Magyar Szó, 1996. szeptember (53. évfolyam, 207-231. szám)
1996-09-01 / 207. szám
1996. szeptember 1., vasárnap Annak alapján, ami a Zvornik melletti Mahála faluban történt, s abból ítélve, hogy mindegyik entitásban a legképtelenebb akadályokat gördítik a mozgás- és sajtószabadság elé, másra nemigen lehet következtetni, mint hogy ezúttal is a nemzeti pártok szerzik meg a szavazatok többségét, megcáfolva azokat a nemzetközi törekvéseket és a meglehetősen gyenge belső erőket, amelyek a polgári államért kardoskodnak. Két hét múlva Boszniában, sajnos, megismétlődik a háború előtti választások eredménye, s ez arról fog tanúskodni, hogy az átélt szörnyűségek tovább táplálják a kölcsönös bizalmatlanságot, sőt - az irányított propaganda segédletével - fokozzák is azt. Ezúttal nem is az a lényeg, hogy a Mahala faluba hazatérő muzulmán menekültek vagy a jól felfegyverzett szerb rendőrség használta-e a fegyverét, hanem maga a jelenség, az összetűzés ténye, amely újfent arra utal, hogy a menekültek és az elüldözöttek százezrei a vállalt kötelezettségek ellenére sem térhetnek vissza otthonukba, az egyik etnikumhoz tartozók nem érezhetik magukat biztonságban a másik entitás területén. S ez a lényeg, aminek a jelentőségét nemcsak a boszniai szerbek értették meg, hanem, mondjuk, Szarajevóban a muzulmánok, Mostarban pedig a horvátok is. Különbség persze akad jócskán a felek között. A muzulmánok számára például teljesen elfogadható az a daytoni elv, hogy a menekültek korábbi lakhelyükön szavazhassanak, hiszen ez azt is jelenthetné, hogy a háborúban elfoglalt városaikban (Foča, Srebrenica, Zvornik, Brčko, Dobgi stb.) visszaszerezhetnék a politikai hatalmat. Ez az elméleti lehetőség azonban a boszniai szerbekre is érvényes, mivel a bosnyák-horvát föderációhoz tartozó Grahovóban vagy Drvarban például abszolút többséget alkottak. A palei politika azonban egészen mást irányoz elő, eleve lemond az efféle lehetőségekről, mivel kizárólagos célja az etnikailag megtisztított önálló, szuverén szerb állam megteremtése Boszniában, illetve két év múlva az anyaországhoz való csatlakozás. Érthető tehát, hogy miért kellett meghamisítani a szerb szavazók névjegyzékét. Hogy az EBESZ a helyhatósági választások lefújásával (egyelőre) áthúzta Pale számításait, nemigen idegesíti a boszniai szerb vezetést, mivelhogy megvan a módszer, amellyel hatékonyan meggátolható a menekültek hazatérése és szavazatainak leadása. Igaz ugyan, hogy Robert Frowick, az EBESZ boszniai misszióvezetője engedett Alija Izetbegović nyomásának (is), de tagadhatatlan, hogy ő is tisztában volt vele: a szerb szavazók névjegyzékének a meghamisítása (ti. hogy csak a szerbek által ellenőrzött területen szavazzanak, és ne ott, ahol korábban éltek) választási csalás lenne, amelynek legalizálásával a választások megejtésével megbízott bizottság, lényegében a nemzetközi közösség igencsak lejáratná magát. Nagy kérdés persze, hogy a következő két hónapban (a legfrissebb információk szerint a helyhatósági választásokat november 10-én vagy 17-én tartják meg) létrejönnek-e a feltételek (hogy a menekültek vagy a szavazni óhajtó menekültek szabadon visszatérjenek korábbi lakhelyükre, amelyek lehetővé tennék a demokratikus és becsületes választásokat. Frowick döntése miatt erélyesen tiltakoztak a boszniai szerbek, és valamivel enyhébb hangnemben a horvátok is. Az előbbiek bejelentették, hogy függetlenül az EBESZ döntésétől, szeptember 14-én megtartják a községi választásokat is. Ez azonban nem valószínű, mert az EBESZ, valamint az újabb balkáni körúton tartózkodó John Kornblum a Miloševićtyel megtartott csütörtöki tárgyalás után úgy fogalmazott, hogy szeptember 14-én csak a „magasabb szintű” választásokat tarthatják meg, a helyhatóságiak eredményét nem ismeri el a nemzetközi közösség... Az EBESZ-döntés ellenzői a daytoni okmány megszegését látják a dologban, s lépten-nyomon ezzel vádolják Robert Frowickot. Márpedig a daytoni okmány szó szerint azt mondja, hogy „ha kivitelezhető”, meg kell tenni az előkészületeket a helyhatósági választások megejtésére is. Az EBESZ megítélése szerint a dolog nem kivitelezhető. Nyilván nem lesz az két hónap múlva sem, ez azonban már az amerikai elnökválasztási kampánynak egy része, s föltehetőleg a nemzetközi közösség tesz róla, hogy „kivitelezhető” legyen. Legalábbis ezt állítják a nyugati helyzetelemzők, hangsúlyozva, hogy Clinton semmit sem bízhat a véletlenre, választóit meg kell győznie róla, hogy az amerikai katonák decemberben kivonulnak a Balkánról. Előtte, pontosabban az amerikai elnökválasztás előtt, a boszniai helyhatósági választásokat is meg kell ejteni, így kovácsolódik egésszé a daytoni okmány és Clinton balkáni politikája. Csakhogy könnyen léket üthet rajta Izetbegovic makacssága, aki a több mint 640 000 külföldre menekült bosnyákot a választások bojkottjára szólította föl. S a bojkott könnyen átterjedhet Boszniára is... Nem egészen érthető, hogy miféle nemzetközi garanciákat követel a bosnyák vezér és még néhány ellenzéki párt, hiszen a választások eredményét előre senki sem szavatolhatja. A jelek szerint a Demokratikus Akciópárt nem bízik meg a külföldön élő bosnyákokban, attól tart, hogy ezek az emberek a polgári opcióra szavaznak. Mivelhogy ott, ahol élnek, egy egészen másféle médiát és észjárást is megismerhettek. Nem úgy, mint Boszniában (helyesebben: az egykori Jugoszlávia területén), ahol a hatalmiakon kívül más nemigen juthat szóhoz. Izetbegovic nemrégiben Genfben megígérte Christopher amerikai államtitkárnak, hogy a Soros Alapítvány támogatásával olyan független tévéhálózatot hoznak létre, amely Bosznia egész területén, tehát a szerbek által ellenőrzött területen is nézhető lesz. Két héttel a választások előtt se híre, se hamva a Carl Bildt által pártfogolt televíziónak. A polgári állam létrehozására vonatkozó elképzelések (egyelőre) vereségre vannak ítélve. S ez a tény újfent időszerűsíti azt a gondot, amelyet Krajisnik, a szerbek parlamentjének elnöke úgy fogalmazott meg, hogy Dayton „papírtető” alá hozta a két boszniai államot (s ezt a fedelet nyilván a gyenge szél is elfújhatja), a Balkánon tartózkodó John Kornblum amerikai államtitkár-helyettes pedig azáltal formálta megemészthetetlenné ezt a gondot (legalábbis két fél számára), hogy kijelentette: csakis az egységes Bosznia adhat reményt a békére. A papírtető szilárdságáról alkotott vélemények nem egyformák, s úgy tűnik, hogy a választások megejtése után, illetőleg belátható időn belül ennek a tetőszerkezetnek már csak a fele lesz megcsodálható. HORVÁTH András DÉLSZLÁV VÁLSÁG Kilátás a boszniai „papírtetőről” Momčilo Krajisnik Sikerült. Folytatjuk! KIKÖZÖSÍTETTEK „MOZGALMA" Kacérkodás Líbiával A hivatalos cáfolat ellenére egyre több jel utal arra, hogy a két héttel ezelőtt Belgrádnál lezuhant orosz szállítógép olyan titkos küldetésben volt, amely aligha szolgál a jugoszláv diplomácia dicsőségére. Belgrádi független lapok értesülése szerint a szerencsétlenül járt repülő a surčini repülőtéren Líbiának szánt hadianyagot vett fel, s ezzel indult el Málta irányába. Vagyis nem „gépkocsialkatrészeket és autógumikat” szállított, ahogyan a hivatalos verzió szól, hanem robbanóanyagot: tizenkét tonna ágyúlövedéket orosz MiG harci gépekhez, továbbá nagyobb mennyiségű gumiabroncsot e vadászgépek számára. Az áramhiány miatt navigációs készülékek nélkül maradt, kivilágítatlan IL-76-os több mint három órát körözött veszélyes terhével a főváros felett, mielőtt a surčini kukoricaföldekre zuhanva, óriási robbanás kíséretében porig égett volna. Elképzelni szörnyű, hogy mi történik akkor, ha e hatalmas fekete bomba lakónegyedre hullik. Igaz, a fegyverkereskedelem nem tartozik az „etikus” tevékenységek közé, ahol különös gonddal elemeznék a jól fizető partner becsületes szándékait, s kevés az olyan kormány, amelynek ilyen tekintetben nincs egy koo vaj a fején... Még megütközést kelt, hogy Belgrád pont a rossz hírű líbiai rezsimmel keveredik hírbe, amely a nemzetközi terrorizmus támogatása miatt évek óta ENSZ- embargó alatt áll. Nem valószínű, hogy hálából tenné azért, amiért a líbiai diktátor a boszniai váltág kezdetén azt tanácsolta a szarajevói muzulmán vezetőknek, hogy inkább Belgráddal paktáljanak, mintsem Zágrábbal. Inkább arról a különös vonzalomról van szó, amelyet a honi diplomácia a nemzetközi közösségből ilyen-olyan vétkek miatt exkommunikált rezsimek iránt hosszabb ideje táplál. Európában valószínűleg csak Belgrádban emlékeznek meg a phenjani diktátor születésnapjáról, csak itt sugároznak kritikátlan filmriportokat a virágzó észak-koreai szocializmusról. Csak nálunk részesül még mindig megbecsülésben Fidel Castro és embargó alatt tartott rezsimje, innen menesztenek magas rangú küldöttséget az ugyancsak kiközösített Irakba. A nyugati színtéren boldogulni nem képes jugoszláv diplomácia, a könnyebb ellenállás vonalán haladva, az újonnan felfedezett „testvérek”, az oroszok és a görögök mellett, mintha a számkivetettek társaságát keresné. Nem csodálkoznánk, ha olyan kezdeményezéssel rukkolnának ki, hogy az el nem kötelezettek mintájára alakítsák meg az embargósok mozgalmát... A Balkánon, mondjuk, az lehetne a tömörülés célja, hogy küzdjön a mindenható NATO ellen, amellyel már csak Szerbia és Montenegró nem vette fel a békepartneri kapcsolatot. A Líbiával való kacérkodás azonban mi másnak minősíthető a szóban forgó, tragédiába fulladt éjszakai vállalkozás? - annál kockázatosabb, minthogy a nemzetközi közösség még mindig nem oldotta fel az úgynevezett külső szankciókat a JSZK ellen, ami csak a boszniai választások eredményes lebonyolítása után esedékes. Egy ilyen botrány csakis a büntetés megszüntetésének elodázását eredményezheti. Annál inkább, mert Washington a legszigorúbb fellépésre szánta el magát mindazon országok ellen, amelyek a terrorizmust támogató rezsimekkel üzletelnek. J. GARAI Béla Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A pápa Pannonhalmán véglegesítették az e heti pápalátogatás programját. E szerint II. János Pál pénteken, szeptember 6-án délelőtt érkezik a Ferihegyi repülőtérre, ahol a legfelsőbb magyar állami és egyházi vezetők fogadják. Innen helikopter szállítja a pannonhalmi sportpályára, majd onnan a pápamobillal megy a monostorba. Találkozik a szerzetesekkel, fogadja Göncz Árpád köztársasági elnököt, majd imádkozik a bazilikában. Másnap Győrött a Nemzetközi Ipari Parkban szentmisét mond, amelyre a kétszer meghosszabbított határidőig 157 ezren jelentkeztek, további 25 000 hívő érkezik a szomszédos országokból, de Kaposvárból ott lesz 40 IFOR-katona is, annál inkább, mert parancsnokuk pannonhalmi bencés diák volt, délben a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjaival ebédel, majd délutáni pihenője után fogadja Horn Gyula miniszterelnököt, este Ferihegyről indul vissza Rómába. Ismertek a látogatással kapcsolatos részletek is. Onnan, hogy a magyar kormány 200 millió forintot tartalékolt a pápalátogatásra, de az az összeg nem volt elegendő, a helyi önkormányzatoknak is meg kellett toldaniuk, Pannonhalmának a községi sportpályát a főútvonallal összekötő út megépítéséhez, Győrnek a Nemzetközi Ipari Park előkészítéséhez stb. Addig, hogy Pannonhalmán a bencés közösség 140 főre készülő ebédjén az előétel illatos gomba briósban, utána következik fogas Gundel-módra és rétes, valamint fagylalt réteskehelyben, a vacsora pedig: köménymagieves, szilvásváradi pisztráng roston, valamint sajt és gyümölcs. Minden részletnél fontosabb azonban annak a hangsúlyozása, hogy a pápa mostani - második - magyarországi látogatása a közvetlen cél és hatás (a magyarországi katolikusok hitének erősítése, a honfoglalás millecentenáriuma és a pannonhalmi monostor, egyben a magyar oktatás ezeréves jubileuma ünnepségei fényének emelése) mellett általánosabb és messzebb menő célokat is szolgál. Szorosabbá teszi Magyarország kapcsolatát a Szentszékkel, és segítséget nyújthat az ország előd most álló nehéz feladatok megoldásában. A pápalátogatás politikai jelentőségét húzza alá már maga az a szerep, amelyet a pápa és a Szentszék a világban betölt. A Szentszék azzal, hogy 160 országgal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, aktívan kiveszi részét az ENSZ és a nemzetközi szervezetek, értekezletek munkájából, annak szellemében, hogy - mint VI. Pál pápa 1965 októberében az ENSZ-közgyűlésben mondott beszédében megfogalmazta - „a világszervezet a modern civilizáció és a világbéke kötelező útját jelenti”. II. János Pál pápa pedig azzal, hogy nagy elődjének, VI. Pálnak - aki szakított az Olaszország egyesítése után tett pápai fogadalommal, hogy nem hagyja el a Vatikánt - példáját követve a személyes utazások, találkozók útját választotta az egyház céljainak szolgálatára: mostani magyarországi látogatása a hetvenharmadik külföldi útja és eddig 114 országot, több mint 500 települést keresett fel, csaknem hatszáz napot töltve világjárással. Mostani magyarországi útját nem előzték meg olyan támadások az egyház helyi képviselői ellen, mint Szlovéniában, ahol a pápa látogatására csúcsosodtak a különféle támadások, onnan, hogy a kormány bírálta a szlovén főpapokat a politikai életbe való - kormányellenes - beavatkozásukért, addig, hogy a Szlovén Harcosszövetség szóvá tette: „a szlovéniai egyház egy része még mindig azok befolyása alatt áll, akik a megszállókkal való II. világháborús együttműködést a vallási értékekért vívott harccal azonosítják”. Nem fűződtek hozzá olyan belső viharok, mint Szlovákiában, ahol onnan, hogy a protestáns egyházak tiltakoztak a három kassai vértanú szentté avatása ellen és válaszként megszervezték a megemlékezést az ellenreformáció idején meggyilkolt vértanúikra, addig, hogy a látogatás idején az ország államfője és kormányfője éppen nem volt beszélő viszonyban. Nem adnak alkalmat olyan belső vitákra, mint Németországban, ahol a pápa látogatására a 28 millió katolikus egytizedének támogatását megszerezték az olyan reformjavaslatokhoz, mint a cölibátus eltörlése, a női lelkészek tevékenységének engedélyezése, a hívőknek a püspökök kinevezésébe való bevonása stb. Éppen ezért ez a látogatás minden mástól mentesítve kifejezheti az egyház mostani kelet-európai helyzetét, és támaszt adhat az ország társadalmi életének egy nagyon nehéz, sorsdöntő szakaszában. Válaszút elé került a katolikus egyház általában a mai világban, de különösen az egykori Kelet-Európában. Nemcsak az elanyagiasodás régibb keletű veszélyei ellen kell nagyobb eréllyel folytatnia harcát, hanem az értékrendjét elveszítő világban, külön Kelet-Európában az elszegényedés gazdasági és a csalódás lelki megrázkódtatásaival megteremtett helyzetben kell megtalálnia a maga helyét. Az egyház életében mindig számolni kellett azzal a veszéllyel, hogy az egyházi politika - amit emberek csinálnak - ellentétbe kerülhet azokkal a magasztos eszmékkel és célokkal, amelyekkel az egyház ebben a világban igyekszik szolgálni nem e világi küldetését. II. János Pál azzal is bejegyezte magát a katolikus egyház történelmébe, hogy volt ereje és bátorsága elítélni a politikának ezeket a melléfogásait, mint ahogyan a mostani útját megelőző látogatáson, Németországban tudott beszélni arról, hogy a lutheri reformáció okai között ott van az is, hogy „a katolikus egyház akkor kudarcot vallott”. Ez azonban nem jelenti, hogy az ellentét keletkezésének veszélye megszűnik. Az egyháznak most is vigyáznia kell, hogy ne üljön fel a Nyugat-Európában már ötven éve letűnt múltat visszasírók vagy nagy kommunistákból lett látványos hívők csábításának, hogy az azoknak megfelelő politikát vállalja. Romániában ellent tudtak állni ennek a csábításnak: az a körülmény, hogy a román rendszer kötelezővé tette a hitoktatást, nem bírta arra a katolikus egyházat, hogy hallgasson, amikor az ottani magyarok nyelve, hagyományai, jövője vált kérdésessé. lengyelországban már nem tudta elkerülni ezt a veszélyt: az egyház hivatalosan is a baloldal és elnökjelölt ellen lépett fel a választásokon, azóta is tart a csatározás, amibe személyesen a pápa is bekapcsolódott azzal, hogy megvádolta a baloldali kormányt, hogy „az ateizmust akarja uralkodóvá tenni a lengyel közéletben”. Magyarországon nincs ilyen ellentét sem. Az előző - jobboldali - kormány egyetlen konkrét lépése az egyház felé a katonai lelkipásztorkodás intézményének meghonosítása volt, de a konk... dátum megkötését már Horn Gyula indította el vatikáni látogatásával, vele állapodtak meg abban a megoldásban, ami hosszú távon - húsz éven belül - meghozza az egyházak anyagi függetlenségét stb. így aztán semmilyen politikai ellentét nem zavarja, hogy töretlenül érvényesüljön a vallásnak az a szociális programja, amely rokonságot mutat azzal, amit közkeletűen „baloldali értékeknek” nevezünk. Mert hirdeti azt, amit a Magyar Katolikus Püspöki Karnak a társadalom helyzetéről éppen a pápai látogatás előtt közzétett pásztorlevele úgy fogalmaz meg, hogy „mindent el kell követni azért, hogy megakadályozzuk a társadalom végleges kettészakadását a gazdagok szűk rétegére és a társadalom peremére szorult tömegekre”. Hihetetlenül nehéz feladat előtt áll ma a magyar társadalom. A rendszerváltást követő gazdasági visszaesés és elszegényedés körülményei között, a fejlettek mögötti lemaradás pótlásának sokszor kilátástalannak tűnő erőfeszítéseivel párhuzamosan kell megbirkóznia olyan problémákkal, amelyek megoldása jóval fejlettebb és gazdagabb országokban is nehéz és társadalmi megrázkódtatásokkal jár. És amikor már az a benyomás támadt, hogy a jelentéktelenségét lármával leplező ellenzéktől és a belső elbizonytalanodástól tápláltan már a rossz közhangulat és a piszkálódás légköre hatalmasodik el, jött három esemény, amely a kedvező fordulat reményét kelti. A Szent István-napi ünnepségek, annak az érvényesítésével, hogy a Szent István-i gondolat lényege nem a vallás (hiszen a keresztény Gyula és Ajtony ellen érvényesítette), nem a nemzet (nemcsak azért, mert a nemzet később született, hanem azért, mert az Árpád-házi királyok „Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia és Lodoméria” uralkodói voltak), hanem a nagy célok érdekében összefogást hirdető Akarat Az említett püspöki pásztorlevél, azzal a felhívással, hogy „közös összefogással és felelősségvállalással építsük az ország jövőjét”. És most a pápalátogatás, amely támogatást adhat és erősítheti az új önbizalmat, amelybe nemcsak az épül bele, hogy a bírálatoknak úgysem tudjuk elejét venni, hanem az is, hogy a bírálók egymás között sem tudják tisztázni, mit akarnak. BÁLINT István