Magyar Szó, 1986. május (43. évfolyam, 118-131. szám)
1986-05-08 / 124. szám
16 A harcos múlt idézése MILAN TOPOLOVAČKI Létrejött a kapcsolat A nagyarányú letartóztatások következményeként a belgrádi illegális mozgalom elveszített mindennemű összeköttetést a népfelszabadító harc gócaival. Ez az elrerkesztettség úgy szűnt meg, hogy nem kis bonyodalmak árán létrejött a főváros és a szerémségi Belegia falu közötti illegális kapcsolat. Ennek kibontakozását örökítik meg az életben maradottak alábbi visszaemlékezései, amelyeket Milan Topolovacki foglalt össze. (4) Belegišben Mile Stanisavljevicnál összejövetelt tartottak a belegišiek és a belgrádiak képviselői. A belegišiek közül ezen a megbeszélésen részt vett Milenko Subotic Vetar és Djoka Belanovic Zumbul, a belgrádiakat pedig csak Milos Mandarin képviselte. Az összejövetel előtt tanácskoztak Srerenije Zorkictyal, a belegiši pártsejt titkárával, úgyhogy ezt a kapcsolatfenntartást a továbbiakban nagyobbára az ő irányításával szervezték. Milenko Subotic Vetar és Djoka Belanovic Zumbul volt abban az időben megbízva a Belgrádból érkező aktivisták fogadásával, elszállásolásával és a szerémségi partizánegységekbe való útnak indításával, később pedig az érkezők Boszniába utalásával is. Az említett megbeszélésen az a megállapodás született, hogy a jövőben fokozott gondot kell fordítani a partizánalakulatokba utalt emberek arculatára, illetve hogy nem lehet a partizánegységekben küldeni ellenőrizetlen személyeket, nehogy a népfelszabadító harcosok soraiba provokátorok vagy árulók kerüljenek, akik ezenkívül feledhetik a belgrád—szerémségi, illetve a belgrád—belegiai kapcsolatot is. Az összejövetelen úgyszintén szóba kerültek a belgrád—belegiši kapcsolat addigi fenntartásában észlelt fogyatékosságok. A legfőbb mulasztás az volt, hogy az illegális aktivisták előző csoportjai szervezetlenül érkeztek, a belegišiek számára nem volt ismeretes, hogy kik ezek az emberek, ezért a helyi parancsnokságnak mindegyiküket különkülön ellenőriznie kellett, mégsem indíthatta őket útnak teljesen, gyanútlanul a partizánosztagokba. Miloš Mandarin tájékoztatta a belegiši elvtársakat a fővárosi népfelszabadító mozgalom részvevőinek tevékenységében, felmerülő nehézségekről. Egyik problémájuk az volt, hogy nem értesültek a Jugoszláviában kibontakozó mozgalomról és a többi európai országban folyó harcok eseményeiről. A belgrádi problémák ismertetésén kívül Miloš Mandarin érdeklődött aziránt, hogy a Szerémségnek milyen lehetőségei vannak nagyobb számú belgrádi illegális aktivista befogadására, s ebben a vonatkozásban mindenekelőtt azokat a belgrádi elvtársakat említette, akik után a német különleges rendőrség és Nedic ügynökei nyomoznak, ezért minél előbb át kellene őket segíteni a partizánalakulatokba, de a belgrádiaknak pillanatnyilag nincs más lehetőségük erre, csak a Szerémséggel, illetve Belegišsel kialakított kapcsolat. Ezt követően Miloš aziránt érdeklődött, hogy a falvak lakosai miként kerülik el a letartóztatást a fasiszták támadásai alkalmával, milyen bázisaik, illetve rejtekhelyeik vannak a házakban és a szerémségieknek hogyan sikerült oly nagy számban és oly tevékenyen bekapcsolniuk a hazafiakat a népfelszabadító mozgalomba. Vetar és Zumbul nem tudták mindenről tájékoztatni Milošt, de sok kérdésre választ adtak. Elmondták neki például, hogy a faluban minden háznak több rejtekhelye van különböző rendeltetéssel: az egyik a családtagok elhelyezésére, a másik az illegális aktivisták befogadására, a harmadik ágynemű és ruhanemű rejtegetésére, a negyedik élelmiszer tárolására szolgál, és így tovább. Egy-egy ház rejtekhelyeiről a családtagokon kívül senki sem tudhatott, az illegális aktivisták az ellenséges katonaságnak a falvakba való betörése esetén külön bázisban rejtőzködtek, nehogy valaki közülük, aki az ellenség kezére kerül, felfedje valamelyik család rejtekhelyét, s ezáltal a házbeliek végzetét okozza. Az összejövetelen Milos kérte az elvtársakat, hogy küldjenek Belgrádba propagandaanyagot. Az összejövetel után Vetar és Zumbul beszámolt Srerenije Zorkiénak a belgrádi elvtárssal folytatott beszélgetésről, és megkérte a sejttitkárt, hogy szedjen össze propagandaanyagot a fővárosiak részére. Zorkic csakhamar össze is válogatott néhány számot az Istina (Igazság) című lapból, ezenkívül mellékelt egy-egy példányt A fasizmusról és A titoktartásról című brosúrából, és megígérte Milošnak, hogy a jövőbeni a létrehozott kapcsolat révén rendszeresen küld nekik minden kiadványból. A Belegiš és Belgrád közötti kapcsolat ettől az első megbeszéléstől kezdve napról napra szorosabbá és szerteágazóbbá válik, és egyre inkább nélkülözhetetlennek bizonyul mind a főváros mind a szerémségi népfelszabadító mozgalom szempontjából. Eleinte szinte kizárólag arra szolgált, hogy a belgrádi illegális aktivisták eljuthassanak a fővárosból a Szerémségbe, s ily módon csatlakozhassanak a népfelszabadító mozgalomhoz, később pedig azt is lehetővé tette, hogy a belgrádiak felszerelést küldjenek a szerémségi népfelszabadító mozgalom gránát- és aknagyártó partizánműhelyeinek, alkatrészeiket továbbítsanak a vajdasági népfelszabadító mozgalom partizánnyomdáihoz és így tovább. Miloš Mandarinnak erről a kapcsolatáról és megbeszéléséről csupán néhány belgrádi elvtárs tudott, mert a pártszervezet úgy döntött, hogy e kapcsolatfenntartó csatornát szigorúan titokban tartja. Zorkic ugyanakkor tájékoztatta a történtekről a Kommunista Párt Stara Pazova-i Járási Bizottságát. Mielőtt elbúcsúzott a belegiši elvtársaktól, Miloš javasolta Zorkiénak, hogy belgrádi pártsejtje tartozzon a belegiši pártvezetőség irányítása alá, mivel elveszítette a kapcsolatot a fővárosi vezetőséggel. Zorkic megígérte Milošnak, hogy javaslatáról tájékoztatni fogja az elvtársakat, s ebben az értelemben beszélgetett is Petar Rebctyel, de a javasolt csatlakozás nem következett be, mert Belgrád területileg Szerbiához tartozott.. XXX RITCHIE PERRY Fekete királynő (32) — Azt hittem, maguk barátok — jegyezte meg később. — Ügy is van. Legalábbis voltunk. De ez után a disznóság után nem biztos, hogy azok maradunk. Fogalma sincs, mit kellett otthagynom Barcelonában. — Szép volt? Carrodus nagy nőcsábász hírében állt az ügyosztályon. — Nincs rá szó — felelte Carrodus. — És nem fog türelmesen várakozni rám, az hétszentség. — Sebaj. Itt Marseille-ben is láttam egy-két finom pipit. Dixon csak egy megvető horkantást kapott válaszul. Carla különlegesség volt. Carrodus szemében összehasonlíthatatlanul többet ért annál a mókánál, hogy füstbombákat hajigáljon Marseille mulatóinak felébe. 13 FEJEZET Millau-ba menet már áthajtottunk a Causses egy részén. Most azonban egyenest belehajtottunk. Az útikönyvek szerint ez a vidék három-négyezer láb magas mészkőfennsík, mintegy 1500 négyzetmérföld kiterjedésű. Micsoda szófukarság. A fennsík a valóságban sziklás félsivatag, felszíni víz és említésre méltó vegetáció nélkül. Ehelyett inkább sziklatömbökben, szakadékokban, üregekben és barlangokban bővelkedik. A kanyonoktól és völgyektől odébb, amelyeket a Tani, az Aveyron meg a többi folyó vágott a mészkőbe, lakosság sem igen volt észlelhető, eltekintve a birkáktól meg egy-két turistától, itt könnyű volt eltűnni. Fontokról mellékutakra, aligutakra, majd csapásokra tértem. Amikor már a csapások is fogyóban voltak, befordultam egy jóképű száraz völgybe, és megálltam. Az utolsó öt percben semmi élőnek nevezhetőt nem láttam. — Na, itt volnánk — mondtam, kinyitva az ajtót. — Hol? — érdeklődött Kuldip. — Nem láttam egy fia jelzőtáblát. — Ott, ahol nem találnak ránk. — Ez jobban hangzott, mintha bevallom, hogy meg nem tudnám mutatni a térképen a tartózkodási helyünket. — Nézz bele a csomagtartóba, hátha találsz valami ennivalót. Millau-ban, a Peugeot beszerzése után alaposan felpakoltam. Kuldipra nem maradt hatás nélkül a látvány, mert máris készen állt a következő kérdéssel, amint a kenyeret, sajtot és bort előszedte. — Meddig akarunk maradni? Hetekre való kaját raktározol a kocsiban. — Ameddig muszáj. Holnap megpróbálok telefonálni, majd meglátjuk, mi a helyzet. Ha minden oké, továbbmegyünk. Ha nem, maradunk még egy napot. Kuldip úgy tudta, Sir Keithnek akarok telefonálni. Az ellen semmi kifogása nem volt, hogy Martelt eltanácsolják a nyomunkból, de a szabadban való táborozás nem volt ínyére. — Mégis hol fogunk aludni? — kérdezte. — Válogathatsz a barlangokban. Amint tüzet gyújtottam, egész kényelmesen leszünk. — Ojjé — mondta. — Már alig várom. Kuldip lelkesedésének hiánya egyáltalán nem aggasztott. Martel egy kisebb hadsereget is utánunk küldhet, a Caussesban aligha talál ránk, és ez a lényeg. Óvatos optimizmusom éppen addig tartott, míg barlangot választottam, tüzet gyújtottam és elkészítettem a fekhelyünket. Jobb lett volna, ha maradok a hagyományos pesszimizmusomnál. Ha egy akció rosszul indul, ritkán fordul jóra. A helikoptert reggel vettem észre. Éppen felszítottam a tüzet és kávét főztem, amikor kelepelést hallottam a távolból. Néhány másodperc múlva Kuldip is meghallotta. — Mi ez a zaj? — Egy rohadt helikopter. Készülj fel rá, és oltsd el a tüzet ha szólok. Huszonöt yardnyira a barlang belsejében táboroztunk, egy kanyar mögött, úgyhogy a tüzet kintről nem lehetett látni. Amint a kijárathoz értem, rájöttem, hogy nem véletlenül röpköd erre ez a madár. Egyenesen a barlangsziklánk felé tartott, mintha jelzőtűz mutatná neki az utat. Valami mutatta is. Gyalogos felderítők nemigen vették volna észre a Peugeot-t, de a levegőből mérföldekről látni lehetett, amint a tetején meg-megcsillant a nap. Megint alábecsültem Martéit., A barlangban egyelőre biztonságban voltunk. Árnyékban álltam, s a helikopter messze volt még, hogy a barlang szájából előkígyózó vékony kis füstfoszlányokat észrevegyék. Amint kiderítettem, hogy a gépen nincs katonai jelzés, beszóltam Kuldipnak, aki rögtön eloltotta a tüzet. Egy perc, és már a barlangban se voltunk biztonságban. A füstfoszlányokból irgalmatlan fekete füstfelhő lett, ezért eltéveszteni lehetetlenség. Köhögve visszamentem Kuldiphoz, és a magam ostobasága helyett az övét átkoztam. — Muszáj volt a kávét ráönteni? Nem füstjeleket akarunk küldeni, az isten szerelmére! — Mit kellett volna csinálnom? — kérdezte Kuldip. Rájöttem, hogy igaza van, én vagyok a hibás, és a ledorongolás amúgy se segít rajtunk. — Szedd össze a holmit — mondtam nyugodtabban. — Odébb kell állnunk. — Biztosan minket keresnek? — Már nem. Már megtaláltak. Viszszamegyek, megnézem, mi a helyzet. Kiálts, ha elkészültél. A helikopter a Peugeot fölött lebegett, vagyis nem állhattunk odébb. Kár, hogy az FN automata puskát a chalotban hagytam, mert a vadászpuska lőtávolával semmit sem értem. Az se vigasztalt, hogy a helikopterben csak ketten ülnek. Nyilván van rádiójuk, az erősítés meg úton. — Kész vagyok — szólt ki Kuldip. — Jó. Hagyd a holmit a csudába, és gyere ide. Csak egy pillantást vetett a helikopterre, és ő is levonta a következtetést. — Tévednék, vagy tényleg ide akarnak szögezni bennünket? — Nem tévedsz. A pilóta társánál karabély van. A barlangunkat már kiszúrta, csak arra vár, hogy lőhessen valamire, ami mozog. — Nem jönnek be értünk? — Nem, ha van egy kis eszük. A távozásunkat megakadályozták, az erősítés nyilván közeleg, megvárják, míg többen lesznek. — Ó, Kuldip hangja igen elgyámoltalanodott. Fel kellett bátorítanom, hiába voltam magam is pesszimista a helyzetünket illetőleg. — Megtaláltak, de még nem kaptak el. Itt hagytak a vadászpuskával, és körülnézek a barlang túlsó végében. Ha valami izgalmasat látsz, kiálts. Hiába vigasztaltam, Kuldip változatlanul ijedtnek tűnt, amint otthagytam, és én nem is hibáztattam. A napi válság úgyszólván részévé vált az életünknek. Előző délután nem vaktában választottam ki a barlangunkat. Legalább fél tucatról lemondtam, mire a megfelelőt megtaláltam. Barlangunk tulajdonképpen alagút volt, amely a domboldalba vezetett, és száz yarddal beljebb a nyílástól keskeny kémény vezetett föl a szabadba. Akkor elég volt annyit látnom, hogy megmászható, most azonban ki kellett derítenem, hová vezet. Itt-ott lenyúztam ugyan a bőrömet, mire feljutottam rajta, de sokkal nagyobb baj volt, hogy a hegyoldal, amire nyílt, nélkülözött minden fedezéket. Amint előbújnánk, a helikopter azonnal észrevenné, s hiába lennénk kivűl a karabély lőtávolán, egy-két másodperc alatt közelebb lendülhetnének hozzánk. Visszamásztam. — Minden rendben? — kiáltottam. — Ugyanott vannak. — A barlang hajlatai eltompították Kuldip hangját. — Mit csinálsz? — Kéményt söprők. Mindjárt viszszamegyek. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Elhagyjuk a belgrádi DÖRGÖST, és Batajnicán át visszatérünk Belegišbe, hogy elkészítsük a Nikola Stanisavljevictyal, a Belgrád és Belegiš közötti kapcsolat létrehozásának és fenntartásának oszlopos tagjával tervezett hangfelvételt. Útközben Srererije Zorkicot,a belegiši pártszervezet egykori titkárát, e dokumentumműsor forgatókönyvének társszerzőjét faggatom: — Műsorunk, igaz, a belgrád—belegiši illegális kapcsolatról szól, de tudna-e, kérem, valamit mondani a Szerémség és a Dél-Bánát közötti kapcsolatról? — A népfelszabadító mozgalom Belegišben 1941-ben kezdett fejlődni, 1942 második felében pedig már tömegmozgalom jellegét öltötte. Néhány belegiši család abban az időben a Duna bánáti oldalán lakott, a folyó menti rét Preliv és Kisvára nevű részén. Mivel ezek a családok szinte mindennapi kapcsolatban álltak Belegišsel — akár a hozzájuk járó ismerősök, akár a faluban élő rokonaik révén —, tudomásuk volt a falubeli népfelszabadító mozgalomról, s idővel támogatták is. (Folytatjuk) 1986. május 8., csütörtök