Magyar Szó, 1983. július (40. évfolyam, 178-192. szám)
1983-07-03 / 180. szám
1983. július 3., vasárnap 35 ÉVE Tito, a párt és a nép nemet mondott . Varsóban 1947 szeptemberének utolsó napjaiban nyolc európai kommunista párt: a Bolgár Munkáspárt, az Olasz KP, a Francia KP, a Magyar Szocialista Munkáspárt, a Lengyel Egyesült Munkáspárt, a Szovjet KP, a Jugoszláv KP, a Csehszlovák KP részvételével,, majd az Albán Munkáspárt utólagos bekapcsolódásával megalakult a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (más néven Informbiro, Kominform vagy IB). Mint az alapító okmányból is kitűnik, a Tájékoztató Iroda a kölcsönös tapasztalatcsere, a kommunista pártok tevékenységének összehangolása végett jött létre kölcsönös megegyezés alapján. Rövid történelme során a Tájékoztató Iroda meghirdetett elveivel ellentétes módon működött és ez volt az egyik oka annak, hogy a ZKP kilépett a szervezetből. Sztálin ezt a nemzetközi kommunista szervezetet a Jugoszláv Kommunista Párttal és Titóval való leszámolásra próbálta felhasználni. Sztálin veresége a Tájékoztató Iroda dicstelen végének kezdetét is jelentette. Az SZKP Központi Bizottsága, azaz Sztálin és Molotov 1943. március 27-én „pártkritika” formájában burkolt levelet intézett a JKP Központi Bizottságához. A levél igen goromba és parancsoló hangnemben íródott. Ez tekinthető a JKP vezetősége és a szocialista Jugoszlávia ellen intézett nyomás és kampány kezdetének, amely egy-két év múlva nem várt méreteket öltött. A március 27-ei levélre válaszolva, amelyben az SZKP Közpronti Bizottsága a szovjet emberek elleni ellenséges magatartással vádolta a JKP Központi Bizottságát, ez utóbbi ezt írta: „Először is szabálytalannak tartjuk, hogy a szovjet hírszerző szolgálat nálunk, egy olyan országban, amely a szocializmus felé halad, a mi polgáraink köréből toborozza ügynökeit. Ezt mi csak mint az ország érdekei ellen intézett lépést foghatjuk fel... "Nekünk bizonyítékaink vannak arra, hogy a szovjet hírszerző szolgálat egyes szervei pártunk tagjai közül verbuválnak maguknak embereket, gyanúba hozzák vezetőinket, lerombolják tekintélyüket, tehetetlennek és gyanúsnak mutatva be őket...” Időközben a JKP és az SZKP vezetősége Tito és Kardelj, illetve a másik oldalról Sztálin és Molotov között többszörös távirat- és levélváltás is történt. A szovjetek nem győzték csodálkozni, honnan veszik a jugoszlávok maguknak azt a bátorságot, hogy szembehelyezkedjenek a szovjet pártszervek és bizonyos jugoszláv egyének (erőszakos) magatartásával szemben. Sztálintótól a szovjet diplomaták és más Jugoszláviában tartózkodó szovjet polgárok részére különleges bánásmódot követelt, nemcsak a más országok állampolgáraihoz, hanem még a jugoszlávokhoz viszonyítva is. Tito nem tudta elfogadni ezt a megalázó parancsot. Nemcsak emberi természetétől volt idegen, hanem azért is, mert az ilyen parancs előtti főhajtás a jugoszláv szocialista forradalom alapvető elveitől való eltérést is jelentette volna. Ezért 1948. április 12-ére össze is hívta a JKP Központi Bizottságának ülését. Létkérdésről volt szó. A pártvezetőséget értesíteni kellett a Sztálinnal folytatott levelezésről és állást is kellett foglalniuk. Az időközben már történelmi jelentőségűvé vált ülés végkimenetelét, nem lehetett előrelátni. Egyszer később erről beszélve, Tito a következőket mondta: „Tisztában voltam az ügy sorsdöntő jelentőségével. Az élet megtanított arra, hogy ilyen esetekben a legveszélyesebb tétovázni, állást nem foglalni. Az ilyen esetekben mindig merészen és határozottan kell reagálni.” Miután ismertette a levelezés történetét és a támadás lényegét, Tito beszéde végén a következőket is mondatta: „Elvtársak, vegyétek figyelembe, hogy semminemű elméleti vitáról nincs szó, nincs szó a JKP hibáiról, az állítólagos ideológiai eltévelyedésünkről sem. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ebben bárkivel is vitába bocsátkozzunk ... Elvtársak. Az mindenekelőtt állam és állam egymás közötti viszonyáról van szó. .. Nekem úgy tűnik, hogy ők az ideológiai kérdésekkel takarózva igyekeznek igazolni a ránk, az államunkra gyakorolt nyomásukat .. Az ülés jegyzőkönyvét Krsto Popivoda vezette. Ebből idézhető Kardeljnak az ülésen mondott beszédének e része: „Pártunk a saját erejéből lett azzá, ami. Senki nem vonja kétségbe, hogy ehhez a Szovjetunió is hozzájárult. Jugoszlávia volt az az ország, amely területeinek úgyszólván egészét maga szabadította fel az elmúlt háborúban, míg Csehszlovákiát, Romániát, Bulgáriát, Lengyelországot és Magyarországot a Vörös Hadsereg szabadította fel. Jogunk van arra, hogy bizalmat követeljünk a szovjet kormánytól pártunk iránt, amely ilyen eredményeket vívott ki magának. Nézzük csak meg, mit értünk el ebben a háborút követő három évben.” Arról a drámáról, amelyet az ülés részvevői maguk is átéltek e pillanatban, híven tanúskodnak Cana Babovic és VickoCrstulovic szavai is. „Úgy éreztem, óriási igazságtalanság érte pártunkat”, mondta Cana Babovic. „Soha nem éltem át nehezebb pillanatokat”, jelentette ki Krstulovic. Csak Moša Pijade tudott derűt vinni ebbe a kínos helyzetbe. ..Elvtársak — mondotta ezen az ülésen —, engem mindenekelőtt Sztálin levelének alacsony színvonala lepett meg ” A plénumról választ intéztek Molotovhoz, amelyben érvekkel utasítottak vissza minden vádat. Sztálinnál és Molotovnál, természetesen, minden Jugoszláviából jövő érv süket fülekre talált. Ők tovább folytatták a JKP vezetőségének megdöntésére irányított akciójukat. Május 22-i keltezésű levelükben jelezték, hogy „a Jugoszláv Kommunista Párt esetét” a Tájékoztató Iroda következő ülésén vitatják meg. A JKP erre az ülésre, amely az 1948 júliusában tartottak meg Bukarestben, nem kürte el képviselőit. Ezen az ülésen részt venni annyit jelentett, mint ott ülni a vádlottak padján és végig hallgatni az előre meghozott ítéletet. Tito ekkor úgy döntött, hogy a JKP teljes tagságához fordul és a nép támogatásával kitart a függetlenség és az egyenjogúság elveinek védelme mellett. Ennek alapján a JKP Központi Bizottsága május 20-i ülésén 1948. július 21-ére tűzte ki a JKP V. kongresszusának időpontját. 1948. június 28-án megjelent a Tájékoztató Iroda határozata. A bukaresti összejövetelen, amelyen ezt a dokumentumot elfogadták, a következő pártok képviselői vettek részt: a Bolgár Munkáspártot Trajcso Kosztov és Vuko Cservenkov, a Román Munkáspártot Gheorghiu Dej, Vasile Luca és Ana Pauker, a Magyar Dolgozók Pártját Rákosi Mátyás, Farkas M. és Gerő Ev a Lengyel Munkáspártot Zakub Berman és Aleksandar Zawadsky, a Bolsevikok Össz-szövetségi Kommunista Pártját A. Zsdanov, G. Klasjenkov, M. Szuszlov, a Francia Kommunista Pártot G. Duclos és E. Fajon, a Csehszlovák Kommunista Pártot Rudolf Slanski, T. Široki, B. Geminder és G. Bares, az Olasz KP-t pedig P. Togliatti és P. Sechia képviselte. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ BELPOLITIKA 7 BARANGOLÁS A SUTJESKA PARTJÁK (1.) Ahol teli torokkal harsan a történelem Bármerre is fordulok itt a Hősök Völgyében, Trentištén, a sebes folyású Sutjeska morajlása mindenhová elkísér. Lent, a sziklás partján áthatóan zúgnak habjai, fent, a hegyi legelőkön, már csak lassú merveolását hallani. Szállodai szobám ablakán viszont újra nagyobb hangerővel szűrődik be, különösen a kora reggelek csendjében, amikor a kiránduló diákok, a motoros turisták még nem vették birtokukba az ösvényeket és az utakat. Itt minden, a népdalokban megénekelt zúgó Sutjeska különösképpen a 40 évvel ezelőtt lejátszódott hősi napokra, válságos hetekre, sorsdöntő hónapokra emlékeztet, amikor 1943 májusában és júniusában a jugoszláv népfelszabadító hadsereg 10 brigádból álló derékhada emberfeletti erőfeszítések és óriási veszteségek árán újból és újból kitört az ellenséges hadosztályok halálos öleléséből. Az ostromzárat a megszálló katonák és a hazai árulók jól felszerelt és jól táplált, 127 000 főnyi serege alkotta, az üldözött és a megsemmisítésre ítélt partizánhad pedig 16 000 kimerült, az emberi teherbírás végső határán álló harcost számlált. Velük együtt vonult a hegyi ösvényeken, a sűrű erdőkön át a központi kórház is, 3500 hordágyon szállított vagy mankóval járó sebesülttel, házas, félrebeszélő tífuszossal. A Sutjeska, a Tara és a Piva folyók égbe nyúló szirtekkel, meredek falú kanyonokkal, szinte áthatolhatatlan őserdőkkel teletűzdelt térségében már régen elhallgattak a fegyverek. A természet kigyógyította az üszkös erdőket, a fű benőtte a bombákkal feldúlt hegyoldalakat. 1983 júniusában is áldott béke ülte meg a srentistei völgyet, a kaszálókról friss szénaillat lengett, a bükkösök és a fenyvesek túláradó bőségben ontották a friss levegőt. S mégis, itt minden szöglet történelmi ráemlékezéseket, gondolattársításokat fakaszt. Magát a csatateret már régóta nemzeti parkká alakították át, azzal a feladattal, hogy a természeti ritkaságok megóvásán kívül gondozza és tegye hozzáférhetővé a forradalmi múlt emlékeit, szolgálja a hagyományápolást. Trentiátén, a Sutjeska kiszélesedett völgyében, amelyen ősidők óta fontos út vezet az Adria felé, az országszerte ismert monumentális emlékmű áll vigyázzban — uralja a tájat, tiszteletadásra hívja még az aszfaltpálya siető vándorát is. Itt van előtte az elesett harcosok közös sírboltja is; nincs nap, hogy a márványlapra ne kerülne friss koszorú, néhány szál mezei virág. Az útkereszteződéseknél eligazító táblák mutatják az irányt a fontosabb események távolabbi színhelyeire — Volujak, Maglić, Vučevo, Zelengora csúcsai felé. Nos, itt töltöm napjaimat, ahol még a levegő is telítve van a hősök emlékével, ahol naponta beszélnek róluk, megéneklik a tábortüzek mellett. ..... itt, hol a történelem teli torokkal harsan”, ahogy azt Branko Miljkovic, a költő megfogalmazta. Az emlékmű — Modrag Zivkovic szobrász alkotása — két különálló, szűk térrel egymástól elválasztott, egyenként 19 méter magas, sziklaszerű betontömbből áll, jelképezve az ellenséges ostromgyűrű itteni áttörését. A Sutjeskai csata valójában a szorongatott helyzetbe került, szinte állandóan erőltetett menetelésben haladó brigádok sorozatos kitöréséből, az ostromzáron megtalált rések, szűk folyosók kemény védelméből állt, amelyeken a derékhad, ha súlyos veszteségek árán is, áthaladhatott. Ezekről a nehéz napokról — amikor szinte minden órában felmerült a kérdések kérdése: lenni vagy nem lenni —, a csata részvevői éppen itt, az emlékmű előtt szoktak megemlékezni, nemegyszer felindultan is, a feltörő emlékek hullámain hordva. Magam is hallgattam ott a sutjeskai csata egyik elhíresedett brigádjának parancsnokát , Vlado Šegri tábornokot, a Nép Hőse Érdemrend viselőjét. „Harmincnapos csata volt, a küzdelem reggeltől estig, estétől reggelig tartott. Valamenynyi proletárbrigád élethalálharcban állt. Egy napunk, egy éjjelünk sem volt halott nélkül. Minden oldalról támadtak bennünket, a repülőgépektől olykor a napot sem lehetett látni” — mondta. Hangja messze szállt, egészen a hegyek közé, betöltötte a völgyet is, akár a Sutjeska zúgása. KALAPOS Zoltán: Holnapi számunkban: Ezüst mese hullik a fáról... A trentištai emlékmű (IFJÚ Gábor felvétele) Vlado Segri néphős HARCOSOK NYOMDOKAIN Járt arra egyszer egy brigád... Holnap indulnak a topolyai testderítők a Petőfi brigád útján elnevezésű menetelésre A hagyományápolás, a testvériség—egység elmélyítésének szándékával kelnek útra holnap Topolyáról — immár 15. alkalommal — a Petőfi brigád útján elnevezésű menetelés résztvevői. Miután a harcosok napjának reggelén 7 órakor a város központjában megkoszorúzzák a bácskai magyar önkéntesek indulási helyét megjelölő emléktáblát, a Harcos Szövetség képviselőjétől átveszik a brigád zászlaját, az ötventagú csapat soraiban felderítőkkel, pionírokkal, ifjakkal, dolgozókkal, nyugdíjasokkal — Moravica felé veszi az irányt, amerre 1944 őszén a Petőfi brigád indult a bolmáni csatatér felé. Minden évben a harcosok napja tiszteletére körülbelül 100 kilométeres útszakaszt tesznek meg a menetelük. A kiindulópont Topolya, a végcél a horvátországiDravograd. A közbeeső útszakaszok a következők: Topolya—Bolhán, Bolmán—Kutjevo, Kutjevo—Voéin, Voéin—Zrinski Topolovac. Znnsfei Topolovac—Lendva, Lendva—Le nard, Lenard—Dravograd. A szervezők: a topolyai községi felderítő szövetség, a SZISZ, a Harcos Szövetség és a Szocialista Szövetség topolyai községi szervezetei. Az idén a csapat autóbusszal indul az 5. útszakasz kiindulóhelyére, Zrinski Topolovacra, s onnan 94 kilométert tesz meg gyalog Lendvaig. Útközben Batinán, Bolmánnál, Slavonska Orahovicán és Zrinski Topolovacon megkoszorúzzák a hősök emlékműveit. A forradalom fáklyatüzét viszik . Maga a tény, hogy 1944 őszén éppen Topolyáról indult el harci útjára a bácskai önkéntesek Petőfi Sándor nevét viselő brigádja, felderítő szervezetünk számára állandó kötelezettséget jelent a brigád forradalmi hagyományainak ápolása — mondja CELLIK Lajos, a menetelő csapat parancsnoka. — Végigjárva a több mint 700 kilométeres utat az a célunk, hogy ifjúságunk megismerje és szívébe zárja az ország nemzete, és nemzetiségei harcos múltjának emlékeit, s felidézzük, hogy járt egyszer arra egy magyar brigád, amelynek harcosai a forradalom tüzét hordozták szívükben, vérüket hullatták a szabadságért, az új, igazságosabb társadalomért, a testvériségért és egységért. Dicső feladatot teljesítünk, hogy ennek az emlékmentelésnek során, mint a harcosok leszármazottai fáklyaként továbbvihetjük ezt a tüzet. — Csapatunk a hét nap alatt önálló egységként halad célja felé, mint annak idején a brigád. Saját hadtápja — mozgókonyha, sátortábor — van, s egész útján önellátó. Olyan feltételeket alakítunk ki tehát a menetelés során, hogy a résztvevők legalább megközelítőleg érezzék, milyen is az: a szlavóniai hegyek között magára utalt egységként feladatot teljesíteni. A petőfisták azokban a majd negyven évvel ezelőtti vérzivataros időkben kemény, sokszor kilátástalan körülmények között, a leselkedő halál árnyékában meneteltek ezen az úton. A mi harcunk: harc a feledés, harc a folyamatban levő forradalom győzelméért. Folytatva ugyanis a magyar önkéntesek rohambrigádjának 40 évvel ezelőtt megkezdett útját, tömegesen bekapcsolódunk az Egyként a honvédelemben nevű tartományi akcióba is, és készek vagyunk minden pillanatban alkotó módon hozzájárulni annak sikeréhez. Emlékidézés tábortüzek mellett A topolyai felderítőknek ez a hagyományápoló különítménye, mint említettük, az idén a Zrinski Topolovac—Poganec—Ludbreg— Prelog—Podturen—Lendva 94 kilométeres útszakaszon menetel. Mindennap, a kimerítő gyalogtúra után, a pihenés óráiban a vidék lakóival barátkoznak, akik régi ismerősként szeretettel fogadják a Petőfi brigád harcosainak utódait. A falvak apraja-nagyja, az esti órákban lakott tábortüzek mellett emlékeznek a szabadságért vívott dicső harcokra. Ezeken a történelemórákon részt vesznek a vidék volt harcosai, a települések társadalmi-politikai szervezeteinek képviselői is. A topolyai csapat politikai biztosa ez alkalommal GULYÁS Antal, a brigád volt harcosa. Egy-egy településen, a tábortűz mellett a topolyaiak félórás műsorral kedveskednek a vendéglátóknak. Keretében felcsendülnek majd a magyar brigád dalai, kétnyelvű szavalatok hangzanak el és a helybeliekkel együtt éneklik annak a vidéknek a dalait is. Igazi testvériség—egység találkozók ezek minden évben, mondja Cellik Lajos. A helybeliek mindig szeretettel várják a topolyaiakat. Természetesen megemlékeznek a többi vajdasági brigádról is, hiszen ezen a vidéken, a bolmáni csata után főleg ezek az egységek tartották a frontot, részt vettek a befejező hadműveletekben. Holnap reggel tehát útnak indulnak a topolyai felkerítők, hogy újra magukkal vigyék a brigád zászlaját a szlavóniai hegyek között. Az ő ajkukról is száll majd a dal: Szél niszi messze a felleneket... és Horvátország közepében ..mint valaha a brigád harcosainak árkáról. S viszik magukkal a bácskai róna fiatalabb nemzedékeinek testvéri üzenetét: megőrizzük forradalmi hagyományainkat. VOJNITS Tivadar