Magyar Szó, 1979. május (36. évfolyam, 119-131. szám)
1979-05-03 / 119. szám
BELPOLITIKA MAGYAR SZÓ 1979. május 3., csütörtök Az élcsapat csakis saját munkásosztályára támaszkodhat STANE DOLANC BESZÉDE (Folytatás az 1. oldalról) dödött meg voltaképpen összetűzésünk a sztálinizmussal. Miután saját soraiban sikeresen átvészelte a belső villongások, különösen a frakciózással, opportunizmussal és szektássággal való harc egy hosszú szakaszát, a Jugoszláv Kommunista Párt az új Központi Bizottsággal és Titóval az élén, eszmei-politikai és szervezeti felkészültségével, világos programtörekvésével, a széles néptömegekre való támaszkodással, továbbá az idejében lebonyolított politikai és katonai előkészületekkel alkalmassá vált arra, hogy a győzedelmes népfelszabadító harcba és a szocialista forradalomba vezesse Jugoszlávia néptömegeit. A JKP e koncepciójában, a néptömegekkel való legszélesebb kapcsolatok megteremtését szorgalmazó politikájában kell keresni a választ arra a kérdésre, hogyan lehetett úgymond mintegy tízezer illegálisan szervezett kommunistával, az egész Európában uralkodó borzalmas fasiszta sötétség idején, a megszállt és feldarabolt országban történelmének legnagyobb felszabadító ütközetébe vezetni Jugoszlávia nemzeteit és nemzetiségeit. A JKP sikerének záloga éppen abban van, hogy élcsapatbeli magjává válhatott a rendkívül széles körű demokratikus és forradalmi mozgalomnak és a néptömegek frontjának, hogy nem zárkózott önmagába, hanem valóban a néptömegek és az összes demokratikus antifasiszta erők elválaszthatatlan vezető és összetartó része volt. Edvard Kardelj elvtárs véleménye szerint éppen ebben van „Tito egyéni alkotó jellegű hozzájárulásának legnagyobb történelmi jelentősége mind a párt kiépítésében, mind pedig politikájának, stratégiájának és taktikájának megfogalmazásában”. Ezekben az erőfeszítésekben Tito elvtárs maradéktalan támogatást kapott a Központi Bizottság tagjaitól és pártunk más kádereitől. „Tito azonban az az ember volt — ismét Kardelj elvtárs szavait idézem —, aki ezeket a fejlődési tendenciákat pártunkban a legmélyebben felmérte, a legkövetkezetesebben és a legmegfelelőbben kifejezte, és aki sikeresen, illetve megfelelő eszközökkel tudott harcolni megvalósulásukért. Tito éppen ezzel a törekvésével, ilyen tulajdonságaival és munkájának eredményeivel szerezte meg pártunk elvitathatatlan vezetőjének tekintélyét és befolyását.” Munkásmozgalmunk válságos időszaka Elvtársnők és elvtársak! Tíz nappal ezelőtt Belgrádban megünnepeltük a JKP fennállásának és harcának hat évtizedét. A JKSZ KB mai ülésével — a JKSZ jubileumának keretében — külön megemlékezünk a Bohinjban megtartott értekezlet óta eltelt 40 éves időszakról, amely — mint már hangsúlyoztam — döntő fontosságú volt pártunk konszolidálódása és eszmei megélése szempontjából, és amely a Központi Bizottságunk szüntelen forradalmi tevékenységének kezdetét jelenti. A JKP új Központi Bizottságának az országban való megalakítását néhány sorsdöntő esemény és mozzanat előzte meg a párt és a jugoszláv forradalmi munkásmozgalom életében. A JKP vezetősége voltaképpen tíz éven át nem működött egységes és teljes összetételben. A JKP Központi Bizottsága, amelyet 1928 novemberének elején Drezdában választottak meg, a JKP negyedik kongresszusán nem igazolta a tagságnak hozzá fűzött reményeit és nem tett eleget követeléseinek, különösen a frakciózás, a csoportosulás és más olyan káros jelenségek elhárítása tekintetében, amelyek ellen ugyanazon esztendő elején a zágrábi pártszervezet Josip Brozzal az élén hevesen fellépett. Ennek a Központi Bizottságnak egy része külföldön volt, kivéve Djura Djakovic szervező titkárt, aki az országban tevékenykedett, és akit 1929. április 25-én Nikola Helimovictyal, a Vörös Segély titkárával együtt meggyilkoltak. A január 6-i diktatúra idején megölték Bracan Bracanovicot, Marko Mašanovićot, Rista Samardžićot és Božo Vidas Vukot, a JKP KB tagjait, valamint Paja Marganovicot, Miljo és Slavko Oreskit, Janko Mišićot, Pera Popovic Agát, Josip Kolumbot, Josip Debeljalkot, a JKISZ vezetőit és sokan másokat. A kommunistáik nagy részét letartóztatták és sokévá börtönbüntetésre ítélték. 1929 januárjától 1932 szeptemberéig az országban az államvédelmi bíróság előtt 82 tárgyalást tartottak a kommunisták ellen. Akkor ítéltek börtönbünetésre sok forradalmárt, köz tűk Edvard Kardeljt, Djuro Pucart, Boris Kidriéet, Szervó Mihályt, Marko Oreškovićot, Ivan Miluünoviéot, Ognjen Pricat, Jovan Veselinovot, Pavle Gregoriéot, Radiivoje Davidoviéot, Grga Jankezt és másokat. 1930 áprilisában külföldre távozott a JKP Központi Bizottságának megmaradt része is, úgyhogy a KB még inkább eltávolodott az országban uralkodó valós helyzettől, nem volt egyetlen, állandó és biztos kapcsolata sem a pártszervezetekkel. Ezáltal megszakadt a folyamatosság a JKP belső életében. Az országba a pártszervezetek több mint két éven át a Központi Bizottság hatása nélkül fejlődök és tevékenykedtek. Az egészségtelen viszonyok és csoportharcok miatt 1931 közepe táján a Komitern határozatával megváltozott a Központi Bizottság összetétele: leváltották Jovan Makáicot, a KB politikai titkárát, a Központi Bizottság pedig a Központi Vezetőség elnevezést kapta, amelynek elnöke most Filip Filippiné lett, Antun Mavrakot pedig szervező titkárnak nevezték ki. A vezetőség helyzete azonban ekkor sem változott meg lényegesen. A pártvezetőség továbbra is külföldön élt, az országban levő mozgalommal való bármilyen szolid kapcsolat nélkül. A pártmunka felélénkülése És amíg az országban levő szervezetek fokozatosan és sikeresen leküzdötték azoknak a nagy csapásoknak a következményeit, amelyekkel a diktatúra rendszere sújtotta őket, a JKP külföldi vezetőségében a belső viszályok és csoportosulás 1931 végén teljes széthullást idézett elő. 1932 első felében a JKP-nek voltaképpen nem volt vezetősége. Csupán az említett esztendő második felében nevezte ki a Komitern az Ideiglenes Vezetőséget, amelyben a politikai titkár tisztségét Milan Gorkic töltötte be. E vezetőség azonban továbbra is gyenge, időnkénti és nem eléggé hatékony befolyást gyakorolt a párt életére és munkájára. A Kamitem határozatával a JKP Ideiglenes Vezetősége csak 1934 elején kapta meg a Központi Bizottság elnevezést, s munkája fokozatosabban kezdett érezhetővé válni, miután a vezetőségbe lépett Josip Broz, Blagoje Parovic és Milos Markovic harcedzett forradalmár. Tevékenységükkel kedvező hatással voltak mind a KB álláspontjaira, mind pedig az országban levő szervezetek iránti magatartására. A vezetőségben uralkodó helyzettől eltérően azonban, mint már mondtam, az országban levő pártszervezetek és vezetőségek a január 6-i diktatúra csapásai után már a 30-as évek elején kezdtek magukhoz térni, sőt új tagokkal, főleg fiatal emberekkel újultak meg. A párt ismét irányítja a munkásosztály és az egyetemi hallgatók számos akcióját, sztrájkokat és tüntetéseket szervez, röppcédulákat nyomtat stb. Egyes helyi szakszervezeti és más munkásszervezetekben a kommunisták vették át a vezető szerepet. Bizonyos hatást gyakorol a párt a falvakban is. Hasonló áramlatok jutnak kifejezésre az értelmiség soraiban is. Több irodalmi és társadalmi kérdésekkel foglalkozó folyóirat jelenik meg, amelyekben a publicisták, írók és művészek marxista szempontból magyarázzák az időszerű társadalmi jelenségeket. Közzétették a marxizmus klasszikusainak több művét, köztük Marx Tőkéjét, Moša Pijade és Rodoljub Čolaković fordításában. A JKP egyes tartományi vezetőségei kiadták saját illegális lapjaikat is. A JKP 1934-ben megtartott negyedik országos értekezlete előkészületeinek keretében az egész országban számos helyi, járási és kerületi pártszervezet értekezletet tartottak. Horvátországban, Szerbiában, Szlovéniában, Crna Gorában és Dalmáciában pedig a tartományi értekezleteket is. Jugoszlávia-szerte megújult az illegális pártsejtek hálózata, amelyet a diktatúra legsúlyosabb terrorja sem tudott megsemmisíteni. A JKP-nek körülbelül 2000 tagja volt. Többségüket az országban, magában a munkásmozgalomban, a JKISZ-szervezetekben nevelődő, sokukat pedig a fogházban megedződött káderek alkották. A munkásosztály harci tevékenységének fokozódása Abban az időben, 1934 márciusában került ki a börtönből Josip Broz, a forradalmár, aki azonnal bekapcsolódott a horvátországi pártvezetőség munkájába. 1934 júliusában Brozt megválasztották a JKP Központi Bizottságának tagjává, majd Politikai Irodájának tagjává is. A negyedik országos értekezletét előkészítve Tito elvtárs közelebbről megismerkedett Edvard Kardelj és Boris Kudrič fiatal szlovén kommunistákkal, akik már tapasztalt forradalmárokként a szlovén pártszervezetekben és másutt szerzett nagy tekintélyükkel attól az időtől kezdve legközelebbi munkatársai. A Tito elvtárssal Szlovéniában 1934-ben való első találkozásával kapcsolatos benyomásait ismertetve Kardelj elvtárs leszögezte, hogy Tito azonnal nagy hatással volt rá, „különösen azért, mert olyan lényegesen különbözött mindazoktól, akik akkor Szlovéniában jártak a külföldön levő pártvezetőség tagjaiként, vagy e vezetőség oktatóiként. Egyesek közülük a széles körű forradalmi gyakorlatot megkísérelték beleszorítani a doktrináris forradalmi frázisba, vagy sablonszerűen továbbították a Kominterntől jövő különféle recepteket és utasításokat, és egyformán vonatkoztatták őket az egész világra, úgyhogy nem feleltek meg teljesen egyetlenegy ország reális körülményeinek sem. Tito épphogy kikerült a börtönből, és egyáltalán nem volt megterhelve az ilyen, mondhatnám „tisztviselői forradalmiságról”, amely a Komintern akkori módszereinek következményeiként jelentkezett. A forradalmár mély és egyúttal egyszerű meglátásával velünk együtt felmérte helyzetünket, tudásával és gazdag tapasztalataival segített nekünk, hogy minél jobb következtetésekre juthassunk ... és Tito ezért volt később, amikor átvette a Jugoszláv Kommunista Párt irányítását, sérthetetlen tekintély számunkra, nem magánál a tisztségénél fogva, hanem azért, mert tudatában voltunk annak, hogy pártunkat valami újjal, igazán forradalmival, a doktrináris sablonoktól és receptektől függetlennel gazdagítja”. A JKP megújításának és belső konszolidálódásának folyamata úgymond felfelé ívelő irányzattal fejlődött 1935, 1936 és 1937 folyamán is, jóllehet a rendszernek a kommunisták elleni nyomása és terrorja nem lankadt. 1935 végén a JKP-nek már 3000 tagja volt. A párt jelentősen érvényesült az 1935. évi parlamenti választások kampánya idején is, amikor szélesebb kapcsolatot teremtett a néptömegekkel, szilárd támpontokat alakított ki körükben. A párt világos álláspontra helyezkedett a nemzeti kérdés tekintetében. Elfogadta azt az álláspontot, hogy az önrendelkezésre való jog nem jelenti a feltétlen elszakadást és a független államok megteremtését, hogy a nemzeti kérdés megoldása csak a jugoszláv államközösség keretében lehetséges, s ezzel eltért a Jugoszlávia feloszlatásáról és a Balkán Föderáció megteremtéséről alkotott korábbi jelszótól. A munkásosztály harci tevékenysége egyre inkább fokozódott. 1935-ben 140, 1936-ban pedig több mint 400 sztrájk volt. A párt nagy figyelmet szentel a Jugoszláv Egyesült Munkásszakszervezeti Szövetség szervezeteibe való munkának. A Szövetségnek 1936-ban már 54 000 tagja volt. A párt jelentős politikai sikereket ért el az 1936. évi községi választásokon. Egyes legális szervezetek révén sikerült több kommunistát községi képviselőnek jelölnie, s egyeseket közülük meg is választottak. Lendületet kapott a haladó ifjúsági mozgalom is. A JKP fokozottabb hatást gyakorolt a nők egyenjogúságára és szavazati jogának kiharcolására, valamint a foglalkoztatott nők problémáinak megoldására irányuló nőmozgalomra is. A külföldön tartózkodó pártvezetőség elszigetelődése Abban az időben nemzetközi téren a JKP a legjelentősebb akciót a spanyolországi polgárháborúval kapcsolatban folytatta. Megszervezte az önkénteseknek a nemzetközi brigádokba való irányítását, akik a Spanyol Köztársaság oldalán harcoltak. Több, mint 1600 jugoszláv polgár érkezett Spanyolországba és küzdött a köztársaság oldalán, 700-an közülük elestek és több mint 300-an megsebesültek. Életét vesztette Blagoje Parovic, a JKP kiváló vezetője is. A JKP viszonyulása a spanyol nép fasizmus elleni harcához kifejezte internacionalizmusát és azt, hogy kiváló érzéke volt a nemzetközi forradalmi és antifasiszta szolidaritás iránt. Egyszóval különféle formájú gazdag politikai tevékenységével a JKP életre keltette a széles körű antifasiszta, forradalmi, demokratikus mozgalom megteremtéséről alkotott koncepcióját, utat nyitva a néptömegekkel való együttműködésnek és az ország politikai életébe való beavatkozásnak. A JKP politikájának széles látóköre meghozta az eredményeket; a párt egyre inkább igazi munkás-, illettve néppárttá válik, az ország öszszes haladó erői egyesülésének fő tényezőjévé. Egyre nagyobb és szembetűnőbbé vált azonban az eltérés a párt- s tagság politikai tevékenysége és külföldön levők vezetőségének munkája között. A JKP KB székhelye akkor Bécsben, majd Párizsban volt. A káderek egy része Prágá■ ban tartózkodott és Moszkvában tanult. A „terepen” uralkodó valós helyzetbe való közvetlen betekintés nélkül, az ország politikai életétől elszigetelve, a Kominternhez és apparátusához politikailag és pénzügyileg kapcsolódva a Központi Bizottság nem tevékenykedhetett önállóan, mint egy forradalmi mozgalom vezetősége és kommunista élcsapata. Ezenkívül a Központi Bizottságban voltak karrierizmustól terhes emberek is, ami továbbra is állandó személyes összetűzésekhez, sőt csoportharchoz vezetett. Azt a súlyos helyzetet vázolva, amelyben a JKP és az ország forradalmi mozgalma volt, az országon kívüli frakciós elemek tevékenységével együtt, Tito 1938-ban egy jelentésben a többi között feljegyezte, hogy ezek az emberek „voltaképpen sohasem kérdezték, hogyan állnak a dolgok Jugoszláviában, mi van pártunkkal stb., hanem mindig csak különféle kombinációkat csináltak azzal kapcsolatban, hogyan oldódik meg a mi kérdésünk és ki lesz az új vezetőségben.” A fentiek miatt a Központi Bizottságnak az országba való viszszatérése egyre gyakrabban volt vita tárgya a pártszervezetekben. A JKP vezető aktívájának 1936 augusztusában Moszkvában megtartott tanácskozásán határozat született, hogy a JKP KB visszatér az országba. Tito akkor azt a megbízatást kapta, különleges meghatalmazásokkal, hogy közvetlenül irányítsa az országban a párt munkáját és előkészítse a feltételeket a KB visszatéréséhez, illetve az országban való megalakításához. A Központi Bizottság visszatérése az országba Jugoszláviába való visszatérése után 1936 decemberében Tito intézkedéseket tett a párt belső konszolidálódására. Tevékenységet fejtett ki a JKP negyedik országos értekezlete határozatainak életrehívása érdekében, amelyek a Szlovén és Horvát Kommunista Párt megalakítására vonatkoztak. Közvetlenül irányította a Horvát KP alakuló kongresszusának munkáját. A kongresszust 1937 augusztusának elején tartották. Valamivel korábban megtartották a Szlovén KP alakuló kongresszusát is, amelyet Edvard Kardelj irányított. Az említett esztendő közepe táján Tito létrehozta a JKP KB ifjúsági bizottságát Ivo Lola Ribarral az élén, azzal a feladattal, hogy rendezze a JKISZ szervezeti helyzetét. Ekkor dolgozták ki a JKISZ mint az ifjúsági tömegmozgalom harci magva munkájához szükséges utasítást. Milan Gorkic letartóztatása után Tito elvtárs 1937 augusztusában a JKP élére állt és átvette a Központi Bizottság irányítását. 1938 májusának elején a Horvát KP KB, a Szlovén KP KB és a JKP Szerbiai Tartományi Bizottsága képviselőinek értekezletén, amelyet Szlovéniában a liskai hegymászó otthonban tartottak Ivo Lola Ribarnak, a JKISZ KB titkárának részvételével, Tito megalakította a JKP ideiglenes vezetője Stane Dolanc beszámolóját olvassa A JKSZ Központi Bizottsága Bohunjska Bistrica-i díszülésének részvevői