Magyar Szó, 1991. december (48. évfolyam, 329-356. szám)
1991-12-01 / 329. szám
4 KÜLPOLITIKA Egységben az erő? Gondolatok a belgiumi választások témájára Gondolatok a belgiumi választások témájára. A világ növekvő aggodalommal szemléli a volt kommunista Kelet- Európában megnyilvánuló szakadár törekvéseket, amelyek a nemzeti „felbuzdulás” legnegatívabb töltetű formáival párosulva szinte féktelen gyűlöletet szítanak évszázadok óta együtt élő népek között; a szakadár törekvéseket, amelyek fegyveres leszámolásra ragadtatnak és menekülésre kényszerítenek; a szakadár törekvéseket, amelyek az emberi lélek legsötétebb régióiból szabadítanak ki rég kiveszettnek hitt démonokat - és e sok borzalom elvonja a figyelmet a világ még egészségesnek tűnő felének országaitól, amelyek azonban korántsem olyan egészségesek, mint hittük őket. Most, hogy közeleg a nagy európai integrálódás időpontja, egymás után derülnek ki a kellemetlen igazságok. A britek nem szívesen adják fel szigeti zárkózottságukban kifejlesztett felsőbbrendűségi érzésüket, gyarmaturalmi hagyományaikat, pénzüket, hogy ezután már csak „egyek legyenek az egyenlők között”, mások a német gazdaság hatalmától félnek, ismét mások a többiek „szegényeitől”, hogy majd elárasztják őket. Közben a tőkés társadalmi berendezés, szorgalmas munka és éppolyan szorgalmas propaganda következményeképpen a fogyasztói Kánaán fogalmává vált Nyugat-Európa - hogy a jó öregvilágunknál maradjunk - átesett a szólásbeli négylábú másik oldalára: saját álmának áldozata lett. Túl sokan éltek betonfal, szögesdrót, fegyveres őrök vonta kordon mögött szürkeségben vagy vélt szürkeségben, egyszóval az Embert istenévé emelt ideológia sivár világában és álmodtak évtizedeken keresztül a Nyugatról, „ahol még a Nap is szebben süt”. Most kiszabadultak, gyűlölik a tegnapi szövetségest, a szomszédot, néhol még a testvért is, és a bő áruválaszték világába igyekeznek. Nem tudják, hogy ott is van nyomor, és talán még borzasztóbb érzést szül, ha az ember üres zsebbel és korgó gyomorral áll a gazdagok boltjainak fényes kirakatai előtt, amelyektől egy lépés választja el, de ez a lépés nagyobb egy fényévnél. Hogy minek ez a nagy bevezető? A bőség világa úgy rendezkedett be, hogy csak saját elesettjeit tudja kényelmesen eltartani a szociális juttatásokból: lakás, kenyér, munkahely, szóval élettér csak egy meghatározott létszámnak van. A jóindulatnak és segítőkészségnek is vannak határai, különösen, ha a rászorulók követelődzőkké és erőszakosokká válnak. Ezért a gyűlölet, amelyet a jövevények magukkal hoztak, gyűlöletet szült a másik oldalon is. Bármennyire meglepő, de érződik ez „Európa fővárosában”, Brüsszelben is. „Egységben az erő” áll a belga címerben az arany oroszlán alatt - így akarták ezt 1830-ban, amikor az ország mai formájában létrejött. Vallonok és flamandok nagyjából egyforma arányban alkotják a lakosságot, a flamand és a francia egyenjogú államnyelv. Belgium igen fejlett iparú ország, már a múlt század derekán „Európa műhelyének” tartották fémfeldolgozó iparának ereje miatt, Marx szerint pedig - noha ma már nem divatos emlegetni - a „kapitalisták paradicsoma” volt. És maradt. Nagyokosaink (és mások nagyokosai) azt állítják, hogy nem lenne nacionalizmus, vagyis a már emlegetett nemzeti felbuzdulás vadhajtása, ha a gazdaság rendben lenne, magyarán: ha a nép jól élne. A belgák jól élnek. Méghozzá nagyon jól, mert a múlt századi prosperitást tovább vitték, a Benelux államok és bővebb rokonságuk, a tizenkettek családjának meleg fészkében semmi bajuk. A belga frankot a német márkához kötötték és igen alacsony náluk az infláció, tehát pénzügyileg is stabilan állnak a gonosz külvilág támadásai előtt. Nincsenek kelet-belgák és nyugat-belgák, csak flamandok és vallonok, mint az idők kezdete óta, de a múlt vasárnapi választásokon sokan meglepődtek, amikor az egységet, a föderalizmust 1979 óta ügyesen hirdető és megvalósító kormánykoalíció vereséget szenvedett. A megfigyelők, ezek a misztikus mindentudók, már a választási hadjárat idején felhívták a figyelmet arra, hogy Belgiumban a kampány mindig előhozza a szélsőségeseket, a nacionalista hangokat, de ezúttal mindez ijesztő méreteket öltött, és most már heves támadásoknak voltak kitéve az „egy Belgium” hirdetői is. Most már köztudomású, hogy a belgák sem férnek meg egymással, és az állapotok leginkább Csehszlovákiára emlékeztetnek. Egyik „egyenlő” nép a másiktól való emancipálódására törekszik. Belgiumban ez a szakadás minden rétegen végighúzódik. Még 1968-ban is, amikor Európa-szerte az egyetemisták a maradiság, a konzervatív oktatási rendszer ellen tiltakoztak, Belgiumban nemzeti háborúskodás alakult ki, „vallonok kifelé” jelszavak hallatszottak és végül született egy új, francia egyetem. Újabban a szociális juttatások rendszere körül háborúznak: regionális szintre szeretnék vinni, mert a flamandok kiszámították, hogy északon kisebb a munkanélküliség, tehát nekik nem kellene annyi pénzt fordítaniuk ilyesmire, mint eddig. Már szétválasztották a kompetenciákat a gazdaságban, a középítkezéseknél és iskolarendszer ügyeiben. Egy kommentátor kesernyésen megjegyezte, hogy Belgiumban már csak a királyi ház, a hadsereg és a futballcsapat egységes. A tízmillió választópolgár, úgy látszik, ezt is sokallja. Elérkezett tehát az idő, hogy módosuljanak a történelem nagy tévedései? Nem léteznek „belgák”, „csehszlovákok”, sem „jugoszlávok”. A népek nem érték el azt a fejlettségi fokot, amikor a „nemzeti” princípiumon túllépve az „emberi” válik lényegessé, és rájövünk arra, hogy a XIX. század nemzet törekvéseinek fegyverrel volt kivívása helyett az emberért kell tenni valamit munkával és szeretettel, hogy jólét és szépség vegye körül. Hát ettől még távol vagyunk. Valamennyien. PÁLICS Márta A MAGYARORSZÁGI POLITIKAI MOZAIK Jobbra hajts! (Állandó tudósítónk vasárnapi levele) Budapest, november ihart idézett elő, eddig még nem tapasztalt hullámokat kavart fel a magyarországi közéletben egy televíziós vitaműsor. A téma a Zétényi—Takács-féle, az igazságszolggáltatásra vonatkozó törvényjavasat volt, a Létkérdések c. adás meghívott két politikusa pedig Kónya Imre, az MDF frakcióvezetője és Pető Iván, aki akkor még az SZDSZ frakcióvezetője volt. Az adást a múlt szombaton késő este mutatták be, de mivel nagy vitát váltott ki a közvéleményben, a héten megismételték, hogy mindenki láthassa, miről is van szó. A tévévita két szereplőjét említettük eddig, noha a műsor főszereplője a közönség volt. Az a néhány száz ember, aki részt vett (igen aktívan) a műsor nyilvános felvételezésén a budai Testnevelési Egyetem aulájában. Az többé-kevésbé ismert volt és várható, hogy mit mond a két politikus az adott témáról. Ám arra senki sem számított, hogy a közönség úgy fog viselkedni, mint ahogy viselkedett. „Tobzódott a gyűlölet, szabad folyást kapott a lincshangulat” - írta a műsorról az egyik napilap cikkírója. Hasonlóképpen nyilatkoztak még sokan mások. Döbbenettel, hiszen egy általános vélemény szerint a tömegek, a „nép” távol tartja magát a politikától, érdektelen, nemigen hallatja hangját. Itt az ellenkezőjéről győződhetett meg a több milliós nézőtábor. Elemi erővel tört ki a gyűlölet az emberekből, a vitakultúra legelemibb szabályait is megvetve letorkollták a más véleményt (Petőét). „Minősíthetetlen hangok, kimondom: fasiszta stílusban, hurrogták le az SZDSZ-politikust” - nyilatkozta Vásárhelyi Miklós a Népszabadságban. De miről is van, volt szó? A fent említett törvénytervezet az elmúlt évtizedekben elkövetett bűnök, meghurcoltatások megtorlását, jogi üldöztetését, illetve röviden fogalmazva a bűnökért való igazságszolgáltatást kívánja megtenni. Jóvátételt mindazért, amit a múlt rendszer elkövetett az emberek, polgárok tömegein, elsősorban megtorlást a politikai okokból történt gyilkosságokért, meghurcoltatásokért. Tanúi lehettünk tönkretett életű, ma is nyomorban élő öregemberek mélyről fakadó őszinte keserves megnyilvánulásának, akik sírásba csukló hangon mondták el, milyen gaztetteket követtek el a kommunista rendszer verőlegényei, vérbírái. A tömegben eluralkodott a bosszúvágy, elszabadultak az indulatok, megtorlást követeltek.” A gyűlölet magja, amit elhintettek, most kikelt és meghozta émelyítő illatú rusnya virágait” - írta egyik cikkében, szintén a műsorra reagálva a Magyar Hírlap. Mindez ellen emelt (volna) szót a műsorban Pető Iván. Szándékát a tömeg azonban nem akarta megérteni, de még meg sem hallgatni. Úgy viszonyultak hozzá, mint a gonoszhoz, aki szembehelyezkedik a meghurcoltak jogos követelésével. Pedig ő sem tagadta a jóvátétel jogosságát, csupán a boszorkányüldözés ellen emelte szavát. És a törvénytervezet rámutatott, hogy tulajdonképpen mi is várható. Rámutatott arra a mondatrészre, amely „az akkor érvényben levő törvényeket” nevezi meg jogalapnak, tehát igen bajos lesz az ítélkezés. Feltételezte, hogy a vádlottak a „felülről jött parancs teljesítésére” hivatkoznak majd, és belegondolt olyan eshetőségbe is, hogy a bíróság előtt megjelenő aggastyánok netán szánalmat keltenek, vagy ha fellebbeznek az ítélet ellen és ezt megnyerik, egészen ellentétes effektus születik, mint ami az eredeti cél lett volna. Egyes szociológusok, politológusok arra figyelmeztetnek, hogy a műsor kapcsán nem szabad messzemenő és általánosító következtetéseket levonni. Hogy a teremben részt vevők nem tükrözik a magyarországi közhangulatot. Sem viselkedésük (a vitakultúra hiánya), sem állásfoglalásuk (gyűlölet és megtorlás) nem általánosítható. A műsor azonban mindenképpen sokak számára tanulságos lehet. »** Nagy változások történtek a legnagyobb magyarországi ellenzéki pártban, az SZDSZ-ben. Egyes vélemények szerint az SZDSZ megszűnt. Megszűnt az az SZDSZ, amely a demokratikus ellenzékre, majd a Szabad Kezdeményezések Hálózatára épült fel. Miután a múlt hét végén a párt új elnökévé Tölgyessy Pétert választották meg, olyan nevek, mint Kis János (az eddigi elnök), Tamás Gáspár Miklós, Pető Iván, Rajk László, Haraszti Miklós, Kőszeg Ferenc nem vállalták az ügyvivői jelölést, mert nem kívánnak együttműködni az új elnökkel. Pető lemondott a parlamenti frakcióvezető tisztségéről is. Véget ért egy történelmi periódus, távozott egy olyan áramlat, elit, amely a demokratikus ellenzék névvel a Kádár-rendszer sírásóinak egyike volt. Az SZDSZ elvesztette értelmiségi, elitpárti jellegét, az új elnök a populizmus, a tömegpárt vizeit felé irányítja a szabaddemokraták hajóját. Egyes feltételezések szerint mindennek végső következménye pedig az lesz, hogy elhalványulnak a különbségek az SZDSZ és az MDF között. Tölgyessy is rájött arra, amire Torgyán még korábban: a politikai karrierhez szükséges tömegbázist nem Budapesten politizálva, hanem a vidéket járva lehet csak elérni. A „bázisban”, faluról falura, városról városra járva egyenként kell összegyűjteni a támogatók szavazatait, amivel azután kongresszuson vagy országos küldöttgyűlésen lehet nagyot dobbantani. S ha már Torgyánt említettük: még mindig nincs végső döntés a kisgazdák frakciója ügyében. Továbbra is két frakkció létezik. Az eredeti (a népesebb, több mint harminc képviselő alkotja) teljesen jogosnak érzi magát és úgy tekinti, hogy tizenkét képviselőtárs egyszerűen elhagyta a frakkciót. A „tizenkettek” pedig csak magukat tekintik a kisgazdák legitim képviselőinek, illetve a Torgyán pártelnök vezette kisgazda-politikát tekintik legitimnek. Magyarországon egyébként az idén emlékeznek meg arról, hogy pontosan ötven éve van érvényben a „Jobbra hajts!” szabály. A közlekedésben. Ezt a jelszót azonban most sokan politikai jelenségként emlegetik... Történnek érdekes fejlemények a baloldalon is. Több ízben is beszámoltunk a szocdemek háza táján történtekről. Arról a dilemmájukról is többek között, hogy ki utazzon, ki képviselje a szocdemeket a Chilében folyó Szocialista Internacionálé ülésén. Mint kiszivárgott, Petrasovity Anna elnökasszony tartva attól, hogy meggátolják elutazását, egy körülményes utat választott: félig inkognitóban személygépkocsival utazott Párizsig, s onnan repülővel Chilébe. Addigra megérkezett Santiagóba a magyar szocdemek másik szárnyának képviselője is. Az Internacionálé tanácsülésén pedig úgy dönöttek, hogy felfüggesztik a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagságát. A tanács kifejezte készségét, hogy párbeszédet folytasson Kelet-Közép-Európa demokratikus pártjaival, így például Magyarországon nem az MSZDP- vel, hanem a Magyar Szocialista Párttal. Ezzel Petrasovitsék bizonyítottnak vélik azon korábbi meggyőződésüket, hogy pártjukat a magyar szocialisták bomlasztják azzal a céllal, hogy helyükbe lépjenek a szociáldemokrácia színeiben. Nagyon is nyilvánvalóvá vált az elmúlt hetekben, hónapokban, hogy az MSZP, amely az egykori MSZMP-ből alakult át, minden igyekezettel fel kívánja számolni mindazt, ami még mindig esetleg a volt kommunistákkal kötné össze pártjukat. Bebizonyítani azt, hogy az ő „átvedlésük” nemcsak olyan tessék-lássék átkeresztelődés volt, mint ami egyes más volt kommunista, most szocialista pártokra jellemző, hanem tényleges szakítás a bolsevista, kommunista, marxistaleninista múlttal. Magyarországon tudvalevő, hogy ki folytatja nyíltan az előbbi mondatban ecsetelt kommunista ideológiát: az MSZMP. Mindezek ismereteiben nem kívánunk következtetéseket levonni abból a hírből, amit csütörtökön közölt a Népszabadság c. napilap: „a Szerb Szocialista Párt meghívására a jövő hét elején Belgrádba utazik az MSZMP elnöke. Thürmer Gyula tárgyal többek között Petar Skundric pártfőtitkárral, majd Újvidéken a vajdasági magyarság képviselőivel.” Kérdés csak, hogy kit tekintenek a szerbiai szocialisták és a magyarországi kommunisták a vajdasági magyarság képviselőinek. CSORBA Zoltán Magyar Szó Kérj, hogy ne kérjenek tőled New York-i hétköznapok Engem New Yorkhoz külön érzelmi szálak kötnek. Hogyan lehetséges ez egyáltalán, teszem fel gyakran önmagamnak a kérdést, hisz most csak másodszor voltam ott, méghozzá 21 év elteltével. Talán éppen ezért is. Érettségizőként, 19 éves fejjel ugyanis nem azt a New Yorkot láttam, amilyen valójában (volt), hanem amelyet elképzeltem, amelyről álmodoztam, mert annyi biztos, hogy amióta magamat ismerem, egyik legnagyobb vágyam éppen az volt: látni New Yorkot. Hogy miért? Az ember ezt nem tudja. Csak érzi. Akkor csak tátott szájjal bámultam a több mint 100 emeletes Empire State Buildinget, a Wall Street rideg épületeit, a Szabadság-szobrot, a Verazzano hidat, az ENSZ-palotát, a Plaza és Pierre szállókat, a Rockefeller központot, a csodás autóutakat és a számomra túlzottan bonyolult elágazó nyolcasokat, amelyek emeletek módján húznak el egymás felett. Nekem, aki az újvidéki Telepen nőttem fel, csak csodálatos lehetett, hogy egy utca 30 kilométeres is lehet, hogy van áruház, amelybe autóval kell bemenni, s hogy a tévéműsor napi 24 órát tart. Hogyan is foghattam fel, hogy a Tiffany ékszer- és illatszerkereskedés főbejáratánál az ajtófélfába porlasztót építettek be, és az arra járó már az utcán megtudhatja, hogy melyik és persze milyen a legdivatosabb kölni. Nekem New York valójában Manhattan, akkor szebb volt minden álomnál. S habár három hetet a Westbury Szállóban dolgoztam le mosogatólegényként a délutáni váltásban, mégis úgy éreztem, kiváltságos kegyben részesültem. Mindennek ellenére, immár edzett világutazóként, elfogott az izgalom, amíg a Queens negyeden át a Kennedy röptérről Manhattan felé haladtunk. Alig vártam, hogy feltűnjön a Manhattan betonrengetege és a Queensboro híd, amelyen át annak idején annyiszor utaztam. Mellesleg ez az a híd, amely egy filmben főszerepet játszott. Amelyben valahol 2000 után egész Manhattan egy börtön, ahová lezuhan az elnök repülője. A filmben éppen ezen a hídon át szöknek a fám végén az elnök és megmentője. S amikor elém tárult a kép, az izgalom is tovaszállt. Minden ott volt, ahogyan emlékeztem rá. A városóriás, amelyről álmodoztam és amelyet most végre tárgyilagosan vehettem szemügyre. Ami egykor csodálatos volt, most hétköznapiként tárult elém. Úgy láthattam, mint a New York-iak többsége. Tulajdonképpen már Queens városnegyed figyelmeztetett, New York csak nevével és épületeivel az a város, amelyet régen megismertem. Az emberek és az élet megváltozott. Queens ugyanis takaros, egyemeletes családi házaival hajdan a fehér középrétegé volt. Ma már hírmondó is alig maradt belőlük. A tehetősebb idősek elköltöztek Floridába, s már el is felejtették, hogyan is néz ki a hó és a télikabát. A munkaképesek New Jerseybe vagy a várostól északabbra költöztek, míg a belvárost a betelepültek, faluk agresszív jellegét hozva, foglalták el. A Manhattan is, ahol egykor sok szép kis üzlet volt, most csak bóvlit lehet venni. Emléktárgyak, kétes minőségű holmi érkezett az új lakókkal, s az amerikai előkelőség büszkesége, az ötödik sugárút is lassan feladja a harcot. Maradnak a szállodák és az irodahelyiségek, s erősen növekszik azoknak a rendőröknek a száma, akik az állami szolgálatot ugyancsak nehéz és veszélyes, de előkelőbb és sokkal jobban fizetett magánőri tisztre váltják fel. S hogy a város lakói megváltoztak, talán semmi sem illusztrálja jobban, mint a Rockefeller központ és a Times Square közötti kisezer ékszerüzlet, amelyek kirakataiban az őrök és a legtökéletesebb riasztóberendezések ellenére éjszakára még egy alumíniumgyűrűt sem hagynak. Neon világítja vakítóan az üres párnákat, az arany és a drágakövek pedig terebélyes páncélszekrényekben éjszakáznak. Jobb félni, mint megijedni alapon. A veszély pedig - elég végignézni fényes nappal is az utcákon, vagy belelapozni az újságokba - minden sarkon leskelődik. Ahol érték van, ott azok is gyülekeznek, akik maguknak szeretnék megkaparintani, az eszközökben nem válogatva. New Yorkban pedig valóban akad zsákmány az ügyesek és elvetemültek számára. És New York egyre inkább a koldusok városa is. Léptennyomon odaszólnak: Mister, give me a dollar. Not for wine, not for beer. Only for bread. / am hungry. Please Mister. Talán le sem kell fordítani. Nálunk is ezt mondják. Aztán az alamizsnát mégiscsak borra, sörre költik. A változatosság kedvéért egyszer az utcán egy jól öltözött nő lépett hozzám. Nicsak, az utcalányok is megváltoztak, gondoltam magamban. De ez is csak pénzt akart, bármilyen ellenszolgáltatás nélkül. A bangladesi éhezőknek gyűjt - mondta. S megkérdezte, tudom-e, hol van Banglades. Mondtam, hogy tudom, és visszakérdeztem, tudja-e ő, hogy hol van Jugoszlávia és mi történik ott. Mert én pedig nekik gyűjtök. Sarkon fordult, s úgy eltűnt, mintha sose lett volna ott. Kapni, OK, de adni, az bizony neki sem tetszett. Azt hihette, hogy szakira futott, fogalma sem lehetett, hogy naiv pszichológiai trükkel vertem át. Mert az amerikai már ilyen. Kapni szeret, de ha adni kell, csak akkor nyúl a zsebbe, ha a kiadást csatolhatja az adóbevallás mellé. Hát még az edzett New York-i, aki gyorsan megtanulja, hogy elsőnek kell kérni. Nem baj, ha nem adnak, de kérni sem fognak. Ugye, milyen egyszerű az élet? CSORDÁS Árpád 1991. decembervasárnap