Magyar Szó, 1992. november (49. évfolyam, 301-329. szám)

1992-11-21 / 321. szám

12 KILATO O­GOBBYFEHÉR GYULA h­almam kősziklája Nem jó, ha az embernek túl sok mamája van. Eleinte számoltam, hányszor nősült az apám, de aztán abbahagytam. A számokkal még természetesen megbirkóztam volna, a kedvem ment el az egésztől. Folyton a részletek jutottak eszembe, elszé­gyelltem magam, ennyi furcsa részletre emlékszem. Piroska néninek a combjaira emlékeztem. Ke­rek és telt combjai voltak, a vérerek úgy hálózták be őket, ahogy a márványt szokták ábrázolni vagy a tér­képeken a vízhálózatot. Mintha minden vérere a bő­re alatt futott volna. Ennek ellenére megértettem a tatát. Nekem is tetszettek e hatalmas combok, és mi­kor bezárkóztak a szobába, sohasem gondoltam sem­mi rosszra, de állandóan ezeket a combokat láttam magam előtt. Elképzeltem, milyen puhák és bárso­nyosak, szinte irigyeltem apámat, aki szabadon simo­gathatta őket egész délután. Mária néni a szakácstudományával dicsekedhe­tett. Ahányszor rágondoltam, a telítettség érzése töl­tött el, szinte a hányingerig. Ha később éhes voltam, csak Mária nénire kellett gondolnom, és kínlódás nélkül kibírtam órákig. Mária néni a főzés nagymes­tere volt, egész élete a szószok, mártások, húsgombó­cok és befőttek változatosságának kutatásával telt el. Egyszer ebéd előtt bementem hozzá a konyhába, és olyan ingerlően szépnek találtam a barnára sült hús­gombócokat, hogy elvettem egyet a tányérral. Még arra is vigyáztam, hogy a legkisebb legyen. Sikoltoz­va vetette utánam magát. Az öreg is berohant az ud­varról. Azt hittem azzal sértettem meg, hogy lopni akartam. Csak meg szerettem volna kóstolni. Mond­tam. Nem az asszonytól féltem. De apám pofonjai elég csengettyűsek voltak. Még nem kész! Úgy sikol­tozott, hogy a szomszédasszony is megjelent a kerítés fölött. Még nem kész! Kiragadta a kezemből a hús­gombócot, és rákényszerített, hogy a számban levő falatot is a földre köpjem, így ehetetlen. Teljességgel ehetetlen, hiszen hiányzik róla a mártás. Mária néni szerette a tökéletest. Sajnos, apám mindössze két kilót hízott a négy hónap alatt, amíg együtt éltek. Az öreg jobban szerette a tütükét, mint a világ legjobb mártásait. Minden asszony közül Bözsike törődött velem legtöbbet. Azt hitte szegény, hogy ezzel magához köd az öregemet. Amikor összeköltöztek, két rend ruhát kaptam, több váltás alsóneműt, szép, fehér ingeket. Sok gondot okozott nekem Bözsike ezekkel az ingekkel. Akármihez fogtam, vagy összekentem az ingemet, vagy el is szakítottam. Az egész Telep röhö­gött rajtam. Se focizni, se fogócskázni, se pecázni nem mertem már. A végén úgy oldottam meg a dol­got, hogy amint kiléptem a kapun, levetettem az in­gemet, és a ház előtt álló nagy eperfa nyakába dug­tam. Egyszer Kiskároly, akit rendszerint elpüföltem, ha kikezdett velem, két záptojást rejtett el az ingem­ben. Olyan büdös lettem tőlük, hogy Bözsike fél órá­ig fürdetett a fateknőben. Becsületére legyen mondva, Bözsike még ak­kor is törődött velem, mikor már apám rég elkódorgott vala­hova. Rám szólt az utcán, hogy menjek el hozzá, mert befejezte a pulóvert, amit nekem kötött. Tarkamintás, bebújós pulcsi volt, már komoly legénynek szá­mítottam a társaságban, amikor lekopott rólam. Apám feleségei nélkül sose fejeztem volna be az iskolát. Ha nyáron el is tűnt alkalmi mun­kák után kajtatva, ősszel az öreg mindig újranősült. És az asszo­nyok beírattak a következő osz­tályba, megvették a tankönyveket, kikérdeztek, mi a lecke. A kezdő lökés után már magamtól jártam ki az osztályt, egyrészt mert kíván­csi voltam, mit tanulnak tovább, másrészt meg a többiek is ott vol­tak az iskolában, egyedül otthon nagyon unatkoztam volna. A dolog akkor tört el, mikor apám túl félős asszonyt talált. Én nem tehettem róla, hogy Esztike eszelősen félt a sötétben. Apám ak­kor hordárként dolgozott az állo­máson, és minden második héten esti váltásban maradt. Ha eloltottuk a lámpát, Esztike sose aludt el. Mindig za­jokat hallott. Zörög valaki az udvaron. Mondta reszketős hangon. Hallod, hogy zörög? Ugyan nem hallottam semmit, de addig nem nyugodott, amíg ki nem mentem megnézni, jár-e ott valaki. A végén olyan álmos voltam, hogy elaludtam a tornaterem szőnyegén, amíg Kormányos a gim­nasztika szépségeiről beszélt. Valaki lopja a tyúkokat. Mondta Esztike. Eredj, nézd meg, ki zavarja a tyúkokat. Sose jött be senki a részeg apámon kívül, de Esz­tike féltette a fát, a szenet, a nyulakat, még a kerítést is. Már nem emlékszem, melyikünk találta ki, hogy feküdjek mellé, hátha akkor megnyugszik. De tény, hogy sikerült megnyugtatnom. Aprócsontú, soványka asszony volt Esztike, de a lányokhoz képest, akiket addig kísérgettem haza a tornatermi táncesték után, sokkal több min­den volt rajta, amit simogatni, meg kézbevenni le­hetett. A végén már napközben is ágyba feküdtünk. Egész jól megvoltunk az öreg nélkül. De minden jó véget ér egy­szer, ahogy a Kántor mondogatta, akitől orgonázni tanultam. Elfelej­tettem bezárni az ajtót, és Esztike se félt már olyan nagyon, ő sem ellenőrizte, pedig az kötelező szer­tartás volt számára, és én apám pofonjaira ébredtem. így váltak el útjaink. Bár az öreg nem volt harag­tartó. Ezután is megkövetelte, hogy járjak el az esküvőkre. Sokszor nem jut eszembe, hogy is hívják a legújabb mamámat. Egyszer megtörtént a pia­con, hogy egy asszony sírva kér­lelt, keressek gyorsan re­l­lőrt, mert ellopták a pénztárcáját Nem értettem, miért éppen engem nyaggat ezzel, s akkor kisült, hogy ő a mostohaanyám. Alig tudtam lebeszélni a rendőrökkel való pak­­tálásról. Csak akkor csendesedett el, mikor visszaadtam neki a pénzt. Véletlenül éppen hozzám került. Sokáig hálálkodott. Kerülnöm kel­lett a piacot, mert mindenkinek azt mesélte, hogy én ügyesen el tudom kapni a zsebtolvajokat. De nem csak én kerültem bajba az öreg feleségei miatt. Szid­ták a községházán is, mert mindig időbe tellett, mire kiderítették, el­­vált-e már az előző asszonytól vagy sem. A végén azt hiszem belenyu­godtak az elkerülhetetlenbe. Szó nélkül összeadták a boldog meny­asszonnyal, a fene se törődött vele, bigámiát követ-e el vagy sem. Legutóbb arra kényszerített, hogy menjek el vele a nazarénusok gyülekezetébe, mert kiválasztottja csak akkor volt hajlandó vele meg­esküdni, ha egész családja részt vesz a szertartáson. Kétszer kellett végig­ülnöm az egész istentiszteletet. Legjobban az tetszett, hogy a pap, aki komoly képpel kikérdezett minden fontosabb dolgomról, kö­zölte az öreggel, vegye tiszta szívvel a felelősséget vállalta, mert az esküvő után ő lesz mind az én, mind pedig az asszony oltalmának kősziklája. Az öreg szigorú arcot vágott, és ünnepélyesen meg is ígérte ezt. Oltalmam kősziklája. Mivel pénzem nem volt, elad­tam a nálunk dolgozó szobafestő tel­jes fölszerelését a piacon, és a kapott pénzen vettem húsz üveg sört Az öreg kiszagolta, hogy italt szereztem, és együtt szívtuk ki mind a húsz üveget. Ahányszor koccintottunk, mindig úgy köszöntöttem: Oltal­mam kősziklája. Az öreg utánam mondta rendesen. Oltalmam kősziklája. A negyedik üvegnél aztán el­akadt a nyelve, az ötödiknél meg elaludt. Egyedül láttam neki a követ­kező körnek, de az üveget magas­ra emeltem. Hangosan kiáltottam, hogy az égiek hallják. Ő oltalmam kősziklája. (A Tekergők cmű sorozatból) Az Újvidéki Televízió Napja­ink c. műsorában Szekeres László azt, ami történik ma (velünk, közülünk), a török időkhöz hasonlítja. Régóta él bennem is az összevetésnek ez a lehe­tősége, írtam is róla. Rokon vonások. - 1992. november 10. - Ma haj­nalra alighanem fagyott, bár itt, az én tartózkodási helyemen, harminc mé­ternyinél is magasabbra a talajtól, en­nek nyoma sincs, csupán csípős idő járja. A muskátlikon még friss bim­bók. Egész nap értelmetlen irkálás, ebből eredően épp ennyire fárasztó is. Végül szinte megkönnyebbülten tépem apróra, és húzom le utána a vizet. Egynapi munkám oda. Illetve ez a nap is. 1992. november 11. - írom te­lis-teli ezeket a lapokat, még igyek­szem is körmönfontan fogalmazni, mintha csak a háború elé szeretnék Ivana Mijatovic: Blue, blue boy (aquatinta) Magyar Szó 1992. november 21szombat Nem mondanám ünneprontónak a belgrádi „Književne Novine” Andric-számának azt a múltat idéző írását, amelyben a későbbi Nobel-díjas szerzőt kioktatva uta­sítja rendre ötven év előtt az ügyeletes irodalomkritika hangadó egyénisége, Velibor Gligoric. Mára inkább mo­solyt keltő a kifogás, hogy 1937-ben valaki még a múltat éb­­resztgeti, s nem a maga koráról ír, amely sokkal érdekesebb és izgalmasabb még Boszniában is. Addigra ugyanis már megjelent Andric kisregénye Alija Djerzelezről, amely a magyar olvasót Tamási Áron Ábeljére emlékeztette elbűvölő mesevilágával és azzal a jel­legzetes boszniai plein air-rel, amelyet addig senki nem tu­dott olyan színesen élővé tenni. Ez a történet csak alapul szolgált második prózai kötetének novelláival Velibor Gli­­goriénak a fanyalgásra és elmarasztalásra, egyetlen elismerő szót is megtagadva tőle. Gligoric szavának abban az időben döntő súlya volt. Nemcsak azért, mert a Szerb Tudományos Akadémiának volt éppen az elnöke, hanem azért is, mert az egyre erősö­dő baloldali irodalomnak szálláscsinálóját kellett látni ben­ne. S­­ kizárólag ebből a korszerűnek tűnő szempontból ítélte meg a novellák szerzőjét. Egyelőre ugyan csak az idő­szerűtlenséget hiányolva írásaiban, de a baloldalnak már az­zal a harcos attitűdjével, alig négy évvel az egész uralmi rendszer kibontakozása előtt, úgyhogy kritikájának bélyege sokáig rajta maradt a szerzőn. Olyannyira, hogy az ötvenes évek­ben kán, amikor a nyugati világ óriási érdeklődéssel tekintett a Moszkva részéről hitszegőknek megbüntetett Ju­goszláviára, jól meg kellett az illetékeseknek gondolnia, fel­terjesszék-e Andricot is jelöltnek a No­bel-díjra Krleža és Os­kar Davico mellett. Ma ezen a megoldáson csak mosolyog az ember, mint ahogy a Nobel-díj bizottsága befolyásolhatatlan fö­lénnyel hozta meg a döntését. Krleža hangsúlyozott euró­paiságát azzal hárítva el, hogy Európa ismerősen nagy he­lyet kapott a világirodalomban, míg a legendás Boszniát a maga egzotiku­mával, s egy világháborút kirobbantó harcos magatartásával közelebbről nem ismeri senki. Hogy a JKP jelölt­jéről, Davicóról mit mondtak, nem tudható. Persze, így is boldogan kellett tudomásul venni, hogy 1961-ben egy jugoszláv író kapott helyet a világiro­dalomnak ezen az előkelően magas polcán, ha mindjárt istenhívő katoli­kus is az az író. Gligorie kritikájáról már nem beszélt senki, sőt ő maga is lelkesen megtapsolta az illusztris szerzőt. Mert akkor már mindenki igyekezett elfelejteni kifogásait, me­lyeknek hatása érvénytelenné vált a múló időben. A veszélyt is, amelytől Andric példájával az egész szerbhor­­vát irodalmat féltette a marxista kriti­kus, mert „inkább meghalnak múltat idéző hattyúdalukkal a költészet rég elhagyott taván, amely fölé a nyugo­dalmasan csillagos ég feszül, mintsem a valóságot méltatnák figyelemre.” Az elmarasztaló kritika persze Baudelaire költészetének sem ártott a Petőfit ócsároló Zerffyt is elfelejtették, s így költészetének csillaga máig zavar­talan fénnyel ragyogja be a magyar vi­lágot, mint tragikus történelmével Boszniái Andrié csillaga. HERCEG János Nap mint nap belőlük paravánt állítani. Ahol épp nem lángol, ott forrong a volt ország: Bosznia-Hercegovina után mára Macedónia, és per­sze, Kosovo, ismét. És elveszett a megoldás titói kulcsa, letévedt a világ a csontvázakra épített titói útról. „Tito elvtárs, esküvel fo­gadjuk,­­hogy utadat soha el nem hagyjuk!” - egy alkalommal a szükség úgy kívánta, hogy magyarítsam e gajdolás szövegét. Ám most újabb csontvázakra épülnek az újabb eszmei utak, minden valószínűség szerint a Balkánon fog kialakulni a világ legbonyo­lultabb ideológiai úthálózata. A hagyományok és a szokásjog is­merete nélkül errefelé egy tapodtat sem érdemes mozdulni. Az ENSZ meddő próbálkozásai a kéksisakosoknak azokkal a szaka­dozott kötelékeivel! Rosszkedvünk tele közelget ismét, bár a reggeli eső után déltájban kisüt a nap. 1992. november 12. - Naphosszat eső. Délelőtt lámpa­fénynél - oly sötét a borulat - olvasom részleteiben Szokott-e ősz lenni Paraguayban? c. elég régi regényemet. Amit másként ír­nék benne, azt ma már nem tudnám megírni. Ez így létezik. Délben hetek múltán először a Forum Könyvkiadóban. Papírt tesznek elém, írjam alá a fenti regény leendő kiadásával kapcso­latban. 26-án Szegedre is el kell mennem. Le kell tennem arról, hogy 27-én Gunarasban legyek. A kiadóban egy paksamétát kapok (valószínűleg fordítani a Hídba - el is felejtem megkérdezni: talán Bori I. küldi) Ivó Andrié Népszövetség-beli tevékenységének magyar, sőt magyar kisebbségi vonatkozásairól. Jelentések, a lábjegyzetek hihetetlen tömegével. Megrettenek tőle: miként fogom én ezt megcsinálni? Ám nem árt parolázni azzal a történelemmel, amely ismételten kitörte a nyakunkat, és felületesen beleolvasva látom, ma is ugyanazok az árnyak kísértenek. De csak árnyak: íróként úgyis egyedül vagyok a papírral, költőként meg a ceruzával. A kicsi fordító pedig rúgkapál ben­nem, tiltakozik, ki az ördög szeret idegen szövegekben bogarász­ni, és megkísérelni értelmezni azt, aminek idegen és értelmetlen indulat az alapja. 1992. november 13. - Délben napsütötte, falusias, csípős levegő, valahonnan kutyaugatás. Már csak a kakaskukorékolás­nak vagyunk híjával ahhoz, hogy kibontsuk és világra járjuk ke­let-európai létünk chagalli batyuját. Jobb azonban így, ha nem vagyunk tudatában (tartalmának ismeretlenségéből eredően), hogy érdemesebb lenne talán elhajítani a poggyászunkat. A kér­dés kétségtelenül fönnáll, hogy mi lenne a helyesebb: újra vagy épp legelői­ől kezdeni. A művészetek vonatkozásában a gyöke­resen elölről való kezdés pártján vagyok, különben sohasem sza­badulhatunk az ideológiai terhektől: az „ellenideológia” is teher, mert a farkánál fogva vonszolja maga után az előbbit, kicsinyes­ségeivel, korlátaival együtt: így egyek. Végül is komikus lesz va­lami elhanyagolhatóval hadakozni. Valahol úgyis létezik (adva van) a magyar szavak egymás mellé sorakoztatásának lehetséges új módszere, csak kitartóan kell a papír fölött tartani a tollat és mozgatni”, tudta már J. Renard. Az nem létezik, hogy kizárólag csak épp magyarul ne lehessen tudni semmit. 1992. november 14. - De. 11-kor olvasó telefonhívása a Telepről. Életemnek talán tizedét magam is a Telepen töltöttem. Egy-két regényemben benne lehet vékony, fölismerhetetlen sáv­ként. Ennyire futotta. Dr. J. G. vitacikke: Kisebbségi könyvkiadás a leendő hazai kapitalizmusban, „állami dotáció nélkül”. Számos könyv írója­ és fordítójaként tudom, mennyire ke­serves volt ez a szerzőre nézve állami dotációval is. Írótársadal­munkat épp a „dotáció”-t adóknak és kapóknak sikerült kiskorú­­sítaniuk. A jugoszláviai magyar író - ha még egyáltalán van ilyen - a maga minimális tiszteletdíját leső kisemberré degradálódott, hivatalosan. És ez nagy tetszést is váltott ki a szocialista közélet­be. És hogy most mi lesz a „kapitalizmus”-ban? Várhatóan előbb­­utóbb véget fog érni a kommunisták uralma. 1992. november 15. - Lombhullás. Az utcai hársak már rég csupaszok. Amiről azt gondolom, hogy fekete juhar, az is mind csupasz. Amy ismét Szegeden. Hiányzik. Pedig még elevenen él bennem Ginsbergtől ez a strófa: akik cigarettára gyújtottak a marhavagonokban a marhavagonokban a marhavagonokban zö­­työgve a havon át a nagypapa éjszakában a magányos farmok felé” - és nincs mást mondanom, mint hogy magam vagyok a nagypapa, és előttem üres határ, fátlan, farmtalan. Ez maradt. A szocializmus futóbolondjai voltunk, ebben biztos vagyok, de már ötvenéves koromban. Ginsberg meg lehet már vagy 63. Ha sze­rencsénk lesz, a szocializmus nem fogja ilyen idős koromig ki­húzni. BRASNYÓ István 1992. november 9. - Dél körül telefonhívás a Topolyai Népkönyv­tárból: Moholym­aroson fiókot létesí­tenek, annak a megnyitóján kellene ott lennem, valamikor a hónap vé­gén. Hadilábon állok az ünnepségek­kel, ám a topolyai könyvtárnak ma­gam is tagja voltam 35-40 évvel ez­előtt, emellett pedig a szülőfalumról van szó. Este az МТУ-2-n Siflis Zoltán Temetetlen halottaink c. videofilmjé­­nek második része (a film a Topolyai Videotáborban készült). Kísérlet an­nak a tehernek a körvonalazására, amelyet, mióta vagyunk, azóta is ci­pelnünk kell. Érdekes, a hivatalos politika még mindig azt állítja: nem voltak megtorlások, vagyis nem igaz, hogy voltak. Ugyanakkor minden it­teni magyar nemzetiségű állampol­gár tudja, hogy nagyon is voltak.

Next