Magyar Szó, 1992. október (49. évfolyam, 270-300. szám)
1992-10-18 / 287. szám
1992. október 18., vasárnap Kirepültünk BALÁZS LÁSZLÓ, ZOMBOR, NIKOLA TESLA UTCA 3.- Ezt is meg kellett érnünk: kitették szűrünket az ENSZ-ből! Mi azonban - ahogyan értesülve vagyok - ennek az igazságtalan lépésnek visszavágunk: nem kérjük vissza tagságunkat, ezt legfeljebb csak Pálné úr teheti 90 napon belül. Egyébként a világszervezetben ölelő karokkal várják visszatérésünket, ez viszont nagyobb eredmény lesz, mint a szervezetből való kizárásunk. Hát így lesz a vereségből győzelem! A legtehetségesebb politikusaink szerint nem kell a miniszter úrra hallgatni, hisz ő „hazaáruló”. Aztán lehet, hogy nem is pravoszláv, hanem katolikus vagy muzulmán. Ez viszont ma, sokak szerint, „halálos bűn”. Minden előítélet ellenére Pálné úr rendületlenül azon fáradozik, hogy béketervét elfogadják, amiről Amerikában már sokan elismerően nyilatkoznak. Utazgat, tárgyal annak érdekében, hogy az öldöklésnek minél előbb véget vessen, hogy az embargót felfüggeszszék, amely ha lassan is, de most már érezhetően, mint rozsda a vasat, teljes egészében tönkreteszi az amúgy is rogyadozó gazdaságunkat. Ennek végső következményeire még rágondolni is rossz. Az ember sokkot kap! Nos, több politikusunk (az élenjárók közül) azt hangoztatja, hogy nem is olyan tragikus ez a kizárás, megleszünk mi az ENSZ nélkül is. Talán jót is tettek velünk, hogy ilyen páratlan, igazságtalan határozatot hoztak, mert ezek után most már második Svájc lehetünk. Hogy miért? Mert Svájc sem tagja az ENSZ-nek, és lám, milyen szépen megél, mégpedig irigylésre méltó jólétben. Mi majd követjük ezt az alpesi államot, s ha egyelőre nem is jólétben, életszínvonalban, de nyomorban, éhínségben, totál gazdasági összeomlásban, szociális gondokban utolérhetetlenek leszünk. Azt mondják egyesek, hogy nagyon nehéz idők várnak ránk. A jelenlegi politikánkkal a világ nincs megelégedve. Sok mindent követelnek tőlünk, amit büszke népünk nem teljesíthet. S mert nem teljesítjük a követeléseket, ezért várnak ránk nehéz napok. Az uralkodó párt, ha nem tévedek, ezekért a büntetésekért nem magát okolja, hanem Amerikát, Németországot és természetesen a Vatikánt. Közeledik a tél, fázni fogunk, nincs olaj, a fát nem tudjuk megfizetni. A tél, a hideg a történelem során sok politikus bukását hozta. Említsük csak meg Napóleont (oroszországi hadjárata) vagy Hitlert (a nagy hideg miatt nem tudta elfoglalni sem Moszkvát, sem Sztálingrádot). Vajon nálunk az új választások „történelmi teret” fognak hozni? Aligha, még akkor sem, ha Pálné miniszterelnök úr a választások igazságos lebonyolításának ellenőrzésére egy volt amerikai elnököt hívott meg, nevezetesen Cáriért. Ez az ember viszont alighanem többet ért a mogyoróültetvényekhez, mint egy választás ellenőrzéséhez? Ha mi évek óta táncoltatni tudtuk az egész világot, beleértve az ENSZ-et is, akkor tudni fogjuk azt is, hogyan kell egy választást úgy lebonyolítani, hogy azt mi „demokratikusan” meg tudjuk nyerni. Mindenesetre sok szempontból, beleértve a választásokat is, kemény télnek nézünk elé. Túl kell mindezt élnünk, a ránk váró hideg szobákat is. Köztársasági elnökünk vallja, hogy a mi demokráciánkon még sokat kell javítani. Más szóval sokat kell rajta csiszolni,fényesíteni, hogy olyan legyen, mint amilyennek ő maga képzeli. Sajnos nem így vélekednek más politikusok, akik arra hivatkoznak, hogy demokráciánkat sokan meg is irigyelhetik, hiszen például a kisebbségek olyan jogokat élvezhetnek, amilyent sehol máshol a világon. Aztán hivatkoznak a sajtószabadságunkra. Épp ezért, élve ezzel a tudattal, merem állítani és leírni, hogy kirepülésünkért, a fenékbe rúgásért nem a jelenlegi kormányt terheli a felelősség, hanem azokat, akik évek óta a „jobblétért” harcolnak, hogy eleget tegyenek a választási ígéreteiknek. Visszatérve a fenékbe rúgásra, azt kell írnom, hogy ezt a „rúgást” az ENSZ előbb is megtehette volna a háború befejezése érdekében. Ezt többen állítják. Talán akkor előbb befejezték volna az öldöklést. Sajnos ebből a szenvedésből még nem látjuk a kiutat, s olyan hírek is napvilágra keltek, hogy ennek egyhamar nem lesz vége, hanem még tovább terjed. Ja, kérem, „tehetséges” és okos emberek irányítják napjainkban a politikát a volt Jugoszlávia területén. Ezek közül az emberek közül én sokat nyugdíjba küldenék, mégpedig olyan járandósággal, amilyent sok nyugdíjas élvez. Befejezésül komoly stílusra térek, talán elég volt a túlzott iróniából, csipkelődésből. Bizony szomorú és szégyen, ahogy az elmúlt napokban a médiák valósággal kürtölték, hogy Jugoszlávia egyelőre nem lehet tagja az ENSZ-nek. A hírt a világsajtó az első oldalain közölte. A kommentároknak se szeri, se száma. Ha tetszik, ha nem, tény, hogy kizártak bennünket a világszövetségből. Ez még akkor is így igaz, ha sokan úgy nyilatkoznak, hogy ez a kizárás nem felel meg a valóságnak, s csak ideiglenes dologról van szó. Csak egy új politikával, egy új béketervvel tudunk újra visszarepülni a régi fészekbe, ahol tulajdonképpen a helyünk is. Persze, minderre csak akkor kerülhet sor, ha „jók” leszünk, ha beszüntetjük értelmetlen háborúnkat, ha véget vetünk a szenvedésnek, ha hazaengedjük a menekülteket, ha elfogadjuk az amnesztiatörvényt, ha kisebbségeink kérésének eleget teszünk, ha belátjuk, hogy amit tettünk, minden hiába volt. Nincs más hátra, mint józanabb politikát vezetni, ha erre még egyáltalán képesek vagyunk. Szerkesztői üzenet Brenner Jánoshoz: Úgy érezzük, az Üzenet folyóiratról Szabadkán megtartott nyílt vitafórum módot nyújtott rávilágítani az Üzenettel kapcsolatos problémákra - erről lapunk is terjedelmes írásban tudósított így célszerűtlennek tartjuk a vitát a Magyar Szóban folytatni. Ugyanakkor reméljük, hogy a gondok hamarosan megoldódnak, és ismét folyamatossá válik folyóiratunk megjelenése. Magyar Szó KÖZÖS ÍRÓASZTALUNK 13 A nép joga a választásokon K. J., TEMERIN (NÉV ÉS CÍM A SZERKESZTŐSÉGBEN) - Hallhattuk és láthattuk a péntek esti fővárosi tévéműsorban, hogyan mondja ki e dicső szavakat a mi szeretetre méltó és megbecsülni való köztársasági elnökünk, Slobodan Milosevic, amidőn beletelepedett abba a pazar fotelba, melynek tónusa oly szép összhangban volt öltözékével, arcszínével és azzal a virágcsokorral, amely abszolút nem mellékes dolog. Ő többet is megérdemel a virágcsokornál, annyi mindent tett nekünk: felszabadított bennünket (mindentől), de szerinte és a hasonszőrűek szerint mindezt a nép akaratával tette, mert ha jól értelmeztem, vagyis értettem kijelentését, ő semmit nem tesz a nép akaratán kívül, és semmi olyat, ami népe kárára lenne. Azért kellenek ezek a szavazatok is, a 11-esek, mivel a nép alkotmányos joga az alkotmánymódosításra szavazni. (A szavazatok számlálása és korrigálása az már más, az már a hatalmon levő párt dolga, vagyis az SZSZP-é.) És éppen ezért nem érti nagyra becsült (?) elnökünk - aki oly magabiztosan kijelentette, hogy nem sokat fordul a néphez, mert agymosással nem foglalkozik -, minek vert az ellenzéke körül a szavazás körül oly nagy port, miért ellenkezik ily nagyon, mégha ellenzék is. Próbálta magát szerbül beszélve angolnak tenni, és hízelegni ismét a népnek, elhallgatva és eltitkolva baklövését és bűneit, amit bizonyítani lehet, és amit nem tagadnak le sem a népe, sem a világ előtt, de amit nem bocsájt meg neki egyik sem, sőt még felelősségre is vonhatják érte. Mert a nép nem szavazta meg, hogy száműzetésben éljen. Abba sem egyezett bele, hogy szétlőjék otthonát. Az anyák sem koporsóban akarják viszontlátni fiaikat. És az asszonyok sem a nyomorék családfőket várják haza. A vajdaságiak nem dönthettek, hogy akarnak-e harcba mennni, vagy sem. A munkásnép sem szavazta meg a kényszerpihenőt, a nyugdíjasok pedig a kétszeri nyugdíjkifizetést; a nép nem vállalta az éhséget és a fagyoskodást, a paraszt sem az üzemanyaghiányt akkor, amikor önre szavazott, ha egyáltalán önre szavazott. Az SZSZP nem ezt ígérte, és a nép nyomort kapott a sok jó helyett. Ezzel a politikával nem lehet kilábalni a válságból, hiába is állítja elnökünk. Szava szerint több tízen elismertek bennünket, mert tárgyalnak velünk, de senkitől sem kapunk semmit, meg nem is vesznek tőlünk semmit. Állítása szerint külföldi tárgyalásain csak olyasmivel nem értett egyet, ami a népének árthat, mi lenne, ha még olyasmibe is beleegyezett volna. Volt egy okos megállapítása is, hogy a külföld a szankciókkal a népet bünteti, nem a politikusokat. Ez igaz, mert a politikus nem szenved hiányt semmiben, hanem a népnek az a 80%-a, amely nem tartozik egy pártszervezetbe sem, mint ahogy mondta az elnök, és annak a 80%-nak kell, hogy megjöjjön az esze, hogy kinek a kezébe adja ezentúl a hatalmat. Állítása szerint mindig védte népét, és Boszniában nincs Szerbiából egy harcos sem. Én csak azt tudom, hogy hetente temetik őket szerte Vajdaságban is, azokat, akik ott haltak meg. Tudja-e az elnök pontos számukat, hányan voltak eddig? Poént akart szerezni a boszniai és a krajinai szerbektől is segélyadománynyal, Belgrádban a kórházakban meg a sebesültek éhségsztrájkba kezdtek. Közben váltig azt állítja, hogy a Nyugat hibázott a túl korai elismerésekkel. Tépelődik rajta, hogy miért fél az ellenzék a nép tévedésétől. Fél, hogy még nem jött meg a nép esze, nem nyílt ki a szeme annak a bizonyos 80%-nak, és behúzzák őket mézesmadzaggal abba, amiben így is nyakig vagyunk. De hiszem azt, hogy az a nyolcvan százalék nem téved kétszer; mint ahogy mondta is az elnök: a népet nem lehet átejteni trükkökkel. Bázis ugyanazzal nem! Mert az SZSZP munkája és programja csupa képmutatás,"álnokság, nyomor és vér. A nép nyolcvan százalékának meg elege van ebből a nyomorból és horrorból. Azt hiszem, hogy a hatalmon levő párt feléri ésszel, hogy eljátszotta az utolsó kártyát, és mennie kell, mert a nép több hitelt nem ad. Eddig sokat adott, és csak rosszat kapott abból, amit ígértek neki. Remélem, marad még annyi büszkeségük, hogy ha nehezükre esik is a fotel átadása, de beismerjék: tévedtek, és férfiakhoz méltóan, méltóságteljesen távozzanak. Hiszem, hogy ezt akarja a többség, vagyis a nép nyolcvan százaléka. Melyik az igazi Beljanski? SÖRFŐZŐ KÁROLY, TOPOLYA, MÁJUS 1. U. 24. - Az elmúlt hetekben sokan megírták véleményüket Beljanski úrról és cikkeiről, én mégis úgy érzem, hogy ezt nekem is egy pár sorral meg kell toldanom. Ugyanis én nagyon becsapottnak érzem magam. Mivel Zombor környékén születtem, viszonylag jól ismertem Beljanski úr munkásságát, és nagy tisztelője is voltam. Írásaiban sokat foglalkozott a múlttal, a háborús évekkel, így egész jól megismertük életét. Mi ott, Gomboson és környékén mindig kalapot emeltünk Beljanski úr, a publicista és ember előtt. Viszonyulása a vajdasági magyarokhoz mindig a legkorrektabb volt. Ezért még az első többpárti választások után azt javasoltam a VMDK topolyai tagozatának elnökségi ülésén, hogy hívjuk meg Beljanski urat, hogy a vitaest-sorozatunk keretében tartson előadást egy általa szabadon választott témáról. Meg voltam győződve, hogy ez a téma csakis a vajdasági népek együttélése lehet. Mivel az elnökségnek azokban az időkben fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia, a vitaestből akkor nem lett semmi, de megegyeztünk abban, hogy idővel mégiscsak megtartjuk. És akkor jött (legalábbis számomra) a derült égből a villámcsapás. Beljanski úr hirtelen másképp kezdte látni a dolgokat. Ez abban az időben nem is lett volna meglepetés, mert akkor ez nagy divat volt, de tőle ezt igazán nem vártam. Mint ahogy megszoktuk tőle, szépen körülírta a dolgokat, próbálta megmagyarázni, hogy mit is akar mondani, de mindebből kilógott a lóláb. Nyilvánvalóvá vált, hogy beállt azok közé, akik Vajdaságot és benne a magyar kisebbséget másképp kezdték szemlélni. Azóta napilapunkban többször szólt az itt élő magyarokhoz, és mivel magyar környezetben élek, tudom, hogy most már nemigen olvassák írásait. Én még elolvasom, de nem győzök csodálkozni, mintha nem is az a régi ember lenne. Kioktat, félremagyaráz, és semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy körülnézzen (akár a közvetlen környezetében is), és objektíven ítélje meg a dolgokat. Pedig csak a lakóhelyén, Zomborban kellene egy kicsit széjjelnéznie, és azonnal láthatná, hogy valami azért nagyon nincs rendben. Mi történt a katolikus templomban és temetőben? Mi van a magyar osztályokkal a zombori iskolákban? Hova tűntek a magyar gyerekek? És mindenekelőtt mi ennek az oka? Zombor a közelmúltban nagyon megváltozott, és itt nemcsak a sok új épületre gondolok. Megváltozott a város, de én gondolni sem mertem volna arra, hogy egyes őslakók így megváltoznak benne. Ebbe az új városba például semmiféleképp sem tudom Herceg Jánost beleképzelni. Úgy látszik azonban, hogy vannak, akik igyekeznek haladni az idővel, és mindig pontosan tudják, honnan fúj a szél. Megragadom az alkalmat, és én is megnyugtatom Beljanski urat, hogy mi önszántunkból nem hagyjuk itt őseink földjét, de azért fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy azok az emberek (köztük sok magyar) sem akarták, akik pár kilométerre laktak Gombostól, Bezdántól a Duna másik oldalán. Nem akartak, mégis el kellett menniük. Tudjuk, hogy az első többpárti választások előtt az SZSZP vajdasági vezetőségének első embere kiadta a jelszót, hogy a VMDK-t úgy kell széjjelverni, hogy a vezető személyeket kell támadni és lejáratni. Tudjuk, hogy nagyon sokan szót is fogadtak neki. Nekem azonban mégis fáj, hogy Beljanski úr is csatlakozott hozzájuk. Fáj, mert egykor nagyra becsültem ezt az urat. • • Önmarcangolás KAZÁCSI JÁNOS, KISHEGYES, MH U. 52. - Miért tettétek? Miért engedtétek? Nem is olyan régen történt. Tüntettünk. Szarajevóban. Portugál, francia, ausztráliai, spanyol és isten tudja, honnan jött emberekkel, egymás kezét fogva, szorítva: „Békét, ne háborút! Le a fegyverekkel!” - jelszavakat kiabálva vonultunk fel, egyetlen óriási, élő láncot alkotva a katolikus katedrálistól a dzsámin keresztül a pravoszláv templomig. Külföldiek és ottaniak, gyerekek és nagymamák, egyetemisták és háziasszonyok. Mosolygott mindenki, belülről jövő derűvel, felszabadultan. A láncon időnként végigfutott a figyelmeztetés: „Fogd a kezét, ne ereszd el!” Csak most értem annak a láncnak a szimbólumát. Miért nem álltunk be mindannyian a láncba, miért nem fogtuk akkor egymás kezét, öregje és fiatalja, nem kérdezve, ki hogyan imádja istenét, semmit sem kérdezve? Miért nem szorítottuk egymás kezét, mindenki, az egész város, a hegyek népe, a zenicai munkás és a vajdasági parasztember, egyetlen óriási, minden falut, minden várost, emberlakta vidéket, minden emberi szívet átszövő, élő pántlikát alkotva? Miért engedtük, hogy szétszakítsák ezt a láncot, miért nem szorítottuk erősebben szomszédunk kezét? Nyílt köszönőlevél A VMDK horgosi tagozatától Mindazoknak, akik a szervezésben vagy a rendezvényeken való részvételükkel, illetve támogatásukkal hozzájárultak ahhoz, hogy méltóképpen megemlékezzünk Horgos 220 éves jubileumáról. Köszönjük a horgosi születésű művészeknek Erdélyi Gabriellának, Szabó Editnek, Berényi Mihálynak, Császár Józsefnek, Csernyák Ottónak, Fujkin Istvánnak, Kárász Istvánnak, Kovács Attilának, Kovács Károlynak, Nagygyörgy Zoltánnak és Sárkány Józsefnek -, hogy az egyhetes kiállítás keretében közszemlére tett alkotásaikkal bizonyították, milyen gazdagok vagyunk. Köszönjük a Jugo autószerviznek, a Delikates, a Zita és a Napoleon magánboltoknak, az Univerzal 44-es üzletének, a Jugoszlávia pékségnek és a polgárok segítőkész csoportjának, hogy támogatásuk révén sikeresebbé vált a rendezvénysorozat. Külön köszönetet mondunk azoknak, akik a gyermekhét alkalmából hozzájárultak a rajzverseny kis részvevőinek megvendégeléséhez, valamint azoknak, akik a kiállítás keretében lebonyolított humánus akcióban önkéntes adományaikkal segítették a hátrányosabb helyzetű diákok további iskoláztatását. Köszönetet mondunk a falu betelepítését megkezdő Kárász család leszármazottainak a rendezvényeken való részvételükért, a horgosi és kispiaci plébános atyáknak a Kárász család elhunyt tagjaiért szolgáltatott gyászmiséért, Koncz Istvánnak a gyönyörű versért, a szabadkai zeneiskola növendékeinek és tanárnőjüknek, Sárkány Annának a jótékony célú hangversenyért, Dobos János történésznek a Horgos múltjáról szóló előadásért, a horgosi diákok Pataki János vezette citerazenekarának a fellépésért. És mindenképpen köszönet illeti a horgosi iskola és óvoda pedagógusait, nevelőit, amiért lehetővé tették, hogy a gyerekek szervezetten is megtekintsék a horgosi művészek tárlatát - hiszen remélhetőleg éppen ezek közül a gyerekek közül kerülnek majd ki a mostani kiállítók méltó utódai. És köszönet a csaknem ezer látogatónak a kiállítás emlékkönyvébe Bejegyzett, őszinte, baráti véleményekért! A VMDK horgosi tagozatának elnöke: Bacskulin István okleveles mérnök