Magyar Szó, 1986. február (43. évfolyam, 45-57. szám)

1986-02-16 / 45. szám

1966. február 16.– vasárnap A­ Z EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN­­ Számvetések elti és u­tán­ i immár hatodik éve dúló, korunk legértelmetlenebb há­borúj­aként elkönyvelt iraki-iráni kölcsönös marcango­­lás újabb, talán minden eddiginél hevesebb szakaszába érkezett. Te­herán ugyanis a héten megindí­totta sorrendjében a nyolcadik „utolsó, döntő” offenzíváját. En­nek is csakúgy, mint az előbbiek­nek az a célja, állítják a szak­értők, hogy Irakot elvágja legje­lentősebb fegyverellátójától, Ku­­vaittól. A jó előre bejelentett tá­madás azonban, a jelek szerint, nem hozott semmi újat. A had­ban álló felek ezúttal is kizáró­lag azt vetették harcba, amijük még mindig bőven van: Teherán a fanatizált emberáradatát Bag­dad műszaki fölénye ellen. Meg­toldva és megsúlyozva mindkét oldalról vegyi fegyverekkel. S az eredmény is aligha lesz más. Igaz ugyan, hogy az eddigi egy helyben topogás során elért óriási „sike­reket” és döntő fontosságú „győ­zelmeket” mindkét fél hullahe­gyeket ábrázoló, meggyőző képso­rokkal, s riadt tekintetű hadifog­lyok felvonultatásával támasztja alá, de annyi idő után ez már senkit sem téveszthet meg, s min­den bizonnyal ezúttal is ez lesz egyben a „legnagyobb offenzíva” „legjelentősebb” eredménye. S a nagyhatalmak között szigorúan ki­parcellázott világunkban más nem is igen lehet. A globális erőviszo­nyok megőrzésének szüksége s an­nak féltő őrei ennél többet meg sem engednének egyiküknek sem. Ezt azonban nagyon szívesen. Hisz az igen érzékeny térség két (szá­mos szempontból) rendkívül jelen­tős el nem kötelezett országról lévén szó, kölcsönös megcsonkítá­suk és koldusbotra juttatásuk arágyban megkönnyítheti a „kívül­állók” munká­ját, s az el nem kö­telezettek mozgalmát gyengíteni igyekvő tényezők dolgát. A háború értelmetlenségét fo­kozza s a bűvös körből va­ló kijutást csak megnehezí­ti, hogy lassú, de biztos gazdasági elvérzés során mindinkább nö­vekvő belső elégedetlenség féken tartása mindkét országban egyre nehezebb, ami szinte megköveteli az ellenség felé irányuló gyűlölet gondos ápolását. Ezzel aztán mindkét mérges kí­gyó bele is mart saját farkába. Csakhogy „győzelmi mámorukban” ezt a tényt sehogyan sem akarják észrevenni. A­z a bizonyos győzelmi má­mor, amely rendszerint erős fejfájást eredményez, egyéb­ként, úgy tűnik, Haiti lakosságát is hatalmába kerítette. Olyannyi­ra, hogy a három évtizedes dik­tatúra megdöntése után jelenleg a fejetlenség lett ott úrrá. A bí­ráskodás nélküli ítélethozatal, a fékevesztett tömeg önbíráskodása ugyanis rendszerint nem csupán a bűnösöket, s nem is a legvétke­­sebbeket sújtja, ezzel szemben az új hatalmat mindenkor lejáratja és bizonyos értelemben kiegyenlíti a régivel, a megdöntöttel. Arról nem is szólva, hogy ala­pos kifogásul szolgálhat a min­dennemű külső beavatkozásra. A törvényes rend mielőbbi helyre­állítása már csak ezért is Haiti létérdeke. A Fülöp-szigeteken ezzel szem­ben más a helyzet. Ott ugyanis a meglevő külföldi behatás további fokozására éppen elég nyomós okot ad az a néhány amerikai katonai támaszpont, amelynek jelentősége már eddig is sok esetben megvédte az USA- barát Ferdinand Marcos közutá­­t,annak örvendő hatalmát. Legutóbb például akkor, amikor — amint az be is bizonyosodott — Marcos parancsára még a repülőtéren megölték a száműzetésből haza­térő ellenzéki vezetőt, Benigno Aquinót. Mit sem ér ezért, hogy a nemrég (a szó szoros értelmé­ben) lezajlott elnökválasztásokon Aquino özvegye magáénak tud­hatta a szavazók mintegy 52 szá­zalékát, amikor Marcos még en­nél is többet, a szavazatok csak­nem 56 százalékát kapta. S ha a szavazók ilyen féktelen, 108 szá­zalékos „szavazóvágya” sem lett volna elegendő, akkor egész biz­tos, hogy Marcosék minden idők legnagyobb szavazószázalékos re­kordját is megdöntötték volna. Er­re utal többek között, hogy az USA illetékesei annyit foglalkoz­tak (és továbbra is foglalkoznak) a Fülöp-szigetek­i választások eredményével, mintha egyenesen saját belső problémájukról lenne szó. Pedig csak külső problémájuk kérdése az egész,­ de azért a je­lek szerint, nem is akármilyen, felsoroltak ellenére a hét eseménye a nemzetközi színtéren mégis Jugoszláviá­hoz fűződik: 37 és fél évis tétová­zás után Washington végül még­is kiadta a többszázezer ember haláláért felelős háborús bűnöst, Andrija Artukovicot. A „Balkán hóhérát” vagy „Himlerét”, aho­gyan a külföldi sajtó nevezi, vé­gül mégis utolérte "az igazságszol­­gáltatás keze. Jobb későn,­ mint soha. Az egész szabadság- és em­berszerető világban megelégedés­sel nyugtázott esemény kapcsán azonban néhány nyílt kérdés is felvetődik: az első, hogy az USA miért nem szolgáltatta ki ezt az általuk is kegyetlen tömeggyilkos­­nak nyilvánított gonosztevőt ,sok­kal, de sokkal korábban, és nem­különben, miért szánta rá magát erre a lépésre éppen most. A jó- és rosszindulatú okosko­dások és találgatások tömkelegé­ből — s míg erre kézzelfoghatóbb ok, elfogadhatóbb magyarázat nem akad — fogadjuk el jóindulatúan azt, hogy valóban éppen ennyi idő és a nemzetközi terrorizmus ilyen nagyfokú elharapózása kel­lett ahhoz, hogy az USA igazság­szolgáltatási szervei meggyőződje­nek az alaposan megindokolt ju­goszláv kiadatási követelmény jo­­l­gosságáról. I Aztán, mint megannyiszor, majd­­ csak elválik a többi is. 1 ENGLER Lajos Tanging Pag­as, ng Гјј"г L & TM mpii iS Iák ! (Reuteer tel­efotó) Corazon Aquino sajtóértekezleten. Itt gyilkolták meg ismeretlen ál­arcos fegyveresek Evelio Javiert, Aquino asszony választási kampá­nyának szervezőjét. (A kép a hét derekán készült.) MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA Balra vagy jobbra portugál módra TRAGIKUS SZÍNEZETET ka­pott a portugál elnökválasztások második fordulója. Formálisan ugyan vasárnap a több mint 7 millió, választópolgárnak a jobb­oldal és a baloldal között kell választania. Valójában azonban a megmaradt két jelölt közül az egyik a jobboldal konzervatív szárnyának a képviselője, a má­sik pedig olyan politikus, aki ha­bozásával, kompromisszumnra va­ló hajlamával a baloldali össze­fogástól és minden radikálisabb lépéstől való visszariadásával elő­segítette a jobboldal fokozatos előretörését. A sötét színeket még ko­morabbá teszi, hogy tel­jesen bizonytalan, a két jelölt közül ma melyik győz, mert any­­nyira kiszámíthatatlanok az ár­viszonyok és a különbség mintm­ esetben alig néhány százaléknyi resz. Csak az biztos, hogy mire az ország a pirosszegfűs forradalom 12. évfordulóját ünnepelné, a dik­tatúra és a gyarmati uralom fel­számolásával elévülhetetlen for­radalom teremtette országban — amelynek alkotmánya egész a nemrég történt módosításig a szo­cialista társadalom megteremté­sét tűzte célul — lezárul egy kor­szak, amely még sok nyugat-eu­rópai országénál is konzervatí­vabb rendszer megszilárdulását hozta meg. MEGOSZLIK a BALOLDAL Portugáliában és ez okvetlenül hozzájárult a mostani helyzet ki­alakulásához. A baloldal mostani elnökjelöltje, Soares ennek a megoszlásnak tipikus képviselője. A forradalom után az élvonal­ban harcolt a nyugati parlamen­ti rendszer keretei közé vissza­­kanyarodásért, de azért is, hogy az ő kezébe kerüljön az or­szág kormányzása. Később pedig a kormányon maradás érdekében minden kompromisszumra hajlan­dó volt, sőt tudatos politikával a jobbratolódás hordozójává lett. Ennek tulajdonítható, hogy az utóbbi 10 évben — a kommunis­tákkal való összefogást leszámítva — minden lehetséges kombináció­ban volt már miniszterelnök, ki­sebbségi szocialista kormány élén, egyszer a kereszténydemokraták­kal, legutóbb pedig a szociálde­mokratákkal koalícióban. Ezzel a politikával, amire köz­­társasági elnökjelölt lett, eltéko­­zolta egész kezdeti politikai tőké­jét. A sors iróniája, hogy amire elnökjelölt lett, ő maga terem­tett olyan helyzetet, amely kor­látozza a köztársasági elnöknek az új rendszer szellemében meg­teremtett hatalmát — az alkot­mánynak a szocialisták és a jobb­oldal összefogásával végrehajtott módosítása ugyanis nemcsak a forradalom néhány vívmányát törölte el, hanem a köztársasági elnök hatáskörét is megnyirbál­ta. És hasonlóképpen a­­ hatalom­hoz mindenáron ragaszkodás bosszúja, hogy az ország gazda­sági nehézségei is Soares ellen fordultak. Jellemző ugyanis, hogy a szociáldemokraták akkor lép­tek ki a koalícióból és robbantot­ták ki a legutóbbi Soares-kor­­­mány bukását, amikor a problé­mák — az ország társadalmi ter­mékének több mint felét kitevő adósság, a beruházásoknak csak 1984-ben 28 százalékos visszaesé­se, a 30 százalékos infláció és a 10 milliós országban több mint 700 000 munkanélküli — hatá­sára tavaly június 4-én országos tiltakozó napot szerveztek, ame­lyen több mint egymillió ember vonult ki az utcára, így aztán annak ellenére, hogy a gazdasági bajok a szociálde­mokrata—kereszténydemokrata konzervatív koalíció idején ha­talmaskodtak el, a bajok enyhíté­sére készített „megszorítási” programot jórészt a szociálde­mokraták nyomására fogadta el Soares legutóbbi koalíciója, a helyzettel szembeni elégedetlen­ség mégis elsősorban a szocia­listák ellen fordult. Ennek követ­kezménye lett, hogy az októbeeri választásokon szavazóinak több m­int 40 százalékát — a munkás­többségű Lisszabonban 50 száza­lékát — és 40 mandátumát elve­szítette, a Szociáldemokrata Párt viszont az ország legerősebb pártjává lett. A Soares által megteremtett helyzetnek már csak további következménye, hogy az elnökválasztások első fordulóján a baloldal képviseletében három jelölt indult. Ezért sikerült Frei­tas Amaralnak a szavazatok 46,31 százalékát megszerezni, Soares 25,42 százalékával, a szocialisták­tól elszakadt és a kommunisták támogatását élvező Zenta 20,88 és a szintén baloldali Fintasilgo 7,37 százalékával szemben. SIKERÜL-E ÖSSZEFOGNI most a második fordulóra ezt a há­rom szavazótábort — ez dönti el a mai választások kimenetelét. Pillanatnyilag ugyanis mindkét jelölt bízik a győzelemben. Ama­ral abban, hogy a hiányzó né­hány százalékot sikerül megsze­reznie, részben azzal, hogy meg­kapja a két visszalépő jelölt sza­vazatai közül azokét, akik bizo­nyos dolgokat nem tudnak meg­bocsátani Soaresnek, részben az­zal, hogy többen fognak szavaz­ni, mint az első fordulóban. Soa­res pedig abban, hogy amikor végre a jobboldal és a baloldal között kell választani, minden belső ellentét háttérbe szorul és a portugál baloldal szavazótábora egységesen sorakozik fel. E fel­­so­rakozás érdekében és a ré­gebbi hibákon okulva most már a forradalom vívmányainak meg­őrzését tűzte zászlajára. A más­fél órás, különben elég szürke tévévitában például azt vetette Amaral szemére: „az ön prog­ramja visszafelé akarja forgatni a történelem kerekét és meg akarja semmisíteni mindazt, amit az áprilisi változások hoztak.” NINCS LÉNYEGES KÜLÖNB­SÉG a két elnök esélye között és nem sokat számít, melyik győz. Az elnökválasztási csatározás so­rán kialakult új helyzet mégis azt sugallja, hogy Amaral győ­zelme véglegesen lezárná a pi­rosszegfűs forradalom utáni át­meneti korszakot, Soarese viszont kedvezőbb feltételeket teremtene a később meginduló tisztulási fo­lyamathoz. BÁLINT István SZUPERHATALMI KAPCSOLATOK fiz­­írrepertezési program megtorpanása és vonatkozásai Amikor a nagyhatalmi erő­­egyensúly kiegyenlítésére irányuló tárgyalások új szakaszba léptek, ez pedig tavaly az év végén kö­vetkezett be, mégpedig a genfi csúcstalálkozó előkészítésének ke­retében, arról cikkezet a világ­sajtó, hogy a szuperhatalmak fel­fogták a modern kor követelmé­nyeit és a megbékélést a konfron­­tálódás fölé helyezik. Nem indo­kolatlanul vélekedtünk úgy, hogy az együttműködés nélkülözhetet­lensége végre tudatosodott. Mert kétségtelen, hogy a világnak lét­Ez az utóbbi tény szerencsére mind jobban tudatosodik, mégpe­dig azért, mert a geopolitikai, stratégiai és katonai célok egyre világosabban kirajzolódnak és a kilátások korántsem rózsásak. Mi­hail Gorbacsov, szovjet pártfőtit­­kár legutóbbi nyugati sajtónyilat­kozata is azt példázza, hogy Genf után némileg elhidegültek a „na­gyok” kapcsolatai; a szópárbaj még nem éleződött ki, de az­­újabb csúcstalálkozó megtartását az év végére napolták el, közben pedig a világ számos pontján olyan fe­szültséggel telített a légkör, hogy ismét veszélybe kerül a válságait békés rendezésének ügye. Emlé­kezzünk csak a Földközi-tenger térségének bonyodalmaira, a Lí­bia körüli huzavonára, a jemeni válságra, az ugandai problémá­ra ... Hogy a nagyhatalmak — szilárd megegyezés híján — folytatják is­mert politikájukat, azt Ronald Reagan amerikai elnök minapi beszéde is példázza. Mint már ír­tunk róla: az Egyesült Államok erejének, tekintélyének, nemzet­közi gazdasági, politikai és ter­mészetesen katonai erejének visz­­szaállítását sürgette. Beleértve persze az űrfegyverkezés folyta­tását is. Nos, e téren némi ne­hézségek merültek föl az ameri­kaiak számára. A Challanger űr­repülőgép tragédiája után ideig­lenesen leállt az űrfegyverkezés üteme: ezt a programot ideigle­nesen föl kellett függeszteni, mert szükséglete az enyhülés, noha már akkoriban is tisztában voltunk az­zal, hogy a cél magasztos, de ne­hezen tudjuk eléírni, hiszen akko­riban is, ma is jószerivel a nagy­hatalmi mérlegelésre, megállapo­dási próbálkozásokra korlátozódott a béke és biztonság szavalásá­nak módja — jóllehet természetes volna, ha a szélesebb körű világ­­közösség is beleszólna, részvétele nélkül ugyanis lehetetlen biztosí­tani az egyetemes békeszükségle­teket. a világűrbe helyezendő tudomá­nyos, de ugyanakkor katonai mű­bolygókat csak­ a Challanger re­pülőgépeiken lehet pályára állíta­ni. Az űrprogram kezdeti, szaka­szában a Titán hordozóra­kéták végezték ezt a feladatot, később azonban ezt a módszert elavult­nak tekintették, mondván, hogy a Challenger program­jaikkal kár­Persze az űrfegyverkezés pilla­natnyi megtorpanása nyomban visszahat a többi fegyver gyár­tásának fokozására, még akkor is, amikor névlegesen komoly tár­gyalások folynak a már meglevő fegyvermennyiség korlátozásá­ról, avagy fölszámolásáról (lásd: genfi, stockholmi, bécsi eszmecse­re, továbbá Moszkva javaslata az európai atomerőinek az évezred végéig való megsemmisítésére stb.). Ezzel egyidejűleg pedig elő­térbe nyomarodnak az érdeköve­zeteik megerősítésének tervei is. Az USA első embere nem vélet­lenül kérte például a kongresz­­szusit, hogy hagyjon jóvá 100 mil­lió dolláros újabb segélyt a nica­­r­aguai ellenforradalmáraiknak és 40 millió dollárt az angolai szo­cialista kormányzat ellen küzdő UNITA mozgalomnak. Az Egye­sült Államok befolyását tehát mindenáron meg kell őrizni mind­azokon a pontokon, ahol straté­giai érdekei nyilvá­nvalóak, vagy ahol az érdekövezetek korlátait szerűbb. A Pentagon a világűri ka­tasztrófa után azonnal magkondí­­totta a vészharangot: többhavi megfeszített munkára lesz szük­ség ahhoz, hogy kidolgozzák, ki­építsék az űrfegyverzet föllküldé­­sének biztonságosabb módját, köz­ben a másik fél lélegzetvételnyi szüneteit, tehát helyzeti előnyt kaphat. Ezt nyomatékosította Reu­gian elnök kongresszusi beszédé­ben is, mondván, hogy az Egye­sült Államok lankadatlan hévvel folytatja a fegyverkezést, sőt pót­eszközöket kért a kongresszustól. A szakvezetőikre hivatkozva ki­emelte: ha a múltban a legfel­sőbb döntéshozó testület nem ga­rasoskodik, a Challengernél töké­letesebb, bár drágább szállítóesz­közt is előállíthattak volna. Olyant, amelynél kisebb a konst­rukciós hiba lehetősége, s egy ilyen űrrepülőgép terve akkori­ban már készen állt, csak az űr­program számára jóváhagyott 5 milliárd dolláros keret nem vol­t elegendő, óvatosan feszíteni lehet. Továbbá nincs­ kizárva, hogy Duvalier haiti diktátor elmozdítása is en­nek a „földi erőviszony-fönntar­tásnak” a következménye: az USA nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy Haitin for­radalom törjön ki, mert ez óha­tatlanul a keleti befolyást, a „vö­rös veszélyt” vonná maga után; Amerika partjainak közelében pedig nem jöhet létre még egy Kuba — hangoztatja az amerikai adminisztráció. Az állandóan időszerű kérdés tehát az, hogy az érdekek mott ez meddig terjednek, s hogy ez a ter­jedés mivel akadályozható meg. Hacsak a nagyok csúcstalálkozóin az új és pontos határokat már meg nem vonták. Szemben az ál­taluk is hivatalosan hangoztatott elvvel, hogy a béke és biztonság megteremtésében minden ország­nak részt kell vennie. Vagy­ ez is csak szólam? JAKOBSZ István A kilátások korántsem rózsásak Mettől meddig?

Next