Magyar Szó, 1993. május (50. évfolyam, 116-144. szám)
1993-04-30 -1993-05-03 / 116. szám
A vasárnapi népszavazási menetelével elmaradt a földrengés Oroszországban. Borisz Jelcin győzött, de nem olyan fölényesen, hogy egy időre elnémította, megbénította volna ellenfeleit, s nem voksoltak rá anynyian, hogy nyílt harcba bocsátkozhasson a birodalom feltámasztásáról álmodozók, a megbukott rezsim haszonélvezőinek népes táborával, az önmagukat nemzeti, hazafias erőknek nevezők csoportjával, amelynek tagjai valójában soviniszták, rasszisták. Az elnök bizalmat kapott A világ is fellélegezhet egyelőre. Ha Jelcintől polgártársai megvonták volna a bizalmat, az előbbi csoportba tartozóak feltehetően még puccs végrehajtásától sem riadtak volna vissza, s nem kell élénk fantázia annak elképzelésére, mi jellemezte volna a hatalomra kerülőket, kezdődne azzal a jelszóval, hogy létükben veszélyeztetve vannak az ország határain kívül rekedt oroszok, akiknek különben is alapvető joguk egy államban élni, természetesen az észtekkel, lettekkel, üzbégekkel, tádzsikokkal, ukránokkal és a többiekkel együtt... S félre az olyan badarságokkal, mint amilyen a reformpolitika, piacgazdálkodás, sajtószabadság, ez mind a kozmopoliták, szabadkőművesek, a gyökértelenek, hazafiatlanok, a Nyugat bérenceinek maszlagai, hogy Oroszország anyácskát térdre kényszeríthessék, kifoszthassák, olyan dicsék a hagyományaink, nem kell szégyellnünk őket, csak ápolni, s ismét gazdagok és boldogok leszünk. A reformra szavaztak Sajnálatukra az oroszok többsége az újra, a reformra szavazott. A cárok századokig tartó uralma, a 70 esztendős vörös önkényuralmi rezsim után nem egyszerű a szokások, a gondolkodásmód megváltoztatása. A századunk egyik legkiválóbb szatirikusaként számon tartott Vlagyimir Vojnovics, aki az egykori Szovjetunióban sikerszerző és közellenség volt egy személyben, s 1980- ban a KGB zaklatása miatt emigrációba kényszerült, azt írta, hogy „a szovjet rendszer ugyan összeomlott, de a szovjet ember maradt, továbbra is szovjet módra él és cselekszik”. A szabadpiac bevezetése reménységgel tölti el, s azt hiszi, hogy pillanatokon belül milliomos válik belőle. Csak azt nem fogja fel, hogy ha e célt el akarja érni, többé nem élhet és nem dolgozhat úgy, mint ennek előtte. Nincs visszatérés a szovjet életmódra „Ha az ember egyszer elszokott a szovjet életmódtól, nem egykönnyen tud újra visszaszokni rá, és nemigen érti, hogy miután megtörtént az átmenet a piacgazdálkodásra, miért nem áll meg a szabad taxi, ha az ember int neki, miért akarja a pincér továbbra is rábeszélni, hogy menjen másik vendéglőbe, és miért nem kap vasútjegyet, noha a vonat szinte félig üresen hagyja el az állomást. Mindenütt teljes a fejetlenség, a méla undor, az emberekből hiányzik minden szeretetreméltóság, hevesen vágynak a pénz után, de legalább ennyire intenzíven viszolyognak attól, hogy megdolgozzanak érte. A vevőt, aki a pénzt hozza, ellenségként kezeli és elkergeti.” Hogy ez gyakorlatilag mit jelent, a neves író egy frissen privatizált borbélyműhelyben szerzett tapasztalatával támasztja alá. A hajvágáshoz még most is utalványra van szükség, ahogyan írta „kifizettem az utalványt és visszatérek a férfirészlegbe. A fodrászlány már befejezte ajka rúzsozását és épp a szempilláit kerítette sorra. Ebben a pillanatban bukkantam fel újra. Az utalványt, amelyet átnyújtottam, hosszasan tanulmányozta, mintegy abban a reményben, hogy hamisításon kap rajta. Aztán egy nagyot és őszintét sóhajtva átengedte helyét a székben, majd lassú mozdulatokkal bebugyolált egy lepedőbe és aprólékos gonddal összeszedte szerszámait. Végül munkához látott. Lassan, kedvetlenül dolgozott, fájdalmas és méla undorral teljes pillantásokat vetve a fejemre, amellyel foglalkoznia kellett. Lassanként engem is elfogott valami furcsa mélabú. No, jó, persze, tudom, hogy nem érek fel Sylvester Szalonéval, de azért annyira visszataszító én sem vagyok, hogy úgy nézzem rám valaki, mint valami undorító békára... A moszkvai fodrászlány is szeretne sok pénzt keresni, de az már nem jut eszébe, hogy ehhez legalább némi munkakedvet kellene mutatnia, s a vendégnek kedvet csinálnia hozzá, hogy idejöjjön vissza és ne egy másik bordélyhoz menjen. S mivel ez nem jutott eszébe, munka közben úgy viselkedett, mintha valami óriási szerencsétlenség érte volna. Mint egy jó házból való fiatal lány, akit arra kényszerítettek, hogy bordélyházba menjen. Hol itt, hol ott nyisszantott egyet, majd gyorsan és látható megkönnyebbüléssel letette a szerszámait és lekanyarította rólam a lepedőt, a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítva az iránt, hogy mi lehet a véleményem keze munkájáról.” Oroszország beteg, súlyos beteg, szétzüllöttek a nagygazdaságok, kritikus állapotba került a falu szociális infrastruktúrája. Csökkent a termelés, a megtermelt termények 40-60 százaléka megy tönkre (a burgonya és a zöldségfélék 45-60, a cukorrépa 40-45, a szemes termények 30-45 százaléka) évente. Ez kétszerese a külföldön vásárolt élelmiszermennyiségnek. A malomipari és takarmányfeldolgozás során további 20 százalék a veszteség. Egyre kevesebb gép jut az ágazatnak, a mezei munkák ideje lerövidül, minősége romlik. A növénytermesztés egyetlen ágazata sincs teljesen gépesítve. A korszerű gépek a gazdaságok fizetésképtelensége miatt nem jutnak el a falura, az ipari üzemek tönkremennek. A termelők a terményekért nem kapnak annyi pénzt, amennyi fedezné az önköltséget. Tavaly 130 feldolgozóüzem építését állították le. Az idén a hús termelése 23, a sajté 26, az édesipari termékeké 33, a növényolajoké 21, a hántolt és darált szemes terményeké 29, a feldolgozott halhúsé 16 százalékkal csökkent. A mezőgazdaságot csak példaként említettük. Ugyanolyan lesújtó a helyzet az iparban, a társadalomban elharapózott a bűnözés, a korrupció, mindent behálóz a maffia, a privatizálás ürügyén tetemes összegek kerültek magánkézbe, kialakulóban van egy új réteg, amely olyan fényűzően és parazita módon él, mint a korábbi struktúrák tagjai. Mi tehetnek Jelcinék? Mindezekkel szembe kell néznie Borisz Jelcinnek. Politikai pályafutásának kezdetén a megkérdőjelezhetetlen tekintélyek és a kettős erkölcs ellen emelt szót. Ettől kezdve arról lett híres, hogy mindig kiélezte a problémákat, akár a pártapparátus csökkentéséről, akár az élelmiszerhiányról, akár az átalakításról volt szó. Tőle származik a mondás, hogy ez utóbbi „gyümölcseit az emberek nem holnap akarják élvezni, hanem már most meg akarják kóstolni”. Nem szüntette meg az áruhiányt, de megterem- t tette az illúziót, hogy a hiány megszüntethető. Általában az embereket leginkább foglalkoztató gondok megszüntetését szorgalmi mazta: élelmiszer-ellátás, lakáshelyzet, társadalmi I igazságosság, bűnözés. Hibái közé sorolják, hogy a hűséget, az engedelmessé- I get, az udvaronc viselke- I dést értékeli, és nem a I szakmai hozzáértést. A I rendeleteket ezért aztán I úgy fogalmazzák meg, I hogy az alkotmánybíróság I kötegenként vonhatja I vissza őket. És nagyon sokan hazudnak az elnök környezetében. Visszarendeződés nem lesz Egyelőre Borisz Jelcin személye szavatolja, hogy nem lesz visszarendeződés, vagy még ennél is rosszabb. Sokan úgy vélik róla, hogy még nem döntötte el véglegesen, elsősorban demokrata-e vagy orosz. Nevével kapcsolatban is felmerül a populizmus vádja, volt pénzügyminisztere azt állítja, hogy" profi politizálás helyett amatőr, népszerűségét növelő fogásokkal próbál megélni, csak népszerű döntéseket mer meghozni, tervszerű gazdaságpolitika ma Oroszországban nem lehet népszerű, mert áldozatokat követel. Ma még nem tudni, milyen sors vár Oroszországra, megszilárdul-e a demokrácia vagy a diktatúra átka sújtja-e. Egy biztos: kimeríthetetlen nyersanyagbázisával, óriási emberanyagával nem tűnhet el a színitérről, nem fenyegeti a pusztulás veszélye, annyi századon keresztül ez az ország még mindig ugyanaz az ország maradt egy kicsit: a nagyság, a legyőzhetetlenség, az elpusztíthatatlanság hitével és makacs büszkeségével. FISCHER Jenő A VILÁG EGYELŐRE FELLÉLEGEZHET Jelcin döntetlennel // győzött Ellenfelei nem ismerik el a vereséget I VULI VSLIINYM magus utó Huszonöt éves május 1 . Éjfélkor kidobtak a vonatból. Már kezdtem megszokni, hiszen szinte percnyi pontossággal mindig éjfélkor felriasztottak álmomból és kidobtak a vonatból Milánóban, majd Lausanne-ban, végül Vallorce-ban. Mert akkor - 1968-ban - még vonattal utaztunk, és amikor megjött az első bizonytalan jóslat, hogy vonattal talán el lehet jutni a sztrájkok miatt a világtól elzárt Párizsba, vonatra ültem. Még legkevésbé zavart, hogy Milánóban kidobtak: az egész világ forrong, miért ne tudósíthatnék a milánói diákzavargásokról. Amikor mindennapos érdeklődésemre megjött az első biztató hír, ismét felkerekedtem, és a Milánó-Párizs különkocsiban továbbindultam. Lausanne-ban, a világnak ebben a nyugodt, de nagyon drága zugában már csak két napot bírtam ki, és ismét beültem egy Párizs felé induló kocsiba. Amikor a svájci-francia határállomáson ismét kidobtak, már szállodát sem volt kedvem keresni, ott aludtam a vasútállomáson, és ez volt a szerencse, mert másnap egy benzinért Svájcba járó francia taxis átvitt Franciaországba, Pontarlier-ba. Ott jártam az állomásra „gyönyörködni” abban, hogyan zárták el a közlekedést a francia vasutasok, hogy még nekik is napokba tellett, amíg eltolták az útból a vágányokat elzáró vagonokat. Végül aztán az első vonattal eljutottam Párizsba. Addig ott már minden eldőlt. A munkások felvették a munkát, és már csak a Sorbonne-t és az Odéont tartották megszállva az éjjel-nappal vitatkozó fiatalok. Azt azonban már ott éltem meg, hogy először maguk a fiatalok az Odéonból kiűzték a „katangaiakat”, a mozgalomnak azt a szárnyát, amely eltökélte, hogy erőszakkal megvédi az épületet, és utána már csak napok kérdése volt, hogy az Odéon és a Sorbonne a rendőrség kezére kerüljön. Míg végigizgultam a kétfordulós választási kampányt, amelyen bevált jóslatom, az általános várakozással szemben, hogy a második világháború utáni évek legnagyobb forradalmi megmozdulása a baloldal nagy előretörését hozza, a baloldal súlyos vereséget szenvedett. Most zárult az a korszak, amelynek indítója volt a franciaországi, elsősorban párizsi megmozdulás. Az ugyanis csak egy része volt egy világméretű forrongásnak, és csak a „vigyázó szemetek Párizsra vessétek” szemlélet állította előtérbe Párizst, meg az, hogy Franciaország mutatta meg a legvilágosabban annak a felfogásnak a tarthatatlanságát, hogy napjainkban a fejlett országok már nem válhatnak forradalmi események színhelyévé. A forrongás hajtóereje a fogyasztói társadalommal szembeforduló fiatalságnak, elsősorban az akkor először politikai erőként fellépő egyetemistáknak - hiszen bármelyik francia vidéki egyetemi városnak több egyetemistája volt, mint Londonnak munkája Marx korában - és a divatszerűen marxistává lett értelmiségnek az a meggyőződése volt, hogy az addig elfogadhatónak tartott társadalom elviselhetetlenné vált. Ebbe a forrongásba azonban sok minden belefért. Azzal a meggyőződéssel, hogy a szocializmus megújítható annyira, hogy a szocialista országok pótolják a lemaradást, az emberarcú szocializmust óhajtó csehszlovákoktól a vietnami háború ellen tüntető amerikai fiatalokon és az egész társadalommal szembeforduló hippiken át addig, hogy valamennyi nyugat-európai országban fegyveres harc kezdődött. A „megtiltani tilos” és „légy realista követeld a lehetetlent” jelszóval egeket rohamozó nekilendülést azonban nem követte elugrás. De Gaule normálisnak vette volna, hogy az országot megbénító sztrájkok, egymillió ember tüntetése után, Párizs szellemében a baloldal átveszi a hatalmat, és csak akkor szánta rá magát határozott fellépésre, amikor látta, hogy a baloldal erre nem képes. Másutt erőszak fojtotta el a megmozdulásokat. A szocializmus megújhodásának utolsó reményét Csehszlovákiában eltaposták a szovjet tankok. A diákokat szétverték elsőként még 1968 márciusában Varsóban a „felháborodott polgárok” és utolsóként 1968 októberében Mexikóvárosban, ahol több mint 500 tüntető fiatalt megöltek az orvlövészek. A baloldal politikai pártjai csak akkor próbálták hasznosítani ezt a helyzetet, amikor az inga már közeledett ahhoz a ponthoz, ahonnan már megindul visszafelé. 1971- ben Mitterrand létrehozta a Szocialista Pártot, amely célul tűzte ki, hogy baloldali összefogással hatalomra kerül. Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártjai pedig megteremtették az eurokommunizmus irányzatot, amely lehetővé tette, hogy Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában a kommunisták a kormánykoalíció részeivé váljanak, Franciaország pedig kommunista minisztereket kapjon. Ezzel az inga el is jutott legtávolabbi pontjára. És akkor indult vissza, amikor kiderült, hogy a baloldali, kommunista támogatással dolgozó kormányok sem tehetnek mást, mint hogy átveszik Reagan neokonzervatív gazdaságpolitikáját. Az inga napjainkban ért mélypontjára. A szovjet rendszer szétesése csapást mért a nyugat- európai baloldalra is. Kétségessé vált, hogy lehet-e egyáltalán egy másfajta társadalmat teremteni. Elbizonytalanodtak, szétestek, jelentéktelenné váltak az addig olyan erős kommunista pártok és a francia szocialisták nemrégiben elszenvedett katasztrofális választási vereségével a folyamat lezárult. Mit hoz a következő huszonöt év? Az optimisták szerint az emberiségből sohasem vesz ki az, hogy szüksége van a lelkesedés, az egeket rohamozás korszakaira. 1968-69-ben ez az egeket rohamozás a fogyasztói társadalmat fenyegette, annyira megkérdőjelezve annak értékeit, hogy nem tekinthette magát értelmiséginek, aki nem tagadta ezt a rendszert. Húsz évre rá, 1988-89-ben ez az egeket rohamozás elsöpörte a „reális szocializmus” világát. A következő rohamig szükséges húsz évből már négy-öt elmúlt, és már sejthető, hogy a visszavágás még keményebb lesz: 1968 után a baloldal csak nem tudta kihasználni a helyzetet, 1989 után azonban a győztesek már a győzelemmel nem tudtak mit kezdeni, bebizonyítva, hogy Kelet- Európát a bolsevik rendszer megdöntése után sem tudják a fejlettek közé emelni, tehát az egeket rohamozás következő korszaka ismét a most abszolút győztesnek tűnő rendszer ellen fordul. A pesszimisták szerint a forradalmak korszaka kétszáz évig - a francia forradalomtól 1989-ig - tartott az emberiség történelmében, és ebben a korszakban a liberálisok és kommunisták egyformán hittek az észben és a tudományban, az iparban és a technikában, most e korszak lezárult, hogy a tespedés és az irracionális őrültségek korszaka köszöntsön be. A kettő között vannak az ingamozgás hívei, akik szerint a mostani húszéves időszak végéig hátramaradó 15 év alatt az inga tovább megy jobbra, a fasizmus felé, abban az értelemben, ahogy annak fogalmát Bibó István meghatározta: „A fasizmus gyökerei mindig ott vannak, ahol bármilyen ok miatt, bármiféle megrázkódtatás során, bármiféle tévképzet folytán a nemzet ügye és a szabadság ügye szembekerülnek egymással.” Szomorkás a hangulatunk, amikor 1968-ra gondolunk. Nemcsak azért, mert fiatalságunk jut eszünkbe, hanem azért is, mert az egeket rohamozás akkor kiábrándulásba, a következő, 1989. évi lelkesedése pedig csalódásba csapott át. BÁLINT István