Magyar Szó, 1977. november (34. évfolyam, 301-315. szám)

1977-11-15 / 315. szám

Kedd, 1977. nov. 15. MAGYAR SZÓ Kolozsi Ћзо Г A FORRIJM „SZEMÉTDOMBJA" (23) Vörös András VIII. keri, Milos Obi­­lics utca 42. szám alatti munkás azt pa­naszolja, hogy őt is letartóztatták, fel­vitték a detektívszobába, s azzal fenye­gették meg, hogyha nem lép vissza munkahelyére, újból letartóztatják. Sé­rüléseivel orvos kezeli. Kális Péter, Majsai szőlők 88. szám alatti lakos, aki szintén letartóztatás­ban volt, látta, amikor a detektívek Vö­rös Andrást verni kezdték, majd ami­kor az ajtót becsukták, hallotta az üt­legelést, valamint Vörös András kétség­beesett kiáltozását és segélykiáltásait. Őt is megverték. . A három munkást csütörtökön dél­előtt engedték szabadon, és mindhár­man orvosi látleletet vettek fel. A mun­kások előadása szerint még több mun­kás van, akiket hasonló módon igyekez­tek rábírni a munkába lépésre. Többször megesett már, hogy rend­őrök büntetlenül verték a polgárokat, most azonban más időket élünk már, s meg vagyunk győződve, hogy Dam­­janovics Szteván dr. rendőrkapitány és Makszimovics Szvetiszláv állam­­ügyész nem tűrik ezt a bikacsökkel, gúzsbakötéssel folytatott szociálpoliti­kát. Őket Szubotica polgárai mint eré­lyes és igazságos tisztviselőket ismeri, akik minden hivatalos hatalommal v­a­­ló visszaélést és kilengést a múltban is üldöztek, s joggal remélhető, hogy ők véget vetnek annak, hogy egyes alan­tas rendőrközegek kompromittálják a rendőrség jó hírét. A bántalmazásokról felvetetett látle­lettel a sérült munkások büntető felje­lentést tesznek a szuboticai ügyészség­nél.” A Bácsmegyei Napló persze hiába is reménykedett valami olyan erélyes lé­pésben akár Damjanovic rendőrkapi­tány, akár Maksimovic államügyész ré­széről, amely visszaállíthatja a rendőr­ség jóhírét, hiszen a sztrájkoló munká­sokkal szemben elfoglalt rendőrségi ál­láspont korántsem az „alantas rendőr­közegek” találmánya volt, hanem na­g­yon is felülről irányított magatartás, s ezen mit sem változtat az a körül­mény, hogy Sándor király még nem hirdette meg a hírhedt január 6-i dik­tatúrát, s a hatóságok igyekeztek leg­alább a látszatát fenntartani valamifé­le demokráciának. Ennek a látszatnak az eredménye volt egyébként, hogy leg­alább a lapok megemlékezhettek a rendőrségi túlkapásokról, s így hiteles adatokhoz juttathatták az utókort. Mert minden bizonnyal még hiteleseb­bé teszi a képet az a körülmény, hogy a munkásság sajtója, a Szervezett Mun­kás és az Organizovani radnik mellett a Bácsmegyei Napló is reagált ezekre a hatalommal való visszaélésekre, még ha szükségesnek tartotta is, hogy ked­vezően nyilatkozzék a rendőrség és az igazságszolgáltatás vezető embereiről. A rendőrségi terror ügyében egyéb­ként a fémmunkások szövetségének központi vezetősége — mint már emlí­tettem — szintén tiltakozást jelentett be a belügyminisztériumnak. A megis­mételt tiltakozó folyamodványt az Or­ganizovani radnik is közölte 1927. au­gusztus 21-i számának 4. oldalán. A fo­lyamodvány így hangzott: „Miniszter Úr! E hó 13-án kelt, 630 számú beadvá­nyával ennek a Szövetségnek a vezető­sége beadványt nyújtott be az önre bí­zott minisztérium államvédelmi osztá­lyához, s ebben tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy az Önök szabadkai szer­vei bántalmazták a munkásokat. Mi­után részletes adatokhoz jutottunk a munkásoknak a szabadkai rendőrség fogdájában való ütlegelésére vonatkozó­an, ennek alapján kénytelenek va­gyunk személyesen Önhöz fordulni, Mi­niszter Úr. Ez év 2-a óta sztrájkolnak a szabad­kai Ferrum gyár munkásai, szám sze­rint 75-en. A munkások a sztrájk kez­detétől teljesen békésen viselkedtek, és magatartásukkal nem adtak alkalmat semmiféle incidensre, ami valamiféle rendbontást idézett volna elő. Minden­nek ellenére a szabadkai rendőrhatóság rendőr őrszemekkel zárlat alá helyezte az egész gyárat. Ezek az őrszemek egész nap iszogatnak egy közeli kocs­mában, és — mint ők maguk jelentet­ték ki — mindezeket a mulatozásokat a Ferrum gyár igazgatósága fizeti. Ezek az őrszemek rátámadnak minden munkásra, aki végigmegy a gyár mel­lett elvezető utcákon, s fogdába terelik őket, ott barbár módon ütlegelik a munkásokat, néhány napig fogdában tartják, aztán pedig arra kényszerítik őket, hogy vegyék fel a gyárban a mun­kát, mint sztrájktörők, így e hó 12-én letartóztatták Zsidi János, Petar Kojics (Ződi János és Ká­lis Péter — K. T.), Veres (Vörös — K. T.) András és Kilinovics sztrájkoló munkásokat. Letartóztatásuk minden ok és bűncselekmény nélkül követke­zett be, s utána csak az ügyvéd közben­járása alapján engedték őket el, ami­kor már néhány napot a fogdában töl­töttek. A rendőrségi tisztviselők meg­kötözték a fogdában ezeknek a munká­soknak kezét-lábát, s így gúzsba kötve, vandál módon ágyékon és gyomron rugdosták, és rudakkal verték őket. Zsidi (Ződi) János munkást 5 napi el­zárásra és 125 dinár pénzbírságra ítél­ték. E büntetés kiszabása ellen felleb­bezést jelentett be, Cankov rendőrkapi­tány úr azonban azt mondta neki, hogy ha jelentkezik a gyárban mint sztrájk­törő, akkor elengedik a büntetést. Ezen kívül a rendőrségi szervek összefogdos­sák az utcákon a munkásokat, és arra kényszerítik őket, hogy menjenek dol­gozni a gyárba, mint sztrájktörők. E legerélyesebben tiltakozva az Önök szabadkai szerveinek e munká­sokkal szemben tanúsított ilyen barbár és vandál eljárásai ellen, ennek a Szö­vetségnek a vezetősége határozottan kö­veteli öntől, Miniszter Úr, a követke­zőket: 1. Hogy sürgősen rendelje el szabad­kai szerveinek, hogy haladéktalanul tá­volítsák el az őrséget a gyár környéké­ről, és hagyjanak fel a békés munká­sok provokálásával. 2. Hogy rendelje el a letartóztatások, valamint a munkások ütlegelésének be­szüntetését, s hogy a lehető legszigo­rúbban vonja felelősségre és büntesse meg azokat a szerveket, akik letartóz­tatták és olyan vandál módon verték a fent említett munkásokat. Amennyiben ön, Miniszter Úr, nem szelídíti meg és nem fékezi meg a mi­nisztérium szerveit, és nem kényszeríti őket törvényes jogaik és kötelességeik határai közé, ennek a Szövetségnek a vezetősége elhárít magáról és a mun­kásokról minden felelősséget azokért az esetleges következményekért, ame­lyek a szabadkai rendőrhatóságnak a munkások iránti bánásmódja folytán előállhatnak. Számítva a fentebb kifejtettek tekin­tetében az ön sürgős intézkedésére, maradunk A Szövetség nevében B. Milutinovic titkár” A fentebb elmondottakat a Szerve­zett Munkás egy tudósítása kibővítette az alábbiakkal: „Nem különb a Rottman vasbútor­gyári munkások helyzete sem. Köve­telésük olyan minimális, aminek tíz­szerese is kikerülne abból a bőséges profitból, amit az ott dolgozó munkás­ság verejtékével kiizzadt, hogy legyen az uraknak mit eldőzsölniük. A Rott­man gyárban is, éppúgy, mint a Fer­­rumban, akadtak sajnos volt szervezett munkások, akik mint sztrájktörők dol­goznak a gyárban. Ami pedig a leg­szembeötlőbb, ezek a lumpenproletárok nagyobb számmal azok, akik annak ide­jén — 1925-ben — a vas- és fémmun­kások szuboticai csoportját kettészakí­tották. Most bebizonyították azt, hogy mi volt a céljuk. Az osztályegyüttmű­ködés még árulás árán is. Úgy a Ferruri, mint a Rottman sztrájkoló munkásai közül sokakat le­tartóztatott a rendőrség, és megkínoz­va akarja a munkásokat kényszeríteni arra, hogy visszamenjenek a gyárba, és éhbérért dolgozzanak. Sőt a túlbuzgósá­gában annyira megy a rendőrség, hogy az elkeseredett kenyérharcot politikai harcnak minősítik, és így alkalmat ke­res, hogy állati sorsba kényszerítse a munkásokat. A meghurcolt munkások között van Lendvai munkástestvérünk felesége is. Valószínűleg a „szélsőséges politika” miatt. Hogy ki csinál ebből a sztrájkból po­litikát, az ki fog tűnni majd ott, ahova a munkásság az­ ügyet tereli. Adatok­kal fogjuk bizonyítani, hogy a rendőr­ség a gyárigazgatóság szolgálatában állt. De egyéb és súlyosabb dolgokat is bizonyítani fogunk, ami kompromit­tálni fogja a gyár igazgatóságát.” (Folytatjuk) KURT VONNEGUT__________ TVT AHSK­ABOLCSO (10) Bármely adott időben a karasznak voltaképpen két vámpétere van — az egyik felfutóban, a másik alkonyuk­ban? Amíg én dr. Breeddel társalogtam Hiúmban, karaszom épp virágba bo­ruló vámpétere valószínűleg a víz kristályos alakja volt, ama kékesfehér csoda, a szuperjég nevezetű sors-sze­­met. Amíg én dr. Breeddel társalogtam Hiúmban, Angela Franklin és Newton Hoenikker birtokában lapultak a szu­­perjég-magvak, atyjuk magvából ne­velt magvak — megannyi alma, hogy úgy mondjam, amely nem esett messze a fájától. Hogy mi sorsra jutnak e magvak, ez hitem szerint az én karaszom dolga ezen a világon. 25. Dr. Hoenikker leglényege Egyelőre ennyit karaszom vámpéte­­réről. Az Általános Kohó és Öntöde Mű­vek kutatólaboratóriumában dr. Breed­del folytatott kellemetlen interjúm után Miss Faust kezébe kerültem. Azt az utasítást kapta, hogy mutassa meg nekem, hol az ajtó. Én azonban rá­vettem, hogy előbb a megboldogult dr. Hoenik­ker laboratóriumát mutassa meg. Útközben megkérdeztem Miss Faus­tot, mennyire ismerte dr. Hoenikkert. Őszinte és érdekes választ kaptam tőle, pikáns mosoly kíséretében. — Nem hinném, hogy egyáltalán ismerni lehetett. Amikor azt mondjuk, hogy jól vagy kevésbé jól ismerünk valakit, rendszerint olyan titkokra gondolunk, amikről tudunk, vagy amikről nem tudunk. Meghitt dolgok­ra, családi dolgokra, szerelmi dolgokra — mondta nekem ez a bájos, agg del­nő. — Dr. Hoenikker életében is meg­volt mindez, éppúgy, mint minden élő ember életében, de dr. Hoenikkernek nem ez volt a lényege.­ — Hanem micsoda? — Dr. Breed folyton azt hajtogatja, hogy dr Hoenikker leglényege az igaz­ság volt. — De magának más a véleménye? — Nem is tudom. Én csak azt nem értem, hogyan lehet bárki emberfiá­nak elegendő a puszta igazság. Miss Faust megérett a bokononiz­­musra. — Egyszer lefogadta, hogy nem tu­dok olyasmit mondani neki ami szín­igaz. Erre én azt mondtam: „Isten a szeretet.” — Mire ő? — Mire ő azt mondta: „Mi az Isten? Mi a szeretet?” — Hám. — De hát az Isten csakugyan a sze­retet.— mondta Miss Faust. — Akár­mit mondott is dr. Hoenikker. . 27. Mars-lakók Dr. Felix Hoenikker egykori labora­tóriuma a hatodik emeleten volt, az épület legfelső szintjén. Vörös zsinórt feszítettek ki az ajtó előtt, a falon réztábla adta tudatul, miért szent eme hely. EBBEN A HELYSÉGBEN TÖLTÖTTE ÉLETE UTOLSÓ HUSZONNYOLC­ESZTENDEJÉT DR. FELIX HOeNIK­KER NOBEL-DÍJAS FIZIKUS, „A­­HOL Ő VOLT, OTT VOLT A TUDO­MÁNY HATÁRA” PÁRATLAN EM­BER VOLT, JELENTŐSÉGE AZ EM­BERISÉG TÖRTÉNETÉBEN FELMÉR­HETETLEN Miss Faust felajánlotta: leemeli a vörös zsinórt, hogy beléphessek a­­ szentélybe, és szabadon értekezhessen­ bármely ott tanyázó szellemmel. Elfogadtam az ajánlatát. — Úgy hagytak mindent, ahogy dr. Hoenikker életében volt — magyaráz­ta Miss Faust. — Csak a munkaasz­talról vettek el egy csomó gumisza­lagot. — Gumiszalagot? — Ne kérdezze, miért. Tőlem ugyan ne kérdezze, mire való ez az egész. Az öreg jó nagy rumlit hagyott a laboratóriumban. Figyelmemet nyom­ban megragadta a szanaszét heverő rengeteg olcsó játék. Tört gerincű pa­pírsárkány. Búgócsiga, spárgával, csak fel kell húzni. Facsiga. Szappanbubo­­rék-fúvóka. Akvárium, benne egy vár meg két teknősbéka. — Imádta a tízcentes áruházakat — mondta Miss Faust. — Azt látom. — Leghíresebb kísérleteihez egy dol­lárba se került a felszerelés. — Ki a centet nem becsüli, az a dollárt nem édemli. Volt persze jócskán hagyományos laboratóriumi felszerelés is, de ugyan­csak elhalványult a jópofa, tarka já­tékok mellett. Dr. Hoenikker íróasztalán levelek tornyosultak. — Alighanem egyetlen levélre sem válaszolt — merengett Miss Faust. — Aki választ akart, felhívta telefonon, vagy felkereste személyesen. Dr. Hoenikker íróasztalán bekerete­zett fénykép állt. Háttal nekem. Meg­próbáltam kitalálni, kinek a képe. — A felesége? — Nem — Valamelyik gyereke? — Nem — Ő maga? — Nem Hát megnéztem. A kép egy vacak, kis háborús emlékművet ábrázolt, egy kisvárosi törvényszéki épület előtt. Az emlékmű oldalán tábla, rajta a falu különböző háborúkban elesett lakosai­nak neve. Azt gondoltam, a tábla le­hetett a fénykép oka. Elolvastam a neveket, félig-meddig arra számítot­tam, hogy a Hoenikker nevet megta­lálom köztük. Nem találtam. — Ez volt az egyik hobbyja — mondta Miss Faust. — Micsoda? — Lefényképezte, hogyan rakják halomba az ágyúgolyókat különféle törvényszéki épületek kertjében. Ezen a fényképen állítólag egészen rendkí­vüli módon van felrakva. — Aha. — Ő maga is rendkívüli ember volt. — Azt látom. — Egymillió év múlva talán min­denki olyan okos lesz, mint ő volt, és megérti mindazt, amit ő megértett. De a mai átlagemberhez képest dr. Hoe­nikker olyan volt, mint egy Mars­lakó. — Talán az is volt — véltem. — Ez legalább megmagyarázná, mi­ért lett három olyan fura gyereke. 28. Majonéz Míg Miss Fausttal a liftet vártuk, hogy levigyen a földszintre, Miss Faust kifejezte abbéli reményét, hogy nem az ötös számú lifi jön. Még meg sem kérdeztem, miért e kívánság, már meg is jelent az ötös. A kezelő, egy apró, ősöreg néger, bizonyos Lyman Enders Kmowics, el­mebajos volt, erről jóformám meg va­gyok győződve — méghozzá az agresz­­szív fajtából, ugyanis megmarkolta a tulajdon seggét, és felüvöltött: „Az ám!”, fölüvöltött úgy vélte, hogy fején találta a szöget. — Hahó, emberszabású kartársaim, tavirózsák és lapátkerekek! — rikkan­tott Miss Faustra és rám. — Az ám! — A földszintre legyen szíves — szólt hűvösen Miss Faust. (Folytatjuk) 17. oldal

Next