Magyar Szó, 1995. június (52. évfolyam, 125-149. szám)
1995-06-01 / 125. szám
2 KÜLPOLITIKA Vannak korszakok, amikor egyetlen kérdés olyan fontos helyet kap a köztudat formálásában, hogy szinte mindenki foglalkozik vele. Napjainkban mindinkább ilyen kérdés lesz a kisebbségek problémája, az emberek és nemzetek egyenjogúságának az a problémája, amely abból ered, hogy valamely embercsoport számbeli kisebbségben él egy nagyobb közösségben. Nem vitás, hogy ez a jelenség a nagy táradalmi fordulat és a hidegháború megszűnése utáni korszak egyik fontos jellegzetessége. Magyarázatának lényeges eleme ugyanis, hogy a kommunista-bolsevik ideológia helyébe lépő nacionalizmus a többség és kisebbség számára egyformán kiélezte ezt a kérdést, így aztán a kisebbség kérdése a többségben lévő nemzeteknél vagy úgy vetődik fel az elvakultaknál, mint zavaró elem - szélsőges esetekben addig menően, hogy bátorkodnak az etnikai tisztogatást hirdetni, vagyis azt vallani, hogy a nemzetek nem élhetnek egymás mellett - vagy mint a józanul gondolkodóknál - olyan kérdés, amelynek megoldása nélkül sem demokrácia, sem zavartalan fejlődés nem lehetséges. A kisebbségben élőknél a probléma a hétköznapok szerves tartozékává, végletes esetben létkérdéssé, de legjobb esetben is a társadalomban való elhelyezkedés problémájává válik. A kérdésnek a mindennapokra gyakorolt hatásával magyarázható, hogy ezzel a kérdéssel annyit foglalkoznak a politikusok és a pártvezérek (mert számukra ez a hatalom megszerzésének és megtartásának stratégiai és taktikai kérdése), a biztonsági szakemberek (mert ők tudják, hogy Európába szó sem lehet biztonságról e kérdés megoldása nélkül), a jogászok (mert rájuk vár a megoldások kimunkálása) és ki tudná még felsorolni a társadalmi élet hány részfeladatával foglalkozó ember. A mindebből eredő szükségletet szem előtt tartva készült el Bozóki Antalnak a Családi Kör kiadásában, a Soros Alapítvány támogatásával megjelent valóban hézagpótló könyve. Ahogy Varga László az előszóban írja: „Ez teszi ezt a könyvet hasznossá, sőt szerfölött szükségessé. Biztos támpontja lehet a tudatformálásnak, kézikönyve az állhatatos, fogékony, kitárulkozó, segítőtársvonzó politikai küzdelmek stratégiai és filigrán taktikai kimunkálásának, meg, de nem utolsósorban, semlegesítheti a voluntarista nekibuzdulást, az oktalan licitálást, a sötétben való tapogatózást, a szűkkeblű kizárólagosságot, végső soron a nemzeti ügyek ürügyén való felelőtlen játszadozást”. És a könyv értékének és jelentőségének a kidomborítására már itt a bevezetőben tegyük hozzá: teszi mindezt úgy, hogy rekordot állít fel a vajdasági magyar könyvkiadásban - de ezzel állhatja a versenyt rangosabb könyvkiadásokkal is —, a szerző által készített összefoglaló áttekintés-kommentár 1995. április 12-i keretezést visel, vagyis a könyv ennek megírásától számítva alig több mint egy hónap múlva már a piacon volt, és tartalmazza az alig két hónappal ezelőtt aláírt magyarszlovák alapszerződést is. Bozóki nem egy íróasztal mögött trónoló jogtudós, aki megelégszik az okmányok összegyűjtésével. Pedig maga az okmánygyűjtemény elkészítése hihetetlenül nagy munka lett volna. Csak aki próbálta, tudja, milyen nehéz innen Újvidékről akár magyar fordításban megszerezni, akár szerb nyelven beszerezni és lefordítani ezeket az okmányokat olyan körülmények között, amikor apróbb dolgok beszerzése is gondot okozhat. Hogy ez milyen nehéz feladat, azt illusztrálja a könyv egyetlen mulasztása is. Bozóki a belgrádi Jogi Kar kiadványából fordította az Európa Tanácsnak ezekben a napokban annyit vitatott 1201-es ajánlását. A szerb nyelvű kiadvány viszont ismeretlen okokból az említett ajánlással egyidejűleg elfogadott közgyűlési jegyzőkönyvet hozza az 1201-es ajánlás néven, és így aki onnan vagy ennek alapján Bozóki könyvéből olvassa, sehogyan sem érti, mit lehet itt annyit vitázni, amikor ebben az ajánlásban nincs is semmi. Egyszóval: nagy munka és szép eredmény lett volna már az is, ha a könyv egy helyen összegyűjtve tartalmazta volna mindazokat az okmányokat, amelyek ezt az anyagot magukba foglalják, tehát amelyekre a mindennapi harcban hivatkozni lehet, vagy a további munkálkodás, elmélkedés irányát meghatározzák. Bozókiban azonban több alkotószenvedély rejlik, semhogy ennyivel megelégedett volna. így lesz a könyv jelentős értéke az, amit Bozóki az okmánygyűjtemény elé írt. Ez ugyanis nemcsak a kérdés történetéről, mai állásáról ad remek összefoglalást, hanem utal mindazokra a izgató vagy éppen kínzó kérdésekre is, amelyeket a nemzetközi közösségnek, sőt mindannyiunknak ezzel kapcsolatban meg kell oldanunk. Persze nem a napi politika határát súroló kérdésekre.Ezért éppen hogy csak érinti az önrendelkezéssel kapcsolatos dilemmát vagy nem is foglalkozik Szerbia alkotmányának a kisebbségvédelem szempontjából is legfontosabb rendelkezésével, mely szerint Szerbia nem a szerb nép, hanem valamennyi polgár állama, még csak nem is idézi ezt a rendelkezést.) Inkább azokra a kérdésekre, amelyeket a továbbiakban a kisebbségek helyzetének kielégítő rendezése érdekében meg kell oldani. Visszapillantást tesz arra, hogyan oldódtak meg egyes kérdések - például hogyan diadalmaskodott a felfogás, hogy a kisebbségek helyzete nem lehet belügy. De még többet foglalkozik a megválaszolatlanul hagyott kérdésekkel. Érvényes-e a versailles-i- trianoni békeszerződésekhez csatolt kisebbségvédelem.Ezeknek a rendelkezéseknek még Jugoszlávia esetében is lehet jelentőségük, főleg ott az utalás, hogy a kisebbségvédelmet az tette szükségessé, hogy „a Szerb Királyság nagy területekkel növekedett”, de Romániát például kötelezik az autonómiára.) Kötelezőek-e és mennyiben kötelezőek a nemzetközi rendelkezések? Elég védelmet biztosítanak-e stb. Különösen jelentős hozzászólása e kérdéskör egyik legtöbbet vitatott részéhez, az egyéni és kollektív jogok problematikájához. AZ OKMÁNYOK Bozóki bevezetője segítséget nyújt a közölt okmányokban való eligazodáshoz is. (Például, aki tudni akarja, hogy a nemzetközi közösség hol foglalta össze legteljesebben a kisebbségek jogait, azzal Bozóki közli: az 1990. évi koppenhágai okmányban.) A könyv háromnegyedét azonban maguk az okmányok adják. (Mellettük ott van Varga László már említett előszaván és Bozóki — szerintünk önálló értékű és nagyjelentőségű tanulmányán kívül még a kérdés kronológiája, az irodalom és a rövidítések jegyzéke, a szerb és angol nyelvű rövid összefoglaló.Ezen belül a legterjedelmesebb a nemzetközi közösség - az ENSZ és Európa - által elfogadott okmányok gyűjteménye. Ezek az okmányok képet adnak arról, hogyan fejlődik a nemzetközi közösség hozzáállása, hogy minden ember jogának védelme keretében mind teljesebben érvényesüljön az a hozzáállás, amit az Európa Tanács keretmegállapodása így fogalmazott meg: „egy pluralista és valóban demokratikus társadalomnak nemcsak tiszteletben kell tartania minden, nemzeti kisebbséghez tartozó személy etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitását, de megfelelő feltételeket is kell teremtenie számára, hogy kifejezhesse, megőrizhesse és fejleszthesse ezt az identitást”. A nemzetközi okmányok mellett ott vannak az államköziek - az említett magyar-szlovák alapszerződés - és a nemzetiek. Közülük legteljesebb és minden idevonatkozó kérdéssel kapcsolatban nélkülözhetetlen a jugoszláv jogszabályok ismertetése. Mellettük azonban ott van két horvátországi okmány - amelyeket gyakran meg kell majd nézni Krajina helyzetének rendezésével és a jugoszláviai polgárháborúkkal kapcsolatban - és Magyarország meg Szlovénia törvénye a kisebbségek jogairól, még konkrétabban önkormányzatokról, amelyek nélkülözhetetlenek, valahányszor az autonómiáról és egyéb gyakorlati megoldásokról esik szó. BÁLINT István A kisebbségvédelem szolgálatában Bozóki Antal: Kisebbségi jogok AZ IZGATÓ KÉRDÉSEK Magyar Szó Tárgyalások Athénnel csak a határzárlat feloldása után Gligorov macedón elnök kabinetjének közleménye (Szkopjei tudósítónktól) Arra a hírre, hogy Macedónia és Görögország tíz napon belül közvetlen tárgyalásokat kezd a két ország viszályának rendezéséről, miután a görögök megszüntetik az embargót, a macedónok pedig megváltoztatják zászlójukat, a macedón köztársasági elnök kabinetje közleményt adott ki, amely megerősíti Gligorov és Macedónia tárgyalási szándékát, viszont azt is közli, hogy Vance és Nimetz közvetítőknek Rómában azt is nyomatékosan megmondta, hogy az embargó árnyékában Macedónia nem tárgyal. Ha ezt a közvetítők netán félreértették volna, akkor csak sajnálatát fejezheti ki. PAPULIASZ VÁDASKODIK Karolosz Papuliasz az Interpolra, a CIA-ra és az amerikai katonai hírszerzésre hivatkozva azzal vádolta meg Macedóniát, hogy a kumanovói és a krivolaki kaszárnyák körzetében heroinfeldolgozó üzemeket tart fenn, ahol a macedón vegyipari szakemberek irányításával nagy mennyiségű heroint állítanak elő, és ennek egyharmadát Görögországban értékesítik. A macedón kormány képviselője kijelentette, hogy minden ez iránt érdeklődő újságíró megtekintheti a laktanyák területét. Ugyanakkor dr. Joncsevszki, a belügyminisztérium kábítószerosztályának vezetője azt mondta, hogy az Interpol az érintett ország belügyminisztériumának beleegyezése nélkül ilyen jelentést nem ad ki. SULEJMANI SZABADLÁBON A tetovói városi bíróság által méltánytalanul magas összegben megszabott óvadék miatt dr. Fadil Sulejmani ügyvédje kérelemmel fordult a szkopjei kerületi bírósághoz, hogy csökkentse az összeget. A két és fél évre elítélt albán egyetemi tanár fellebbezett az ítélet ellen, és családja felajánlott 50 000 márkát, hogy a másodfokú tárgyalásig szabadlábon lehessen. Az összeget azonban a tetovói bíróság 200 000 márkában állapította meg. A kerületi bíróság jóváhagyta az ügyvéd kérelmét és felére csökkentette az összeget. Sulejmani felesége kedden befizette a 100 000 márkát, letétbe tette férje útlevelét, és Sulejmani a délutáni órákban kiszabadult. SZEGEDI Mária 1995. június 1., csütörtök A FREEDOM HOUSE JELENTÉSE UTÁN (2.) A sajtószabadság és a sajtó A következményeket illetően egyébként aligha lényegesek a pontos számadatok. A lényeg sajnos ez: Magyarország ,A sajtószabadság világtérképe” (The Map of Press Freedom) címet viselő hatalmas poszteren más, sötétebb árnyalattal lesz látható ezentúl. Ugyanolyan tónusban, mint például Bulgária, Szlovákia, Románia vagy Ukrajna, mint Banglades, Dahomey, Kenya, Libanon vagy Malawi. Ez a térkép sok helyütt megtalálható a szabad világban, újságok szerkesztőségeiben, televízióstúdiókban, politikusok dolgozószobáiban, kereskedelmi és befektetőtársaságok irodáinak falán. Aki ránéz - legyen az illető újságíró vagy külügyi tanácsadó, szenátor vagy autógyáros, bankember vagy éppen a NATO tábornoka -, Magyarországot ugyanolyan félsötétnek fogja látni ezentúl, mint Malit és Kirgíziát. Olyan országok, mint Argentína, Bolívia, Botswana, Jamaica vagy Litvánia, a szabadság világos színével vannak jelölve ezen a térképen. Azzal, amelyikkel korábban Magyarország is volt. Az Antall-kormány idején. Akkor például, amikor 1990 nyarán a magyar újságírók nemzetközi vizsgálatot kezdeményeztek elnyomatásuk miatt. A „Magyar Nemzetügy” kapcsán. Most, úgy tűnik, minden rendben. A nagyvilág 1991-ben is szabadnak minősítette a magyar sajtót, miközben idehaza zsúfolt termekben, jupiterlámpák és tévékamerák özönében olvasták föl lázas hangú szónokok, hogy: „demokrácia akkor lesz, ha a sajtó szabadságát nem korlátozza állami monopólium, sem államtól függő bankok pénzügyi túlsúlya...”. A Freedom House jelentése szerint a helyzet mára 5 ponttal rosszabbodott e téren is. Ideje volna hát nekilátni egy újabb, az egykorinál harcosabb szövegű Charta megfogalmazásához. Mert a dolog úgy áll, kedves Konrád György, hogy Magyarországon immár nem csupán a könnyű drogok használata, hanem a sajtó szabadsága is korlátozott... 1992-ben, amikor még a szabad országok között szerepeltünk a térképen, ilyen szövegű nyilatkozatot adott ki a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége: „A kormány gazdasági és politikai nyomással növelni akarja az állami részvételt a nyomtatott sajtóban...Az összehangolt pártkampányok aláássák a nyilvánosság alkotmányos intézményrendszerét...A megfélemlítő kampányok szervezői a múltból túlságosan is jól ismert eszközök bevezetésével az egész társadalmat akarják megfélemlíteni”. Most, hogy Magyarország lesüllyedt a részben szabad sajtójú országok közé, sokan türelmetlenül várják a MÚOSZ újabb kiáltványát. Ha késik, bizonyára az lehet az oka, hogy nem könnyű fölülmúlni a ’92-es hangütés drámaiságát. Talán hasonló okból hallgat a Magyar Köztársaság elnöke, a sajtószabadság régi bajnoka is. Aki a miniszterelnöki előterjesztések aláírásának sorozatos megtagadásával 1992-ben a „sajtó hőse” nevet kapta a sajtótól. Aki 1993 novemberében ilyeneket nyilatkozott a La Stampa című olasz lapnak: „A rádió és a televízió, valamint az MTI a kormány szócsöve..A Az ellenzék nem tud a néphez szólni, és ez súlyos, mindenekelőtt a választás előtti időszakban... A kormányon levő konzervatív párttal ellenkező minden hangot elnémítottak... Magyarországon jobboldali veszély van...”. Mindez efféle címek alatt volt olvasható: „Újra cenzúráznak - Európa segíts! - elnyomott lapok és ellenséges televízió - Az információ rab, mint a kommunista időkben”. A magyar sajtó helyzetét ekkor még szabadnak ítélték a nagyvilágban. Ma csak részben ítélik annak. Mit nyilatkozik most Göncz Árpád? De legyünk méltányosabbak, hisz talán csak elragadta a hév annak idején vagy kiforgatták szavai értelmét. Menjünk vissza ’92 júliusába. Akkor, nyilván kellő megfontolás után, így indokolta a miniszterelnöknek írott levelében a Magyar Televízió elnöke leváltásának s másvalaki kinevezésének megtagadását: „...alapos okkal arra lehet következtetni, hogy a személyre tett javaslat teljesítése miatt a kinevezéssel (felmentéssel) érintett szerv alapfeladatainak ellátására... képtelenné válik... megállapítható az államszervezet demokratikus működésének közvetlen és súlyos zavara, mely jelen esetben más jogköröm gyakorlásával nem hárítható el.” Most, hogy a magyar sajtó immár nem minősül szabadnak, nem következtet alapos okkal arra, hogy megállapítható az államszervezet működésének súlyos zavara? 1992 novemberében még hivatása magaslatán állt. Aznap ezt írta a miniszterelnöknek: „Az alkotmány feladatommá teszi a demokratikus jogok - köztük a sajtószabadság joga - feletti őrködést. Ezért mindig arra törekedtem, hogy a szabad véleménynyilvánításnak, a közérdekű adatok megismerésének és terjesztésének joga maradéktalanul érvényesüljön.” Én azt hiszem, most jött el az államfőnk ideje. Baj van a sajtószabadsággal. Szólnia, cselekednie kellene! Mint a régi szép időkben. Most igazi oka volna rá, így, hogy hallgat, még az a látszat keletkezhet, hogy az egykori harcos fellépése nem a sajtószabadság, hanem bizonyos politikai érdekcsoportok védelmét szolgálta. Ha újra a régi harcosként lépne a porondra, azokat is nehéz helyzetbe hozná, akik azt suttogják (s a Nagy „Sándorom”-hoz írt és szerencsétlen módon nyilvvnosságra került legutóbbi levele valóban igen kellemetlen e tekintetben, hogy már mindenre hajlandó azért, hogy az MSZP újraválassza. A sajtószabadság érdekében való föllépés garantáltan rontaná ennek esélyeit, tehát bizonyosan oszlatná a rosszindulatú vádakat is. De fordítsuk vissza a szót. A Freedom House jelentésének fényében világossá lett: az újságírók nagy többsége, a ma kormányzó egykori ellenzéki pártok a valaha mozgalom- és tüntetésszervezésig aktivizálódott hangadó értelmiségi csoportok, valamint az alkotmánysértésekig elmenő köztársasági elnök korábban egy objektíve nem létező elnyomás ellen vívtak ádáz szabadságharcot... Ma ugyanezek zokszó nélkül együtt tudnak élni a sajtószabadság valóságosan létező korlátaival. Ahogy egykor a zaj volt az, most a csönd hamis. (Vége) (Debreczeni József írása a Magyar Nemzetben) Elköltözködést fontolgatnak a macedóniai szerbek Miután a macedón kormány szóvivője közzétette, hogy a macedón kormány terrorcselekménynek minősíti a békefenntartók túszul ejtését a boszniai szerbek által, a Macedóniai Szerbek Demokratikus Pártja kinyilvánította, hogy a velük szembeni hátrányosan megkülönböztető és elnyomó politika miatt arra készülnek, hogy Szerbiába költöznek. Az amerikai kormány Macedónia megsegítését tartalmazó csomagjait és az amerikai katonák jelenlétét a volt Jugoszlávia területén szolgalelkűségnek nevezik, a boszniai szerbek harcát igazságosnak és végső elkeseredésükben tett lépésnek minősítik. Sz. M.