Magyar Szó, 1975. március (32. évfolyam, 58-72. szám)
1975-03-15 / 72. szám
Szombat, 1875. márc. 15. Németh László a színikritikus A/MAGYAR SZÍNIKRITIKA mind a műbírálat, mind pedig az irodalom felségvizeim szinte sohasem volt, legalábbis századunkban nem, különösképpen megbecsült flottájáig. A díszes, kényelmes és biztonságos hajók között csak amolyan kis lélekvesztő, amelybe beerészkedni nem kis bátorság kellett. Természetesen azokra a kritikusokra kell gondolni, akik becsületesen, megalkuvások, önmaguk és elveik áruba bocsátása nélkül akarták és tudták vállalni akár a megkövezést is. (A többiek, akik többen voltak, csak fenntartással tekinthetők színikritikusoknak.) Színikritikánk tekintélyét növelte ugyan, hogy olyaz egy-egy író is próbát tett vele, de legtöbbször ők csak irodalmivá ütötték s közülük nagyon kevésnek volt bátorsága széllel bélelni a lélekvesztő megtépázott vitorláját. Németh László az utóbbiak közé tartozott, bátran ült be a rozoga, rosszhírű tákolmányba, és egy csapásra versenycsónakká varázsolta: színikritikái a műfaj példaképei lehetnek, színházi köztudatunk és szellemiségünk egyaránt szegényebb, hogy ezek a kritikák mindeddig nem váltak közkinccsé, nem szívódtak fel sem a színházak, sem a közönség szervezetébe. Sok hibánktól, buta előítélettől, erőpocsékoló tévelygéstől óvtak volna meg bennünket. Mert ezek a kritikák, amelyeket Zilahy polgári hetilapjában, a Hídban publikált, nem formai tekintetben példamutatók, ha szigorú műfaji szabályokra ügyelünk, akkor talán nem is kritikák, olykor elfelejti megemlíteni a darab címét vagy íróját, ritkán szól a rendezőről, de olyan erkölcsi, művészi tartás van bennük, amely nemcsak tiszteletet parancsol, hanem kihívás is, és előle nincs menekvés, gondolkodni kényszerít. „... megnéztem Móricz Zsigmond Kismadarát. Kevés ember tudja elválasztani a színházi játékot a műtől, amely játékká lesz előtte. A Kismadár jóhiszemű nézői közt is bizonyára sok meg van győződve, hogy ez a darab a nagy író öregkori eltévelyedése. Én már akkor láttam, hogy elsőrendű dráma. Szívszorító volt látni a hetedik tizedébe forduló írót, amint a művét eltorzító deszkákra kiáll, alakjával a kicsiny színpadot megtölti, s fejét gőgös alázatosan megbiccenti. Utána bankett helyett velünk ült néhányunkkal egy kéváházban s fizetett, ahogy egy megsebzett büszke gavallérhoz illik. Rég mocorgott bennem, hogy kritikusként kellene szolgálnom a magyar dráma ügyét. Ezen az estén eltökéltem...” — olvashatjuk a Meghajlás helyett című vallomásában, ÍGY KEZDŐDÖTT. S a folytatás csak igazolta a szándékot. Nem ír szabályos kritikát, de mindegyikben többet ad puszta előadásbírálatnál. S ez a többlet szükségszerűen következett Németh László kritikusi tartásából, enciklopedista szellemiségéből, és a kor társadalmi, történelmi konstellációjából, valamint a magyar színházi állapotokból a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején. Leggyakrabban a közönséggel száll szembe. Szemére veti, hogy irodalmat kíván ugyan, de hamisat, a Városi Színház nézőterét süketnek mondja, „a közönség, amellyel ismeretséget kötöttünk, egyike a legsiralmasabbaknak. Nem azért, mert „irodalomban” műveletlen. A Nemzeti bemutatóján csupa olyan ember ül, aki átesett a kanyarón s a kis Beöthyn. Shakespeare földszintjének nem volt ekkora műveltsége. Ennek a közönségnek lelke nincsen a drámára. Hiányzanak belőle a nagy indulatok, amelyek a színpadra járnak föl kinyúlni és megtisztulni... A közönség nem kábul, hanem fél, elzárkózik és védekezik. Egy nagy drámaíróval ő nem mer egy mezőbe szállni...” Ezért szidja, bántja a közönséget. Elsősorban benne látja a kortárs magyar dráma sírásóját. De a színházakat és a színészeket sem kíméli. Teleki Kegyencének felújításakor figyelmezteti a színházakat, hogy a nagy író tehetségek csak „mint üstökösök súrolták, míg állandósult, csillagai szerény fények voltak”. Legnagyobb bűnük, hogy nem merik vállalni a kockázatot, és ezért kiszolgálják a közönség nem éppen irigylésre méltó igényét. A biztosra játszást a „tőke és a közönség egyaránt akarja tőlük. Az emberek nem akarnak kísérleti nyulak lenni. Régi karmonádlijukat és régi színházukat követelik. S minél nagyobb veszélyben van a karmonádli, annál fontosabb, hogy a színház a régi legyen”. Ezt példával is bizonyítja: „A Vígszínház,úgy látszik, szeret és tud ízlésesen középszerű lenni; bemutatói legalább erre vallanak. Merész, műfaj felforgató kísérleteknek sem a pénztárat, sem a színészeit nem lenne tanácsos kitenni; a Hattyúdal, Egy fillér, Színház-féle darabokat azonban gondosan kidolgozzák itt s színészeiket is rákényszerítik a darabhoz illő színvonalra. Nagy dolog nem sül ki ebből a színjátszásból, de a régi polgári színjáték stílusa megőrződik”. Mennyi gyilkos kétértelműség van ebben a néhány sorban. Ilyen kegyetlenséggel csak még a kritikáról tud írni. A színészekkel szemben elnézőbb, de gyötri, sőt sérti őket, közben az akadémia felé is szúr, mert nem tanította meg a növendékeket, hogy „megértsék a szöveget”. A színészek közül azokat becsüli, aki „ad valamit a szerzőnek”, s üldözi azokat, akik a giccs langymelegében olyan otthonosan érzik magukat, és halálraítéltként játszanak komoly darabokban. NEM SOK JÓ SZAVA VAN A KORTÁRS KRITIKÁHOZ SEM. Megalkuvónak gerinctelennek tartja, amely a jó, új magyar drámákat megbuktatja, a giccsnek majálist rendez. A kritika irtózik az irodalomtól, a kritikusok úriemberek, akik el sem olvassák a megbírált darabokat, „öregebb műítészek állítólag azért választják a nézőtéri zsöllyét, mert ott nem kell olvasni, szundítani viszont lehetséges”. A kritikusoknak ez a nagy tömege az oka, hogy egy-egy íróember csak „betekintő”, „kinti emberként” van olykor jelen a szíimkritikában. ő nem áll egy sorba ezzel a kritikával. Nemcsak a színház, hanem az írók felé is szókimondó. Elutasítja a darabgyárosokat, de mindenhol, ha erre módja van, dicsér is. Még Herczeg-színműben is megkeresi, mi a jó. Nagy erénye a tömör és pontos jellemzés. Csak egy példa, Illés Endrét első bemutatójakor így jellemzi: „Nem mint nagy áttörő tehetségét, hanem mint ízléses pallérozóét” kell jelentkezését üdvözölni, s ez a minősítés máig a legpontosabb Illés Endre színműírói pályájáról. Legszívesebben a nagy írókról (Moliére, Pirandello) ír, sajnos erre kevés alkalma volt rövid színikritikusi pályáján. A legnagyobb tűzzel viszont a kortárs magyar irodalom, elsősorban Tamási, Kodolányi, Móricz elismertetéséért harcol, s igaza volt, az idő őt igazolta. De szívesen időz egy-egy nagy színészi alakításon (Várkonyi IV. Henrikjén), köszönt egy friss hangú tehetséget (Mészáros Ágit), igazi, tehetséghez méltó szerepet kér Tolnay Klárivagy vagy Tőkés Annának stb. És sokszor időz a dráma meghatározóinál, igyekszik bizonyítani, mi a dráma és megpróbál gyomlálni a dimaturgia gizgazos kertjében. S mindenre oda kell figyelni, minden félmondatából tanulni lehet. Mind ma is időszerű, bátran vállalta a színikritikus hálátlan szerepét, s hogy szélmalomharcot kell folytatnia, azt is tudta: „Tudom, hogy a színész minden bővített mondatomon sopánkodni fog, a primadonna lefiamoz és átírna, a segédrendező Bókay iskolájába küld, a főrendező arról is lebeszéli a színészt, amit történetesen jól érzett, a közönség a második felvonás közepén aszpirint vesz be, vagy, ha a szélén ül, hangos roszszallással megy ki a folyosóra, a kritikus pedig, aki a szennyíróról azt írta, hogy könnyű és kedves, mulattató, patkánymérget fog másnap kritikázni. Mindezt tudom, de a háborúban stukák is esnek s a magyar dráma is megéri, hogy néhányunkat néhány ízben szétszakítsák érte”. Ez már nemcsak a kritikus panasza, és hite, hanem a drámaíró Németh Lászlóé is. GEROLD László A felismerés pillanata Új forma és régi magatartás Napjaink legidőszerűbb problémája a széles körű kulturális, társadalmi és történelmi feladatok végrehajtása. Az önigazgatási társulás új formái előtt állunk, amelyeket ha teljességükben és megfontoltan valóra váltunk, akkor meg kell változtatniuk többek között a kultúra és a társadalom jelenlegi viszonyát is. Köntörfalazás nélkül állíthatom, hogy az önigazgatási jövője a kultúra és a társadalmi-politikai gyakorlat szintézisének sikerétől függ. A társadalom helyzete és megváltozása olyan mederbe terel bennünket, hogy szembe kerülünk bizonyos igényekkel, amelyek magatartásunk módosítását követelik meg tőlünk. Az ilyen kívánalmaknak a legtöbb esetben nem is vagyunk eléggé tudatában. Haladó az a törekvés, amely a feladatköröket és a tevékenységeket ki akarja vonni az intézményesített formákból, sémákból, s ez természetesen alapjaiban véve igen gyakran problémát idéz elő, amelynek következményeit még kritikai hozzáállással nem közelítettük meg. A mindennapi gyakorlatban előfordul, hogy a kívülről jövő jeladásra várunk, hogy valaki valamire ösztönözni fog bennünket, hogy valamit kezdeményez, mint ahogy az szokása vált abban az időszakban, amelynek kimondott intézményesített, illetve központosított jellege volt. Igen gyakran úgy véljük, hogy valaki másnak kellene összehívnia egy-egy értekezletet, kigondolnia bizonyos akciót, indítványoznia valamilyen vállalkozást... De ki legyen az a valaki? Vajon az intézmények? A párt szervei? Néhány, nem is kisszámú ember tudatában mintha még mindig jelen lennének az intézményesítettség fantomjai, amelyek már nagyon régen eljátszották szerepüket, s nincs helyük az önigazgatási közösségben, sajnos azonban még nem helyettesítettük őket megfelelő kulturális és politikai fogalmakkal. Még ott is, azokban a bázisokban is, amelyekben spontán és rendkívül értékes kezdeményezések indulnak, általában nincs a társadalmi döntések színvonalának megfelelő tovább vivő erő: nincs olyan szervezett felépítmény, amelyik megfontoltan egységesítené a közvetlen mozgalomra ösztönzőket vagy az akciót, vagy közös nevezőre hozná az erőket, s egyesítené őket a meghatározott programokkal és elvekkel. Hasznos vívmány Mindenki a maga módján tisztában van azzal, hogy bonyolult helyzetbe jutottunk. Ismeretes előttünk, mi előzte meg, s most milyen folyamatban tartunk. Nem tudjuk, miképpen fogunk mindebből kijutni. Valójában nincs sok választásunk: vagy tevékenyek leszünk, vagy távol tartjuk magunkat az eseményektől, átengedjük ... Úgy gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy előnyben részesítem azokat, akik múltunk és jelenünk hasznos vívmányainak megőrzésére és fejlesztésére törekszenek, ilyen emberek voltak is, lesznek is. MAGYAR SZÓ Együttműködés és szervezés Megfelelő összehangolás az elfogadott tervek esetében sincs. Megtörténik az is, ha mondjuk sor kerül a köztársasági szintű valamilyen jelentősebb kulturális program megszervezésére, hogy szinte nosztalgiát érzünk a köztársasági centralizmus egyik formája vagy egy hasonló szervezet iránt, amelyik egybefűzné a több helyről összefutó egyéni próbálkozást, kezdeményezést; jobban mondva, érezzük annak igényét, hogy szükség lenne valamire, ami teljes mértékben felváltaná az elavultat! A köztársasági megmozdulásokra tett észrevételeink egyaránt érvényesek az összjugoszláv jelentőségű dolgokra is: például a X. kongresszus művelődésére vonatkozó tézisei alkalmazásának még mindig nincs egységes kulturális vetülete, amilyet pedig mindenképpen megérdemelne, vagy mondjuk a külfölddel való kulturális kapcsolatainkban — ahol a kialakult világszokások nem teszik lehetővé, hogy hatni tudjunk külön a műalkotásokkal, hanem csak az állami közösség egészeként — a különféle lehetőségek nemzetközi térén nem jutnak kifejezésre, éppen amiatt, mert szervezetileg nem egységesek, mert belföldön is szervezetlenek, az összehangoltság szempontjából nem állnak a kulturális alkotások színvonalán; hasonló dolgokat figyelhetünk meg természetesen a köztársaságok közötti együttműködésben; még mindig eltűrjük a kisajátítás vagy bürokratizmus megnyilvánulásait, az egyik és a másik esetben is nélkülözve az igazi tartalmat, az invenciót ... Végeredményben ha a kívülről jövő feladást vagy ösztönzést nem kapjuk meg, amelyet valóban nagyon sokan közülünk megszoktak, akkor eluralkodik rajtunk a tehetetlenség, a tunyaság, a lényeges dolgokat átengedjük a nem megfelelő, alkalmatlan egyéneknek, míg a többség egyszerűen arra vár, hogy valami történjék, s akkor mozduljon ki tespedtségéből, valójában azt sem tudva, hogy minek, vagy hogy mikor is kellene valaminek történnie. Ismeretes a már bemutatott állapot, amikor azt érezzük, hogy a régit lényegében legyűrtük, de továbbra is ellenállást fejt ki, érezteti hatását, s az igazán új pedig, amelynek az elavultat fel kellene váltania, sehogyan sem tud érvényesülni. Jóllehet elvileg teljesen tudatában vagyunk annak, milyen káros elváltozásokat rejt magában az elburjánzott intézményesítés, a gyakorlatban képtelenek vagyunk megteremteni az akció állandó formáit. Ezért be kell ismernünk, hogy nagyon sok egészen konkrét helyzetben magatartásunk nem elégíti ki azokat a követelményeket, amelyek az érvényben levő programokból és elvekből erednek! Minderről nem kell hosszasan morfondírozni. Az utóbbi évtized folyamán szembenézhettünk, sokkal határozottabban, mint bármikor a múltban, azzal a felismeréssel, hogy a kultúra a legáltalánosabb, a kulturális alkotás pedig a szó speciális értelmében sorsdöntő jelentőségű az önigazgatású társadalom szempontjából, mert mindent figyelembe véve, az ilyen társadalmi berendezés felel meg legjobban egy olyan több nemzetiségű országnak, mint amilyen a miénk is: köntörfalazás nélkül azt is mondhatnám, hogy az önigazgatás jövője a kultúra és a társadalmi-politikai gyakorlat szintézisének sikerétől függ. Meglehetősen sokat beszélünk arról, hogy a kultúrálatlan önigazgató milyen könnyen eltárgyiasulhat, s hogy az önigazgatás és önigazgatói lények nélkül formálissá és hiábavalóvá válhat ... Napjaink legidőszerűbb problémája a széles körű kulturális, társadalmi és történelmi feladatok végrehajtása. Az önigazgatási társulás új formái előtt állunk, amelyeket ha teljességükben és megfontoltan érvényesítünk, akkor meg kell változtatniuk többek között a kultúra és a társadalom jelenlegi viszonyát is, ezek szerint át kell formálniuk a művészeti, valamint a művelődési egyesületek modelljeit, mindenekelőtt az érdekközösségekre gondolok, de különösképpen a művelődési érdekközösségekre Mindent meg kell tenni, amire csak lehetőségünk van, hogy passzivitásunk miatt (ismét) ne sikkadjanak el a lényeges dolgok, tehát részt kell vállalnunk abban a szervezetben folyó munkából, amelytől függően ki tudja, még meddig fogunk élni. Predrag MATVEJEVIĆ Tévénapló Szerbia keleten (1975. március 6—12.) Hát igen, így megy ez nálunk. „Colorado Springs — képfelvétel a műkorcsolya VB-ről, a győztesek gálaműsora”, olvashattuk műsormellékletünkben. És a képernyőn magnetoszkóp-felvételről megjelent a női egyéni döntő, ami ugyan szép volt, de hát már láttuk. Se előtte, se utána egyetlen szó se hangzott el arról, hogy a gála közvetítése valamilyen, bizonyára „technikai” okból elmaradt. Mintha mi se történt volna, a felvétel végetértével következett a szokásos híradó előtti rajzfilm. Na de erről csak úgy mellékesen. Egyáltalán nem főtémaként. SZERBIA KELETEN. Az immár száz esztendeje halott Svetozar Markovic egyik legismertebb írásának címe ez. Ezt választotta Dragoslav Lázic is címként az első szerb szocialista teoretikus életének befejező epizódját megelevenítő, és a százéves évforduló alkalmából másodszor is műsorra tűzött tévédrámájához, méghozzá cseppet sem indokolatlanul. Bármennyire szerencsésen egészítette ki ugyanis az egyúttal rendezői szerepet is betöltő szerző tévédrámája az azt megelőző Markovicról szóló dokumentumműsort, mintegy a korán elhunyt forradalmár életének legdrámaibb, s következményeiben végzetesnek is bizonyuló szakaszát hozva emberközelbe, művének mindenekelőtt éppen légköre volt a mai néző számára tanulságosnak mondható. Vagyis a környezet, a múlt század hetvenes éveinek alig függetlenné vált, félig-meddig törpeállamnak is mondható Szerbiájának világa, ahol az írást, mint foglalkozást el sem ismerik, legalábbis a vidéki rendőrség értetlenül áll vele szemben, ahol a környezet számára tökéletesen új ideológiával jelentkező fiatal forradalmár érzelmes románcok dallama mellett, törökös kávéház asztalánál veti papírra gondolatait, letartóztatottként pedig a rendőrminiszter személyében volt tanárára ismer — hát igen, itt mindenki ismer mindenkit, vidéken vagyunk. Olyan tájon, ahol a képmutatás kifinomultabb eszközeit még a „magas” politika hordozói sem ismerik, amiért is leplezetlenül kénytelenek megmutatni oroszlánkörmeiket az ellenük szólókkal szemben, amiként valójában e „kezdetleges képmutatási szintnek” tulajdonítható a szkupstinában lezajló viták utcasarki veszekedéssé fajulása is. Ugyanez kölcsönöz azonban egyfajta operett-jelleget a Markovic elleni pernek is (attól függetlenül, hogy egyetlen koncepciós per se nélkülözi a komédia sajátosságait), amelynek éppen brutalitással keveredő gyermeki naivitása volt számunkra szembetűnő. És persze végső fokon veszélyessége is, függetlenül attól, hogy századunkban minden tekintetben alaposabban előkészített, olajosabban gördülő politikai perekhez szoktunk. Mert hát európainak lenni ilyen környezetben (s ez volt a jó ebben a tévéjátékban, hogy érezhetővé tudta tenni Svetozar Markovic európaiságát, méghozzá olyan eszmékkel fellépni, amelyek Európában sem jelent, hanem a jövőt képviselték — nos igen, ebben volt Markovic vállalkozásának az a messze tekintő merészsége, amely joggal tart igényt tiszteletünkre. VARGA Zoltán 13. oldal