Magyar Szó, 1986. február (43. évfolyam, 45-57. szám)
1986-02-16 / 45. szám
1966. február 16.– vasárnap A Z EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Számvetések elti és után i immár hatodik éve dúló, korunk legértelmetlenebb háborújaként elkönyvelt iraki-iráni kölcsönös marcangolás újabb, talán minden eddiginél hevesebb szakaszába érkezett. Teherán ugyanis a héten megindította sorrendjében a nyolcadik „utolsó, döntő” offenzíváját. Ennek is csakúgy, mint az előbbieknek az a célja, állítják a szakértők, hogy Irakot elvágja legjelentősebb fegyverellátójától, Kuvaittól. A jó előre bejelentett támadás azonban, a jelek szerint, nem hozott semmi újat. A hadban álló felek ezúttal is kizárólag azt vetették harcba, amijük még mindig bőven van: Teherán a fanatizált emberáradatát Bagdad műszaki fölénye ellen. Megtoldva és megsúlyozva mindkét oldalról vegyi fegyverekkel. S az eredmény is aligha lesz más. Igaz ugyan, hogy az eddigi egy helyben topogás során elért óriási „sikereket” és döntő fontosságú „győzelmeket” mindkét fél hullahegyeket ábrázoló, meggyőző képsorokkal, s riadt tekintetű hadifoglyok felvonultatásával támasztja alá, de annyi idő után ez már senkit sem téveszthet meg, s minden bizonnyal ezúttal is ez lesz egyben a „legnagyobb offenzíva” „legjelentősebb” eredménye. S a nagyhatalmak között szigorúan kiparcellázott világunkban más nem is igen lehet. A globális erőviszonyok megőrzésének szüksége s annak féltő őrei ennél többet meg sem engednének egyiküknek sem. Ezt azonban nagyon szívesen. Hisz az igen érzékeny térség két (számos szempontból) rendkívül jelentős el nem kötelezett országról lévén szó, kölcsönös megcsonkításuk és koldusbotra juttatásuk arágyban megkönnyítheti a „kívülállók” munkáját, s az el nem kötelezettek mozgalmát gyengíteni igyekvő tényezők dolgát. A háború értelmetlenségét fokozza s a bűvös körből való kijutást csak megnehezíti, hogy lassú, de biztos gazdasági elvérzés során mindinkább növekvő belső elégedetlenség féken tartása mindkét országban egyre nehezebb, ami szinte megköveteli az ellenség felé irányuló gyűlölet gondos ápolását. Ezzel aztán mindkét mérges kígyó bele is mart saját farkába. Csakhogy „győzelmi mámorukban” ezt a tényt sehogyan sem akarják észrevenni. Az a bizonyos győzelmi mámor, amely rendszerint erős fejfájást eredményez, egyébként, úgy tűnik, Haiti lakosságát is hatalmába kerítette. Olyannyira, hogy a három évtizedes diktatúra megdöntése után jelenleg a fejetlenség lett ott úrrá. A bíráskodás nélküli ítélethozatal, a fékevesztett tömeg önbíráskodása ugyanis rendszerint nem csupán a bűnösöket, s nem is a legvétkesebbeket sújtja, ezzel szemben az új hatalmat mindenkor lejáratja és bizonyos értelemben kiegyenlíti a régivel, a megdöntöttel. Arról nem is szólva, hogy alapos kifogásul szolgálhat a mindennemű külső beavatkozásra. A törvényes rend mielőbbi helyreállítása már csak ezért is Haiti létérdeke. A Fülöp-szigeteken ezzel szemben más a helyzet. Ott ugyanis a meglevő külföldi behatás további fokozására éppen elég nyomós okot ad az a néhány amerikai katonai támaszpont, amelynek jelentősége már eddig is sok esetben megvédte az USA- barát Ferdinand Marcos közutát,annak örvendő hatalmát. Legutóbb például akkor, amikor — amint az be is bizonyosodott — Marcos parancsára még a repülőtéren megölték a száműzetésből hazatérő ellenzéki vezetőt, Benigno Aquinót. Mit sem ér ezért, hogy a nemrég (a szó szoros értelmében) lezajlott elnökválasztásokon Aquino özvegye magáénak tudhatta a szavazók mintegy 52 százalékát, amikor Marcos még ennél is többet, a szavazatok csaknem 56 százalékát kapta. S ha a szavazók ilyen féktelen, 108 százalékos „szavazóvágya” sem lett volna elegendő, akkor egész biztos, hogy Marcosék minden idők legnagyobb szavazószázalékos rekordját is megdöntötték volna. Erre utal többek között, hogy az USA illetékesei annyit foglalkoztak (és továbbra is foglalkoznak) a Fülöp-szigeteki választások eredményével, mintha egyenesen saját belső problémájukról lenne szó. Pedig csak külső problémájuk kérdése az egész, de azért a jelek szerint, nem is akármilyen, felsoroltak ellenére a hét eseménye a nemzetközi színtéren mégis Jugoszláviához fűződik: 37 és fél évis tétovázás után Washington végül mégis kiadta a többszázezer ember haláláért felelős háborús bűnöst, Andrija Artukovicot. A „Balkán hóhérát” vagy „Himlerét”, ahogyan a külföldi sajtó nevezi, végül mégis utolérte "az igazságszolgáltatás keze. Jobb későn, mint soha. Az egész szabadság- és emberszerető világban megelégedéssel nyugtázott esemény kapcsán azonban néhány nyílt kérdés is felvetődik: az első, hogy az USA miért nem szolgáltatta ki ezt az általuk is kegyetlen tömeggyilkosnak nyilvánított gonosztevőt ,sokkal, de sokkal korábban, és nemkülönben, miért szánta rá magát erre a lépésre éppen most. A jó- és rosszindulatú okoskodások és találgatások tömkelegéből — s míg erre kézzelfoghatóbb ok, elfogadhatóbb magyarázat nem akad — fogadjuk el jóindulatúan azt, hogy valóban éppen ennyi idő és a nemzetközi terrorizmus ilyen nagyfokú elharapózása kellett ahhoz, hogy az USA igazságszolgáltatási szervei meggyőződjenek az alaposan megindokolt jugoszláv kiadatási követelmény jolgosságáról. I Aztán, mint megannyiszor, majd csak elválik a többi is. 1 ENGLER Lajos Tanging Pagas, ng Гјј"г L & TM mpii iS Iák ! (Reuteer telefotó) Corazon Aquino sajtóértekezleten. Itt gyilkolták meg ismeretlen álarcos fegyveresek Evelio Javiert, Aquino asszony választási kampányának szervezőjét. (A kép a hét derekán készült.) MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA Balra vagy jobbra portugál módra TRAGIKUS SZÍNEZETET kapott a portugál elnökválasztások második fordulója. Formálisan ugyan vasárnap a több mint 7 millió, választópolgárnak a jobboldal és a baloldal között kell választania. Valójában azonban a megmaradt két jelölt közül az egyik a jobboldal konzervatív szárnyának a képviselője, a másik pedig olyan politikus, aki habozásával, kompromisszumnra való hajlamával a baloldali összefogástól és minden radikálisabb lépéstől való visszariadásával elősegítette a jobboldal fokozatos előretörését. A sötét színeket még komorabbá teszi, hogy teljesen bizonytalan, a két jelölt közül ma melyik győz, mert anynyira kiszámíthatatlanok az árviszonyok és a különbség mintm esetben alig néhány százaléknyi resz. Csak az biztos, hogy mire az ország a pirosszegfűs forradalom 12. évfordulóját ünnepelné, a diktatúra és a gyarmati uralom felszámolásával elévülhetetlen forradalom teremtette országban — amelynek alkotmánya egész a nemrég történt módosításig a szocialista társadalom megteremtését tűzte célul — lezárul egy korszak, amely még sok nyugat-európai országénál is konzervatívabb rendszer megszilárdulását hozta meg. MEGOSZLIK a BALOLDAL Portugáliában és ez okvetlenül hozzájárult a mostani helyzet kialakulásához. A baloldal mostani elnökjelöltje, Soares ennek a megoszlásnak tipikus képviselője. A forradalom után az élvonalban harcolt a nyugati parlamenti rendszer keretei közé visszakanyarodásért, de azért is, hogy az ő kezébe kerüljön az ország kormányzása. Később pedig a kormányon maradás érdekében minden kompromisszumra hajlandó volt, sőt tudatos politikával a jobbratolódás hordozójává lett. Ennek tulajdonítható, hogy az utóbbi 10 évben — a kommunistákkal való összefogást leszámítva — minden lehetséges kombinációban volt már miniszterelnök, kisebbségi szocialista kormány élén, egyszer a kereszténydemokratákkal, legutóbb pedig a szociáldemokratákkal koalícióban. Ezzel a politikával, amire köztársasági elnökjelölt lett, eltékozolta egész kezdeti politikai tőkéjét. A sors iróniája, hogy amire elnökjelölt lett, ő maga teremtett olyan helyzetet, amely korlátozza a köztársasági elnöknek az új rendszer szellemében megteremtett hatalmát — az alkotmánynak a szocialisták és a jobboldal összefogásával végrehajtott módosítása ugyanis nemcsak a forradalom néhány vívmányát törölte el, hanem a köztársasági elnök hatáskörét is megnyirbálta. És hasonlóképpen a hatalomhoz mindenáron ragaszkodás bosszúja, hogy az ország gazdasági nehézségei is Soares ellen fordultak. Jellemző ugyanis, hogy a szociáldemokraták akkor léptek ki a koalícióból és robbantották ki a legutóbbi Soares-kormány bukását, amikor a problémák — az ország társadalmi termékének több mint felét kitevő adósság, a beruházásoknak csak 1984-ben 28 százalékos visszaesése, a 30 százalékos infláció és a 10 milliós országban több mint 700 000 munkanélküli — hatására tavaly június 4-én országos tiltakozó napot szerveztek, amelyen több mint egymillió ember vonult ki az utcára, így aztán annak ellenére, hogy a gazdasági bajok a szociáldemokrata—kereszténydemokrata konzervatív koalíció idején hatalmaskodtak el, a bajok enyhítésére készített „megszorítási” programot jórészt a szociáldemokraták nyomására fogadta el Soares legutóbbi koalíciója, a helyzettel szembeni elégedetlenség mégis elsősorban a szocialisták ellen fordult. Ennek következménye lett, hogy az októbeeri választásokon szavazóinak több mint 40 százalékát — a munkástöbbségű Lisszabonban 50 százalékát — és 40 mandátumát elveszítette, a Szociáldemokrata Párt viszont az ország legerősebb pártjává lett. A Soares által megteremtett helyzetnek már csak további következménye, hogy az elnökválasztások első fordulóján a baloldal képviseletében három jelölt indult. Ezért sikerült Freitas Amaralnak a szavazatok 46,31 százalékát megszerezni, Soares 25,42 százalékával, a szocialistáktól elszakadt és a kommunisták támogatását élvező Zenta 20,88 és a szintén baloldali Fintasilgo 7,37 százalékával szemben. SIKERÜL-E ÖSSZEFOGNI most a második fordulóra ezt a három szavazótábort — ez dönti el a mai választások kimenetelét. Pillanatnyilag ugyanis mindkét jelölt bízik a győzelemben. Amaral abban, hogy a hiányzó néhány százalékot sikerül megszereznie, részben azzal, hogy megkapja a két visszalépő jelölt szavazatai közül azokét, akik bizonyos dolgokat nem tudnak megbocsátani Soaresnek, részben azzal, hogy többen fognak szavazni, mint az első fordulóban. Soares pedig abban, hogy amikor végre a jobboldal és a baloldal között kell választani, minden belső ellentét háttérbe szorul és a portugál baloldal szavazótábora egységesen sorakozik fel. E felsorakozás érdekében és a régebbi hibákon okulva most már a forradalom vívmányainak megőrzését tűzte zászlajára. A másfél órás, különben elég szürke tévévitában például azt vetette Amaral szemére: „az ön programja visszafelé akarja forgatni a történelem kerekét és meg akarja semmisíteni mindazt, amit az áprilisi változások hoztak.” NINCS LÉNYEGES KÜLÖNBSÉG a két elnök esélye között és nem sokat számít, melyik győz. Az elnökválasztási csatározás során kialakult új helyzet mégis azt sugallja, hogy Amaral győzelme véglegesen lezárná a pirosszegfűs forradalom utáni átmeneti korszakot, Soarese viszont kedvezőbb feltételeket teremtene a később meginduló tisztulási folyamathoz. BÁLINT István SZUPERHATALMI KAPCSOLATOK fizírrepertezési program megtorpanása és vonatkozásai Amikor a nagyhatalmi erőegyensúly kiegyenlítésére irányuló tárgyalások új szakaszba léptek, ez pedig tavaly az év végén következett be, mégpedig a genfi csúcstalálkozó előkészítésének keretében, arról cikkezet a világsajtó, hogy a szuperhatalmak felfogták a modern kor követelményeit és a megbékélést a konfrontálódás fölé helyezik. Nem indokolatlanul vélekedtünk úgy, hogy az együttműködés nélkülözhetetlensége végre tudatosodott. Mert kétségtelen, hogy a világnak létEz az utóbbi tény szerencsére mind jobban tudatosodik, mégpedig azért, mert a geopolitikai, stratégiai és katonai célok egyre világosabban kirajzolódnak és a kilátások korántsem rózsásak. Mihail Gorbacsov, szovjet pártfőtitkár legutóbbi nyugati sajtónyilatkozata is azt példázza, hogy Genf után némileg elhidegültek a „nagyok” kapcsolatai; a szópárbaj még nem éleződött ki, de azújabb csúcstalálkozó megtartását az év végére napolták el, közben pedig a világ számos pontján olyan feszültséggel telített a légkör, hogy ismét veszélybe kerül a válságait békés rendezésének ügye. Emlékezzünk csak a Földközi-tenger térségének bonyodalmaira, a Líbia körüli huzavonára, a jemeni válságra, az ugandai problémára ... Hogy a nagyhatalmak — szilárd megegyezés híján — folytatják ismert politikájukat, azt Ronald Reagan amerikai elnök minapi beszéde is példázza. Mint már írtunk róla: az Egyesült Államok erejének, tekintélyének, nemzetközi gazdasági, politikai és természetesen katonai erejének viszszaállítását sürgette. Beleértve persze az űrfegyverkezés folytatását is. Nos, e téren némi nehézségek merültek föl az amerikaiak számára. A Challanger űrrepülőgép tragédiája után ideiglenesen leállt az űrfegyverkezés üteme: ezt a programot ideiglenesen föl kellett függeszteni, mert szükséglete az enyhülés, noha már akkoriban is tisztában voltunk azzal, hogy a cél magasztos, de nehezen tudjuk eléírni, hiszen akkoriban is, ma is jószerivel a nagyhatalmi mérlegelésre, megállapodási próbálkozásokra korlátozódott a béke és biztonság szavalásának módja — jóllehet természetes volna, ha a szélesebb körű világközösség is beleszólna, részvétele nélkül ugyanis lehetetlen biztosítani az egyetemes békeszükségleteket. a világűrbe helyezendő tudományos, de ugyanakkor katonai műbolygókat csak a Challanger repülőgépeiken lehet pályára állítani. Az űrprogram kezdeti, szakaszában a Titán hordozórakéták végezték ezt a feladatot, később azonban ezt a módszert elavultnak tekintették, mondván, hogy a Challenger programjaikkal kárPersze az űrfegyverkezés pillanatnyi megtorpanása nyomban visszahat a többi fegyver gyártásának fokozására, még akkor is, amikor névlegesen komoly tárgyalások folynak a már meglevő fegyvermennyiség korlátozásáról, avagy fölszámolásáról (lásd: genfi, stockholmi, bécsi eszmecsere, továbbá Moszkva javaslata az európai atomerőinek az évezred végéig való megsemmisítésére stb.). Ezzel egyidejűleg pedig előtérbe nyomarodnak az érdekövezeteik megerősítésének tervei is. Az USA első embere nem véletlenül kérte például a kongreszszusit, hogy hagyjon jóvá 100 millió dolláros újabb segélyt a nicaraguai ellenforradalmáraiknak és 40 millió dollárt az angolai szocialista kormányzat ellen küzdő UNITA mozgalomnak. Az Egyesült Államok befolyását tehát mindenáron meg kell őrizni mindazokon a pontokon, ahol stratégiai érdekei nyilvánvalóak, vagy ahol az érdekövezetek korlátait szerűbb. A Pentagon a világűri katasztrófa után azonnal magkondította a vészharangot: többhavi megfeszített munkára lesz szükség ahhoz, hogy kidolgozzák, kiépítsék az űrfegyverzet föllküldésének biztonságosabb módját, közben a másik fél lélegzetvételnyi szüneteit, tehát helyzeti előnyt kaphat. Ezt nyomatékosította Reugian elnök kongresszusi beszédében is, mondván, hogy az Egyesült Államok lankadatlan hévvel folytatja a fegyverkezést, sőt póteszközöket kért a kongresszustól. A szakvezetőikre hivatkozva kiemelte: ha a múltban a legfelsőbb döntéshozó testület nem garasoskodik, a Challengernél tökéletesebb, bár drágább szállítóeszközt is előállíthattak volna. Olyant, amelynél kisebb a konstrukciós hiba lehetősége, s egy ilyen űrrepülőgép terve akkoriban már készen állt, csak az űrprogram számára jóváhagyott 5 milliárd dolláros keret nem volt elegendő, óvatosan feszíteni lehet. Továbbá nincs kizárva, hogy Duvalier haiti diktátor elmozdítása is ennek a „földi erőviszony-fönntartásnak” a következménye: az USA nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy Haitin forradalom törjön ki, mert ez óhatatlanul a keleti befolyást, a „vörös veszélyt” vonná maga után; Amerika partjainak közelében pedig nem jöhet létre még egy Kuba — hangoztatja az amerikai adminisztráció. Az állandóan időszerű kérdés tehát az, hogy az érdekek mott ez meddig terjednek, s hogy ez a terjedés mivel akadályozható meg. Hacsak a nagyok csúcstalálkozóin az új és pontos határokat már meg nem vonták. Szemben az általuk is hivatalosan hangoztatott elvvel, hogy a béke és biztonság megteremtésében minden országnak részt kell vennie. Vagy ez is csak szólam? JAKOBSZ István A kilátások korántsem rózsásak Mettől meddig?