Magyar Szó, 1971. április (28. évfolyam, 89-117. szám)
1971-04-22 / 110. szám
12. oldal ^^^^^REDTI U L16JIMMY, VANEKUIR * (!) Bogo, a bennszülöttek királya, egy komfortos lavórban ült, és „Piccolo”szájharmonikáját pucolta. Érdemes megjegyezni, hogy ez a hangszer nemrégen még egy, az őserdőben archeológiai kutatást végző kapitányé volt, aki a búcsúzás előtt szépen eljátszotta rajta a nászindulóját. A király könnyekig meghatódott, és egy dárdára akasztotta a kapitány szimpatikus fejét, majd zsebretette a csodaszólót, mondván, hogy ilyesmit fej nélkül általában nem szoktak használni! Ekkor a lavór körül két negyvennyolcas trottercipőt látott ácsorogni. Lassan vitte felfelé a tekintetét, a bolyhos nadrágra, a kockás apacsingre és a kissé markáns, forradásos arcra. — Mi kell, sötét idegen? — kérdezte legudvariasabb hangján, és folytatta a pucolást. Fifikás Harry — akit egy hajóról dobtak a szigetre, mert a parancsnokhoz vágta a fűtőt — szemrebbenés nélkül belerúgott a lavórba. Erre Bogo megkérdezte: — Hozzám jöttél, hm? — Yes — felelte Harry és tovább rugdalta a lavórt. — Oké — mondta a király —, este megfőzünk. A sötét idegen elkapta a karját: — Ide figyelj, nagyfőnök, van egy ötletem! — Tedd le, azt is megfőzzük. Fifikás Harry (aki a parancsnokhoz vágta a fűzőt) meglepő nyugodtsággal fogadta a rendkívül értelmetlen választ. — Meghallgatsz vagy nem? — kérdezte kissé dühösen. — Nem — mondta Bogo és elaludt. Harry egy gyors mozdulattal kiöntötte a földre a királyt. Ez hatott. Őfelsége visszaült a lavórba, és enyhén vigyorgott: — Jó vicc volt, he, he... beszélj! Harry leült a földre, legyőzni kezdte az arcát bal cipőjével, majd mellbe vágta saját magát. — Én Veracruz bokszbajnoka vagyok! — mondta, és bizonyítékul többször megverte a királyt. —0— Bocsánat... nem folytatom. Ezzel a néhány sorral csak stílszerűen akartam kezdeni ezt a cikksorozatot. De a rejtői stílust nehéz utánozni. És nem is ez a célom. Nemrégen elhatároztam, hogy megkeresem Rejtő Jenő rokonait, barátait, ismerőseit. Mondják el, milyennek ismerték őt, beszéljenek róla, emlékezzenek rá. S most, hogy a nyomozást már be is fejeztem, a jegyzetfüzeteimre pillantva, egy kissé félek. Túl sok az ellentmondás, nehéz megtartani az időrendet és nem tudom, melyik a hiteles és melyik az egocentrikus nyilatkozat? No, de éppen az ő könyvei tanítottak arra, hogy nem szabad megijedni az alkalmi nehézségektől, így hát — az összegyűjtött anyagból — megpróbálom megközelíteni, az igazi Rejtőt. Gyenge, alacsony gyerek volt Hárman voltak testvérek. Lajos 1902- ben, Gyula 1903-ban, Jenő 1905 március 29-én született Budapesten. Később Lajos — Egri Gyula — Révai Jenő — Rejtő névre magyarosított. A Reich család Izabella tér 5. alatt lakott. Reich Lipót nyomdai tisztviselő volt, elég jól keresett, és így a felesége a gyermekek nevelésével foglalkozott. Reichnének nem volt könynyű dolga. Különösen az izgága, minden iránt érdeklődő Jenével. Nyolcéves koráig viszonylag alacsony, gyenge, köpcös kis fiúcska volt, majd rohamosan elkezdett nőni és erősödni. A Reich és a Buttola fiúk nagy focicsatákat vívtak a lépcsőházban, majd amikor a házmester elzavarta őket, az angyalföldi homokbányában vagy a ligeti Fásközben „gyilkolták” a napot. A Reich fiúk azok közé tartoztak, akik megalakították a RISE csapatát, a RAFC azonban fantáziát látott bennük, és „átigazolta” az egész ifjúsági gárdát. Jenő a Kertész utcai polgári iskolában renitenskedett. Éles esze ellenére sem érezte jól magát az iskolapadban. Egyszer otthon borzadva mesélte, hogy az egyik gyerek kalapját, valaki megtöltötte vízzel és az ő fejére nyomta. Reichné berohant az osztályfőnökhöz, s kiderült, hogy az egészből csak a víz és a kalap igaz, az áldozat egy másik fiú, a tettes pedig az ő fia. A negyedik polgárit 1919. június 12- én fejezte be. Magyar nyelv: jeles, Természetrajz: jeles, Magaviselet: szabályszerű, Szorgalma: változó. A tanévben 30 napot hiányzott — igazoltan. Ezután kereskedelmi iskolába járt, de egy szép napon kicsapták, mert inzultálta a tanárt. Az Izabella térről Tigris utca 59. alá költöztek. A család napról napra szegényebblett. Jenőnek valamilyen foglalkozás után kellett néznie. Először — az autodidakták szorgalmával — franciául tanult, és filozófiai műveket olvasott. Aztán elvégezte a Rákosi Szidi színésziskolát, majd külföldre ment. (Folytatjuk) A konzerválás megszokott skáláján Végigfutva végül megállapodtunk Vén Szikla vesszőparipájánál, az ÉN JÖVŐMNÉL. — Mondd, csak, Oliver, van valami híred a jogi karról? — Tulajdonképpen nem is döntöttem még végleg a jogi kar mellett, Apa. — Csak éppen érdekelt, hogy a jo gi kar döntött-e már végleg melletted. Ez is valamiféle szellemesség akar lenni? Nevetnem kellett volna apám ékesszólásának e gyöngyszemén? — Nem, uram. Nincs semmi hírem. — Felhívhatnám Price Zimmermannt ... — Ne! — Reflexszerűen szakítottam félbe. — Kérlek, ne, Apa! — Nem azért, hogy befolyásoljam — mondta III. O. B. rendkívül békülékenyen —, csak éppen tájékozódás végett — Apa, szeretnék valami mást választani. Kérlek. — Igen. Természetesen. Pompás. — Köszönöm, uram. — Egyébként a legkevésbé sem kételkedem a választásodban — fűzte hozzá. Nem tudom miért, de II. O. B. még a dicséreteivel is meg tud szurkálni. — Egyelőre még nem választottam — feleltem. — Végtére is nincs hokicsapatuk. El nem tudom képzelni, miért adtam meg magam. Talán azért, mert most ő helyezkedett ellenkező álláspontra. —Van persze máshoz is tehetséged — mondta III. Oliver Barrett, de nem volt hajlandó felsorolást végezni. (Kétlem, hogy sikerült volna neki.) Az étel ugyanolyan vacak volt, mint a beszélgetés, azzal az egyedüli kivétellel, hogy — még mielőtt kihozták volna — megjósoltam, hogy száraz lesz a kenyér, azt viszont ezúttal sem tudtam megsejteni, milyen tervekkel fog az apám a következő pillanatban előállni. — Ott van aztán a Békehadtest is. — Megjegyzése úgy hatott, mint derült égből a villám. — Tessék? — kérdeztem, s közben nem voltam biztos benne, hogy egyszerűen indítványt tesz-e vagy pedig kérdez. — Szerintem a Békehadtest egészen nagyszerű dolog. És szerinted? — mondta. — Hát — válaszoltam -rá, mindenesetre jobb, mint a katonai hadtestek. Megint döntetlenre álltunk. Én nem tudtam, mi az ő véleménye, ő nem tudta, mi az enyém. A téma lehetett az ok? Mi következhet ezután: hétköznapi dolgok avagy a kormányprogram? Egyik sem. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy az egyedüli lényeges témánk mindenkor az ÉN JÖVÖM. — Persze semmilyen ellenvetésem se lenne az ellen, hogy csatlakozz a Békehadtesthez, Oliver. — Nekem sem, uram — válaszoltam, utánozva a nagylelkűséggel való dobálózást. Egyébként is biztosra veszem, hogy Vén Szikla soha nem figyel oda, amikor én beszélek, nem is lepett meg tehát, hogy csöndes kis szarkazmusomra egyáltalán nem reagált. — És a társaid — folytatta —, ők mit gondolnak róla? — Tessék? — Úgy érzik-e, hogy megfelel nekik a Békehadtest? Halálbiztosra veszem, hogy apámnak az „Igen, uram” mondatocska pont anynyira szükséges, mint a víz a halnak. — Igen, uram. Az almás pite is vacak volt. Fél tizenkettő tájban kikísértem a kocsijához. — Szükséged van valamire, fiam? — Nem, uram. Jó éjszakát, uram. Elrobogott. Igen, Boston és a New York állambeli Ithaca között repülőgép közlekedik, de III. Oliver Barrett inkább a kocsit választotta. Persze a kerekeken eltöltött sok-sok órát nem kell valamiféle atyai gesztusnak tekinteni. Az apám egyszerűen SZERET vezetni. Gyorsan. Ilyen késő éjszakai órákban pedig egy Aston Martin DBS-szel pokoli gyorsan lehet menni. Egy pillanatig sem kételkedtem, hogy III. Oliver Barrett meg fogja dönteni gyorsasági csúcsát az ithaca—bostoni úton, amelyet tavaly állított fel, miután megvertük a Cornellt és megnyertük a bajnokságot. Ebben holtbiztos voltam, láttam, hogy indulás előtt az órájára pillantott. Visszamentem a motelbe, hogy felhívjam Jennyt. Ez volt az egyetlen kellemes percem aznap este. Elmeséltem neki mindent a verekedésről (csak a valódi okát hallgattam el), és mondhatom, nagyon élvezte a dolgot. Nyavalyás muzsikus haverjai között aligha akadt olyan, aki adott vagy kapott verést. — Elintézted legalább azt az alakot, aki megütött? — kérdezte. — De mennyire. Agyonvertem. Pépesre. — Hű, ha ezt láthattam volna. De talán elintézel majd valakit a Yale ellen is. Hm? — Ühüm. Nevettem. Mennyire szerette az élet egyszerű dolgait. 4.1 — Jenny a földszinten telefonál. A tájékoztatást a portásfülkében ülő lánytól kaptam, habár be se mutatkoztam neki, és azt sem mondtam meg, mi célból mentem a Briggs Hallba azon a hétfő estén. Hirtelenében levontam a következtetést, hogy ezt javamra írhatom. Nyilvánvaló volt, hogy a s cliffe-i csaj, aki fogadott, olvasta a CRIMSONT és tudta, ki vagyok. Okay, ilyesmi már akárhányszor megesett velem. Most sokkal fontosabbnak tartottam azt, hogy Jenny mesélt a találkáinkról. — Koszi — mondtam. — Majd itt megvárom. rrt-t. J.11 ДА (8) MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1971. ápr. 22. Stradivari A MESTER HATTYÚDALA Stradivari jelentős vagyonra tett szert, azonban gondosan kellett bánnia a pénzzel, mert tartósan háborúk dúltak Cremona falai alatt. Fiai haláláig vele dolgoztak. Igényes volt velük szemben, csakúgy, mint inasaival is. Szomszédja, Giuseppe Guameri is hírneves hangszerkészítő volt, egyben kedélyes ember és nagy ivó. Munkamódszere különbözött Stradivariétól, türelmetlenül végezte munkáját, mert közben új ötletei támadtak és azokat nyomban egy új hegedűn akarta kipróbálni. Stradivari gyakran dorgálta, mert az ivászat bizonytalanná tette a kezét. "A mester immár 82 éves. Francesco fiának átnyújtotta az imént elkészített gordonkát. Jelen volt Amoriano fia is Carlo Berganzia legjobb tanítványa. — Íme az utolsó gordonkám — mondta. — Ilyen nagy hangszereket nem készítek többé, már nincs hozzá erőm. A mester megnyugodott sorsában, mert tudta, van kinek átadnia helyét: fiai jó mesterekké nőttek fel mellette. — Ezentúl csak hegedűket készítek — mondta, és ígérte, hogy tovább is felügyel fiai munkájára. öregségére mégis gyakran összeütközésbe került gyermekeivel, mert elégedetlen volt munkájukkal, emellett zsémbes és türelmetlen volt, mert még mindig dolgozni szeretett volna, jóllehet ujjat már reszkettek. Gyakran gondolt a halálra, mégis Antonia felesége távozott előbb az élők sorából. 73 éves korában, 1737. március 3-án meghalt. Stradivari mester hét hónappal később követte. Ezalatt elkészített még egy hegedűt és Hattyúdalnak nevezte el. A hegedű szerencsésen átvészelte a századokat és megmaradt máig. Kézről kézre vándorolt, Don Pedro, Brazília császárának a tulajdonában is volt. 1887-ben Joseph White birtokába került, aki később szívfájdalmak közepette vált meg pompás hangszerétől Párizsban. Anyagi helyzete késztette a hegedű eladására.