkásönigazgatás bevezetése után, mert nem is adminisztratív úton jött létre. Az állam elhal. A feltételeket erre a termelőerők fejlődésében kell megadni. — Szükségünk van az államra, ez kétségtelen — szögezte le Grbic. — Ostobaság azt mondani, hogy nem kell. Meg kell azonban néznünk, milyen ügyeket kell manapság szabályoznia, illetve melyeket nem képes még a társult munka szabályozni. Manapság gyakran olyan dolgokat is önigazgatási, illetve félig önigazgatási ügyként leplezünk, amelyeket az állam old meg. Véleményem szerint ez helytelen az önigazgatás fejlődése és az állam működése szempontjából. Tehát szabatosan meg kell fogalmaznunk. — Egyes viták .— mondta végül Ivan Kristan — azt a benyomást keltik, hogy csak ezek az alkotmányfüggelékek nyújtottak lehetőséget az önigazgatás továbbfejlődésére, s a meglevő alkotmányban erre nem voltak meg a feltételek. Ez nem igaz, mert alkotmányunkban eddig is teret adtunk az önigazgatás fejlődésének. Azért mondom ezt, mert veszélyes lenne most abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy csupán az alkotmányreform és az alkotmányfüggelékek alkalmazása biztosítja az önigazgatás további fejlődését, eddigi alkotmányunk által pedig teljesen gúzsba kötött bennünket az etatizmus. Az alkotmányos alapelvek szem előtt tartották ezeket a folyamatokat. És most is, amikor befejeződik az alkotmányos reform, a fő probléma nem a függelékek formális alkalmazásában, hanem a politikai gyakorlatban és a politikai erőiknek az adott elvek gyakorlati megvalósításáért vívott harcban való részvállalásában lesz, ami eddig is a legfőbb gondunk volt. Talán túlságosan is megszoktuk, hogy a poliikai (szubjektív) erők mozgósítását főleg egyes nagy horderejű átszervezésekhez, alkotmányos változásokhoz stb. kössük. Az állam elhalása nem egyszerű megszüntetése az egyes szerveinek A legfőbb kérdés: hogyan kell a föderációt társadalmi-politikai közösségként kialakítani? A Komunist első száma 1925. január 1-én jelent meg a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának sajtószerveként. A 3. szám megjelenése után a lap 1934-ben megszűnt 1935-ben és 1940-ben a JKP szerbiai körzeti illetve tartományi bizottságának sajtószerveként jelent meg. 1946-ban a JKP Központi Bizottságának időszaki folyóirata lett. 1957. május 1-én a Jugoszláv Kommunista Szövetség hetilapjává vált. A köztársasági elnök 1964. december 22-én a Népfelszabadítás Érdemrendjével tüntette ki. Megjelenik szerbhorvát (cirillbetűs és latinbetűs kiadásban), szlovén, macedón, magyar és albán nyelven minden csütörtökön. Szerkesztő bizottság; Budisitv Soškić (elnök), Gavro Altman, Pera Arambašić, dr. Djšan Bilandžić, Mirko Bolfek, Vukoje Bulatovié, Ivan Dolnt lar, Josip Kirigin, Neso Markovszki, Muhamed Nuhit. Boa Petkovszki, Ljubiša Ristovié, Miloš Sindžlć, Jože Smo e, Franc Setinc, Boško Siljegović, dr. Bajko Tomovií és »juro Djurašković. Fő- és felelős szerkesztő: Gavro Altma-i A magyar nyelvű kiadás szerkesztője Bukó András. Zágráb Csütörtök, 1971. ápr. 8.