Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)
1992-11-21 / 321. szám
12 KILATO OGOBBYFEHÉR GYULA halmam kősziklája Nem jó, ha az embernek túl sok mamája van. Eleinte számoltam, hányszor nősült az apám, de aztán abbahagytam. A számokkal még természetesen megbirkóztam volna, a kedvem ment el az egésztől. Folyton a részletek jutottak eszembe, elszégyelltem magam, ennyi furcsa részletre emlékszem. Piroska néninek a combjaira emlékeztem. Kerek és telt combjai voltak, a vérerek úgy hálózták be őket, ahogy a márványt szokták ábrázolni vagy a térképeken a vízhálózatot. Mintha minden vérere a bőre alatt futott volna. Ennek ellenére megértettem a tatát. Nekem is tetszettek e hatalmas combok, és mikor bezárkóztak a szobába, sohasem gondoltam semmi rosszra, de állandóan ezeket a combokat láttam magam előtt. Elképzeltem, milyen puhák és bársonyosak, szinte irigyeltem apámat, aki szabadon simogathatta őket egész délután. Mária néni a szakácstudományával dicsekedhetett. Ahányszor rágondoltam, a telítettség érzése töltött el, szinte a hányingerig. Ha később éhes voltam, csak Mária nénire kellett gondolnom, és kínlódás nélkül kibírtam órákig. Mária néni a főzés nagymestere volt, egész élete a szószok, mártások, húsgombócok és befőttek változatosságának kutatásával telt el. Egyszer ebéd előtt bementem hozzá a konyhába, és olyan ingerlően szépnek találtam a barnára sült húsgombócokat, hogy elvettem egyet a tányérral. Még arra is vigyáztam, hogy a legkisebb legyen. Sikoltozva vetette utánam magát. Az öreg is berohant az udvarról. Azt hittem azzal sértettem meg, hogy lopni akartam. Csak meg szerettem volna kóstolni. Mondtam. Nem az asszonytól féltem. De apám pofonjai elég csengettyűsek voltak. Még nem kész! Úgy sikoltozott, hogy a szomszédasszony is megjelent a kerítés fölött. Még nem kész! Kiragadta a kezemből a húsgombócot, és rákényszerített, hogy a számban levő falatot is a földre köpjem, így ehetetlen. Teljességgel ehetetlen, hiszen hiányzik róla a mártás. Mária néni szerette a tökéletest. Sajnos, apám mindössze két kilót hízott a négy hónap alatt, amíg együtt éltek. Az öreg jobban szerette a tütükét, mint a világ legjobb mártásait. Minden asszony közül Bözsike törődött velem legtöbbet. Azt hitte szegény, hogy ezzel magához köd az öregemet. Amikor összeköltöztek, két rend ruhát kaptam, több váltás alsóneműt, szép, fehér ingeket. Sok gondot okozott nekem Bözsike ezekkel az ingekkel. Akármihez fogtam, vagy összekentem az ingemet, vagy el is szakítottam. Az egész Telep röhögött rajtam. Se focizni, se fogócskázni, se pecázni nem mertem már. A végén úgy oldottam meg a dolgot, hogy amint kiléptem a kapun, levetettem az ingemet, és a ház előtt álló nagy eperfa nyakába dugtam. Egyszer Kiskároly, akit rendszerint elpüföltem, ha kikezdett velem, két záptojást rejtett el az ingemben. Olyan büdös lettem tőlük, hogy Bözsike fél óráig fürdetett a fateknőben. Becsületére legyen mondva, Bözsike még akkor is törődött velem, mikor már apám rég elkódorgott valahova. Rám szólt az utcán, hogy menjek el hozzá, mert befejezte a pulóvert, amit nekem kötött. Tarkamintás, bebújós pulcsi volt, már komoly legénynek számítottam a társaságban, amikor lekopott rólam. Apám feleségei nélkül sose fejeztem volna be az iskolát. Ha nyáron el is tűnt alkalmi munkák után kajtatva, ősszel az öreg mindig újranősült. És az asszonyok beírattak a következő osztályba, megvették a tankönyveket, kikérdeztek, mi a lecke. A kezdő lökés után már magamtól jártam ki az osztályt, egyrészt mert kíváncsi voltam, mit tanulnak tovább, másrészt meg a többiek is ott voltak az iskolában, egyedül otthon nagyon unatkoztam volna. A dolog akkor tört el, mikor apám túl félős asszonyt talált. Én nem tehettem róla, hogy Esztike eszelősen félt a sötétben. Apám akkor hordárként dolgozott az állomáson, és minden második héten esti váltásban maradt. Ha eloltottuk a lámpát, Esztike sose aludt el. Mindig zajokat hallott. Zörög valaki az udvaron. Mondta reszketős hangon. Hallod, hogy zörög? Ugyan nem hallottam semmit, de addig nem nyugodott, amíg ki nem mentem megnézni, jár-e ott valaki. A végén olyan álmos voltam, hogy elaludtam a tornaterem szőnyegén, amíg Kormányos a gimnasztika szépségeiről beszélt. Valaki lopja a tyúkokat. Mondta Esztike. Eredj, nézd meg, ki zavarja a tyúkokat. Sose jött be senki a részeg apámon kívül, de Esztike féltette a fát, a szenet, a nyulakat, még a kerítést is. Már nem emlékszem, melyikünk találta ki, hogy feküdjek mellé, hátha akkor megnyugszik. De tény, hogy sikerült megnyugtatnom. Aprócsontú, soványka asszony volt Esztike, de a lányokhoz képest, akiket addig kísérgettem haza a tornatermi táncesték után, sokkal több minden volt rajta, amit simogatni, meg kézbevenni lehetett. A végén már napközben is ágyba feküdtünk. Egész jól megvoltunk az öreg nélkül. De minden jó véget ér egyszer, ahogy a Kántor mondogatta, akitől orgonázni tanultam. Elfelejtettem bezárni az ajtót, és Esztike se félt már olyan nagyon, ő sem ellenőrizte, pedig az kötelező szertartás volt számára, és én apám pofonjaira ébredtem. így váltak el útjaink. Bár az öreg nem volt haragtartó. Ezután is megkövetelte, hogy járjak el az esküvőkre. Sokszor nem jut eszembe, hogy is hívják a legújabb mamámat. Egyszer megtörtént a piacon, hogy egy asszony sírva kérlelt, keressek gyorsan rellőrt, mert ellopták a pénztárcáját Nem értettem, miért éppen engem nyaggat ezzel, s akkor kisült, hogy ő a mostohaanyám. Alig tudtam lebeszélni a rendőrökkel való paktálásról. Csak akkor csendesedett el, mikor visszaadtam neki a pénzt. Véletlenül éppen hozzám került. Sokáig hálálkodott. Kerülnöm kellett a piacot, mert mindenkinek azt mesélte, hogy én ügyesen el tudom kapni a zsebtolvajokat. De nem csak én kerültem bajba az öreg feleségei miatt. Szidták a községházán is, mert mindig időbe tellett, mire kiderítették, elvált-e már az előző asszonytól vagy sem. A végén azt hiszem belenyugodtak az elkerülhetetlenbe. Szó nélkül összeadták a boldog menyasszonnyal, a fene se törődött vele, bigámiát követ-e el vagy sem. Legutóbb arra kényszerített, hogy menjek el vele a nazarénusok gyülekezetébe, mert kiválasztottja csak akkor volt hajlandó vele megesküdni, ha egész családja részt vesz a szertartáson. Kétszer kellett végigülnöm az egész istentiszteletet. Legjobban az tetszett, hogy a pap, aki komoly képpel kikérdezett minden fontosabb dolgomról, közölte az öreggel, vegye tiszta szívvel a felelősséget vállalta, mert az esküvő után ő lesz mind az én, mind pedig az asszony oltalmának kősziklája. Az öreg szigorú arcot vágott, és ünnepélyesen meg is ígérte ezt. Oltalmam kősziklája. Mivel pénzem nem volt, eladtam a nálunk dolgozó szobafestő teljes fölszerelését a piacon, és a kapott pénzen vettem húsz üveg sört Az öreg kiszagolta, hogy italt szereztem, és együtt szívtuk ki mind a húsz üveget. Ahányszor koccintottunk, mindig úgy köszöntöttem: Oltalmam kősziklája. Az öreg utánam mondta rendesen. Oltalmam kősziklája. A negyedik üvegnél aztán elakadt a nyelve, az ötödiknél meg elaludt. Egyedül láttam neki a következő körnek, de az üveget magasra emeltem. Hangosan kiáltottam, hogy az égiek hallják. Ő oltalmam kősziklája. (A Tekergők cmű sorozatból) Az Újvidéki Televízió Napjaink c. műsorában Szekeres László azt, ami történik ma (velünk, közülünk), a török időkhöz hasonlítja. Régóta él bennem is az összevetésnek ez a lehetősége, írtam is róla. Rokon vonások. - 1992. november 10. - Ma hajnalra alighanem fagyott, bár itt, az én tartózkodási helyemen, harminc méternyinél is magasabbra a talajtól, ennek nyoma sincs, csupán csípős idő járja. A muskátlikon még friss bimbók. Egész nap értelmetlen irkálás, ebből eredően épp ennyire fárasztó is. Végül szinte megkönnyebbülten tépem apróra, és húzom le utána a vizet. Egynapi munkám oda. Illetve ez a nap is. 1992. november 11. - írom telis-teli ezeket a lapokat, még igyekszem is körmönfontan fogalmazni, mintha csak a háború elé szeretnék Ivana Mijatovic: Blue, blue boy (aquatinta) Magyar Szó 1992. november 21szombat Nem mondanám ünneprontónak a belgrádi „Književne Novine” Andric-számának azt a múltat idéző írását, amelyben a későbbi Nobel-díjas szerzőt kioktatva utasítja rendre ötven év előtt az ügyeletes irodalomkritika hangadó egyénisége, Velibor Gligoric. Mára inkább mosolyt keltő a kifogás, hogy 1937-ben valaki még a múltat ébresztgeti, s nem a maga koráról ír, amely sokkal érdekesebb és izgalmasabb még Boszniában is. Addigra ugyanis már megjelent Andric kisregénye Alija Djerzelezről, amely a magyar olvasót Tamási Áron Ábeljére emlékeztette elbűvölő mesevilágával és azzal a jellegzetes boszniai plein air-rel, amelyet addig senki nem tudott olyan színesen élővé tenni. Ez a történet csak alapul szolgált második prózai kötetének novelláival Velibor Gligoriénak a fanyalgásra és elmarasztalásra, egyetlen elismerő szót is megtagadva tőle. Gligoric szavának abban az időben döntő súlya volt. Nemcsak azért, mert a Szerb Tudományos Akadémiának volt éppen az elnöke, hanem azért is, mert az egyre erősödő baloldali irodalomnak szálláscsinálóját kellett látni benne. S kizárólag ebből a korszerűnek tűnő szempontból ítélte meg a novellák szerzőjét. Egyelőre ugyan csak az időszerűtlenséget hiányolva írásaiban, de a baloldalnak már azzal a harcos attitűdjével, alig négy évvel az egész uralmi rendszer kibontakozása előtt, úgyhogy kritikájának bélyege sokáig rajta maradt a szerzőn. Olyannyira, hogy az ötvenes években kán, amikor a nyugati világ óriási érdeklődéssel tekintett a Moszkva részéről hitszegőknek megbüntetett Jugoszláviára, jól meg kellett az illetékeseknek gondolnia, felterjesszék-e Andricot is jelöltnek a Nobel-díjra Krleža és Oskar Davico mellett. Ma ezen a megoldáson csak mosolyog az ember, mint ahogy a Nobel-díj bizottsága befolyásolhatatlan fölénnyel hozta meg a döntését. Krleža hangsúlyozott európaiságát azzal hárítva el, hogy Európa ismerősen nagy helyet kapott a világirodalomban, míg a legendás Boszniát a maga egzotikumával, s egy világháborút kirobbantó harcos magatartásával közelebbről nem ismeri senki. Hogy a JKP jelöltjéről, Davicóról mit mondtak, nem tudható. Persze, így is boldogan kellett tudomásul venni, hogy 1961-ben egy jugoszláv író kapott helyet a világirodalomnak ezen az előkelően magas polcán, ha mindjárt istenhívő katolikus is az az író. Gligorie kritikájáról már nem beszélt senki, sőt ő maga is lelkesen megtapsolta az illusztris szerzőt. Mert akkor már mindenki igyekezett elfelejteni kifogásait, melyeknek hatása érvénytelenné vált a múló időben. A veszélyt is, amelytől Andric példájával az egész szerbhorvát irodalmat féltette a marxista kritikus, mert „inkább meghalnak múltat idéző hattyúdalukkal a költészet rég elhagyott taván, amely fölé a nyugodalmasan csillagos ég feszül, mintsem a valóságot méltatnák figyelemre.” Az elmarasztaló kritika persze Baudelaire költészetének sem ártott a Petőfit ócsároló Zerffyt is elfelejtették, s így költészetének csillaga máig zavartalan fénnyel ragyogja be a magyar világot, mint tragikus történelmével Boszniái Andrié csillaga. HERCEG János Nap mint nap belőlük paravánt állítani. Ahol épp nem lángol, ott forrong a volt ország: Bosznia-Hercegovina után mára Macedónia, és persze, Kosovo, ismét. És elveszett a megoldás titói kulcsa, letévedt a világ a csontvázakra épített titói útról. „Tito elvtárs, esküvel fogadjuk,hogy utadat soha el nem hagyjuk!” - egy alkalommal a szükség úgy kívánta, hogy magyarítsam e gajdolás szövegét. Ám most újabb csontvázakra épülnek az újabb eszmei utak, minden valószínűség szerint a Balkánon fog kialakulni a világ legbonyolultabb ideológiai úthálózata. A hagyományok és a szokásjog ismerete nélkül errefelé egy tapodtat sem érdemes mozdulni. Az ENSZ meddő próbálkozásai a kéksisakosoknak azokkal a szakadozott kötelékeivel! Rosszkedvünk tele közelget ismét, bár a reggeli eső után déltájban kisüt a nap. 1992. november 12. - Naphosszat eső. Délelőtt lámpafénynél - oly sötét a borulat - olvasom részleteiben Szokott-e ősz lenni Paraguayban? c. elég régi regényemet. Amit másként írnék benne, azt ma már nem tudnám megírni. Ez így létezik. Délben hetek múltán először a Forum Könyvkiadóban. Papírt tesznek elém, írjam alá a fenti regény leendő kiadásával kapcsolatban. 26-án Szegedre is el kell mennem. Le kell tennem arról, hogy 27-én Gunarasban legyek. A kiadóban egy paksamétát kapok (valószínűleg fordítani a Hídba - el is felejtem megkérdezni: talán Bori I. küldi) Ivó Andrié Népszövetség-beli tevékenységének magyar, sőt magyar kisebbségi vonatkozásairól. Jelentések, a lábjegyzetek hihetetlen tömegével. Megrettenek tőle: miként fogom én ezt megcsinálni? Ám nem árt parolázni azzal a történelemmel, amely ismételten kitörte a nyakunkat, és felületesen beleolvasva látom, ma is ugyanazok az árnyak kísértenek. De csak árnyak: íróként úgyis egyedül vagyok a papírral, költőként meg a ceruzával. A kicsi fordító pedig rúgkapál bennem, tiltakozik, ki az ördög szeret idegen szövegekben bogarászni, és megkísérelni értelmezni azt, aminek idegen és értelmetlen indulat az alapja. 1992. november 13. - Délben napsütötte, falusias, csípős levegő, valahonnan kutyaugatás. Már csak a kakaskukorékolásnak vagyunk híjával ahhoz, hogy kibontsuk és világra járjuk kelet-európai létünk chagalli batyuját. Jobb azonban így, ha nem vagyunk tudatában (tartalmának ismeretlenségéből eredően), hogy érdemesebb lenne talán elhajítani a poggyászunkat. A kérdés kétségtelenül fönnáll, hogy mi lenne a helyesebb: újra vagy épp legelőiől kezdeni. A művészetek vonatkozásában a gyökeresen elölről való kezdés pártján vagyok, különben sohasem szabadulhatunk az ideológiai terhektől: az „ellenideológia” is teher, mert a farkánál fogva vonszolja maga után az előbbit, kicsinyességeivel, korlátaival együtt: így egyek. Végül is komikus lesz valami elhanyagolhatóval hadakozni. Valahol úgyis létezik (adva van) a magyar szavak egymás mellé sorakoztatásának lehetséges új módszere, csak kitartóan kell a papír fölött tartani a tollat és mozgatni”, tudta már J. Renard. Az nem létezik, hogy kizárólag csak épp magyarul ne lehessen tudni semmit. 1992. november 14. - De. 11-kor olvasó telefonhívása a Telepről. Életemnek talán tizedét magam is a Telepen töltöttem. Egy-két regényemben benne lehet vékony, fölismerhetetlen sávként. Ennyire futotta. Dr. J. G. vitacikke: Kisebbségi könyvkiadás a leendő hazai kapitalizmusban, „állami dotáció nélkül”. Számos könyv írója és fordítójaként tudom, mennyire keserves volt ez a szerzőre nézve állami dotációval is. Írótársadalmunkat épp a „dotáció”-t adóknak és kapóknak sikerült kiskorúsítaniuk. A jugoszláviai magyar író - ha még egyáltalán van ilyen - a maga minimális tiszteletdíját leső kisemberré degradálódott, hivatalosan. És ez nagy tetszést is váltott ki a szocialista közéletbe. És hogy most mi lesz a „kapitalizmus”-ban? Várhatóan előbbutóbb véget fog érni a kommunisták uralma. 1992. november 15. - Lombhullás. Az utcai hársak már rég csupaszok. Amiről azt gondolom, hogy fekete juhar, az is mind csupasz. Amy ismét Szegeden. Hiányzik. Pedig még elevenen él bennem Ginsbergtől ez a strófa: akik cigarettára gyújtottak a marhavagonokban a marhavagonokban a marhavagonokban zötyögve a havon át a nagypapa éjszakában a magányos farmok felé” - és nincs mást mondanom, mint hogy magam vagyok a nagypapa, és előttem üres határ, fátlan, farmtalan. Ez maradt. A szocializmus futóbolondjai voltunk, ebben biztos vagyok, de már ötvenéves koromban. Ginsberg meg lehet már vagy 63. Ha szerencsénk lesz, a szocializmus nem fogja ilyen idős koromig kihúzni. BRASNYÓ István 1992. november 9. - Dél körül telefonhívás a Topolyai Népkönyvtárból: Moholymaroson fiókot létesítenek, annak a megnyitóján kellene ott lennem, valamikor a hónap végén. Hadilábon állok az ünnepségekkel, ám a topolyai könyvtárnak magam is tagja voltam 35-40 évvel ezelőtt, emellett pedig a szülőfalumról van szó. Este az МТУ-2-n Siflis Zoltán Temetetlen halottaink c. videofilmjének második része (a film a Topolyai Videotáborban készült). Kísérlet annak a tehernek a körvonalazására, amelyet, mióta vagyunk, azóta is cipelnünk kell. Érdekes, a hivatalos politika még mindig azt állítja: nem voltak megtorlások, vagyis nem igaz, hogy voltak. Ugyanakkor minden itteni magyar nemzetiségű állampolgár tudja, hogy nagyon is voltak.