Magyar Szó, 1980. március (37. évfolyam, 74-88. szám)
1980-03-17 / 75. szám
8 KILÁTÓ MAGYAR SZÓ Kell-e nekünk a nád? ELFOGULT RIPORT A HASZONNÖVÉNYRŐL, AMELYNEK HASZNOSSÁGÁT KÉTSÉGBE VONTA S CSAKNEM A GAZ SZINTJÉRE ZÜLLESZTETTE A BŐSÉGHEZ SZOKOTT KOR, MELYNEK NÉMELYKOR OLY BESZŰKÍTETT A SZEMHATÁRA Valahányszor nádas közelébe érek, mindig azt kezdem hinni, hogy a Föld lapos. A nád nem ismer és nem tűr görbületeket. Olyan, mint maga a mocsarakba mártott puszta. Létezésének legfőbb magyarázata a fordított nagy T. Alul az élet fundamentuma: a víz, ideálisan elfekvő helyzetben, s erre merőlegesen nő rá a nád ezredmagával, sohasem adva fel az egyes nádszálak külön egyéniségét. A nádas a legérzékenyebb hangszer a világon. Amikor csónakomban ülve odakötözöm magam a tövéhez a horgászszerencsére várva, a zizzenő szálaik kilométerek távolságából is hírül hozzák az időjárási változások muzsikáját. A nádason túl mindig új és egészen más világ terül el. Mert a nád nem ismer görbületeket, sem folytonosságot. Mögötte a kihívás vár az odamerészkedőre. A Föld tengelyében Korunk „hóbortos” tutajosa, Thor HEYERDAHL csak azt tette, amit előtte sok száz és ezer évvel a többiek, akik a messze tengerekre pillantottak. Nem tudtak ellenállni a kihívásnak, amit a távoli titokzatosság ébresztett bennük, és aminek a neve: nád. Elindultak hát nádcsónakjaikon, s el is jutottak Afrikából az amerikai kontinensre, vagy éppen Amerika nyugati partjairól Óceánia távoli szigeteire. Éppúgy, mint kései utódjuk, Heyerdahl, a világtengerekbe lógatva lábaikat, mert az egyiptomi papirusznádból, a mezopotámiai mocsári nádból, a Titicaca-tavi totora nádból, de ugyanúgy az a vízi jármű is, amely a húsvét-szigeteki Rano Raraku krátertaván növő nádból készült, lehetővé tette a hajósoknak, hogy néha kényelmes, néha kényszerű-kelletlen érintkezésbe lépjenek a vizek rengetegével. Az ősi tengerészek képzeletében azonban mindenkor feltűnt a távoli világok, olykor talán még a távoli rokonok, testvérek képe is. Mert az ember már a civilizáció hajnalán sem nyugodott bele abba, hogy amennyiben sejtései helytállóak embertársai elterjedéséről az egész földgolyón, ne érintkezhessen velük. A nád pedig kéznél volt. Mert a nád mindenütt elterjedt növénynemzetség. Igaz, az egyes nádfajok közötti különbség tetemes. Az egyiptomi papirusznád szövettanilag szivacsos szerkezetű, sokkal inkább emlékeztet a mi széles levelű mocsári gyékényünkre, mint az ugyancsak alföldi acélos nádunkra. Sokféle fajtája van még a nádnak: cukornád, bambusznád, spanyolnád és így tovább. De annyi bizonyos, hogy az egyiptomi, amiből egyébként az első papír is készült, a régmúlt évezredek és évszázadok korában a Föld tengelyében állott, hiszen most már nem kétséges: a nád segítségével hódították meg mindkét Amerikát, sőt Óceánia egy részét is. Az egyiptomi piramisok több száz tonnás kőtömbjeit — az ottani ókori sírok domborműveinek tanulsága szerint — messzi lelőhelyekről ugyancsak papirusznádból készült csónakokon szállították rendeltetési helyükre. A nád az ókori civilizáció összefüggő rendszerére utal: az egyiptomi piramisokhoz hasonló építmények Latin-Amerika őserdeiben is készültek, ugyanakkor az Andokban, a Titicaca-tavi aimara indiánok még manapság is épp olyan nádhajókat építenek és úsztatnak, mint amilyen e jármű egyiptomi és mezopotámiai prototípusa volt. Vajon létrejöhettek-e volna a Húsvét-szigetek óriásszobrai, ha oda — most már szinte bizonyítottan — nem nádhajón érkeznek (az amerikai kontinensről) a csodálatos képességű szobrászok? A nád mint építkezési anyag? Évezredekkel ezelőtt ez még túl kicsinyes szerep és felhasználási mód lett volna. A nád mint tüzelőanyag, vagy mint háziipari cikkek készítésére alkalmas haszonnövény? Ugyan már! Pedig nagy szó ma a nád, éppen mert olyan semmis a jelentősége. A lexikon már (vagy még) csak gyomnövényként emlegeti, jóllehet, ímmel-ámmal elismeri használhatóságának nagyobb lehetőségét. Így használhatóságát a korszerű építkezésben, valamint részben a papírgyártásban. Náddal tüzelni? Ez luxus lenne! Milyen abszurdum ma ilyet hallani a nádról, hiszen a közfelfogás szerint ez a növény már a kutyának sem kell. Pedig Vajdaságban mondták nekünk, hova gondolunk, milliókat érő náddal tüzelni? Ezért keressük most a nád igazát. A Pannon-síkság legmélyebben fekvő területein, a mocsaras, szikes vidékeken, ahol még mindig kiterjedt állományokat alkot a nád és részben a gyékény, a melioráció és a szűz földek feltörése még nem mindenütt szüntette meg a foryított nagy helyzetét. Ahol csak víz van, víz jelenik meg Vajdaságban, ott mindenütt a nád is szívósan kitart, szaporodásnak indul. És bár a civilizáció, ahogy csak tudja, írtja, s a biológusok is fokozatos visszahúzódásáról, némelykor valóságos kiveszéséről beszélnek, a nád még ennek ellenére is, ezek után is jelenthetne valamit életünkben. A nádat vajon már csak a romantikára hajlamosak és a fanatikusok tisztelik? Vagy egyértelműen igazat adhatunk az erzsébetlaki (Belo Blato) helyi mezőgazdasági szervezet alkalmazottjának, Antun DULICNAK, akinek a provokációnk kiváltotta felszisszenését közcímünkben kiemeltük? Miiben gyökerezik hát a tömör nádasokkal — és ez okból annál mihasznább szikes földekkel — körülvett, az árvíz nélküli időkben festői bánsági falucska, Erzsébetiek érvelése, mi a titkuk az ottani nádkitermelőknek, mert hiszen még napjainkban is (vagy ha úgy tetszik, egyre nagyobb mértékben) iparszerűen űzik a mezőgazdasági szervezet keretében a környéken (főleg pedig a szomszédságunkban levő Écskai-tavon) bőven növő nád kitermelését? A válasz egészen egyszerű: a foglalkozás kifizetődőségében! A nádvágás, illetve e makacs, arcot és testet élesen paskoló, vágó, szúró különösen érzékeny sebeket ejtő acélos lápvidéki növény feldolgozása a helyi nádüzemben pénzt, pontosabban kemény valutát hoz az erzsébetlakiaknak. Tavaly, a mintegy 800 hektárról betakarított és feldolgozott nádon hatmillió dináros jövedelmet valósítottak meg, éspedig devizában. Feró STRAKA, a nádfeldolgozó üzemrészleg vezetője az áru értékesítéséről tájékoztat. Már a negyvenes évek derekától az újvidéki Kooperativa nagy mennyiségű nádast szállított külföldre. Akkorjában még ez a növény hozta a legtöbb valutát. Aztán következett egy időszak, amikor a külföldi kereslet váratlanul megcsappant. Más szigetelőanyagoik jöttek a divatba. — S itt most élénkebbé válik a nádasok koszorúzta faluban felnőtt ember tekintete. — De hát mindenre ráununk egyszer. A műanyagból készült szigetelők alighanem teljesen kegyvesztettek lesznek. Legalábbis Nyugaton. Ezt mutatja a nád iránti kereslet újbóli megnövekedése. És ez a hatvanas évek közepétől tapasztalható. Korábban Németország volt a legkomolyabb partnerünk. Ez idő szerint a külföldi piacok közül már nemcsak a németet, de a franciát és az osztrákot is mi látjuk el, persze, jó pénzért, náddal. 1963-tól saját feldolgozó üzemünkből készáruként szállítjuk a fonóanyagként használatos árut. Jelenleg mintegy tízféle terméket állítunk elő nádból. Ennyi a rövid raport az értékesítés helyzetéről. Talán érdekes még, hogy amíg a külföldi megrendelések évről évre vagontételekben növekednek, addig a hazai nádpiac stagnál. Itthon az utóbbi húsz-harminc évben egyszer sem mutatkozott különösebb kereslet a nád (akár mint építkezési és szigetelőanyag, akár mint háziipari nyersanyag) iránt. Legalábbis ez a tapasztalatuk az erzsébetlakiaknak, akik mégis úgy tartják, a nádkitermelésnek a külföldi piac kereslete szempontjából nagy jövője van. És ezt nem az ujjaikból szopták ki. A maguk módján ők is világutazók, bár talán még hírből sem ismerik a nádhajó készítésének mesterségét. Megjárták a francia nyaralóhelyeiket, ahol például a hétvégi házak jómódú tulajdonosai a nád- és gyékényfonatokat leleményesen használják fel kerítésnek, napernyőnek, terasztetőnek, szőnyegnek, stukatúrnak és így tovább. Az osztrákoknál és a németeknél is ugyanezt tapasztalták. A nyugati pénzes emberek nemcsak azért szavaznak a mi köztudatunkban javarészt már csak valamiféle gazként meghonosodott nádra, mert az olcsóbb és sokszor praktikusabb más építkezési anyagoknál és háziipari készítményeknél, hanem, mert nosztalgia ébredt bennük a természetes anyagok iránt. A modern ókori ember e nagyon is érthető kívánalmának igyekszik eleget tenni 35 erzsébetlaki nádkitermelő, akiik közül 18 nő, két váltásban 10 féle árucikket állít elő. Termékeik iránt most újból olyan nagy a kereslet a külföldi piacon, hogy már a növény tuskáját is megvásárolják, éspedig ugyancsak jó pénzért, az apatiniak, akik úgyszintén a külföldnek szánt gipszlapok készítésénél használják fel ezt a anyagot, ami kitűnő szigetelő.ka, GLEMBA István, Janó ĐURICEK és KALMAR Gyurka. Azt állítják 150 lóerős, hidraulikával felszerelt és végső kivitelezésében mintegy 800 000 dinárt kóstáló gépükről, hogy praktikusabb és korszerűbb, mint az osztrák vagy a magyaroknál használatos nádkombájn. A méteres zsombékos vízben is könnyen mozgó, különleges talpakkal ellátott, következésképp nagymértékben terepkímélő gép gyors kifizetődőségéhez nem fér kétség. Egyszerű falusi emberek találékonyságát, alkotóképességét dicséri ez a vállalkozás, amely meghazudtol minden olyan felfogást, hogy szűkebb hazánkban az újítómunka csak az iparilag fejlett központokban képzelhető el. Az alkotóelmét a szükséglet és az akarás juttatja diadalra, függetlenül attól, hogy az slágerterméket gyártó nagyvállalatban vagy a legeldugottabb tanyavilágban mutatkozik meg. Az Erzsébetlaki nádgyár munkacsarnokában A Tóth házaspár már csak hobbiból vágja a nádat Made in Erzsébetlak A nyugtalan vérű norvég nádvágó és tutajos, Heyergahl esetében még csak az hibázott volna, hogy a saját esze után menjen az egyiptomi Ra napistenről elnevezett nádhajó készítésében. A civilizáció hajnalán élők közvetlen utódai, a Titicaca-tavi aimara indiánok és a Nílus felső folyásánál élő néger törzsek nádszakértői csinálták meg neki a nádhajót. Az erzsébetlakiak ugyanúgy nem egyedül eszelték ki a saját maguk összeállította nádkombájnt, ami azonban nem csökkenti nagyszerű vállakozásuk jelentőségét. Innsbruckban jártukkor szemet vetettek a műlesikló pályán serénykedő hóekére. Megvásároltak egy ilyen gépet, amihez még csak egy olasz kaszát kellett beszerezni. Két évig csinálták, alakítgatták a masinériát, mígnem nádvágó kombájnná sikerdett. Az idén az erzsébetlaki határban már két ilyen kombájn vágta a nádat. Üzemeltetése ugyan hét ember segédletét igényli, de ennek a leleményes gépnek köszönhető, hogy a nádkitermelés ötven százalékban megnövekedett. A konstruktőrök az üzemrészleg műhelymunkásai: Feró STRAKA, Misa HLAVYA, CSONKA Gyura 1980. március 17., hétfő Ahol már veszélyben a nád és becsülete sincs Nem véletlenszerű összefüggésben a palicsi Paligo Pólus Fürdőigazgatóságon is szóba hoztam a nádkombájnt, hiszen ha a megújított Palicsi-tó pillanatnyilag még nem is ad munkát ennek a gépnek, a Ludasi-tavon már mindenképpen elkelne egy ilyen gyorsvágó. A híres nádasnak ugyanis, ha sürgősen nem orvosolják, már csak a híre marad, s igazoltnak tűnhet a tóval kapcsolatban nyilatkozó FUTÓ Árpád biológusnak, a szabadkai Építészeti Intézet munkatársának jóslata, a nádas eddig még fel nem derített okok miatti fokozatos elházásáról. Pedig a szakember bármennyire is igyekszik a nád szempontjából talán valóban kedvezőtlenül alakuló biológiai, környezeti változásokra hárítani a visszahúzódási és kimúlási tüneteket, véleményem és szerény tapasztalatom szerint, a csődért a tóháztartás is nagymértékben felelős. Az erzsébetlakiaknak panasza az ottani halgazdaságra, hogy azt kizárólag csak a nádból származó tetemes haszon érdekli, meggyőződésem szerint a ludasi tóháztartásra még inkább érvényes. Ludason a nádvágás jó tíz éve már csak szórványosan történik, az a kevés helybeli nádvágó, aki apjától, nagyapjától örökölte ennek a valamikor szertartásos hagyományokkal bíró komoly téli kenyérkeresetnek a megbecsülését, aligha mentheti a szemlátomást elöregedő és folyton csökkenő nádast. Ugyanakkor a vágás feltételeit is igazságtalannak tartják. Míg például Erzsébetlakon az egyéni nádvágó minden egyes kivágott és az üzem udvarába szállított kévéért 20 dinárt kap, a ludasiaknak ezen a télen is feléből kellett vágniuk ezt a mocsári növényt. A kivágott menynyiség őket megillető részéért (száz kévéből ötvenért) 23 dinárt fizet kévénként a Paligo Palus. Ebből levonandók a szállítási költségek. Ugyanezt a kévé nádat ha nem is megbotránkoztató haszonnal, a Fürdőigazgatóság az apatini feldolgozónak, a Marko Orešković Építkezési Vállalatnak 35 dináros áron továbbítja, a kivágott nád mennyiségének őt mint felest megillető részéből pedig szép tiszta hasznot vághat zsebre. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a télen Ludason kivágott nád összmennyisége csak valamivel több 7000 kévénél. Ez VARGA Sándor és MÁDI Géza „nádfelelősök” becslése szerint mintegy tizenöt százaléka a Ludasi-tó vizére most már évről évre ráöregedő és mind jobban satnyuló nádnak. Kifizetődne-e hát a kombájn beszerzése? A palicsiak szerint aligha. Ők még csak ott tartanak, hogy ha a ludasiaknak — főleg a fiatalabbjainak — nem fűlik a foguk a nádvágáshoz, hát majd a Fürdőigazgatóság állandó alkalmazottjait eresztik neki a rétnek. E sorok írójának megjegyzése: nádvágóvá avatni oda nem való embereket ugyanolyan hiú ábránd, mint azt hinni, hogy ha a parasztság elhagyja a földet, majd megművelik mások. A nádvágásba is beleszületnek az emberek. A rét, a láp és valamikor az alföldi ember életében oly sokféleképpen hasznosított mocsári növények, elsősorban az építkezésnél nélkülözhetetlen nád, nem kevésbé a gazdag házi használatú gyékény, sőt még a káka és a sás is, a peremén ősidők óta megtelepedett nép megélhetési és lakhatási feltételeinek zálogává lett. Ez a függőség megszűnt, sőt már az emlékezete is elenyészett. Mi több, Ludason a nád — jórészt a hanyag és felelőtlen tóháztartás következményeként — mint kereseti lehetőség elvesztette jelentőségét. Most már a nád ruskáját is megvásárolná az apatini feldolgozó és exportőr, csak lenne, aki kivágja. Egy január végi verőfényes szombat délelőttön a Ludasi-tavat keresztbehosszába bebarangoltam. Egyedül csak a tó partján lakó TÓTH Sándor gyári munkás kínálkozott lencsevégre. Ő és felesége is már csak hobbiból vágta a nádat, mert épp szabadszombatos volt A nosztalgia csalta le a rétre. Apja, anyja híres nádvágók voltak., Tóth bizonygatta, ha apja élne és nekiveselkedne, estig kilencven—száz kévén alul nem adná. Ha ennek csak a felét is fizetnék ki neki, két „Teslát” is zsebrevághatna. Ezerdináros napi kereset! A munkán mégsem vesznek össze. A nádat elhagyta a népe. Én mégsem követném meg ezt a népeit. Mit sem változtathat a véleményemen az, amit Mirko IVICTOL, a szabadkai Pionír Cukorka- és Csokoládégyár általános osztályának vezetőjétől hallottam: „Az ötvenes években, mint a náddal kapcsolatos körzeti exportfelelősök egyike, én hajtottam be Szabadkára az első vadonatúj Mercedest, amit a nádért kaptunk cserébe a nyugati piacon.” Az erzsébetlakiak mostanság keményvalutáért adják a lápvidék növényét, és a nádkombájn után most egy szortírozógép megszerkesztésén dolgoznak, amivel újólag tetemesen növelhetik majd a termelést. A falu arca majd kicsattan az egészségtől, a feltalálási hév pírját láttam rajta. A falu mégis arra a legbüszkébb, hogy a nádból kenyeret adhat fiainak, akik nem hagyják el. VLAOVICS József