Magyar Szó, 1980. március (37. évfolyam, 74-88. szám)

1980-03-17 / 75. szám

8 KILÁTÓ MAGYAR SZÓ Kell-e nekünk a nád? ELFOGULT RIPORT A HASZONNÖVÉNYRŐL, AMELYNEK HASZNOSSÁGÁT KÉTSÉGBE VONTA S CSAKNEM A GAZ SZINTJÉRE ZÜLLESZTETTE A BŐSÉGHEZ SZOKOTT KOR, MELYNEK NÉMELYKOR OLY BESZŰKÍTETT A SZEMHATÁRA Valahányszor nádas közelébe érek, mindig azt kezdem hinni, hogy a Föld lapos. A nád nem ismer és nem tűr görbületeket. Olyan, mint maga a mocsarakba mártott puszta. Létezésének leg­főbb magyarázata a fordított nagy T. Alul az élet fundamen­tuma: a víz, ideálisan elfekvő helyzetben, s erre merőlegesen nő rá a nád ezredmagával, so­hasem adva fel az egyes nádszá­lak külön egyéniségét. A nádas a legérzékenyebb hangszer a vi­lágon. Amikor csónakomban ülve odakötözöm magam a tövéhez a horgászszerencsére várva, a zizzenő szálaik kilométerek tá­volságából is hírül hozzák az időjárási változások muzsikáját. A nádason túl mindig új és egészen más világ terül el. Mert a nád nem ismer görbületeket, sem folytonosságot. Mögötte a kihívás vár az odamerészkedőre. A Föld tengelyében Korunk „hóbortos” tutajosa, Thor HEYERDAHL csak azt tet­te, amit előtte sok száz és ezer évvel a többiek, akik a messze tengerekre pillantottak. Nem tud­tak ellenállni a kihívásnak, amit a távoli titokzatosság ébresztett bennük, és aminek a neve: nád. Elindultak hát nádcsónakjaikon, s el is jutottak Afrikából az amerikai kontinensre, vagy ép­pen Amerika nyugati partjairól Óceánia távoli szigeteire. Épp­úgy, mint kései utódjuk, Heyer­dahl, a világtengerekbe lógatva lábaikat, mert az egyiptomi pa­pirusznádból, a mezopotámiai mocsári nádból, a Titicaca-tavi totora nádból, de ugyanúgy az a vízi jármű is, amely a hús­­vét-szigeteki Rano Raraku krá­tertaván növő nádból készült, le­hetővé tette a hajósoknak, hogy néha kényelmes, néha kénysze­rű-kelletlen érintkezésbe lépje­nek a vizek rengetegével. Az ősi tengerészek képzeletében azon­ban mindenkor feltűnt a távoli világok, olykor talán még a tá­voli rokonok, testvérek képe is. Mert az ember már a civilizáció hajnalán sem nyugodott bele ab­ba, hogy amennyiben sejtései helytállóak embertársai elterje­déséről az egész földgolyón, ne érintkezhessen velük. A nád pe­dig kéznél volt. Mert a nád min­denütt elterjedt növénynemzet­ség. Igaz, az egyes nádfajok kö­zötti különbség tetemes. Az egyiptomi papirusznád szövetta­nilag szivacsos szerkezetű, sok­kal inkább emlékeztet a mi szé­les levelű mocsári gyékényünk­re, mint az ugyancsak alföldi acélos nádunkra. Sokféle fajtája van még a nádnak: cukornád, bambusznád, spanyolnád és így tovább. De annyi bizonyos, hogy az egyip­tomi, amiből egyébként az első papír is készült, a régmúlt év­ezredek és évszázadok korában a Föld tengelyében állott, hi­szen most már nem kétséges: a nád segítségével hódították meg mindkét Amerikát, sőt Óceánia egy részét is. Az egyiptomi piramisok több száz tonnás kőtömbjeit — az ot­tani ókori sírok domborművei­­nek tanulsága szerint — messzi lelőhelyekről ugyancsak papi­rusznádból készült csónakokon szállították rendeltetési helyükre. A nád az ókori civilizáció össze­függő rendszerére utal: az egyip­tomi piramisokhoz hasonló épít­mények Latin-Amerika őserdei­ben is készültek, ugyanakkor az Andokban, a Titicaca-tavi aima­­ra indiánok még manapság is épp olyan nádhajókat építenek és úsztatnak, mint amilyen e jármű egyiptomi és mezopotá­miai prototípusa volt. Vajon lét­rejöhettek-e volna a Húsvét-szi­­getek óriásszobrai, ha oda — most már szinte bizonyítottan — nem nádhajón érkeznek (az ame­rikai kontinensről) a csodálatos képességű szobrászok? A nád mint építkezési anyag? Évezredekkel ezelőtt ez még túl kicsinyes szerep és felhasználási mód lett volna. A nád mint tü­zelőanyag, vagy mint háziipari cikkek készítésére alkalmas ha­szonnövény? Ugyan már! Pedig nagy szó ma a nád, éppen mert olyan semmis a jelentősége. A lexikon már (vagy még) csak gyomnövényként emlegeti, jólle­het, ímmel-ámmal elismeri hasz­nálhatóságának nagyobb lehető­ségét. Így használhatóságát a korszerű építkezésben, valamint részben a papírgyártásban. Náddal tüzelni? Ez luxus lenne! Milyen abszurdum ma ilyet hallani a nádról, hiszen a közfel­fogás szerint ez a növény már a kutyának sem kell. Pedig Vajda­ságban mondták nekünk, hova gondolunk, milliókat érő náddal tüzelni? Ezért keressük most a nád igazát. A Pannon-síkság legmélyebben fekvő területein, a mocsaras, szikes vidékeken, ahol még mindig kiterjedt állományo­kat alkot a nád és részben a gyékény, a melioráció és a szűz földek feltörése még nem min­denütt szüntette meg a foryított nagy­­ helyzetét. Ahol csak víz van, víz jelenik meg Vajdaság­ban, ott mindenütt a nád is szí­vósan kitart, szaporodásnak indul. És bár a civilizáció, ahogy csak tudja, írtja, s a biológusok is fo­kozatos visszahúzódásáról, né­melykor valóságos kiveszéséről beszélnek, a nád még ennek el­lenére is, ezek után is jelenthet­ne valamit életünkben. A nádat vajon már csak a ro­mantikára hajlamosak és a fa­natikusok tisztelik? Vagy egyér­telműen igazat adhatunk az er­zsébetlaki (Belo Blato) helyi me­zőgazdasági szervezet alkalma­zottjának, Antun DULICNAK, akinek a provokációnk kiváltot­ta felszisszenését közcímünkben kiemeltük? Miiben gyökerezik hát a tömör nádasokkal — és ez ok­ból annál mihasznább szikes föl­dekkel — körülvett, az árvíz nél­küli időkben festői bánsági fa­lucska, Erzsébetiek érvelése, mi a titkuk az ottani nádkiter­­melőknek, mert hiszen még napjainkban is (vagy ha úgy tet­szik, egyre nagyobb mértékben) iparszerűen űzik a mezőgazda­­sági szervezet keretében a kör­nyéken (főleg pedig a szomszéd­ságunkban levő Écskai-tavon) bőven növő nád kitermelését? A válasz egészen egyszerű: a fog­lalkozás kifizetődőségében! A nádvágás, illetve e makacs, ar­cot és testet élesen paskoló, vá­gó, szúró különösen érzékeny se­beket ejtő acélos lápvidéki nö­vény feldolgozása a helyi nád­üzemben­­ pénzt, pontosabban kemény valutát hoz az erzsébet­­lakiaknak. Tavaly, a mintegy 800 hektárról betakarított és feldol­gozott nádon hatmillió dináros jövedelmet valósítottak meg, és­pedig devizában. Feró STRAKA, a nádfeldolgozó üzemrészleg ve­zetője az áru értékesítéséről tá­jékoztat. Már a negyvenes évek derekától az újvidéki Kooperati­­va nagy mennyiségű nádast szál­lított külföldre. Akkorjában még ez a növény hozta a legtöbb va­lutát. Aztán következett egy idő­szak, amikor a külföldi kereslet váratlanul megcsappant. Más szi­­getelőanyagoik jöttek a divatba. — S itt most élénkebbé válik a nádasok koszorúzta faluban fel­nőtt ember tekintete. — De hát mindenre ráununk egyszer. A műanyagból készült szigetelők alighanem teljesen kegyvesztet­tek lesznek. Legalábbis Nyuga­ton. Ezt mutatja a nád iránti kereslet újbóli megnövekedése. És ez a hatvanas évek közepé­től tapasztalható. Korábban Né­metország volt a legkomolyabb partnerünk. Ez idő szerint a kül­földi piacok közül már nemcsak a németet, de a franciát és az osztrákot is mi látjuk el, persze, jó pénzért, náddal. 1963-tól saját feldolgozó üzemünkből készáru­ként szállítjuk a fonóanyagként használatos árut. Jelenleg mint­egy tízféle terméket állítunk elő nádból. Ennyi a rövid raport az érté­kesítés helyzetéről. Talán érde­kes még, hogy amíg a külföldi megrendelések évről évre vagon­tételekben növekednek, addig a hazai nádpiac stagnál. Itthon az utóbbi húsz-harminc évben egy­szer sem mutatkozott különösebb kereslet a nád (akár mint épít­kezési és szigetelőanyag, akár mint háziipari nyersanyag) iránt. Legalábbis ez a tapasztalatuk az erzsébetlakiaknak, akik mégis úgy tartják, a nádkitermelésnek a külföldi piac kereslete szem­pontjából nagy jövője van. És ezt nem az ujjaikból szopták ki. A maguk módján ők is világuta­zók, bár talán még hírből sem ismerik a nádhajó készítésének mesterségét. Megjárták a francia nyaralóhelyeiket, ahol például a hétvégi házak jómódú tulajdono­sai a nád- és gyékényfonatokat leleményesen használják fel ke­rítésnek, napernyőnek, teraszte­tőnek, szőnyegnek, stukatúrnak és így tovább. Az osztrákoknál és a németeknél is ugyanezt ta­pasztalták. A nyugati pénzes em­berek nemcsak azért szavaznak a mi köztudatunkban javarészt már csak valamiféle gazként meghonosodott nádra, mert az olcsóbb és sokszor praktikusabb más építkezési anyagoknál és há­ziipari készítményeknél, hanem, mert nosztalgia ébredt bennük a természetes anyagok iránt. A modern ókori ember e nagyon is érthető kívánalmának igyekszik eleget tenni 35 erzsébetlaki nád­kitermelő, akiik közül 18 nő, két váltásban 10 féle árucikket állít elő. Termékeik iránt most újból olyan nagy a kereslet a külföldi piacon, hogy már a növény tus­­káját is megvásárolják, éspedig ugyancsak jó pénzért, az apati­­niak, akik úgyszintén a külföld­nek szánt gipszlapok készítésé­nél használják fel ezt a anyagot, ami kitűnő szigetelő.­ka, GLEMBA István, Janó ĐU­­RICEK és KALMAR Gyurka. Azt állítják 150 lóerős, hidrauli­kával felszerelt és végső kivite­lezésében mintegy 800 000 dinárt kóstáló gépükről, hogy praktiku­sabb és korszerűbb, mint az oszt­rák vagy a magyaroknál hasz­nálatos nádkombájn. A méteres zsombékos vízben is könnyen mozgó, különleges talpakkal el­látott, következésképp nagymér­tékben terepkímélő gép gyors ki­­fizetődőségéhez nem fér kétség. Egyszerű falusi emberek találé­konyságát, alkotóképességét di­cséri ez a vállalkozás, amely meghazudtol minden olyan fel­fogást, hogy szűkebb hazánkban az újítómunka csak az iparilag fejlett központokban képzelhető el. Az alkotóelmét a szükséglet és az akarás juttatja diadalra, függetlenül attól, hogy az slá­gerterméket gyártó nagyvállalat­ban vagy a legeldugottabb ta­nyavilágban mutatkozik meg. Az Erzsébetlaki nádgyár munka­­csarnokában A Tóth házaspár már csak hobbiból vágja a nádat Made in Erzsébetlak A nyugtalan vérű norvég nád­vágó és tutaj­os, Heyergahl eseté­ben még csak az hibázott volna, hogy a saját esze után menjen az egyiptomi Ra napistenről el­nevezett nádhajó készítésében. A civilizáció hajnalán élők közvet­len utódai, a Titicaca-tavi aima­­ra indiánok és a Nílus felső fo­lyásánál élő néger törzsek nád­szakértői csinálták meg neki a nádhajót. Az erzsébetlakiak ugyanúgy nem egyedül eszelték ki a saját maguk összeállította nádkombájnt, ami azonban nem csökkenti nagyszerű vállakozá­suk jelentőségét. Innsbruckban jártukkor szemet vetettek a mű­­lesikló pályán serénykedő hóe­kére. Megvásároltak egy ilyen gépet, amihez még csak egy olasz kaszát kellett beszerezni. Két évig csinálták, alakítgatták a masinériát, mígnem nádvágó kombájnná sikerdett. Az idén az erzsébetlaki határban már két ilyen kombájn vágta a nádat. Üzemeltetése ugyan hét ember segédletét igényli, de ennek a leleményes gépnek köszönhető, hogy a nádkitermelés ötven szá­zalékban megnövekedett. A konstruktőrök az üzemrészleg műhelymunkásai: Feró STRAKA, Misa HLAVYA, CSONKA Gyura 1980. március 17., hétfő Ahol már veszélyben a nád és becsülete sincs Nem véletlenszerű összefüggés­ben a palicsi Paligo Pólus Für­­dőigazgatóságon is szóba hoztam a nádkombájnt, hiszen ha a megújított Palicsi-tó pillanat­nyilag még nem is ad munkát ennek a gépnek, a Ludasi-tavon már mindenképpen elkelne egy ilyen gyorsvágó. A híres nádas­nak ugyanis, ha sürgősen nem orvosolják, már csak a híre ma­rad, s igazoltnak tűnhet a tóval kapcsolatban nyilatkozó FUTÓ Árpád biológusnak, a szabadkai Építészeti Intézet munkatársá­nak jóslata, a nádas eddig még fel nem derített okok miatti fo­kozatos elházásáról. Pedig a szakember bármennyire is igyek­szik a nád szempontjából talán valóban kedvezőtlenül alakuló biológiai, környezeti változások­ra hárítani a visszahúzódási és kimúlási tüneteket, véleményem és szerény tapasztalatom szerint, a csődért a tóháztartás is nagy­mértékben felelős. Az erzsébet­lakiaknak panasza az ottani hal­gazdaságra, hogy azt kizárólag csak a nádból származó tetemes haszon érdekli, meggyőződésem szerint a ludasi tóháztartásra még inkább érvényes. Ludason a nád­vágás jó tíz éve már csak szórványosan történik, az a ke­vés helybeli nádvágó, aki apjá­tól, nagyapjától örökölte ennek a valamikor szertartásos hagyo­mányokkal bíró komoly téli ke­nyérkeresetnek a megbecsülését, aligha mentheti a szemlátomást elöregedő és folyton csökkenő nádast. Ugyanakkor a vágás fel­tételeit is igazságtalannak tart­ják. Míg például Erzsébetlakon az egyéni nádvágó minden egyes kivágott és az üzem udvarába szállított kévéért 20 dinárt kap, a ludasiakna­k ezen a télen is fe­léből kellett vágniuk ezt a mo­csári növényt. A kivágott meny­­nyiség őket megillető részéért (száz kévéből ötvenért) 23 dinárt fizet kévénként a Paligo Palus. Ebből levonandók a szállítási költségek. Ugyanezt a kévé ná­dat ha nem is megbotránkoztató haszonnal, a Fürdőigazgatóság az apatini feldolgozónak, a Marko Orešković Építkezési Vállalatnak 35 dináros áron továbbítja, a ki­vágott nád mennyiségének őt mint felest megillető részéből pe­dig szép tiszta hasznot vághat zsebre. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a télen Ludason kivágott nád összmennyisége csak valamivel több 7000 kévé­nél. Ez VARGA Sándor és MÁDI Géza „nádfelelősö­k” becslése sze­rint mintegy tizenöt százaléka a Ludasi-tó vizére most már év­ről évre ráöregedő és mind job­ban satnyuló nádnak. Kifizetőd­ne-e hát a kombájn beszerzése? A palicsiak szerint aligha. Ők még csak ott tartanak, hogy ha a ludasiakna­k — főleg a fiata­­labbjainak — nem fűlik a foguk a nád­vágáshoz, hát majd a Für­dőigazgatóság állandó alkalma­zottjait eresztik neki a rétnek. E sorok írójának megjegyzése: nádvágóvá avatni oda nem való embereket ugyanolyan hiú áb­ránd, mint azt hinni, h­ogy ha a parasztság elhagyja a földet, majd megművelik mások. A nád­vágásba is beleszületnek az em­berek. A rét, a láp és valamikor az alföldi ember életében oly sokféleképpen hasznosított mo­csári növények, elsősorban az építkezésnél nélkülözhetetlen nád, nem kevésbé a gazdag házi hasz­nálatú gyékény, sőt még a káka és a sás is, a peremén ősidők óta megtelepedett nép megélhe­tési és lakhatási feltételeinek zá­logává lett. Ez a függőség meg­szűnt, sőt már az emlékezete is elenyészett. Mi több, Ludason a nád — jórészt a hanyag és fe­lelőtlen tóháztartás következmé­nyeként — mint kereseti lehető­ség elvesztette jelentőségét. Most már a nád ruskáját is megvásá­rolná az apatini feldolgozó és exportőr, csak lenne, a­ki kivág­ja. Egy január végi verőfényes szombat délelőttön a Ludasi-ta­­vat keresztbehosszába bebaran­goltam. Egyedül csak a tó part­ján lakó TÓTH Sándor gyári munkás kínálkozott lencsevégre. Ő és felesége is már csak hob­biból vágta a nádat, mert épp szabadszombatos volt A nosztal­gia csalta le a rétre. Apja, anyja híres nádvágók voltak., Tóth bi­zonygatta, ha apja élne és neki­veselkedne, estig kilencven—száz kévén alul nem adná. Ha ennek csak a felét is fizetnék ki neki, két „Teslát” is zsebrevághatna. Ezerdináros napi kereset! A mun­kán mégsem vesznek össze. A nádat elhagyta a népe. Én még­sem követném meg ezt a népeit. Mit sem változtathat a vélemé­nyemen az, amit Mirko IVIC­­TOL, a szabadkai Pionír Cukor­ka- és Csokoládégyár általános osztályának vezetőjétől hallot­tam: „Az ötvenes években, mint a náddal kapcsolatos körzeti ex­portfelelősök egyike, én hajtot­tam be Szabadkára az első va­donatúj Mercedest, amit a nád­ért kaptunk cserébe a nyugati piacon.” Az erzsébetlakiak mos­tanság keményvalutáért adják a lápvidék növényét, és a nád­kombájn után most egy szortí­rozógép megszerkesztésén dol­goznak, amivel újólag tetemesen növelhetik majd a termelést. A falu arca majd kicsattan az egészségtől, a feltalálási hév pír­ját láttam rajta. A falu mégis arra a legbüszkébb, hogy a nád­ból kenyeret adhat fiainak, akik nem hagyják el. VLAOVICS József

Next