Magyar Szó, 1977. november (34. évfolyam, 301-315. szám)
1977-11-15 / 315. szám
Kedd, 1977. nov. 15. MAGYAR SZÓ Kolozsi Ћзо Г A FORRIJM „SZEMÉTDOMBJA" (23) Vörös András VIII. keri, Milos Obilics utca 42. szám alatti munkás azt panaszolja, hogy őt is letartóztatták, felvitték a detektívszobába, s azzal fenyegették meg, hogyha nem lép vissza munkahelyére, újból letartóztatják. Sérüléseivel orvos kezeli. Kális Péter, Majsai szőlők 88. szám alatti lakos, aki szintén letartóztatásban volt, látta, amikor a detektívek Vörös Andrást verni kezdték, majd amikor az ajtót becsukták, hallotta az ütlegelést, valamint Vörös András kétségbeesett kiáltozását és segélykiáltásait. Őt is megverték. . A három munkást csütörtökön délelőtt engedték szabadon, és mindhárman orvosi látleletet vettek fel. A munkások előadása szerint még több munkás van, akiket hasonló módon igyekeztek rábírni a munkába lépésre. Többször megesett már, hogy rendőrök büntetlenül verték a polgárokat, most azonban más időket élünk már, s meg vagyunk győződve, hogy Damjanovics Szteván dr. rendőrkapitány és Makszimovics Szvetiszláv államügyész nem tűrik ezt a bikacsökkel, gúzsbakötéssel folytatott szociálpolitikát. Őket Szubotica polgárai mint erélyes és igazságos tisztviselőket ismeri, akik minden hivatalos hatalommal való visszaélést és kilengést a múltban is üldöztek, s joggal remélhető, hogy ők véget vetnek annak, hogy egyes alantas rendőrközegek kompromittálják a rendőrség jó hírét. A bántalmazásokról felvetetett látlelettel a sérült munkások büntető feljelentést tesznek a szuboticai ügyészségnél.” A Bácsmegyei Napló persze hiába is reménykedett valami olyan erélyes lépésben akár Damjanovic rendőrkapitány, akár Maksimovic államügyész részéről, amely visszaállíthatja a rendőrség jóhírét, hiszen a sztrájkoló munkásokkal szemben elfoglalt rendőrségi álláspont korántsem az „alantas rendőrközegek” találmánya volt, hanem nagyon is felülről irányított magatartás, s ezen mit sem változtat az a körülmény, hogy Sándor király még nem hirdette meg a hírhedt január 6-i diktatúrát, s a hatóságok igyekeztek legalább a látszatát fenntartani valamiféle demokráciának. Ennek a látszatnak az eredménye volt egyébként, hogy legalább a lapok megemlékezhettek a rendőrségi túlkapásokról, s így hiteles adatokhoz juttathatták az utókort. Mert minden bizonnyal még hitelesebbé teszi a képet az a körülmény, hogy a munkásság sajtója, a Szervezett Munkás és az Organizovani radnik mellett a Bácsmegyei Napló is reagált ezekre a hatalommal való visszaélésekre, még ha szükségesnek tartotta is, hogy kedvezően nyilatkozzék a rendőrség és az igazságszolgáltatás vezető embereiről. A rendőrségi terror ügyében egyébként a fémmunkások szövetségének központi vezetősége — mint már említettem — szintén tiltakozást jelentett be a belügyminisztériumnak. A megismételt tiltakozó folyamodványt az Organizovani radnik is közölte 1927. augusztus 21-i számának 4. oldalán. A folyamodvány így hangzott: „Miniszter Úr! E hó 13-án kelt, 630 számú beadványával ennek a Szövetségnek a vezetősége beadványt nyújtott be az önre bízott minisztérium államvédelmi osztályához, s ebben tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy az Önök szabadkai szervei bántalmazták a munkásokat. Miután részletes adatokhoz jutottunk a munkásoknak a szabadkai rendőrség fogdájában való ütlegelésére vonatkozóan, ennek alapján kénytelenek vagyunk személyesen Önhöz fordulni, Miniszter Úr. Ez év 2-a óta sztrájkolnak a szabadkai Ferrum gyár munkásai, szám szerint 75-en. A munkások a sztrájk kezdetétől teljesen békésen viselkedtek, és magatartásukkal nem adtak alkalmat semmiféle incidensre, ami valamiféle rendbontást idézett volna elő. Mindennek ellenére a szabadkai rendőrhatóság rendőr őrszemekkel zárlat alá helyezte az egész gyárat. Ezek az őrszemek egész nap iszogatnak egy közeli kocsmában, és — mint ők maguk jelentették ki — mindezeket a mulatozásokat a Ferrum gyár igazgatósága fizeti. Ezek az őrszemek rátámadnak minden munkásra, aki végigmegy a gyár mellett elvezető utcákon, s fogdába terelik őket, ott barbár módon ütlegelik a munkásokat, néhány napig fogdában tartják, aztán pedig arra kényszerítik őket, hogy vegyék fel a gyárban a munkát, mint sztrájktörők, így e hó 12-én letartóztatták Zsidi János, Petar Kojics (Ződi János és Kális Péter — K. T.), Veres (Vörös — K. T.) András és Kilinovics sztrájkoló munkásokat. Letartóztatásuk minden ok és bűncselekmény nélkül következett be, s utána csak az ügyvéd közbenjárása alapján engedték őket el, amikor már néhány napot a fogdában töltöttek. A rendőrségi tisztviselők megkötözték a fogdában ezeknek a munkásoknak kezét-lábát, s így gúzsba kötve, vandál módon ágyékon és gyomron rugdosták, és rudakkal verték őket. Zsidi (Ződi) János munkást 5 napi elzárásra és 125 dinár pénzbírságra ítélték. E büntetés kiszabása ellen fellebbezést jelentett be, Cankov rendőrkapitány úr azonban azt mondta neki, hogy ha jelentkezik a gyárban mint sztrájktörő, akkor elengedik a büntetést. Ezen kívül a rendőrségi szervek összefogdossák az utcákon a munkásokat, és arra kényszerítik őket, hogy menjenek dolgozni a gyárba, mint sztrájktörők. E legerélyesebben tiltakozva az Önök szabadkai szerveinek e munkásokkal szemben tanúsított ilyen barbár és vandál eljárásai ellen, ennek a Szövetségnek a vezetősége határozottan követeli öntől, Miniszter Úr, a következőket: 1. Hogy sürgősen rendelje el szabadkai szerveinek, hogy haladéktalanul távolítsák el az őrséget a gyár környékéről, és hagyjanak fel a békés munkások provokálásával. 2. Hogy rendelje el a letartóztatások, valamint a munkások ütlegelésének beszüntetését, s hogy a lehető legszigorúbban vonja felelősségre és büntesse meg azokat a szerveket, akik letartóztatták és olyan vandál módon verték a fent említett munkásokat. Amennyiben ön, Miniszter Úr, nem szelídíti meg és nem fékezi meg a minisztérium szerveit, és nem kényszeríti őket törvényes jogaik és kötelességeik határai közé, ennek a Szövetségnek a vezetősége elhárít magáról és a munkásokról minden felelősséget azokért az esetleges következményekért, amelyek a szabadkai rendőrhatóságnak a munkások iránti bánásmódja folytán előállhatnak. Számítva a fentebb kifejtettek tekintetében az ön sürgős intézkedésére, maradunk A Szövetség nevében B. Milutinovic titkár” A fentebb elmondottakat a Szervezett Munkás egy tudósítása kibővítette az alábbiakkal: „Nem különb a Rottman vasbútorgyári munkások helyzete sem. Követelésük olyan minimális, aminek tízszerese is kikerülne abból a bőséges profitból, amit az ott dolgozó munkásság verejtékével kiizzadt, hogy legyen az uraknak mit eldőzsölniük. A Rottman gyárban is, éppúgy, mint a Ferrumban, akadtak sajnos volt szervezett munkások, akik mint sztrájktörők dolgoznak a gyárban. Ami pedig a legszembeötlőbb, ezek a lumpenproletárok nagyobb számmal azok, akik annak idején — 1925-ben — a vas- és fémmunkások szuboticai csoportját kettészakították. Most bebizonyították azt, hogy mi volt a céljuk. Az osztályegyüttműködés még árulás árán is. Úgy a Ferruri, mint a Rottman sztrájkoló munkásai közül sokakat letartóztatott a rendőrség, és megkínozva akarja a munkásokat kényszeríteni arra, hogy visszamenjenek a gyárba, és éhbérért dolgozzanak. Sőt a túlbuzgóságában annyira megy a rendőrség, hogy az elkeseredett kenyérharcot politikai harcnak minősítik, és így alkalmat keres, hogy állati sorsba kényszerítse a munkásokat. A meghurcolt munkások között van Lendvai munkástestvérünk felesége is. Valószínűleg a „szélsőséges politika” miatt. Hogy ki csinál ebből a sztrájkból politikát, az ki fog tűnni majd ott, ahova a munkásság az ügyet tereli. Adatokkal fogjuk bizonyítani, hogy a rendőrség a gyárigazgatóság szolgálatában állt. De egyéb és súlyosabb dolgokat is bizonyítani fogunk, ami kompromittálni fogja a gyár igazgatóságát.” (Folytatjuk) KURT VONNEGUT__________ TVT AHSKABOLCSO (10) Bármely adott időben a karasznak voltaképpen két vámpétere van — az egyik felfutóban, a másik alkonyukban? Amíg én dr. Breeddel társalogtam Hiúmban, karaszom épp virágba boruló vámpétere valószínűleg a víz kristályos alakja volt, ama kékesfehér csoda, a szuperjég nevezetű sors-szemet. Amíg én dr. Breeddel társalogtam Hiúmban, Angela Franklin és Newton Hoenikker birtokában lapultak a szuperjég-magvak, atyjuk magvából nevelt magvak — megannyi alma, hogy úgy mondjam, amely nem esett messze a fájától. Hogy mi sorsra jutnak e magvak, ez hitem szerint az én karaszom dolga ezen a világon. 25. Dr. Hoenikker leglényege Egyelőre ennyit karaszom vámpéteréről. Az Általános Kohó és Öntöde Művek kutatólaboratóriumában dr. Breeddel folytatott kellemetlen interjúm után Miss Faust kezébe kerültem. Azt az utasítást kapta, hogy mutassa meg nekem, hol az ajtó. Én azonban rávettem, hogy előbb a megboldogult dr. Hoenikker laboratóriumát mutassa meg. Útközben megkérdeztem Miss Faustot, mennyire ismerte dr. Hoenikkert. Őszinte és érdekes választ kaptam tőle, pikáns mosoly kíséretében. — Nem hinném, hogy egyáltalán ismerni lehetett. Amikor azt mondjuk, hogy jól vagy kevésbé jól ismerünk valakit, rendszerint olyan titkokra gondolunk, amikről tudunk, vagy amikről nem tudunk. Meghitt dolgokra, családi dolgokra, szerelmi dolgokra — mondta nekem ez a bájos, agg delnő. — Dr. Hoenikker életében is megvolt mindez, éppúgy, mint minden élő ember életében, de dr. Hoenikkernek nem ez volt a lényege. — Hanem micsoda? — Dr. Breed folyton azt hajtogatja, hogy dr Hoenikker leglényege az igazság volt. — De magának más a véleménye? — Nem is tudom. Én csak azt nem értem, hogyan lehet bárki emberfiának elegendő a puszta igazság. Miss Faust megérett a bokononizmusra. — Egyszer lefogadta, hogy nem tudok olyasmit mondani neki ami színigaz. Erre én azt mondtam: „Isten a szeretet.” — Mire ő? — Mire ő azt mondta: „Mi az Isten? Mi a szeretet?” — Hám. — De hát az Isten csakugyan a szeretet.— mondta Miss Faust. — Akármit mondott is dr. Hoenikker. . 27. Mars-lakók Dr. Felix Hoenikker egykori laboratóriuma a hatodik emeleten volt, az épület legfelső szintjén. Vörös zsinórt feszítettek ki az ajtó előtt, a falon réztábla adta tudatul, miért szent eme hely. EBBEN A HELYSÉGBEN TÖLTÖTTE ÉLETE UTOLSÓ HUSZONNYOLCESZTENDEJÉT DR. FELIX HOeNIKKER NOBEL-DÍJAS FIZIKUS, „AHOL Ő VOLT, OTT VOLT A TUDOMÁNY HATÁRA” PÁRATLAN EMBER VOLT, JELENTŐSÉGE AZ EMBERISÉG TÖRTÉNETÉBEN FELMÉRHETETLEN Miss Faust felajánlotta: leemeli a vörös zsinórt, hogy beléphessek a szentélybe, és szabadon értekezhessen bármely ott tanyázó szellemmel. Elfogadtam az ajánlatát. — Úgy hagytak mindent, ahogy dr. Hoenikker életében volt — magyarázta Miss Faust. — Csak a munkaasztalról vettek el egy csomó gumiszalagot. — Gumiszalagot? — Ne kérdezze, miért. Tőlem ugyan ne kérdezze, mire való ez az egész. Az öreg jó nagy rumlit hagyott a laboratóriumban. Figyelmemet nyomban megragadta a szanaszét heverő rengeteg olcsó játék. Tört gerincű papírsárkány. Búgócsiga, spárgával, csak fel kell húzni. Facsiga. Szappanbuborék-fúvóka. Akvárium, benne egy vár meg két teknősbéka. — Imádta a tízcentes áruházakat — mondta Miss Faust. — Azt látom. — Leghíresebb kísérleteihez egy dollárba se került a felszerelés. — Ki a centet nem becsüli, az a dollárt nem édemli. Volt persze jócskán hagyományos laboratóriumi felszerelés is, de ugyancsak elhalványult a jópofa, tarka játékok mellett. Dr. Hoenikker íróasztalán levelek tornyosultak. — Alighanem egyetlen levélre sem válaszolt — merengett Miss Faust. — Aki választ akart, felhívta telefonon, vagy felkereste személyesen. Dr. Hoenikker íróasztalán bekeretezett fénykép állt. Háttal nekem. Megpróbáltam kitalálni, kinek a képe. — A felesége? — Nem — Valamelyik gyereke? — Nem — Ő maga? — Nem Hát megnéztem. A kép egy vacak, kis háborús emlékművet ábrázolt, egy kisvárosi törvényszéki épület előtt. Az emlékmű oldalán tábla, rajta a falu különböző háborúkban elesett lakosainak neve. Azt gondoltam, a tábla lehetett a fénykép oka. Elolvastam a neveket, félig-meddig arra számítottam, hogy a Hoenikker nevet megtalálom köztük. Nem találtam. — Ez volt az egyik hobbyja — mondta Miss Faust. — Micsoda? — Lefényképezte, hogyan rakják halomba az ágyúgolyókat különféle törvényszéki épületek kertjében. Ezen a fényképen állítólag egészen rendkívüli módon van felrakva. — Aha. — Ő maga is rendkívüli ember volt. — Azt látom. — Egymillió év múlva talán mindenki olyan okos lesz, mint ő volt, és megérti mindazt, amit ő megértett. De a mai átlagemberhez képest dr. Hoenikker olyan volt, mint egy Marslakó. — Talán az is volt — véltem. — Ez legalább megmagyarázná, miért lett három olyan fura gyereke. 28. Majonéz Míg Miss Fausttal a liftet vártuk, hogy levigyen a földszintre, Miss Faust kifejezte abbéli reményét, hogy nem az ötös számú lifi jön. Még meg sem kérdeztem, miért e kívánság, már meg is jelent az ötös. A kezelő, egy apró, ősöreg néger, bizonyos Lyman Enders Kmowics, elmebajos volt, erről jóformám meg vagyok győződve — méghozzá az agreszszív fajtából, ugyanis megmarkolta a tulajdon seggét, és felüvöltött: „Az ám!”, fölüvöltött úgy vélte, hogy fején találta a szöget. — Hahó, emberszabású kartársaim, tavirózsák és lapátkerekek! — rikkantott Miss Faustra és rám. — Az ám! — A földszintre legyen szíves — szólt hűvösen Miss Faust. (Folytatjuk) 17. oldal