Magyar Szó, 1989. október (46. évfolyam, 269-284. szám)

1989-10-01 / 269. szám

1989. október 1., vasárnap L­ÁTVÁNYOS KEZDEMÉ­­L­­NYEZÉSEK megtételére vagy semmitmondó, unal­mas és csak a status quo megtar­tását szolgáló beszédek elmondá­sára használják a nagyhatalmaik képviselői az ENSZ-közgyűlés ülésszakát, đe mostanában mintha itt is életre kelne egyféle új szék­­em. S ez elsősorban annak kö­szönhető, hogy az Amerikai Egye­sült Államok és a Szovjetunió már huzamosabb ideje enyhülési politikát gyakorol, tehát semmi okuk sincs arra, hogy a világszer­vezetben másképpen viselkedje- e. Bizonyítja ezt a közgyűlés i.sza­kának elején elhangzott ezer keletnémet tüntetett Lipcse utcáin — reformokat és nagyobb szabadságjogokat követelve. Az Új Fórum elnevezésű ellenzéki cso­portosulás­­képviselői kijelentették, hogy nem akarnak kapitalizmust, újraegyesített Németországot sem, azt viszont (a mostani áldatlan ál­lapotok között) elkerülhetetlennek tartják, hogy Berlin tényleges re­formokra szánja magát. Ezeknek a reformoknak a kialakítása pe­dig, ugyancsak az ellenzék véle­ménye szerint, elképzelhetetlen a vezetőség és a nép közötti párbe­széd kialakítása nélkül. A más­milyen Német Demokratikus Köz­társaságot követelő milliók azonban­­ aligha számíthatnak lényeges vál­tozásokra. A Német Szocialista Egységpárt legrangosabb vezetői ugyanis, a magyarországi és len­gyelországi események kapcsán, nemrégiben jelentették be, hogy nagyon is elégedettek a szocializ­mus építésének keletnémet gya­korlatával. Ha erről sikerül meg­győzniük az október elején Berlin­be látogató Gorbacsovot, akkor nyert ügyük van. Mármint abban az értelemben, hogy a keletnémet pártvezetőség nyugodtan építheti magának, de csak magának(!) a reális szocializmus dogmákba ful­ladó keletnémet változatát. A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉ­NEK eddigi modelljével ugyancsak elégedett Cseh­szlovákiában még mindig ragasz­kodnak ahhoz a dogmához, misze­­mn 1968-ban az „ellenforradalom” leverését tette lehetővé a testvéri szocialista országok baráti segít­ségnyújtása. Igaz, időközben Len­gyelország és Magyarország már bocsánatot kért a megsegített or­szág népétől, amiért szuronnyal avatkozott bele a csehszlovákiai demokratizálódási folyamatokba, de ez mit sem számít Prágában. A kommunisták csehszlovákiai párt­jának 1968-ban szuronyokkal hata­lomra segített vezetősége, mi sem természetesebb, erélyesen vissza­utasítja még a gondolatát is an­nak, hogy netán revízió alá ves­sék az akkori eseményeket. Embe­rileg érthető ez a magatartásuk, hiszen mindenféle revízió csúfos bukásukat jelentené. A hatalom­hoz pedig általában ragaszkodnak az emberek, még azt is képesek elhitetni magukkal, hogy nélkülük egyszerűen nem létezhetne a ha­talmuk alá rendelt nemzet! De a­ változások szele az állig begom­bolkozott Prágát sem kerülheti el. Egyelőre ugyan csak zárt körök­ben, de a CSKP reformszárnya már szóvá tette, nem ártana is­mét mérlegre tenni az úgyneve­zett ellenforradalmi eseményeket, meg hát némi reform sem ártana meg Csehszlovákia politikai és gazdasági életében. Attól sem ri­adtak vissza, hogy egy az egyben reformellenességgel vádolják meg a „baráti szuronyok” segítségével hatalomra került társaikat. S ha a polgárok általános elégedetlen­ségéhez csatlakoznak a változáso­kat követelő politikusok is, akkor könnyen megtörténhet, hogy Prá­gában ismét beköszönt a tavasz ... VÁRATLAN LÉPÉSRE SZÁN­­Y­TA rá magát Lech Walesa, a lengyel Szolidaritás ve­zetője. Bejelentette, hogy vissza­vonul az aktív politikai életből, sőt a szakszervezeti mogzalomban sem kíván sokáig jelen lenni. Azi a magyarázata, hogy műkedvelő­ként nem tud eleget tenni a kö­vetelményeknek a hivatásos poli­tikusok világában, meglehetősen hihetetlennek tűnik. Ha ugyanis volt jó politikusa Lengyelország­nak az utóbbi években, akkor az Walesa volt. Érzésünk szerint visszavonulási szándéka is azt bizo­nyítja, hogy nagyon is profi mó­don űzi a politikát. Először is, elérte élete nagy cél­ját sikerült hatalomra juttatnia a Szolidaritást. Másodszor, azt is tudja, hogy Lengyelország mostani politikai, gazdasági és erkölcsi ál­lapotai gyakorlatilag lehetetlenné teszik a nélkülöző munkások kö­rében annyira áhított gyors válto­zásokat. S ha már képtelen látvá­nyos eredményeket produkálni, akkor minek járassa le magát? Inkább visszavonul, még mielőtt bebizonyosodna, hogy Lengyelor­szág a Szolidaritás segítségével sem tud boldogulni problémáival. Ebben az esetben ugyanis megma­­rad a dicsősége, úgy emlegethetik majd a lengyelek, hogy bezzeg, ha Walesa intézte volna a dolgo­kat! Persze, az is megtörténhet, hogy Walesa valóban az igazat mondta. Egyszerűen megunta a magas politikával együtt járó nya­valyákat. FEHÉR István HALLOTTAM, OLVASTAM . . . és mégis mozog őszentsége 11. János Pál figyelemre méltó kijelentést tett a pisai egyetemen. Ga­lileo Galilei szülővárosában tisztelettel és elismeréssel adózott a nagy tudós emlé­kének, aki, mint mondta, tudományos munkásságával megszerezte a halhatatlansá­got. A római katolikus egy­ház méltánytalanul járt el a nagy tudóssal szemben, hangoztatta a szentatya. E nyilatkozattal gyakorla­tilag a legmagasabb egyházi szinten megtörtént Galilei rehabilitálása, aki felett a naprendszerről hirdetett ta­nai miatt 1633-ban az akko­ri inkvizíció mondott ítéletet. Életét csak tanainak megta­gadása árán válthatta meg, s ezt követően haláláig megfi­gyelés alatt házi őrizetben tartották. Tehát, eppur si muove! Legalábbis az egyházon be­lül. (ek) amerikai, illetve szovjet felszóla­lás is. Mindkét fél a megértést, a bizalmat és a vitás kérdések ren­dezését szorgalmazta a világ leg­nagyobb megelégedésére. Tagad­hatatlan ugyanis, hogy a két szu­perhatalom közötti viszonyok ala­kulása elkerülhetetlenül befolyá­solja, sok esetben meg is határoz­za az egész világ közérzetét. Mos­tanában mintha javulna ez a köz­érzet. Nemcsak azért, mert Moszk­va és Washington k­isebb-nagyobb engedményeket tesz egymásnak, ennek keretében pedig a leszere­lésről is gyakorlatiasan beszélget­nek (még ha csak az elévült fegy­verzetek leépítéséről is van szó), hanem és főleg azért, mert a ko­nok szembefordulás helyett in­kább tárgyalnak. A világbéke (vagy a világháború) szempontjá­ból nagyon is lényeges, hogy a szuperhatalmak az atomarzenál növelésében vagy a tárgyalások­ban látják a kiutat. A dolgok je­lenlegi állásánál bizakodva szur­­kolhatok, hogy ez az enyhülési folyamat tartós és visszafordítha­tatlan állapottá váljon. Csak Gor­­bi meg ne bukjon. A­z Állapotok vissza­fordítása és megváltoz­tatása viszont nagyon is kívánatos lenne a Német Demok­ratikus Köztársaságban, ahol im­már totális rendszerbeli és poli­tikai csőddel fenyeget a legfiata­labb európai ország polgárainak menekülésben kifejezésre jutó elé­gedetlensége. Szidhatják Honecke­­rék ahogyan akarják a nyugati, főként a bonni propagandát, a té­nyek tények maradnak. A keleti Németország ma már erőszakkal sem tudja otthon tartani azoknak az állampolgárainak a tízezreit, akik megelégelték a viszonylag alacsony szinten kialakított szociá­lis biztonságot, mert hiányzik hoz­zá az, ami szerintük a másik Né­metországban minden polgár el­idegeníthetetlen tulajdona: a szó­lásszabadság, a mozgásszabadság, a kezdeményezés, az érvényesülési lehetőség, egyszóval a demokrácia, minden vívmányával egyetemben. Nem azért menekülnek a németek Berlin fennhatósága alól, mert nincsen mit enniük. Még csak nem is azért, mert Bonn fennhatóságát ■öv* -•■/-' ~ k r'"­ • ezt. az is, hogy szeptember 26-án éjjel több KÉRDÉSESSÉ VÁLT a kommu­nista pártok hatalma úgyszólván minden kelet-európai országban. Vagy azért, mert repedeznek a problémákkal megbirkózásra való képtelenség leplezésére készített védelmi mechnizmus falai — az ország magas társadalmi életszín­vonalára és mondjuk a sportsi­kerekben is megnyilvánuló sajátos identitásra épülő NDK-modelltől a nyomorra épülő nacionalizmus román modelljéig —, vagy azért, mert maguk a kommunista pártok látták be, hogy új társadalmi konszenzus kell ahhoz, hogy ki­jussanak a zsákutcából. Ennek a sajátos helyzetnek alapvető oka, hogy nem képesek létrehozni a fejlettek mögötti lemaradás feltar­tóztatására alkalmas gazdaságot. Objektíve azért, mert elértéktele­nedő iparágakra épülő iparosításuk túlhaladottá vált, szubjektíve pe­dig azért, mert a politikai struk­túra nem tette lehetővé az érde­keltség, az alkotólendület, a kez­deményező erő érvényesülését. Ez a kudarc azonban nem az egyetlen oka ennek a tünetnek, hiszen húsz évvel ezelőtt sem áll­tak sokkal közelebb a legfejlet­tebbek szintjéhez, de akkor még hatott a hruscsovi illúzió, hogy csak növelni kell az acél és a szén tonnáit, és gyorsan utolérik az USA-t és más volt a „közhangu­lat”. Mert ugyanolyan erővel, mint most a meggyőződés, hogy a szo­cializmuson semmi sem segít, a nyugat-európai értelmiségben élt a csömör, hogy a kapitalizmusban nem lehet élni, ugyanúgy, ahogy­­ ma divat hirdetni, hogy Marx halott, divat volt, hogy még az USA-ban sem lehetett egyetemi tanár, aki nem ismerte el a mar­xizmust, és azok a fiatalok, akik ma a polgári demokrácia értelmében vett szabadságra esküdnek, Maoért lelkesedtek. AZ IGAZI TARKASÁG ott mutatkozik, hogyan keresik ebben a helyzetben a hatalom megőr­zésének módját. Ezt különben a jugoszlávoknak nem kell magya­rázni, hiszen a látszólag annyira eltérő szerb és szlovén modell kö­zös nevezője is e hatalom megőr­zésének törekvése. Ebben a hely­zetben a magyar párt esete külön érdeklődésre számíthat. Nemcsak azért, mert a mostani nagyszabású forrongásban és a párt e héten kezdődő kongresszusa előtt leg­teljesebben kifejezésre jutnak a különböző elképzelések, hanem azért is, mert náluk a legtisztáb­ban jelentkezik az egész probléma. Részben azért, mert egynemzetisé­­gű országról van szó — tehát a kérdéshez nem fűződik minden­féle nemzeti vonatkozás, amely a képet zavarosabbá teszi, mint a Szovjetunióban vagy Jugoszlá­viában — részben azért, mert nem alakult ki egy egységes ellenzéki erő — mint a lengyel Szolidaritás —, amely már ma a másodhege­dűs szerepére kényszerítené a pár­tot. A LEGIZGALMASABB KÉR­DÉS — már azért is, mert minden más kérdést lemeztelenít — a szakszervezet helye ebben a for­rongásban. Formálisan azért, mert hivatalosan és saját ideológiájuk szerint ezek az államok a munkás­­osztály államai és a lengyel példa világosan mutatja, hogy lényege­sebb és tömegeket megmozgató el­lenzéki erő is csak ebből az „ural­kodó osztályból” nőhet ki annak megkérdőjelezésével, hogy a hi­vatalos párt és szakszervezet az ő érdekét képviseli. Tartalmilag azért, mert az egész forrongásnak a hajtóereje az a körülmény, hogy újfajta nemzeti összefogásra van szükség az objektíve fájdalmas ér­vágások végrehajtására. Gondolunk itt elsősorban arra, hogy a mostani technológiai forra­dalommal való lépéstartás olyan intézkedéseket követel, amelyek még egy fejlettebb és jóval rugal­masabb gazdaságban is mondjuk a Francia Szocialista Párt parla­menti többségének elvesztésével jártak és munkanélküliséghez ve­zettek. Ezekben a kiutat kereső szocialista országokban pedig még messze vannak annak megoldásá­tól, hogy lehet üzem- és fejlődés­képes gazdaságot teremteni, de az már világos, hogy bármelyik irányban is indulnak el, az első lépés az áremelés és a munkanél­küliség. CSAK AZ ÖTLETEKIG jutottak el Magyarországon még ott is, ahol a nemzeti egységkormány megalakításával a lengyelek a gyakorlati megoldások szakaszába jutottak. Csak az a világos, hogy nincsenek nemzeti tartalékaik még egy olyan radikális átállásra, mint amilyent 1919-ben a szűkebb hatá­rok közé szorulással és 1945-ben a kapitalizmus felszámolásával vég­rehajtottak. Emellett az új tulaj­donviszonyok kialakítása hosszú folyamat, sőt még csak az sem látható, hogyan hajthatjuk végre. A bürokrácia nem árusíthatja ki a társadalmi vagyont, mert az csak az új bürokráciához adhatna gazdasági alapot, és hiába a sok­­ ragyongó ötlet — például az a­­ konkrétan kidolgozott elképzelés,­­ hogy a dolgozókat részvénytulaj­­donossá kell tenni —, a vegyes tulajdonformájú társadalom kiala­kítása hosszú folyamat és kérdé­ses, hogy addig és utána mennyi időbe telik a gazdaság lendületbe hozása. Ezért van az a benyomásunk, hogy egy vonatkozásban megis­métlődik 1956. Az akkori esemé­nyekkel kapcsolatban gomba mód­ra elszaporodó visszaemlékezések legmeghökkentőbb benyomása, hogy nagyon okos emberek ültek bizonyos szobákban, pártokat ala­­kítottak, minisztereket jelöltek, re­formterveket gyártottak, az or­szágban pedig zajlottak a dolgok. Most is számtalan csoport jött létre, rengeteg elképzeléssel, úgy, hogy az „ellenzék harcol az ellen­zék ellen” másrészt az MSZMP- ben annyi áramlat alakult, hogy a kongresszus után már egy pártban sem akarnak maradni a reform és óvatos haladás hívei, a számos köz­bülső áramlatról nem is szólva. És mindez alig érinti az ország mindennapi gondjait. BONYOLULT HELYZETRE fi­­zryelmeztet mindenesetre az, hogy megromlott a viszony az egyik oldalon az MSZMP és a kormány, a másik oldalon a szakszervezet között — a SZOT és a bányász­szakszervezet főtitkára lemondott az MSZMP KB-tagságról, bányász­demonstráció és a húsárak eme­lése miatt tiltakozó sztrájk volt — és­ hogy a szakszervezet kivonult a mostani hármas — az MSZMP, az­ Ellenzéki Kerekasztal és a tár­­sadalmi szervezetek — nemzeti kerekaszta­l -tá­rgy­ ’ * ]• okról. BÁLINT István F­innlandizálás KELET-EURÓPÁBAN ÉS A SZOVJETUNIÓBAN kibontakozott folyamat után új fogalom honoso­dott meg a nemzetközi diplomá­ciában: finnlandizálás. Pontosab­ban fogalmazva, felújították, ismét időszerű lett, először ugyanis a második világháború után hasz­nálták, ám akkor csak egy or­szágra értették. Keletkezését tekintve emlékez­tetni kell arra, hogy Sztálin 1939 augusztusában Hitlerrel kötött al­kuja után szabad kezet kapott a cári Oroszország határainak visz­­szaállítására, s még az év novem­berében felvonultatta csapatait Finnország ellen. A történelem iróniája, hogy a kis nép leigázá­sát éppen az a Sztálin rer­d­elte el, aki az októberi forradalom után elismerte függetlenségét. A finnek hősiesen védekeztek, kez­detben sikereket is elértek, rész­ben az időjárási viszonyoknak kö­szönhetően, részben amiatt, hogy a csisztkák megtizedelték a Vörös Hadsereg parancsnoki karát. Végül is Helsinkinek fejet kellett hajta­nia, elveszítette területeinek egy részét, Sztálin katonailag győzött, de erkölcsileg vereséget szenve­dett, a Szovjetuniót kizárták a Népek Ligájából, amely — melles­leg szólva — olyan engedékenynek bizonyult a náci Németországgal és a fasiszta Olaszországgal szem­ben. Sztálin azonban nem sokat he­derített az erkölcsi követelmé­­nyekre, a náci betolakodókkal élethalálharcot vívó Lengyelorszá­got hátba szúrta, letörölte a tér­képről a balti törpeállamokat, le­­kanyarított­ egy részt Románia te­rületéből is. Győzött-e a népek bölcs kormányosa, a világ prole­tárjainak fénylő fáklyája? A Szovjetunió mai nemzetiségi gond­jai megadták a figyelmeztető, tra­ailanc várt?CZÍ­A ELKANYARODTUNK A TÉMÁ­TÓL, a világégés után a finnlan­­dizáláson a kis szomszédnak a nagy birodalom iránti viszonyulá­sát értették. Finnország tőkés rendszert épített, megőrizte gaz­dasági, politikai függetlenségét, de ügyelnie kellett arra, hogy bel- és külpolitikai magatartása ne kelt­­se fel a Kreml gyanúját, s tartsa magát a szigorú semlegesség el­veihez. Egy évtizeddel ezelőtt merült fel annak ötlete, hogy Európát a Szovjetunióhoz és az Egyesült Államokhoz viszonyítva finnlandi­­zálják, ám ezt Nyugat-Európa el­vetette, mert attól tartott, meg kell elégednie másodrendű szerep­pel, Moszkva pedig üdvözölte az Óvilág nyugati részének semleges­ségét, a keleti államokat azonban a brezsnyevi vezetés saját va­dászterületének tekintette, s min­den más véleményt imperialista összeesküvésnek minősített. Ami azonban napjainkban Ma­gyarországon és Lengyelországban történik, óhatatlanul a finnlan­­dizálásra emlékeztet Mindkét or­szág saját, történelmében eddig ismeretlen útra tért, politikai, gazdasági életében olyan újításo­kat vezetett be, amelyek néhány évvel ezelőtt még a kiátkozással azonos értékű eretnekség bélyesé­vel jártak volna. Varsó és Buda­pest nyomatékosan hangsúlyozza, hogy továbbra is méltányolja a szovjet, stratégiai érdekeket. Szű­rös Mátyás, a magyar parlament elnöke nem nyilatkozot, ha nem is a közeljövőben, hazája kiválik a Varsói Szerződésből, s Finnor­szághoz és Ausztriához hasonlóan semleges lesz. Miként reagál mindenre Moszk­va? Beleegyezett, hogy Varsóban az ellenzék alakítson kormányt, Magyarországon megejtsék a sza­bad választásokat, amelyek vár­ható következményeképpen az MSZMP megválik a hatalomtól, sőt még el is tűnhet a színtér­ről. A JÖVŐBENI FEJLEMÉNYEK­RŐL csak találgatásokba bocsát­kozhatunk. Mennyire sikerül Ma­gyarországon és Lengyelországban alkalmazni a finn példát, az egy­részt vezetőik bölcsességétől, más­részt pedig attól is függ, milyen irányt vesznek az események a Szovjetunióban. A világ egyhato­­dán elterülő országban szinte megoldhatatlannak tűnik a nem­zetiségi válság, a gazdasági hely­zet egyre súlyosabb, nő az elége­detlenség, a feszültség, s Borisz Jelcin híres hírhedtté vált ame­rikai útján úgy nyilatkozott, ha egy év alatt Gorbacsovnak nem sikerül eredményt felmutatnia, forradalom söpri el. A Szovjetunió konzervatív erői fékezik a peresztrojkát, elleneznek minden változást, mert megfosztja őket előnyjogaiktól, kiváltságaik­tól. Andrej Szaharov, a brezsnye­vi éra legismertebb disszidense, Gorbacsov híve sem zárja ki a puccs veszélyét. A világ pénzügyi körei és számos nyugati személyi­ség osztozik aggodalmában. Mekkora területet sikerül meg­hódítania a finnlandizálás gya­korlatának, erre napjainkban még nem adható egyértelmű válasz, megnyugtató érzés azonban, hogy Európa a finnlandizálás, nem pe­dig a libanonizálás f«l« tart. FISCHER Jenő KÜLPOLITIKA.

Next