Magyar Szó, 1977. július (34. évfolyam, 193-208. szám)
1977-07-16 / 193. szám
2. oldal ÁRAMSZÜNET A METROPOLISBAN Hosszú, sötét éjszaka Az utóbbi 12 évben New Yorkban másodszor szakadt meg az áramszolgáltatás — Tizenöt óra után egyes városnegyedekben még nem gyulladt ki a villany — Tetten értek 2500 betörőt NEW YORKBAN, a világ egyik legnagyobb városában az utóbbi 12 évben másodszor szakadt meg a villanyáram-szolgáltatás. A város áramszolgáltatásáról gondoskodó atomerőműbe villám sújtott. A sötétség miatt, a hozzávetőlegesen 10 000 000 lakosú városban úrrá lett a zűrzavar. Szerdán helyi idő szerint, hozzávetőlegesen 21.30 órakor a városban minden fény kialudt, az embereken pánik lett úrrá, a betörők felbátorodtak, felbecsülhetetlen anyagi kár keletkezett. Csütörtökön Abraham Beamne, New York polgármestere rádióbeszédet intézett a polgárokhoz, amelyben felszólította őket, ne hagyják el otthonaikat, ne induljanak el munkahelyükre, mivel a kihirdetett rendkívüli állapotot még nem helyezték hatályon kívül. Tegnapelőtt a 2,8 millió New York-i áramfogyasztó felét látták el árammal. Amikor 12 évvel ezelőtt New Yorkot elborította a sötétség, senki sem tételezte föl, hogy a helyzet valaha is megismétlődhet. Az újságíróknak arra a kérdésére, hogy a metropolis miként maradhatott áram nélkül, az Edison társaság elnöke csupán a vállát vonogatta s igen kétértelmű választ adott. New Yorkban akkor szakadt meg az áramellátás, amikor a városban legnagyobb a forgalom, a földalattit, színházakat, az utcákat, a számos felhőkarcoló felvonóit elárasztják az emberek. A sötétben maradt városban óriási hajsza folyt a gyufák, lámpák és gyertyák után. A városi hatóságok, miután megtudták, milyen meghibásodásról van szó, azonnal riasztották az összes rendelkezésre álló karhatalmi erőket, a tűzoltókat, hogy valamiképpen fenntartsák a rendet. Különösen azok kerültek nehéz helyzetbe, akik a földalatti vasút szerelvényeiben vagy a liftekben rekedtek, az Áthatolhatatlan sötétség első perceitől kezdve felélénkültek a betörők. Az első jelentések szerint a város egyes negyedeiben — különösen Bronxban, Brooklynban és Harlemban — az üzleteket teljesen kirabolták. Az üzlettulajdonosok egy része egész éjszaka felfegyverkezve védte tulajdonát. Az egyik harlemi rendőr kijelentette az újságíróknak, hogy ebben a negyedben több száz üzletet fosztottak ki. Néhány bolt úgy fest, mintha bombatalálat érte volna. Azt hiszem, Harlemban az üzletekben egyetlen televíziót sem lehet találni, mesélte a rendőr. Néhány gengsztercsoport olyan lövöldözést rendezett, hogy zavartalanul kiüríthessék az elárusítóhelyeket. A riasztott tűzoltókra a tetőkről lőttek rá. Egy tűzoltó életét vesztette, mintegy 25 megsebesült. A New York-i utcák az áramszünet éjszakáján igazi harctérre hasonlítottak. A hatóságok hozzávetőlegesen 2500 betörőt tartóztattak le. Noha az atomerőművet ért villámcsapás óta 15 óra telt el, New York egyes negyedeiben még mindig szünetel az áramszolgáltatás. A polgármester kifejezte mély elkeseredését emiatt. Elkeseredése könnyen megérthető, ha figyelembe vesszük, hogy New York már hoszszabb ideje pénzügyi csőd szélén áll. Hogy milyen tetemes anyagi kárt okozott az áramhiány, ma még megközelítőleg sem becsülhető fel. Csak a városi taxiszolgálat egy éjszaka folyamán a becslések szerint hozzávetőlegesen 150 000 dollárt vesztett. A HOSSZÚ, MELEG New York-i éjszaka bővelkedett tragikomikus eseményekben. Amikor megszakadt az áramszolgáltatás, a New York-i Kennedy repülőtér fölé érkezett egy repülőgép, amely Kanadából földiepret szállított. Amikor az ellenőrző torony ügyeletese közölte, hogy a repülőtér nem fogadhatja a gépet, a pilóta izgatottan megkérdezte: „Mit csináljak az eperrel?” „Edd meg" — hangzott a válasz. (Tanjug) KARINTIA A televízió helyzetjelentése Közös úton jár-e a többség és a kisebbség? — Kreisky minimális megoldást emleget Az osztrák televízió csütörtök este 40 perces adásban foglalkozott a szövetségi kormánynak a szlovén nyelv karintiai alkalmazására vonatkozó legújabb intézkedéseinek hatásával. A Többség és kisebbség közös úton? című műsor a nézőknek bemutatta a karintiai helyzetet és a kisebbségi problémát a kormányintézkedések tükrében. Az adás keretében nyilatkozatot adott dr. Kirchschläger államelnök, Kreisky szövetségi kancellár, a politikai pártok képviselői, valamint a karintiai szlovénok központi szervezeteinek tisztségviselői. Kirchschläger rámutatott, hogy Ausztriában társas viszonyt kell kialakítani a többség és a kisebbség között, amelyet áthatna a többségi csoporthoz tartozók nagylelkűsége. Kreisky kancellár a kisebbségi kérdésben kitért a pártok kompromisszumára, ismételten kinyilvánította, hogy minimális megoldásról van szó, amely — ahogy mondta — segítséget jelent a kötelezettség teljesítésében. Kifejezte kételyét, hogy ezzel nem szilárdíthatják meg a szükséges egységet. A legmagasabb osztrák tisztségviselőtől eltérően az ellenzéki pártok képviselői és a karintiai parlamenti pártok vezetői dicshimnuszokat zengtek a pártoknak a kisebbségi kérdésben elfogadott megállapodásáról. Azt állították, hogy ezzel „eleget tettek az államszerződésben kijelölt követelményeknek”. Dr. Grlc és dr. Zwitter, a karintiai szlovén szervezetek elnökei ismét hangot adtak a szlovén kisebbség álláspontjának. (4) Környezetvédelmi öngyilkosság És éppen ezekben a napokban, amikor a Philips vállalat igazgatói álmatlanul töltötték éjszakájukat, az angol Reuter hírszolgálati ügynökség közölte Keith Hitcock, a tengerszennyeződést tanulmányozó brit intézet igazgatójának borúlátó nyilatkozatát. E szerint az egyetlen lehetőség az olajfolt eltüntetésére: 300 négyzetkilométernyi területen — amekkora az olajfolt az első napokban volt — vegyszerekkel kell beszórni a tenger felületét, hogy a fenékre süllyedjen, vagy pedig könynyebben felszívható foltokká sűrűsödjön, mert így egyszerűbben el lehet távolítani. Nyilvánvaló, hogy a norvégeket egyáltalán nem örvendeztette meg Hitcock jelentése, annál kevésbé, mert Norvégia számára fontosabb a part menti vizek halállománya, mint a nyersolajforrások kiaknázása, amely a pénzügyi köröket és az ipart gyors és könnyű keresethez juttathatta. Ekkor született meg a szellemes mondás: „A hal meg az olaj csak együtt jó a konzervban!” Közvetlenül Hitcock közlése után Thor Haegh, a tenger alatti nyersolajforrásokat tanulmányozó intézet igazgatója nyilatkozott. Megállapította, hogy a vegyszerek alkalmazása valóságos ökológiai öngyilkosság volna és következménye hasonló lenne ahhoz, ami La Corogne közelében történt, amikor hasonló olajkitörés felszámolására vegyszereket alkalmaztak, és katasztrófa lett az „eredmény”. A tengerfenék későbbi vizsgálatai ugyanis kiderítették, hogy az egész környezet élettelen pusztasággá változott, amelyet a leülepedett olaj meg a vegyszer rétege borított el, elpusztítva a teljes tenger alatti növény- és állatvilágot, amely — a jelek szerint — csak évezredek múltán (!) kelhet életre. Az egyébként is aggódó norvég közvéleményt még inkább lehangolta a soron következő kijelentés, amely a brondheimi hajózási intézetből származott, amelynek kísérleti medencéiben már évek óta vizsgálják az olajfoltok eltüntetésének, semlegesítésének lehetőségeit, s ahol megállapították, hogy vannak ugyan bizonyos mértékben használható vegyszerek, de ezek is csak akkor hatnak, ha tartósan és viszonylag csendes tengeren alkalmazhatják őket. A norvég tudósok azonban nem adták meg magukat. Semmiképpen sem álltak a vegyszerek oldalára, ehelyett a veszélyeztetett területre küldték Sleipner, G. O. Lars és a Johan Hjort nevű kutatóhajóikat, hogy a velük utazó tudósok figyeljék meg az olajfolt terjedését, amely — szerencsére — mégsem haladt olyan gyors ütemben, mint ahogyan feltételezték. Még ott sem, ahol a legvastagabb rétegben — 2 centiméter vastagságban — borította el a tenger felszínét. Az olajfolt legvékonyabb rétege egyébként 0,1 milliméter volt. Nemcsak Norvégiát fenyegeti a veszély Természetesen a közeli partokon elterülő országokban is nagy volt az aggodalom, mindenütt készenlétet rendeltek el, és a legnagyobb figyelemmel kísérték a norvégiai helyzetjelentéseket, bizottságokat alakítottak, amely szorosan együttműködött a leginkább fenyegetett államok — Svédország, Dánia, Izland, Német Szövetségi Köztársaság, Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia és Belgium — nagykövetségeivel. Knut Frydenlund norvég külügyminiszter a helyzettel kapcsolatban így nyilatkozott: — A helyzet nemcsak Norvégia számára döntő fontosságú, sok más országot is közvetlenül érint, éppen ezért kötelességünknek tartjuk, hogy minden esetleges döntésünkről tájékoztassuk az érdekelt országokat, és közöljük velük az eseményeket és intézkedéseinket. Közvetlenül a szerencsétlenség után több „feltaláló” és „csodaszer” birtokosa jelentkezett. Számtalan javaslatot tettek, hogyan lehet eltömni a fúrást, amely óránként 166 tonna nyersolajat — percenként 2,7 tonnát — zúdított az Atlantióceán vizébe. Mivel ezekben a napokban s azután, hogy Richard Hafteberg és Ansgar Hansen „olajkút-gyilkosok” hiába próbálták elfojtani a kitörést, a borúlátás egyre növekedett, annál inkább, mert az elsőt követőleg a második és a harmadik kísérlet sem sikerült. A Philips vállalat igazgatóságához ezután még több javaslat érkezett, és az újságok is naponta tucatjával közölték a „mentő ötleteket”. A baj elhárítására alakult bizottság elnöksége szerint a javaslatokból, amelyeket nemcsak magánszemélyek, hanem nagyvállalatok is előterjesztettek, egész könyvet lehetne összeállítani, itt azonban csak néhányat közlünk. A szakértők minden bizonnyal teli voltak aggodalommal, mégis — kétségtelen — a hasukat fogták nevettükben, amikor azt a javaslatot kapták, hogy csináltassanak egy óriási harapófogót és azzal vágják el a furat csövét, és — a dolog el van intézve. (Folytatjuk) A VILÁG EGYIK LEGNAGYOBB KÖRNYEZETSZENNYEZŐDÉSI KATASZTRÓFÁJA A^ws^de^^am^^^teMtdlen MAGYAR SZÓ Szombat, 1977. július 16. MAGYARORSZÁGI A nyugdíjasok is aratnak A kormány felhívása • Kevés a munkaerő Budapestről jelenti a Tanjug. A magyar kormány kedvezményben részesíti a földművesszövetkezetek és állami birtokok nyugdíjasait, hogy ily módon ösztönözze őket a mezőgazdasági munkálatokba való bekapcsolódásra. A jelentések szerint az aratás, a kukoricatörés és más mezőgazdasági idénymunka alatt a gépesítés ellenére nagy szükség mutatkozik a pótmunkaerőre, ezért alkalmazzák a nyugdíjasokat a könnyebb munkák elvégzésére. Magyarországon egyébként hozzávetőlegesen 400 000 mezőgazdasági nyugdíjast tartanak nyilván. Eddig úgy serkentették őket, hogy keresetük nem hatott a nyugdíjalapra. Ezenkívül kedvező áron vásárolhattak olyan terményt, amelynek betakarításában részt vettek. A szövetkezeteknek és bírtokoknak ezenkívül jóváhagyták, hogy egyetemi hallgatókat is foglalkoztassanak. ÚJ MOZZANATOK A KOMMUNISTA MOZGALOMBAN Az önigazgatás igénye Már utaltunk arra, hogy az eurokommunizmus mint elképzelés a világ átalakításáról, semmiképpen sem egységes, és nem jutott el ellentmondások nélkül koncepciójának megfogalmazásához. Ennek legbeszédesebb bizonyítéka, hogy noha az önigazgatás már rég az európai törekvések középpontjába került, a nyugat-európai kommunista pártok még mindig az önigazgatás ellen foglaltak állást, többek között azért is, mert a szovjet gyakorlatot tartották mérvadónak ebben akérdésben. Azóta azonban sok minden megváltozott. Elsősorban a nyugat-európai gyakorlat, a munkások bevonása különféle formáinak kialakulása folytán, de a nyugat-európai kommunista pártok álláspontjának változása folytán is. A gondolat térhódítása A munkások bevonásának különféle formája mind több nyugat-európai országban nyer polgárjogot, így a munkások beleszólási jogának létrehozásáról vagy bővítéséről törvény született 1971- ben Hollandiában, 1972-ben Norvégiában. 1972-ben majd 1976-ban Svédországban, 1973-ban Ausztriában, Belgiumban és Dániában, 1974- bem Luxemburgban, 1976- ban a Német Szövetségi Köztársaságban. Nagy-Britaniában most készülnek hasonló, törvény elfogadására. Máltában, Írországban, és Finnországban most kezdődtek az előkészületek a törvény meghozatalára. Svájcban mozgalom indult annak érdekében, hogy az önigazgatás elve bekerüljön az alkotmányba. Hollandiában már az eddigi eredmények összegezését készítik. Nem hufcás, hogy a munkások bevonásának térhódításában a különféle szocialista és szociáldemokrata reformtörekvéseken kívül szerephez jutott a munkásosztály harca is. A nyugat-európai munkásmozgalom elemzése ugyanis azt mutatja, hogy az életszínvonalemelkedésével a munkások követelései mind ritkábban és mind kevésbé vonatkoznak a közvetlen anyagi problémák megoldására és mind többször ölelnek föl átfogóbb, nemegyszer politikai jellegű célokat is. A mostani gazdasági válság ezen nem sokat változtatott, mert a munkások megmozdulásai leggyakrabban nemcsak azt célozták, hogy a béremelést hangolják össze az inflációval, vagy állják útját a további elbocsátásoknak, hanem arra is irányultak, hogy strukturális átalakulásokkal küszöböljék ki a válság okait. Jellemzők azok az adatok, amelyeket a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet — érthető késéssel — 1975-re és hatvan országra vonatkozólag közölt. Eszerint 1975- ben 32 ezer sztrájk volt 130 millió munkás részvételével, az előző évhez képest a sztrájkok száma ötezerrel csökkent, a részvevők száma viszont több milióval nőtt. Ez arra utal, hogy a sztrájkoknak mind kevésbé van helyi jellegük, és mind átfogóbakká válnak. Az adatot csak még azzal kell kiegészítenünk, hogy a követelések között mind gyakrabban szerepel a munkások bevonása a vállalatok ügyeinek intézésébe. Mindehhez járul még egy sajátos mozzanat is — a törökországi parlamenti választások már erre utaltak —. Ecevit Köztársasági Néppártja, a többi között az önigazgatás hirdetésével lett az ország legerősebb pártja. A politikai gyakorlat ugyanis mindjobban arra utal, hogy a közvélemény tudatára ébred: valamennyi nyugat-európai országban végrehajtott államosítás már nem elegendő, az államosítás fogyatékosságai és a bürokrácia jelentkezése azt a felismerést sugallja, hogy meg kell tenni a következő lépést: az államosítást a munkásoknak az igazgatásba való bevonásával kell kiegészíteni. Ez a tudat is hozzájárul ahhoz, hogy az önigazgatás igénye az európai munkásmozgalom egyik központi gondolata lett. Meglepő meg nem értés A meglepő azonban, hogy a nyugat-európai kommunista pártok, még inkább a befolyásuk alatt álló szakszervezetek milyen nehezen alkalmazkodtak ehhez a kétségbevonhatatlan tényhez, " és mennyire inkább szembeszegültek az önigazgatás gondolatával", ahelyett, hogy felkarolták volna azt. Egy nemrégiben készült jugoszláv elemzés két részre osztotta a világ szakszervezeteit. Az egyik csoportba sorolta azokat, amelyek a meglevő kapitalista rendszer keretében keresik a megoldást, a másikba azokat, amelyek hajlandóak túllépni a rendszer határain. Az első csoportba tartozókat ismét két részre osztotta, az egyik alcsoport ba sorolva azokat, amelyek a rendszer keretében kollektív szerződések révén képviselik a munkások érdekeit, mint az észak-amerikai szakszervezetek, a másik alcsoport tagjai — a nyugatnémet, az osztrák, svájci stb., szakszervezet — pedig bizonyos reformok kiharcolásával. A rendszer kereteit túllépő szakszervezeteket ez az elemzés azokra osztotta, amelyek harcolnak az önigazgatásért, és azokra, amelyek több-kevesebb eréllyel és határozottsággal az önigazgatás ellen vannak. Az utóbbiak közé tartozik a két nagy nyugat-európai szakszervezet, a Francia Általános Munkaszövetség és az Olasz Általános Munkaszövetség. A nyugat-európai kommunista pártok valamivel gyorsabban eljutottak az önigazgatás elfogadásáig, de közismert, hogy a francia baloldali szövetség közös programjának a megfogalmazásakor az önigazgatás volt az egyetlen pont, amely esetében a két Párt eltérően fogalmazta meg nézeteit, a francia kommunisták csak később fogadták el az önigazgatás gondolatát. Ebben az átalakulásban mindenképpen szerephez jutott a szovjet gyakorlat abszolutizálásától való megszabadulás is. Az a körülmény, hogy az önigazgatás igenléséhez mégis csak ilyen lassú és ellentmondásos folyamat eredményeként jutottak el, arra utal, hogy nem is volt olyan egyszerű annak a stratégiai és taktikai koncepciónak az elfogadása, miszerint más úton, a tömegek igényeihez közeledve kell haladniuk a szocializmus felé. Ebből a szempontból nézve, az önigazgatáshoz való viszonyulást az eurokommunizmus megértéséhez felhasználva mindenképpen összetettebb képet kapunk, mintha a nyugat-európai kommunista pártoknak a szovjet gyakorlat és a szovjet valóság iránti viszonyát pusztán a tömbszempontok előtérbe kerülése miatt elferdült megvilágításban nézzük. BÁLINT István