Magyar Szó, 1989. október (46. évfolyam, 269-284. szám)
1989-10-01 / 269. szám
1989. október 1., vasárnap LÁTVÁNYOS KEZDEMÉLNYEZÉSEK megtételére vagy semmitmondó, unalmas és csak a status quo megtartását szolgáló beszédek elmondására használják a nagyhatalmaik képviselői az ENSZ-közgyűlés ülésszakát, đe mostanában mintha itt is életre kelne egyféle új székem. S ez elsősorban annak köszönhető, hogy az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió már huzamosabb ideje enyhülési politikát gyakorol, tehát semmi okuk sincs arra, hogy a világszervezetben másképpen viselkedje- e. Bizonyítja ezt a közgyűlés i.szakának elején elhangzott ezer keletnémet tüntetett Lipcse utcáin — reformokat és nagyobb szabadságjogokat követelve. Az Új Fórum elnevezésű ellenzéki csoportosulásképviselői kijelentették, hogy nem akarnak kapitalizmust, újraegyesített Németországot sem, azt viszont (a mostani áldatlan állapotok között) elkerülhetetlennek tartják, hogy Berlin tényleges reformokra szánja magát. Ezeknek a reformoknak a kialakítása pedig, ugyancsak az ellenzék véleménye szerint, elképzelhetetlen a vezetőség és a nép közötti párbeszéd kialakítása nélkül. A másmilyen Német Demokratikus Köztársaságot követelő milliók azonban aligha számíthatnak lényeges változásokra. A Német Szocialista Egységpárt legrangosabb vezetői ugyanis, a magyarországi és lengyelországi események kapcsán, nemrégiben jelentették be, hogy nagyon is elégedettek a szocializmus építésének keletnémet gyakorlatával. Ha erről sikerül meggyőzniük az október elején Berlinbe látogató Gorbacsovot, akkor nyert ügyük van. Mármint abban az értelemben, hogy a keletnémet pártvezetőség nyugodtan építheti magának, de csak magának(!) a reális szocializmus dogmákba fulladó keletnémet változatát. A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉNEK eddigi modelljével ugyancsak elégedett Csehszlovákiában még mindig ragaszkodnak ahhoz a dogmához, miszemn 1968-ban az „ellenforradalom” leverését tette lehetővé a testvéri szocialista országok baráti segítségnyújtása. Igaz, időközben Lengyelország és Magyarország már bocsánatot kért a megsegített ország népétől, amiért szuronnyal avatkozott bele a csehszlovákiai demokratizálódási folyamatokba, de ez mit sem számít Prágában. A kommunisták csehszlovákiai pártjának 1968-ban szuronyokkal hatalomra segített vezetősége, mi sem természetesebb, erélyesen visszautasítja még a gondolatát is annak, hogy netán revízió alá vessék az akkori eseményeket. Emberileg érthető ez a magatartásuk, hiszen mindenféle revízió csúfos bukásukat jelentené. A hatalomhoz pedig általában ragaszkodnak az emberek, még azt is képesek elhitetni magukkal, hogy nélkülük egyszerűen nem létezhetne a hatalmuk alá rendelt nemzet! De a változások szele az állig begombolkozott Prágát sem kerülheti el. Egyelőre ugyan csak zárt körökben, de a CSKP reformszárnya már szóvá tette, nem ártana ismét mérlegre tenni az úgynevezett ellenforradalmi eseményeket, meg hát némi reform sem ártana meg Csehszlovákia politikai és gazdasági életében. Attól sem riadtak vissza, hogy egy az egyben reformellenességgel vádolják meg a „baráti szuronyok” segítségével hatalomra került társaikat. S ha a polgárok általános elégedetlenségéhez csatlakoznak a változásokat követelő politikusok is, akkor könnyen megtörténhet, hogy Prágában ismét beköszönt a tavasz ... VÁRATLAN LÉPÉSRE SZÁNYTA rá magát Lech Walesa, a lengyel Szolidaritás vezetője. Bejelentette, hogy visszavonul az aktív politikai életből, sőt a szakszervezeti mogzalomban sem kíván sokáig jelen lenni. Azi a magyarázata, hogy műkedvelőként nem tud eleget tenni a követelményeknek a hivatásos politikusok világában, meglehetősen hihetetlennek tűnik. Ha ugyanis volt jó politikusa Lengyelországnak az utóbbi években, akkor az Walesa volt. Érzésünk szerint visszavonulási szándéka is azt bizonyítja, hogy nagyon is profi módon űzi a politikát. Először is, elérte élete nagy célját sikerült hatalomra juttatnia a Szolidaritást. Másodszor, azt is tudja, hogy Lengyelország mostani politikai, gazdasági és erkölcsi állapotai gyakorlatilag lehetetlenné teszik a nélkülöző munkások körében annyira áhított gyors változásokat. S ha már képtelen látványos eredményeket produkálni, akkor minek járassa le magát? Inkább visszavonul, még mielőtt bebizonyosodna, hogy Lengyelország a Szolidaritás segítségével sem tud boldogulni problémáival. Ebben az esetben ugyanis megmarad a dicsősége, úgy emlegethetik majd a lengyelek, hogy bezzeg, ha Walesa intézte volna a dolgokat! Persze, az is megtörténhet, hogy Walesa valóban az igazat mondta. Egyszerűen megunta a magas politikával együtt járó nyavalyákat. FEHÉR István HALLOTTAM, OLVASTAM . . . és mégis mozog őszentsége 11. János Pál figyelemre méltó kijelentést tett a pisai egyetemen. Galileo Galilei szülővárosában tisztelettel és elismeréssel adózott a nagy tudós emlékének, aki, mint mondta, tudományos munkásságával megszerezte a halhatatlanságot. A római katolikus egyház méltánytalanul járt el a nagy tudóssal szemben, hangoztatta a szentatya. E nyilatkozattal gyakorlatilag a legmagasabb egyházi szinten megtörtént Galilei rehabilitálása, aki felett a naprendszerről hirdetett tanai miatt 1633-ban az akkori inkvizíció mondott ítéletet. Életét csak tanainak megtagadása árán válthatta meg, s ezt követően haláláig megfigyelés alatt házi őrizetben tartották. Tehát, eppur si muove! Legalábbis az egyházon belül. (ek) amerikai, illetve szovjet felszólalás is. Mindkét fél a megértést, a bizalmat és a vitás kérdések rendezését szorgalmazta a világ legnagyobb megelégedésére. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a két szuperhatalom közötti viszonyok alakulása elkerülhetetlenül befolyásolja, sok esetben meg is határozza az egész világ közérzetét. Mostanában mintha javulna ez a közérzet. Nemcsak azért, mert Moszkva és Washington kisebb-nagyobb engedményeket tesz egymásnak, ennek keretében pedig a leszerelésről is gyakorlatiasan beszélgetnek (még ha csak az elévült fegyverzetek leépítéséről is van szó), hanem és főleg azért, mert a konok szembefordulás helyett inkább tárgyalnak. A világbéke (vagy a világháború) szempontjából nagyon is lényeges, hogy a szuperhatalmak az atomarzenál növelésében vagy a tárgyalásokban látják a kiutat. A dolgok jelenlegi állásánál bizakodva szurkolhatok, hogy ez az enyhülési folyamat tartós és visszafordíthatatlan állapottá váljon. Csak Gorbi meg ne bukjon. Az Állapotok visszafordítása és megváltoztatása viszont nagyon is kívánatos lenne a Német Demokratikus Köztársaságban, ahol immár totális rendszerbeli és politikai csőddel fenyeget a legfiatalabb európai ország polgárainak menekülésben kifejezésre jutó elégedetlensége. Szidhatják Honeckerék ahogyan akarják a nyugati, főként a bonni propagandát, a tények tények maradnak. A keleti Németország ma már erőszakkal sem tudja otthon tartani azoknak az állampolgárainak a tízezreit, akik megelégelték a viszonylag alacsony szinten kialakított szociális biztonságot, mert hiányzik hozzá az, ami szerintük a másik Németországban minden polgár elidegeníthetetlen tulajdona: a szólásszabadság, a mozgásszabadság, a kezdeményezés, az érvényesülési lehetőség, egyszóval a demokrácia, minden vívmányával egyetemben. Nem azért menekülnek a németek Berlin fennhatósága alól, mert nincsen mit enniük. Még csak nem is azért, mert Bonn fennhatóságát ■öv* -•■/-' ~ k r'" • ezt. az is, hogy szeptember 26-án éjjel több KÉRDÉSESSÉ VÁLT a kommunista pártok hatalma úgyszólván minden kelet-európai országban. Vagy azért, mert repedeznek a problémákkal megbirkózásra való képtelenség leplezésére készített védelmi mechnizmus falai — az ország magas társadalmi életszínvonalára és mondjuk a sportsikerekben is megnyilvánuló sajátos identitásra épülő NDK-modelltől a nyomorra épülő nacionalizmus román modelljéig —, vagy azért, mert maguk a kommunista pártok látták be, hogy új társadalmi konszenzus kell ahhoz, hogy kijussanak a zsákutcából. Ennek a sajátos helyzetnek alapvető oka, hogy nem képesek létrehozni a fejlettek mögötti lemaradás feltartóztatására alkalmas gazdaságot. Objektíve azért, mert elértéktelenedő iparágakra épülő iparosításuk túlhaladottá vált, szubjektíve pedig azért, mert a politikai struktúra nem tette lehetővé az érdekeltség, az alkotólendület, a kezdeményező erő érvényesülését. Ez a kudarc azonban nem az egyetlen oka ennek a tünetnek, hiszen húsz évvel ezelőtt sem álltak sokkal közelebb a legfejlettebbek szintjéhez, de akkor még hatott a hruscsovi illúzió, hogy csak növelni kell az acél és a szén tonnáit, és gyorsan utolérik az USA-t és más volt a „közhangulat”. Mert ugyanolyan erővel, mint most a meggyőződés, hogy a szocializmuson semmi sem segít, a nyugat-európai értelmiségben élt a csömör, hogy a kapitalizmusban nem lehet élni, ugyanúgy, ahogy ma divat hirdetni, hogy Marx halott, divat volt, hogy még az USA-ban sem lehetett egyetemi tanár, aki nem ismerte el a marxizmust, és azok a fiatalok, akik ma a polgári demokrácia értelmében vett szabadságra esküdnek, Maoért lelkesedtek. AZ IGAZI TARKASÁG ott mutatkozik, hogyan keresik ebben a helyzetben a hatalom megőrzésének módját. Ezt különben a jugoszlávoknak nem kell magyarázni, hiszen a látszólag annyira eltérő szerb és szlovén modell közös nevezője is e hatalom megőrzésének törekvése. Ebben a helyzetben a magyar párt esete külön érdeklődésre számíthat. Nemcsak azért, mert a mostani nagyszabású forrongásban és a párt e héten kezdődő kongresszusa előtt legteljesebben kifejezésre jutnak a különböző elképzelések, hanem azért is, mert náluk a legtisztábban jelentkezik az egész probléma. Részben azért, mert egynemzetiségű országról van szó — tehát a kérdéshez nem fűződik mindenféle nemzeti vonatkozás, amely a képet zavarosabbá teszi, mint a Szovjetunióban vagy Jugoszláviában — részben azért, mert nem alakult ki egy egységes ellenzéki erő — mint a lengyel Szolidaritás —, amely már ma a másodhegedűs szerepére kényszerítené a pártot. A LEGIZGALMASABB KÉRDÉS — már azért is, mert minden más kérdést lemeztelenít — a szakszervezet helye ebben a forrongásban. Formálisan azért, mert hivatalosan és saját ideológiájuk szerint ezek az államok a munkásosztály államai és a lengyel példa világosan mutatja, hogy lényegesebb és tömegeket megmozgató ellenzéki erő is csak ebből az „uralkodó osztályból” nőhet ki annak megkérdőjelezésével, hogy a hivatalos párt és szakszervezet az ő érdekét képviseli. Tartalmilag azért, mert az egész forrongásnak a hajtóereje az a körülmény, hogy újfajta nemzeti összefogásra van szükség az objektíve fájdalmas érvágások végrehajtására. Gondolunk itt elsősorban arra, hogy a mostani technológiai forradalommal való lépéstartás olyan intézkedéseket követel, amelyek még egy fejlettebb és jóval rugalmasabb gazdaságban is mondjuk a Francia Szocialista Párt parlamenti többségének elvesztésével jártak és munkanélküliséghez vezettek. Ezekben a kiutat kereső szocialista országokban pedig még messze vannak annak megoldásától, hogy lehet üzem- és fejlődésképes gazdaságot teremteni, de az már világos, hogy bármelyik irányban is indulnak el, az első lépés az áremelés és a munkanélküliség. CSAK AZ ÖTLETEKIG jutottak el Magyarországon még ott is, ahol a nemzeti egységkormány megalakításával a lengyelek a gyakorlati megoldások szakaszába jutottak. Csak az a világos, hogy nincsenek nemzeti tartalékaik még egy olyan radikális átállásra, mint amilyent 1919-ben a szűkebb határok közé szorulással és 1945-ben a kapitalizmus felszámolásával végrehajtottak. Emellett az új tulajdonviszonyok kialakítása hosszú folyamat, sőt még csak az sem látható, hogyan hajthatjuk végre. A bürokrácia nem árusíthatja ki a társadalmi vagyont, mert az csak az új bürokráciához adhatna gazdasági alapot, és hiába a sok ragyongó ötlet — például az a konkrétan kidolgozott elképzelés, hogy a dolgozókat részvénytulajdonossá kell tenni —, a vegyes tulajdonformájú társadalom kialakítása hosszú folyamat és kérdéses, hogy addig és utána mennyi időbe telik a gazdaság lendületbe hozása. Ezért van az a benyomásunk, hogy egy vonatkozásban megismétlődik 1956. Az akkori eseményekkel kapcsolatban gomba módra elszaporodó visszaemlékezések legmeghökkentőbb benyomása, hogy nagyon okos emberek ültek bizonyos szobákban, pártokat alakítottak, minisztereket jelöltek, reformterveket gyártottak, az országban pedig zajlottak a dolgok. Most is számtalan csoport jött létre, rengeteg elképzeléssel, úgy, hogy az „ellenzék harcol az ellenzék ellen” másrészt az MSZMP- ben annyi áramlat alakult, hogy a kongresszus után már egy pártban sem akarnak maradni a reform és óvatos haladás hívei, a számos közbülső áramlatról nem is szólva. És mindez alig érinti az ország mindennapi gondjait. BONYOLULT HELYZETRE fizryelmeztet mindenesetre az, hogy megromlott a viszony az egyik oldalon az MSZMP és a kormány, a másik oldalon a szakszervezet között — a SZOT és a bányászszakszervezet főtitkára lemondott az MSZMP KB-tagságról, bányászdemonstráció és a húsárak emelése miatt tiltakozó sztrájk volt — és hogy a szakszervezet kivonult a mostani hármas — az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és a társadalmi szervezetek — nemzeti kerekasztal -tárgy ’ * ]• okról. BÁLINT István Finnlandizálás KELET-EURÓPÁBAN ÉS A SZOVJETUNIÓBAN kibontakozott folyamat után új fogalom honosodott meg a nemzetközi diplomáciában: finnlandizálás. Pontosabban fogalmazva, felújították, ismét időszerű lett, először ugyanis a második világháború után használták, ám akkor csak egy országra értették. Keletkezését tekintve emlékeztetni kell arra, hogy Sztálin 1939 augusztusában Hitlerrel kötött alkuja után szabad kezet kapott a cári Oroszország határainak viszszaállítására, s még az év novemberében felvonultatta csapatait Finnország ellen. A történelem iróniája, hogy a kis nép leigázását éppen az a Sztálin rerdelte el, aki az októberi forradalom után elismerte függetlenségét. A finnek hősiesen védekeztek, kezdetben sikereket is elértek, részben az időjárási viszonyoknak köszönhetően, részben amiatt, hogy a csisztkák megtizedelték a Vörös Hadsereg parancsnoki karát. Végül is Helsinkinek fejet kellett hajtania, elveszítette területeinek egy részét, Sztálin katonailag győzött, de erkölcsileg vereséget szenvedett, a Szovjetuniót kizárták a Népek Ligájából, amely — mellesleg szólva — olyan engedékenynek bizonyult a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal szemben. Sztálin azonban nem sokat hederített az erkölcsi követelményekre, a náci betolakodókkal élethalálharcot vívó Lengyelországot hátba szúrta, letörölte a térképről a balti törpeállamokat, lekanyarított egy részt Románia területéből is. Győzött-e a népek bölcs kormányosa, a világ proletárjainak fénylő fáklyája? A Szovjetunió mai nemzetiségi gondjai megadták a figyelmeztető, traailanc várt?CZÍA ELKANYARODTUNK A TÉMÁTÓL, a világégés után a finnlandizáláson a kis szomszédnak a nagy birodalom iránti viszonyulását értették. Finnország tőkés rendszert épített, megőrizte gazdasági, politikai függetlenségét, de ügyelnie kellett arra, hogy bel- és külpolitikai magatartása ne keltse fel a Kreml gyanúját, s tartsa magát a szigorú semlegesség elveihez. Egy évtizeddel ezelőtt merült fel annak ötlete, hogy Európát a Szovjetunióhoz és az Egyesült Államokhoz viszonyítva finnlandizálják, ám ezt Nyugat-Európa elvetette, mert attól tartott, meg kell elégednie másodrendű szereppel, Moszkva pedig üdvözölte az Óvilág nyugati részének semlegességét, a keleti államokat azonban a brezsnyevi vezetés saját vadászterületének tekintette, s minden más véleményt imperialista összeesküvésnek minősített. Ami azonban napjainkban Magyarországon és Lengyelországban történik, óhatatlanul a finnlandizálásra emlékeztet Mindkét ország saját, történelmében eddig ismeretlen útra tért, politikai, gazdasági életében olyan újításokat vezetett be, amelyek néhány évvel ezelőtt még a kiátkozással azonos értékű eretnekség bélyesével jártak volna. Varsó és Budapest nyomatékosan hangsúlyozza, hogy továbbra is méltányolja a szovjet, stratégiai érdekeket. Szűrös Mátyás, a magyar parlament elnöke nem nyilatkozot, ha nem is a közeljövőben, hazája kiválik a Varsói Szerződésből, s Finnországhoz és Ausztriához hasonlóan semleges lesz. Miként reagál mindenre Moszkva? Beleegyezett, hogy Varsóban az ellenzék alakítson kormányt, Magyarországon megejtsék a szabad választásokat, amelyek várható következményeképpen az MSZMP megválik a hatalomtól, sőt még el is tűnhet a színtérről. A JÖVŐBENI FEJLEMÉNYEKRŐL csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Mennyire sikerül Magyarországon és Lengyelországban alkalmazni a finn példát, az egyrészt vezetőik bölcsességétől, másrészt pedig attól is függ, milyen irányt vesznek az események a Szovjetunióban. A világ egyhatodán elterülő országban szinte megoldhatatlannak tűnik a nemzetiségi válság, a gazdasági helyzet egyre súlyosabb, nő az elégedetlenség, a feszültség, s Borisz Jelcin híres hírhedtté vált amerikai útján úgy nyilatkozott, ha egy év alatt Gorbacsovnak nem sikerül eredményt felmutatnia, forradalom söpri el. A Szovjetunió konzervatív erői fékezik a peresztrojkát, elleneznek minden változást, mert megfosztja őket előnyjogaiktól, kiváltságaiktól. Andrej Szaharov, a brezsnyevi éra legismertebb disszidense, Gorbacsov híve sem zárja ki a puccs veszélyét. A világ pénzügyi körei és számos nyugati személyiség osztozik aggodalmában. Mekkora területet sikerül meghódítania a finnlandizálás gyakorlatának, erre napjainkban még nem adható egyértelmű válasz, megnyugtató érzés azonban, hogy Európa a finnlandizálás, nem pedig a libanonizálás f«l« tart. FISCHER Jenő KÜLPOLITIKA.