Magyar Szó, 1991. december (48. évfolyam, 329-356. szám)
1991-12-09 / 337. szám
8 PINTÉR LAJOS Harap-e a kutya? (39.) Megfordul a hátsó udvar felé. - Tata! Hol van ilyenkor, tata? Hadd lássa még egyszer utoljára vallásosan becsületesnek a fiát! Döbbent csend támad. Maca összecsapja a tenyerét. - Mennyi pénz! S mert senki nem moccan, és a szürkületi szellő lobogtatni kezdi a bankókat, lehajol értük. - Ne avatkozz bele! - csattan Nándor hangja. A kártyaasztal fölé rögtönzött csupasz égő egy árnyalattal mintha elhalványult volna. S most egy leheletnyit meg is lebben. Az udvar végében álló nyárfa kékesen megrázza magát, tompán csörrenő susogással ad életjelet. Ahogy odanéznek, tata támolyog kuszáltan. - Nincs sehol! A mamátok! Eltűnt! Leroskad a suszterszékbe. - Miért büntet engem az isten? Én olyan tisztán éltem! Kari és Keti mellette maradnak, a többiek szétfutnak, átkutatják a házat, a fészereket, az udvart, a kertet, szólongatják mamát, eltűnnek ésfelbukkannak, egymásba botlanak, mindhiába. Végül Maca konstatálja. - A mama nincs sehol! - Boldogtalan fejem! Negyvennégy éve élünk nemes egyetértésben. Negyvennégy éve éjszaka soha ki nem mozdult a házból! Néznek egymásra. - László hol van? - hőköl fel Adél. -Az utcán láttam - jelenti Nándor. Adél kirohan az utcára. - Nem látni semerre! - Ne izgulj - nyugtatja Keti -, nem mehetett messzire. Gyalog van. S Kari még megtoldja. - Az ilyen ember különben sem juthat messzire. - Egész éjjel ki-be csatorált! - nyöszörög tata. - Gyermekeim, tegyetek valamit! IV. HAJNALBAN A nyitva hagyott kiskaput egykedvűen csikorgatja a hirtelen támadt szél. Néznek borzongva a kapura, s első pillanatban azt hiszik, csupán a szemük káprázik. A nyílásban talpig fehérbe öltözött, sápkóros arcú fiatal lány. Kibontott lenszőke haja a háta közepét verdesi. Nyomában a mama elkékült arccal, szeme alatt mély karikákkal, egész testében reszketve. László zárja a menetet. - Megkerült a tékozló mama! - kurjant Nándor. Mama kézenfogja a lenhajú lányt. - Gyermekeim. Ő az! A Hermina testvérnő! Most jött be a vonatra. Hermina lecövekel a kapunál, ernyedten lógó jobbjában hervadt virágcsokrot himbál, baljának hosszú ujjaival szeméből fésüli ki a rakoncátlan hajtincseket. - Willkommen, meine liebe Loreley! - hajol meg Kari teátrálisan. Mama noszogatja befelé Herminát. - Mond el nekik, testvérnő... Mond el nekik, leányom! Hermina újra kisöpri arcából kuszált hajszálait, fejét felveti, szemét egy távoli égi pontra mereszti és szaval. - Mindez egy szombati napon történt, szökőévben, február huszonkilencedikén. Sötét, lidérces éjszaka volt. Én ágyam előtt térdepelve imádkoztam, egyszerre megszólaltak a harsonák, égi fényesség cikázott át a szobámon, megdördült az ég és megjelent ágyamnál a Cherub. Leányom, mondta a Cherub tüzes pallossal, elérkezett az idő, amit a próféta megjövendölt. A világ elrugaszkodott istentől és nem féli többé az Örök Kárhozatot. Reád esett a választásunk. Elviszlek téged és megmutatom néked a pokloknak poklát. Hermina most a földre szegezi tekintetét, és minden porcikájában reszketve, alig hallhatóan motyogja. - E szavakra megnyílt a földnek méhe, és látom a kénköves tüzet és hallom az elkárhozottak jajveszékelését, a sírást, a rívást és a fogaknak csikorgatását... S a Cherub kiemel engem a kénkőből és azt mondja: most menj el, leányom, és mondd el mindenkinek, és tégy tanúbizonyságot minden pogánynak... Mama remegve csüng Hermina ajkán. A lány abbahagyta. Lehunyja a szemét, eszelős reszketés rángatja őt is. - Most éli át újra - suttogja tata. Mama imára kulcsolja kezét, arcát az égnek emeli, és fáradt, erőtlen hangon énekelni kezd. Üres kézzel menjek-e el, úgy álljaak az Úr előtt? Egy lelket sem hozhassak-e, gyümölcstelen nézzem Őt? Tata megköszörüli a torkát s lassan bekapcsolódik az énekbe. Jöönnének bár újra vissza elmulasztott napjaim, Istenüünknek hűn szolgálni igyekeznék híven én... Maca odafut anyósához. - Erről beszélt a mama! Nándor Herminához lép. - Azt átugrottad, hogy a mennyország milyen volt. Keti Kari füléhez hajol. - A mama fogott Sanyikának egy nőt... - Natürlich, Liebling. De valami nagyon zsírosat vacsorázhatott a kislány... Gondolom, előtte. Keti is közelebb merészkedik a lányhoz, nézi a talpig érő, nem is fehér, inkább vajszínű varottas ruháját, a szegély alól kikandikáló ezüst sarut, a nyakban lógó nagyszemű fagyöngyöt. - Melyik kommunából jössz, kislány? Odahajol Kari is, megszagolja Herminát. - Marihuana? Nándor, hogy elvágja az egész napi és éjszakai sör- meg bortvászatot, már áttért a konyakra. Nekihevülten szaval. Kábítószerre ha rákapsz, üres marad zseb is, hasis, kiszáradt torokkal krákogsz: „itt az ingem, hol a hasis?!” Mama leroskadt a gangdeszkára s hangtalanul zokog. - Hagyjátok beszélni! - esdekel. Tekintete kérlelően röpköd fiai arcán. Árpádon nyugszik meg. (Folytatjuk) _____ • Magyar Szó ______ ÖTÉVI KÉNYSZERMUNKA EGY DONBASZI SZÉNBÁNYÁBAN Pokoljárás derűvel Két fejezet Pólen Béla egykori kisoroszi plébános emlékiratából (12.) Biztonságunk érdekében a ház előtt egy vagy két őrszemet állítottunk fel, hogy veszély esetén kopogjanak az ablakon, s mi ilyen esetben mindent félrerakva elővettük a sakkot, vagy világi dalokat énekeltünk. Előfordult, hogy némely tisztünk körülnézett a házakban, de az is megtörtént, hogy valaki - sajnos ilyen is előfordult - kémkedni jött közénk, hisz nyilvánosan és csoportosan imádkozni nem volt szabad. Ilyenkor a felügyelő tiszt nagyon örült a vigadalomnak, s néha mondta is, hogy az internáltak mindenütt jókedvűek, ahol Béla megjelenik. Amikor eltávozott, folytattuk az istentiszteletet azzal a meggyőződéssel, hogy a Jó Isten ezt a rövid szünetet (ebben az esetben: mellékcselekmény) és dalolásunkat semmi esetre sem ítéli el. Ilyen agyafúrtsággal tudtuk a missziót minden tilalom dacára internálásunk utolsó vasárnapjáig kijátszani. Paptársam, Marsai András már annak idején elkerült Karbinszkóra, így itt Szerebrjanszkban ketten maradtunk apók: Sigismund Frizer, az evangélius pap és jómagam. Múlott az idő lassan és megpróbáltatásokkal 1945 májusáig, amíg sem újság, sem levél otthonról nem jöhetett hozzánk. A világ dolgairól jóformán semmit sem tudtunk. Május 2-án önkéntesen jelentkeztem a láger felépítésére alapított sztrojedel zónához. Ez a csapat asztalosokból, kőművesekből és segédmunkásokból állt, itt dolgoztak a lágerben, amit zónának neveztek. Tolmácsként csak 500 g kenyeret kaptam, és semminemű fizetést, itt azonban megkaptam a 800 g kenyeret és 120 rubeles havonkénti fizetést, ami elegendő volt a havi káposztaleves kifizetésére, így lettem önkéntes munkás a zónában és megmaradtam tolmácsnak is. A lebombázott házakat rendbe hoztuk. A falakat, a hiányzó közfalakat, az ablakokat meg a tetőt és a szobák mennyezetét, padlózatát gyönyörűen megjavítottuk. Leginkább a mennyezet szukatútját szögeltem a lágerben gyártott szögekkel. De sok minden mással is megbíztak néhanapján, azon nyomban ott termettem, ahol éppen szükség volt rám. Amint egy ház elkészült, máris behurcolkodott néhány internált, hogy az eddigi „fészkükben” kevesebben legyenek és emberibb módon élhessenek. Könnyebb is lett volna az életem, ha nem lett volna sakkot kedvelő tisztünk. Ez lett a vesztem. Ha tőle függött volna, karácsony ünnepét már a másvilágon ünnepelhettem volna a megboldogult híveinkkel együtt. A történet valahogyan így zajlott le: A háború végét követő vasárnap az NKVD tisztje volt az ügyeletes. Neve Szasa Avramovics Csortenko volt. Körútján bejött abba a házba, ahol aznap istentiszteletet tartottunk. Az őrök jelezték a veszélyt, mi futtában mindent elraktunk és elővettük a játékot. Én sakkozni kezdtem. A figurákat összevissza állítottuk, s ekkor az ügyeletes betoppant. Meglátta, hogy sakkozok, csodálkozva mondta: „Hát Béla, te sakkozni is tudsz? Ezentúl szabadidődben naponta sakkozunk. Más bajom sem volt. Bizonyára azt hitte, hogy világbajnok vagyok a sakkban, vagy legalább zónabajnok. Pedig éppen csak azt tudtam, hogyan állnak egyes figurák, de a felállításnál sohasem tudtam, a király áll-e a színén vagy a királynő. Szégyenemre bevallom, még ma sem tudom. Féltem az első parti elvesztésétől ezáltal a tekintélyemen csorbát ejteni. Eddig mindenben azon voltam, hogy fölényben legyek, mert csak ilyen rafináltsággal imponálhat az ember az orosznak. Félénk és gyáva természetű emberek eleve halálra vannak ítélve a láger életében. Aki egyszer erkölcsi hátrányba kerül, a tekintélyét az orosz előtt (gondolok a lágertisztekre) nem nyeri vissza sosem. Tehát a vele történő sakkozásnál csak egyszer is vesztenék, diadala oly nagy lenne, hogy tekintélyemet is mindenkorra nála elveszíteném. Mi lesz majd holnap? Mit tegyek? Természetesen az Úrnak velem más terve volt, ami csakhamar kiderült. Azt akarta, hogy a kihívó még kevesebbet tudjon, mint én és minden partit elveszítsen. Ezáltal Istenem csak azt akartam, hogy a bányamunkát megismerjem saját tapasztalataimból, valamint ebből is kapjak némi kóstolót. Ezt azonban ezen a vasárnapi szüneten még nem tudhattam. Délután — ugyanazon vasárnap —, Pünkösd ünnepén eszembe jutott, hogy délelőtt az istentisztelet alkalmával a Szentlélek adományairól beszéltem. Rögtön megkértem a Szentlelket: világosítson fel, legyen velem, ha Csertenkó kihív a sakkozásra. Eltelt azonban néhány nap, amikor 1945. május 20-án délután egy őr a stábba hívott. Kihívóan ott ült Csortenkó, előtte a sakktábla fehér figurákkal. Mikor beléptem, ilyen szavakkal fogadott: „Most mutasd meg, mit tudsz!” Nekem kellett elkezdenem a játszmát. Csodák csodájára rövid időn belül én voltam a fölényes győztes, bár nem volt valami gyakorlatom ebben a játékban. Rögtön egy második partit kezdtünk, és amikor ezt is megnyertem, lejátszottunk egy harmadikat is. A harmadik partiban a királyon kívül fél órán belül lesöpörtem az összes figurát. Ezzel meg is volt pecsételve a sorsom. Gyors mozdulattal lesöpörte a figurákat az asztalról, és pulykamérgében rámförmedt. „Bizonyára szemed előtt volt a játék alatt a német és az orosz hadsereg harca?” - kérdezte. „Minden figurámat kiverted, így mint pap, teljesítetted a római pápa kívánságát!” Csodálkozva néztem rá, s kissé mosolyogva érdeklődtem, hogy mi köze ehhez a pápának. A válaszát gyorsan lepörgette, mint egy papagáj: „Hitler álmában sem gondolt volna arra, hogy Oroszországot megtámadja. Hisz röviddel a támadás előtt országunkkal Ribentroppal aláírta becsületes szándékkal a megnemtámadási szerződést. Sajnos, római katolikus lévén, a pápa véleményére hallgatott. A pápa elejétől fogva szerette volna a kommunizmust csírájában kiirtani. Azt hitte, ez lesz a legjobb alkalom. Megparancsolta Hitlernek Oroszország megtámadását és a kommunizmus kiirtását.” Szavai hallatán teljes erőmből sokáig az arcába nevettem, csak aztán válaszoltam a dühtől tajtékzó NKVD-es tisztnek: 1,A pápa a világ legbékésebb embere. Ő sem a kommunizmust, sem az oroszokat nem akarja kiirtani, legkevésbé háborús eszközökkel. A pápa szeretné Krisztushoz téríteni Oroszország népét. Az államot és nem a népet, mert a nép minden dacára vallásosabb, mint a Nyugat. A pápa azt akarja, hogy a világ minden országa - és ehhez tartozóan Oroszország is — higgyen a mindenható istenben, és ilyen égszerű módon béke uralkodjon a föld kerekségén.” Erre magyarázni kezdte, hogy a legbéketűrőbb ember a világon Sztálin. Ő egyedül valósíthatja meg a világ békéjét. Akik Sztálin-ellenesek, azok a fasiszták. A pápa pedig az első számú fasiszta! A legnagyobb ellenség, a legveszedelmesebb! Ilyen felháborító szavak hallatára nekem sem kellett több. Szangvinikus természetem felülkerekedett, vérem felforrt, s arcába vágtam - habár tudtam, hogy vége szép oroszországi életemnek -, de meg nem védeni a pápát gyávaság lenne. „A pápa Krisztus földi helytartója itt a földön”. (lásd Mt 16,17-19) „De ti sem Krisztust, sem a pápát nem ismeritek el. Amíg Sztálin a hitet üldözi, a világon béke nem lehet. Ti lábbal tiporjátok a vallást. Hol van itt a szabad vallásgyakorlat garanciája, amit az alkotmányotokba foglaltatok?” Csertenkó felugrott, kiment a stábból. Soha többé nem sakkoztunk, bár a nóta másként végződött, amit e fejezet végén meglátunk majd. Miként volt tovább? (Folytatjuk) 1991. december 9. hétfő Keresztrejtvény Vízszintes: 1. A VMDK elnöke, András, 7. Belső szerv, 8. Ökológiában van, 9. Épületmaradvány, 11. Magnani szülésznő nevének kezdőbetűi, 13. San ..., 15. Város Franciaországban, 17. Bogas párja, 18. Rénium vegyjele, 19. Rezeda egymenűi, 21. Folyó a Szovjetunióban, 23. Fohász, 25. Vissza. Állatokat őriz. Függőleges: 1. Mindenre kiterjedő, 2. Kiejtett mássalhangzó, 3. Kevert por, 4. Sok ember, 5. Okozat szülője, 6. A Vojvodina volt labdarúgója, Martin, 10. Szláv nép, 12. Harci repülő, 14. Van bátorsága, 16. Nem megy el, 20. Csonthéjú gyümölcs (ék. h.). 22. Fél láma! 24. Muraszombat autójelzése: 1 23 4 5 6 7 ■ 1 ЈШ') 10 m 11 12 14 15 16 17 Ж 2° 1 21 22 áPil25 24 25