Magyar Szó, 1999. július (56. évfolyam, 143-169. szám)
1999-07-31 / 169. szám
MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA XXXVIII. évf., 13. szám Szerkeszti SERER Lenke 1999. VII. 31. PETŐFI HALÁLÁNAK 150. ÉVFORDULÓJÁRA Százötven évvel ezelőtt - ezen a napon - halt meg Petőfi Sándor. Ezt később (szinte napjainkig) bármennyire is igyekeztek elvitatni, nem sikerült cáfolni, hogy Petőfi élete a segesvári csata napján, 1849. július 31-én fejeződött be, így a fel-felröppenő legendák, mint amilyen legutóbb a Barguzinból származó volt, amelyek az élet folytatása mellett felemlítik az életmű folytatását is, valóban csak a képzelet szüleményei. A rövid, de végtelenül változatos opus utolsó időegységnyi ízülete tehát a költő életének utolsó éve, az 1849. esztendő. Petőfi Sándor halálára emlékezve legyen most röviden szó az utolsó életév hét hónapjáról, mindenekelőtt az ekkor írt versekről. Lehet-e néhány hónapot külön időszakként szemlélni csak azért, mert a versek alatt, keletkezési dátumként másik naptári év áll? Nyilván nem. Hogy Petőfi 1849-beli verseit mégis kissé az opusból elkülönítve szemléljük, annak egy történelmi és egy emberi-költői oka, magyarázata van, lehet. A történelmi, hogy a magyar szabadságharc ekkor döntő szakaszába jutott, s ha valaki, mint Petőfi, nemcsak emberként, hanem költőként is annyira összeforrt a nemzet függetlenségéért folytatott történésekkel, mind a politikai, mind a harci eseményekkel, annak a várható, elkerülhetetlen végkimenetel életét is, költészetét is meghatározóan befolyásolta. S ezt az emberi mozzanatot kiegészíti, sőt kiteljesíti az a költőre vonatkozó tény, hogy az életmű nemcsak lezárul, hanem megszületik az a bizonyos utolsó vers is, amely pont az opus végén, s amely felől az utókor az utolsó alkotói szakaszt szereti szemlélni, mintha a költő egyrészt tudatában lett volna, vagy csak tudat alatt érezte volna, hogy utolsó versét írja, másrészt mintha az utolsó vers fénye jelképesen visszafelé világít(hat)ná be a zárószakaszt. Persze tény, hogy a költők utolsó versei gyakran különösen hangsúlyos szerepet kapnak. Gondoljunk csak a XIX. század nagy költőinek utolsó verseire! Csokonaira, ki többszöri csúfos kudarc után a „nationális poézis" programjára lelve véli lehetőnek újból emberi-költői felemelkedését, élete legvégén mégis Töredékeket s egy Tervezetet ír, jelezve így talán öntudatlanul is azt a drámát, ami benne lejátszódik: erejéből nem futja csak töredékre, holott egy nagy mű terve foglalkoztatja. Berzsenyire, bi Kölcsey kritikája után költőként inkább csak vergődik, s kinek versei között ekkor számszerűen megszaporodnak a költészetről szóló versek, ki a mesterség kérdései felé fordul, utolsó versében (A poézis hajdan és most), miközben magát „lekötött kalóz”-nak érzi, a költés megannyi változata közül a „csak egy az igaz, nagy és jó” után kérdez. Kölcseyre, ki hol áldást kért nemzete számára, hol hiábavalónak vélt minden emberi törekvést, rá nem jellemző keménységgel, határozottsággal az opust záró Rebellis versben, az utókor nevében az elmulasztott esélyekért büntetésül átkot kér a nemzet fejére. Vörösmartyra, ki miután A vén cigányban mintegy számadást csinált, költészetről, életről, s azzal próbálta magát vigasztalni, áltatni, hogy nem kell törődni a világ gondjával, utolsó versében (Fogytán van a napod) mégis lemondva életről, boldogságról. Aranyra, ki halála évében már csak néhány soros apróságokat rögtönöz („Mi vagyok én? Senki idő... jegyében Pál, / Egy fájó gép, mely pipál”), az „Untig elegendő”, más jön, hogy jöjjön („Vet helyettem - ’a jó Isten’ - más gabonát cserébe”) gondolatát ismételve készül „őszikéi” végén „Filozóf módjára” meghirdetett (En philosophe) lelépésére „a humor nélküli Puszta nyomorúság”-nak nevezett porondról. Ebbe, a nagy életműveket lezáró utolsó versek sorába tartozik Petőfi látomása, a Szörnyű idő..., mely a kritikai kiadás szerint Mezőberényben keletkezett 1849. július 6. és 17. között, s amely Petőfi utolsó esztendejében írt több verssel (Újév napján 1849, Csatában, Pacsirtaszót hallok megint..., Ki gondolná, ki mondaná..., Egy goromba tábornokhoz, Szüleim halálára, A huszár, Föl a szent háborúra!) együtt a költő életében nem jelent meg. A vers, melyet Petőfi utolsónak írt műveként tartanak számon, különben csak 1868 óta ismert, ahogy Szörényi Lászlónak Horváth János monográfiájából kiinduló részletes, példás elemzéséből (Apokalipszis helyett kataklizma) tudjuk, valóban az utolsó versek fentebb már jelzett hagyományát követve - némi ellentmondásban van Petőfi „korábbi politikai költészetével”. Nevezetesen abban, hogy felismerhető benne „az akarati elem hiánya, a szándékos elszemélytelenítés, a szomorúság és répület, hangja”. Olyan tényezők, amelyek addig, tényleg nem jellemezték Petőfi versírását. Ugyanakkor 1849 húsz Petőfi-versének (leszámítva a kolozsvári antikvárius emlékkönyvébe jegyzett egysorost, Petőfi hét teljes hónap alatt valóban csak ennyi verset írt, míg máskor ugyanennyi idő alatt sokkal többet!) olvasata számomra azt tanúsítja, hogy ezekben a költeményekben előbb is fel-feltör a csüggedés, a bizonytalanság, a rémület és szomorúság hangja. Még ha ezt el is nyomja a jellegzetes petőfies hév, dac, biztatás. Hogy a magyarság szempontjából egyre kilátástalanabb történelmi helyzetet immár nem lehet nem tudomásul venni, az a versekből is kiderül. Abból, hogy Petőfi oly állhatatos kitartással hangoztatja: csak a magyar van még talpon, harcol, Európa csendes, magyarnak lenni mindennél dicsőbb dolog, feleljünk meg tehát ennek, hiába jött/jön a döghalál, hogy elseperje a magyart, bennünket megtörni nem lehetett, se nem is lehet, ha halunk, akkor viszont ez a halál nagyszerű (ahogy a Szózatban Vörösmarty is nevezte), mert a hazáért történik, ami a „legnagyobb boldogság / Ezen a világon!”. Ám a túl hangos bizonyítás mélyén, ezúttal is, mint általában, az önmagunk meggyőzésének igénye, sőt parancsa is ott húzódik, munkál. De árulkodó az ember- és nemzetélet legdrámaibb, legyőzhetetlen tényezőjének, az időnek is felettébb gyakori említése ezekben a versekben. Már 1848 utolsó versében, a kor szokásához híven év végi számadásnak készült költeményben (Az év végén) feltűnhet az idővel való viaskodás, ami azáltal szembetűnő, hogy itt ismét jelentkezik a költészet régebben gyakorta előfordult, de a harcokban háttérbe szorult szerepének hangozttása. A Nemzeti dallal, sőt még előbb elhalkuló költészetmotívum éled újra a versben, mely a dalt előbb csak „kis égő lámpá”-nak nevezi, de amint újra megpendíti régi lantját, arra kéri, sőt biztatja a csodaszert, hogy újra zengjen, legyen „vihar, mely haragjában / Ősi tölgyeket szakít”, legyen álomba ringató „szellő”, legyen „tükör”, melyben egész élete látható, legfőképp pedig az élet „legszebb két virága / A múlandó ifjúság s a / Múlhatatlan szerelem”. Összegezni akar a költő az évet lezáró versében, de inkább látnokként szól: azt kéri a daltól, mely „tán utósó / Legutósó lesz”, hogy szóljon „vadul” és szóljon „szelíden”, szóljon „Ragyogóan és sötéten, / Szomorúan és vígan”. Pontosan érzi, hogy kétféleképpen kell szólnia a költőnek. Persze ő megpróbál a rá jellemző egyértelműséggel szólni, csak vadul s csak ragyogóan, de a versek példázzák - már nem megy. Egyre közelebb s elkerülhetetlenebb a szörnyű idő, amely majd Petőfi utolsó versét címszerűen is, de főleg tartalomszerűen uralni fogja. Ahogy Petőfi életének utolsó hét hónapjában írt húsz versben újra felsorakoznak azok az alapszavak (világ, magyarság, szabadság, forradalom, szerelem, hon, lánc, kard, vér, könny, lant, költészet, halál, vér stb.), melyek végigkísérve meghatározták a Petőfi-féle világképet és versírást, s ahogy költészetének szinte minden addigi versformája ismét feltűnik, úgy az alapszavakat és a formákat is átértékeli - a Szörnyű idő... A költészetnek, hogy csak ezt említsem, minden addiginál más szerepe lesz: az utókor számára dokumentálnia kell a döghalál okozta „gyászdolgokat”, elbeszélni - amit megértek, ami a nemzettel történt. Feltéve, ha lesz „Ki ennyi bajt / Higgyen”, ki „e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli, / Zavart ész meséjének?” GEROLD László Petőfirőlhalála évfordulóján 09 Petőfi Sándor halálának 150. évfordulóján lehet-e másra gondolni, mint arra, aki önmaga gondolkodásához méltóan, jelleme diktátumát követve tűnt el a csatatéren. S olyan módon, hogy vannak ma is abban a meggyőződésben élők, hogy nem halt meg Petőfi Sándor 1849. július 31-én a fehéregyházi síkon. Akik szavahihetően találkoztak akkor a harci feladattal meg nem bízott költővel, azok közül senki sem látta, amikor egy, a honvédeket üldöző orosz ulánus dzsidájával lováról mintegy felülről szíven szúrja a magános férfit, s azután vágtatott tovább. Aki látta, Heydte báró, a holtan heverőt, nem is akarta tudni, kicsoda a halott, akin nem volt zubbony, fején sapka, hiányzott a nyakravalója, de inge finom kidolgozású. Abban a pillanatban már a legedák Petőfije feküdt holtan a csatatéren, keserűség a vérével együtt szívódott föl a füves földbe, mert ha senki más, ő biztos tudta, hogy az ügy, amelyre életét tette fel, elveszett. S ezt már Mezőberényben sejtette, bár azt szerette volna „kikövetelni a sorstól”, hogy ne az orosz sereg győzzön, hanem Bem tábornok hadserege, ahogyan a csatatérre kocsizva id. Gyalókai Lajosnak mondta beszélgetés közben: „- Mit gondolsz, kit ver meg ma az Isten? - Remélem, a muszkát - felelem én. ■I - Én nem remélem, de kikövetelem - mondám.” Leugrik a kocsiról, és nyoma vész. Szívének kétségei is vele ültek a kocsin, hiszen már Mezőberényben a világfal leszámolt és csalódott Petőfi érkezett Icsiny családjával (Júliával, az újszülött Zoltán fiával és a szoptatódajkával). Akkor már nem voltak illúziói. Már nem Szegedre megy a kormány után július elején, hanem Mezőberénybe, és barátjának, Orlay Petrich Somának szüleinél szállnak meg. Levelet küld Arany Jánosnak, mert úgy látja, hogy Kossuth megfutamodott, s ment „hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet”. „Én ezen komiszságra - írta ebben a levélben július 11-én - teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jővén, megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat, s másnap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom, s most itt vagyunk, s amely percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” Szakít a hadsereggel is, mint aki a kiutat keresi, de nem találja. Egressy Gábor odaérkezve csak az utolsó szalmaszálat hozza neki, amikor Erdélybe hívja Bem tábornokhoz. De találgatások helyett olvassuk utolsó versét, a Mezőberényben írott Szörnyű idő címűt, hogy érzékeljük, már nem az élet folytatásának a gondolatával foglalkozik, talán e vers őrzi viselkedésének titkát is a fehéregyházi síkon. „Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyűség mindegyre nő...” - kiált fel a háború és a döghalál közé fogott ország, s benne önmaga helyzetét mérlegelve. Jól olvasta Horváth János ezt a verset, amikor írta: „Ez utolsó versében semmi akaratreakció, semmi személyesség, üszők, mit az ellobogó tűz hátrahagy... Nincs más szava, csak a megdöbbenésé”: Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valónak? S ha elbeszéli úgy, amint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higgyen, hogy ez történet És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének? Aki így gondolkodott, nem gondolt menekülésre, hanem bevárta a kozák lándzsa döfését 1849. július 31-én alkonyatkor. BORI Imre kell, Farkas Béla: Házak, 1914 Farkas Béla: Tájkép, 1940 (1)