Magyar Szó, 1988. október (45. évfolyam, 286-301. szám)
1988-10-16 / 286. szám
IMS, október 16., vasárnapMinyarSie3 KÜLPOLITIKA A nagyhatalmi szópárbaj további lanyhulása, mint ismeretes, világszerte a közvetettkontrgflétálódásuk enyhülését eredményezte — és viszont. Bárhogy is van, tény, hogy az úgynevezett nagy világpolitikai színtér átfogó, közveszélyes válságait egyre inkább az idézőjelek nélküli helyi jellegű belső meghasonlások váltják fel. S bár kétségtelen, hogy ezek közül is egyik-másik magán viseli az érdekövezetekért folytatott nagyhatalmi harc, s a másik belügyeibe való beavatkozási poétika jellegét, nem vitás, hogy a nemzetközi színtér csaknem valamennyi jelenlegi válsága erősen belpolitikai jellegű. Bár az sincs kizárva, hogy a (közel)jövőben kiderül, a belső erőviszonyok tisztázása voltaképpen csak a nagyhatalmi küzdelem két menete közötti szünetben történő erőgyűjtés, a következő menetre való előkészület egyelőre kétséget kizárólag mellőzhetjük az „átfogó" borúlátást. A nemzetközi színtéren ugyanis lankadatlan hévvel folyik a béke megszilárdítására irányuló megoldáskeresés. Így például a hétvégén értesültünk arról, hogy Mihail Gorbacsov szovjet párt- és (immár) állami vezető a jövő tavasszal Pekingbe látogat, ahol nemcsak az államközi ügyek rendezéséről, hanem a Kínai és a Szovjet Kommunista Párt közötti kapcsolatok normalizálásáról is tárgyal a vezető kínai politikusokkal. S S ha időközben valami közbe nem jön, akkor ezzel lényegében be is zárul a nagyhatalmak közötti kapcsolatok normalizálásának köre. Azzal, hogy ennek a (mindeddig hiányzó) láncszemnek a nemzetközi munkásmozgalom továbbfejlesztésében és megszilárdításában is rendkívül nagy szerepe lehet — bürokrata nyelven szólva. De hogy az ázsiai politikai színtér, s az ott élő (és haló) népek számára számos szempontból sorsdöntő lesz, az imái jó előre biztos. Addig azonban, hogy ne vágjunk az események elé, hadd nézzük azt, ami már van. A fent említett belső erőviszonyok tisztázási folyamata továbbra is egy, már (jó ideje) meglevő, és egy még meg sem született országban a leghevesebb, nevezetesen Afganisztánban és (a leendő) Palesztinában. Az afgán rádió és a felkelők hírforrásai szerint „Afganisztán különböző részein az utóbbi napokban heves harcok folynak és rendkívül sokan áldozatul estek”. A külföldi hírügynökségek (is) a felkelők további sikereiről tesznek jelentést. A minap arról értesültünk, hogy „a modzsaheddinek elfoglalták az ország keleti részében fekvő Kunar tartomány székvárosát”, ahol „a kabuli rezsim parancsnoksága alatt álló összes fegyveres alakulatok megadták magukat a felkelőknek és átadták fegyvereiket is”. Lehet, hogy éppen ezzel magyarázható, hogy a tévé képernyőin felvonuló topmagyos, mezétlábas modzsaheddineknek honnan az a sok méregdrága korszerű fegyver, de azért az sincs kizárva, hogy mégis Moszkvának van igaza, amikor Pakisztánhoz intézett tiltakozásában figyelmezteti Washingtont, hogy amennyiben „egyesek" megszegik a genfi megegyezést, akkor „mások" felül fogják vizsgálni az Afganisztánban állomásozó idegen csapatok kivonulási tervét. Világos. Egyébként az állítás mellett, hogy a modzsaheddinek a fegyvert külföldről kapják és nem az ellenféltől szerzik, illetve a kormánycsapatoktól zsákmányolják, szól az is, hogy a felkelők zöme erősen nélkülözi a megfelelő lábbelit. A második világháború tapasztalatai alapyain viszont, ha a hiányos öltözékűeknek sikerül az ellenféltől a fegyverüket elkobozni, akkor azt rendszerint lábbelicsere is követi, akár így van, akár másként, az afganisztáni színtéren még jó ideig tartani fog a kölcsönös fojtogatás, annak ellenére, hogy,, Sayed Noorullah, az Afgán Modzsaheddinek Iszlám Egysége elnevezésű (és egyik legerősebb) felkelőszervezet ideiglenes elnöke annak a meggyőződésének adlott, hangot, hogy „Najibullah rezsimjév Végéráit éli". Ami a jóslatból Najibullahrá vonatkozik, az nincs is kizárva. A rezsimet illetően viszont. . . Az Izrael által megszállt és a jordániai királytól a palesztinoknak „ajándékozott” területeken tovább folyik az új állam megszületésével kapcsolatos vajúdás, azzal, hogy immár egyre biztosabb: ebből „szülés” lesz. „Amitől az izraeliek a hét elején még csak tartottak, a Palesztin Felszabadítani Szervezet a hét derekán hivatalosan is megerősítette: kidolgozták a független palesztin állam kikiáltásáról szóló okmányt, s az erre vonatkozó határozatot a Palesztin Nemzeti Tanács első ülésszakán fogják meghozni”. S jóllehet Szaleh Khalaf, az Al Fatah központi bizottságának tagja azt állítja, hogy „a palesztin vezetőség erről egyöntetűen döntött”, Abu Musza, az Al Fatah Szaripárti frakciójának vezetője szerint „a határozat tovább fogja szítani a palesztinok közötti viszályt". Arról nem is szólva, hogy a leendő palesztin állam jellegéről, netán, egy erre vonatkozó közös politikai program elkészítéséről mindeddig szó sem volt — s a különbségeket véve figyelembe, nem is igen lehetett, így aztán, bár még meg sem született, a leendő palesztin állam belső meghasonlása már biztosítva van. S hogy ebben a palesztinok ugyancsak jártasak, azt a kérdéses megszállt területeken immár tíz hónapja tartó egyre fokozódó megszállók elleni lázadásuk bizonyítja, ami ellen az izraeliek mindeddig teljesen tehetetlenek. Tel Avivot azonban a palesztinok határozata egy másik szempontból is aggasztja: az izraeli parlamenti választások küszöbén a független Palesztina kikiáltására vonatkozó határozat „hatékony beavatkozást jelent Izrael belügyeibe" — állítják a parlamenti választásokon nagy reményekkel induló izraeli laburisták. Ezzel ugyanis Arafaték a konzervatív Likud kezére játszanak, amely azzal ijesztgeti a választókat, hogy az „Izrael szívében" megalakuló önálló palesztin állam a legközvetlenebbül veszélyeztetné Izrael létét. S bár Arafat hajlandó (immár) hosszas tétovázás után és nem kis személyes kockázat árán efogadni az ENSZ közel-keleti válságra vonatkozó határozatát, s ezzel elismeri Izrael létjogosultságát, Izrael továbbra sem hajlandó elismerni Arafatot. Továbbra sem — egyelőre. Sedli Bernizsedid algériai elnök ezzel szemben elismerte — az algériai (főleg fiatal) lakosság követeléseinek jogosságát. Miután a múlt héten — a hivatalos közlemény szerint—176 (nem hivatalosan több száz) emberélet árán a karhatalomnak sikerült Algériában helyreállítania a rendet, s „az algériai vezetőség ismét erősen a kezében tartja a politikai és biztonsági helyzetet”. Sadli Bendzsedid úgy mérte fel, hogy a tárgyilagos problémák megoldása nélkül — melyek közül a munkanélküliség, az életszínvonal csökkenése, a társadalom növekvő rétegezése a legégetőbbek — tartós nyugalomra aligha számíthat. Ezért mélyreható társadalmi reformokat helyezett kilátásba. Most még „csak” azt kel megoldania, hogy a földgáz és a kőolaj árának további csökkenése, az iszlám fundamentalisták növekvő (és zavarkeltő) befolyása ellenére, egy alaposan bejáródott „szklerotikus bürokrata gépezet" segítségével hogyan fogja azt végrehajtani. A többpártrendszer bevezetésével? Lengyel módra? ENGLER Lajos : EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN AZ IDŐ EGYRE INKÁBB IGAZOLJA Vlagyimir Vernadszkij szovjet tudóst, aki még századok 20-as éveiben megalapozta a nooszféráról szóló tanítást. A nooszféra az értelem szférája és a civilizációnak abban a korszakában jön létre, amikor az emberiség kénytelen magára vállalni a felelősséget Földünk sorsáért. Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter párizsi látogatása is az előbbit támasztja alá. Az előremutató nemzetközi viszonyok kialakításának varázspálcája az új politikai gondolkodásmód. Egyes nyugati országok is másként közelítik meg a globális kérdéseket. Az USA némileg új húrokat penget, Franciaország még inkább tanúbizonyságot tesz újszerű hozzáállásáról, megközelítéséről. Csak így lehetett szupereredményes, páratlanul sikeres Sevardnadze háromnapos franciaországi eszmecsere-sorozata. A gyümölcsöző párbeszédhez ugyanis két fél szükségeltetik. Földrészünk egyik kulcsállama és a legnagyobb szocialista ország közeledése túlmutat a kétoldalú kapcsolatokon, elősegíti az európai egyensúly megteremtését, a világbéke fenntartását. Nyilvánvaló, hogy Párizs és Moszkva roppant érdekelt a legsürgetőbb világpolitikai problémák megvitatásában és abban, hogy hozzájáruljon az új nemzetközi légkör kialakulásához. A francia szemleírók mézeshetekről, ütemváltásról beszélnek, hozzáfűzve, hogy a két ország megtalálta azt az alkalmas pillanatot, amikor előállhatott a közeledés, meg a totális párbeszéd politikájával. Párizsban jó néven veszik Mihail Gorbacsovnak a közös európai otthonra vonatkozó elképzelését és hajlandók részt venni felépítésében. A SZOVJETUNIÓ ARRA TÖREKSZIK, hogy feladja a bipolaritás elvét, illetve, hogy leszerelési, gazdasági és más hidakat építsen Nyugat-Európa felé, és úgy látszik, Párizsban hozzáláttak a híd másik felének a konstruálásához. A peresztrojka és a glasznoszty mágikus hatást gyakorol Franciaországra. Moszkvában bizonyára felfigyeltek Frangois Mitterrand köztársasági elnök állásfoglalására, hogy az 1992-ben működésbe lépő egységes (nyugati) európai piac a kelet-európai országokat sem hagyhatja az események perifériáján. Ami magukat a párizsi tárgyalásokat illeti, Roland Dumas, a Quai d'Orsay főnöke és szovjet vendége szinte már olyan munkatempót diktált, mint amilyet George Scultz amerikai külügyi államtitkár és Eduard Sevardnadze szokott számtalan megbeszélésén. FRANCIAORSZÁG ÉS A SZOVJETUNIÓ megegyezett abban, hogy lépéseket tesz a sokat emlegetett hagyományos fegyverzetről szóló tanácskozások megkönnyítésére. A kölcsönös engedmények keretében a Szovjetunió beleegyezett abba, hogy védelmi célú légierejét vonják be ezekbe a tárgyalásokba, ugyanakkor pedig elállt attól a követelésétől, hogy a megbeszéléseket terjesszék ki az ún. kettős rendeltetésű, vagyis mind nukleáris, mind hagyományos töltetet célba juttatható fegyverrendszerekre. A szovjet kezdeményezések stílusában Sevardnadze egyebek között indítványozta egy európai válságközpont létrehozását, amely váratlan konfrontációk esetén lépne működésbe. A szovjet fél ugyanakkor támogatásáról biztosította Franciaország javaslatát, hogy januárban Párizsban szervezzenek háromnapos nemzetközi értekezletet, amelyen a részvevők nyilatkozatban vállalnának kötelezettséget arra, hogy nem alkalmaznak többé vegyi fegyvert, illetve, hogy esetleg betiltják gyártását. A szovjet кшügyek felelőse látogatásának végén tarsolyából váratlanul újabb, széles körű meglepetést keltő ajánlatot hozott elő. Felszólította az UNESCO-t, hogy kimagasló tudósokból álló csoportot küldjön Krasznojarszkba, ahol az ott levő radarközpontban békés célú űrkutatást folytatnának. Gorbacsov már korábban hasonló kezdeményezést tett a Nyugatnak. Külügyminisztere most konkretizálta a javaslatot. Eszerint, a Szovjetunió a krasznojarszki szuperlétesítményt az emberiség rendelkezésére bocsátana, a helyszínen európai ellenőrzési intézet, ügynökség alakulhatna. Köztudomású, hogy az USA azzal vádolja a Szovjetuniót, hogy krasznojarszki rádiólokátorával megszegi a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról 1972-ben megkötött ún. ABM szerződést. A szovjetek újabbnál újabb indítványokkal állnak elő a radarközpont átalakítására, így a mostani párizsi kezdeményezés az USA-nak is szól. Nem véletlen a „kozmikus” ajánlat időzítése, hiszen a világűr könnyen fegyverekkel szóródhat tele, már csak azért is, mert felújult az amerikai űrrepülőgép-program, és az első szovjet űrrepülőgép is már ott van az Energia óriásrakéta hátán. És ha már a világűrnél tartunk, hadd mondjuk el, hogy a Csillagvárosban befejező szakaszukba jutottak Jean- Loup Chretien francia asztronauta és Michael Tognini pilóta előkészületei. Az előbbi már jár a kozmoszban, de nem lehet tudni, hogy ezúttal melyikükre esik a választás. Mitterrand államfő november, derekán szovjetunióbeli látogatásának keretében felkeresi a szovjet—francia űrexpedíció induló tagjait. Gorbacsov jövőre viszonozza a látogatást. FOLYTATÓDIK TEHÁT a legmagasabb szintű szovjet—francia találkozók gyakorlata, jelentőségét növeli, hogy Moszkvaiján francia művelődési központot nyitnak, így mi sem természetesebb, mint hogy a két ország rendkívül elégedett a párbeszéddel és az együttműködéssel, amely mondhatni,az óceán mélyétől a világűri magasságokig terjed. DANCSÓ Csaba ISMÉT KIDŐLT EGY ORSZÁG a szilárd rendszerű, belső nyugalmáról ismert államok sorából. Algériában már második hete tartanak a véres zavargások, nem teljes adatok szerint 300 halálos áldozatuk van. A hatóságok két irányban tesznek erőfeszítéseket, hogy úrrá legyenek a széthúzó erők felett. Egyrészt a legerélyesebben fellépnek minden rendbontás ellen, másrészt Sadli Bendzsedid elnök beszédében bejelentette, hogy meszszemenő reformokat hajtanak végre ■— ha a kiírt népszavazás jóváhagyja őket —, többek között még a többpártrendszer bizonyos elemeit is átveszik. Napjainkban, amikor annyi országban robbanásig feszült a helyzet, vagy egymást érik a tüntetések, zavargások — mindig ugyanabból az okból: a gazdasági helyzet lerombolta az amúgy is szerény életszínvonalat és elvette a fiataloktól a munkába állás lehetőségét —, az algériai helyzet külön érdeklődést váltott ki. Nemcsak azért, mert 300 halott még mindennapossá vált tüntetések korában is sok. Mindemellett az érdeklődést fokozza, hogy Algéria mintegy sűrítve adja azokat a problémákat, amelyekkel ezekben a napokban annyi fejlődő ország küszködik. Mert tipikus példája annak, hogy az, elhúzódó, évekig megoldatlan gazdasági problémák anynyira alááshatnak még egy szilárd, forradalomban kialakult, nemzetközileg is tekintélyt élvező rendszert, hogy a belső erők minden átcsoportosítása vagy a kiútkeresés minden kikényszerített megoldása elegendő az elégedetlenségkirobbanásához és ahhoz, hogy a tömegekkel találja magát szemben még egy ilyen rendszer is, amely nem is olyan rég a tömegeket legaktívabban bevonó, igazán népi forradalomban került hatalora. SZILÁRDNAK TŰNT és lényegében szilárd is az algériai rendszer. Mint mondtuk, ezt a szilárdságot a forradalom alapozta meg. Nemcsak az, hogy ennek a forradalomnak a vezetői kerültek az ország élére, hanem az is, hogy a forradalmat végrehajtó párt lett a társadalmi és politikai élet irányítója. A vérrel kivívott hatalmat аг országnak megfelelő politika folytatása szolgálatába állították. Mindezt kiegészítette az ügyes politika nemzetközi téren és az arab világban, amelynek lényege az volt, hogy Algéria az arab tömegeknek megfelelő politikát folytatta anélkül, hogy szélsőségbe ragadtatná magát ezzel olyan ütközőponttá válna, mint a szomszédos Líbia. Ezért azokban a napokban is, amikor valamennyi arab rendszernek szembe kellett néznieazzal, hogy számottevővé vált a mohamedán fundamentalizmus — vagy abban az értelemben, hogy sürgette a vallási elemek fokozottabb érvényre juttatását, vagy abban az értelemben, hogy vezéllyé vált az eléggé lagymatag poitikára, Algéria magabiztosan vallhatta, hogy rendszerére nem jelent veszélyt a mohamedán fundamentalizmus. A felmerülő gazdasági problémákról pedig az volt a véleménye, hogy megoldja őket azokkal a receptekkel, amelyekről sok más ország is biztosra vette, hogy sikerre visznek. Éppen ezért tanulságos példa Algéria arra is, hogyan morzsolják fel egy-egy ország szilárdságát a belső bajok meg arra is, hogy a mostani gazdasági helyzetben a súlyos válságok kitörésének lehetőségét sehol sem lehet kizárni. A VIHARFELLEGEK MÁR RÉG GYÜLEKEZTEK. A bajokra engedett következtetni már az is, hogy nem sikerült olyan gazdaságot teremteni, amely kevésbé függne a kőolajtól, hiszen még tavaly is a kőolaj adta a kivitel értékének 38 százalékát. Hasonlóképpen a bajokat jelezte, hogy a forradalommal megteremtett államapparátus nem volt elég rugalmas ahhoz, hogy képessé váljon a modern gazdaság megteremtésére, s a gazdasági problémák megoldására. Ezek a bajok egyszerre súlyossá váltak, amikor a kőolajból származó jövedelem elapadt. Ebben a helyzetben Algéria abban bízott, hogy a világszerte olyan sikernek számító receptek számára is megkönnyítik a nehézségek áthidalását. Ezért ők is bevezették ennek a népszerű receptnek mindkét biztos gyógyírnek számító megoldását: a fogyasztás lefaragását és a magánkezdeményezés szorgalmazását. A bajok persze náluk is megmaradtak, hiszen a receptek egyetlen más országban sem jártak sikerrel. Amikor aztán ily módon a gazdasági problémák elharapóztak, a zavargáshoz vezető folyamat beindulhatott: a tömegek elégedetlenné és türelmetlenné váltak, főképp a fiatalok — a lakosság háromnegyede harminc évnél fiatalabb —, mert távlattalanokká váltak. . A TÖMEGHANGULAT KIALAKÍTÁSA után már csak azok az erők kellettek, amelyek a robbanáshoz a szikrát megadják. És az elégedetlenség légkörében aktivizálódhattak azok is, akik a győztes forradalom rendszerétől eltérő rendszertől várják a megoldást. Hirtelen aktív lett egy magát az Algériai Újjászületés Népi Mozgalmának nevező csoport, de jelentkeztek a mindig jelen levő mohamedán fundamentalisták is, akik Algériában úgy játsszák a gyutacs szerepét, mint a többi fejlődő országban a nemzeti és törzsi ellentétek. És van még egy tanulságos algériai sajátosság. Amikor szeptemberben Algériában sztrájkok robbantak ki, a helyzet elemzői megállapították, hogy azok kapcsolatban állnak a készülő reformokkal, amelyeket Sadli Bendzsedid a kormánypárt készülő kongresszusa elé kívánt terjeszteni. Azt nem mondták meg, hogy a sztrájkok mögött azok az erők állnak-e, amelyek bizonyítani akarják, hogy az ő elképzeléseik mögött tömegek állnak, vagy azok, amelyek vissza akarnak riasztani a reformoktól. A lényeg azonban az, hogy annak, aki szelet vet, gondolnia kell arra, hogy vihart arat. Mert ahhoz, hogy a nyomor miatt elégedetlen tömegek megmozduljanak, jelszavak kellenek, de a tömegmozgalom nem áll meg ott, ahol a jelszavak megfogalmazói szeretnék. KIROBBANT AZ ELÉGEDETLENSÉG Algériában. Tanúsítva, hogy egyetlen rendszer sem tekintheti magát szilárdnak, egyetlen erő sem képzelheti magáról, hogy ellenőrzése alatt tartja a tömeghangulatot, mindig megfelelő szintón tarthatja az elégedetlenségben rejlő robbanóerőt. BÁLINT István