Magyar Szó, 2009. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)
2009-08-01 / 177. szám
2009. augusztus 1., 2., szombat-vasárnap The Game A múlt vasárnap megünnepelték a kubai forradalom 56. évfordulóját, másnap Venezuela és Oroszország katonai együttműködési megállapodást kötött. A kettőnek egymáshoz alapvetően semmi köze, és az „időzítés” sem több a véletlen egybeesésnél, az előzmények és következmények egyike-másika azonban félelmetesen hasonlít egymásra. Mint ismeretes, Kubában, még közelebbről a dél-keleti Santiago de Cuba városában 1953. július 26-án az ottani laktanya elleni - véres kudarcba fulladt - ostrom hintette el a forradalom magvát. Ennek gyümölcse csak hat évvel később ért be, amikor Castróék bevonultak Havannába, és megdöntötték az amerikai támogatást élvező Fulgencio Batista diktatúráját. Fidel Castro kormányfővé lett, ígéretéhez híven megkezdődött az amerikai befolyás módszeres leépítése, elsőként a United Fruit Company tulajdonát képező földek államosítása. Sokaknak ez nagyon nem tetszett. Az akkori hidegháborús közhangulatban a virágzó demokrácia országaiban könnyen el lehetett „adni”, hogy ezt a nemtetszés kizárólag az új kubai rezsim megtestesítette „vörös veszély” váltja ki, holott Castro távolról sem kommunizmust álmodott, csupán az igazságos(abb) elosztást áhította, ez „vitte bele” a forradalomba. Sajna tűzközelben változott a leányzó fekvése, egyrészt Castrót (is) megrészegítette a hirtelen ölébe pottyant hatalom, másrészt az álmok és a valóság is mind gyakrabban került ütközőpályára. Mivel Washington egyre szigorúbb gazdasági blokád alá vetette az országot, az ennek hatására egyre közelebb került a Szovjetunióhoz. Amikor aztán 1961 áprilisában csúfos kudarcba fulladt a Castro-kormány megdöntését célzó, a CIA szervezte, disznóöbölbeli, avagy Playa Girón-i invázió, Castrónak „nem maradt más választása”, mint bejelenteni a kubai forradalom szovjet receptúra szerinti szocialista (kommunista) irányzatát, azaz végérvényesen Moszkva-barátságot kötni. Washington esetleges újabb demokráciaterjesztő kísérleteinek meghiúsítása érdekében Castro nyomban fegyvereket kért Hruscsovéktól. Kapott is bőven, mégpedig egyenesen atomtöltetű rakéták formájában. Moszkvának valójában kapóra jött Castro kérése, hiszen az Egyesült Államok előzőleg 60 Thor típusú, nagy hatótávolságú ballisztikus rakétát telepített Nottingham környére, továbbá 30 közepes hatótávolságú Jupitert az olasz Gioia del Colle és 15 ugyanilyet a török Izmir közelébe. Mindezt Moszkva nyugati területeinek közvetlen fenyegetéseként élte meg, és válaszlépéseket akart tenni. A kubai telepítés lehetősége tehát tálcán kínálta a megoldást. Egyenes következményeként 1962 októberének derekán kirobbant a hidegháború legforróbb két hete, a III. világháborúval „kecsegtető” kubai rakétaválság... Ugyanezzel a kissé átszínezett és textúrájában jelenhez „idomított” - képpel állunk ma szemben Venezuela esetében. Hugo Chávez ugyan nem forradalommal került hazája élére, politikai hitvallásának vezérmotívuma azonban ugyanúgy az ország javainak igazságos(abb) elosztása, az amerikai béklyóból való szabadulás igénye volt... és maradt. Washingtoni szervezésben őt is megpróbálták már „kiiktatni a játékból”, és ez a kubai példán vázolt „logika" alapján szintén Moszkva felé sodorta. Immáron követendő példa híján nem hirdette ki Venezuela szocialista társadalmi berendezésre való áttérését, ám a 2005 és 2007 között Oroszországgal kötött tucatnyi fegyvervásárlási szerződés egyértelműen ennek a - washingtoni ölelésből moszkvai karokba típusú - „szökésnek” a kézzelfogható eredménye. A kubai rakétaválságot felvezető eseményekhez hasonlóan Moszkva ezúttal sem kizárólag a Caracasszal kötött fegyvervásárlási szerződésből származó - 4,4 milliárd dollárt nyomó - bevételnek örülhet, hanem annak is, hogy (akárcsak fél évszázaddal ezelőtt) többszörösen kamatoztatni tudta a kínálkozó lehetőséget, és méltó választ adhatott az örökös rivális fenyegető lépésére. Mert - már rég nem titok - Oroszország közvetlen fenyegetésnek éli meg a Cseh- és Lengyelországba telepítendő amerikai rakétapajzsot, többször nyomatékosította is ezt a közvetett és közvetlen párbeszédek során, Washington azonban mindmáig nem adta egyértelmű jelét annak, hogy eláll tervének megvalósításától. Ha Moszkva tavaly novemberben jelzésértékűnek szánta hajóinak karib-tengeri felvonultatását, midőn a venezuelai haditengerészettel közös hadgyakorlatot tartott, úgy a most kötött katonai megállapodás - mely jövendő fegyverüzletek megkötését, újabb közös hadgyakorlatok megrendezését körvonalazza - hatványozottan hangsúlyozza aggályai komolysága. És még egy kubai bázisrevitalizálás ötlete is benne van a játszmában. Mert - noha fél évszázad alatt a játékosok, a kártyaasztal, sőt az azt borító mélyzöld posztó is sokat változott - a játék még mindig ugyanaz. «GIMPEL Tibor Új fejezet?! Még nincs egyetértés a szlovén-horvát határvitában, de van rá remény, hogy az év végéig közös nevezőre jutnak Tudósítónktól Új fejezet nyílt a szlovén-horvát határvitában - értékelt Jadranka Kosor horvát kormányfő a szlovén kollégájával, Borat Pahorral való pénteki tárgyalásait követően nyíltnak, konstruktívnak és jövőbe mutatónak nevezte kettejük eszmecserét. A határ horvát oldalán levő Trakošćan kastélyban tartott találkozó hivatalos részét megelőzően a két kormányfő mintegy fél órán át négyszemközt is beszélgetett. A küldöttségek tárgyalásai során megállapodtak abban, hogy a külügyminiszterek szorosabbra fűzik együttműködésüket, és a kormányfői megbeszélések - esetenként magántalálkozások - is gyakoribbakká válnak. A tárgyalásokat követően mindkét fél kifejezte reményét, hogy a most körvonalazott ütemterv, a problémák lépésről lépésre történő megoldási szándéka és a megoldásuk érdekében minden szinten szorosabbra fűzendő együttműködés az év végéig meghozza az eredményt, kölcsönösen elfogadható módon sikerül rendezik ki minden vitás kérdést, és Horvátország folytathatja a függőben maradt uniós csatlakozási tárgyalásait. SI Seniha MUHAREMI-VUKAS PQ Borat Pahor és Jadranka Kosor Mim Sió kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD 3 Pakisztán az új veszélyforrás nak, Afganisztán, Pakisztán - napjainkban így kell fokozni a világot fenyegető veszélyforrásokat. Irak helyzete már évek óta foglalkoztatja és aggasztja a világot. Afganisztánban ma már több külföldi katonát ölnek meg, mint Irakban. És Pakisztánban a hadsereg egyetlen offenzívájában kétszer annyi katonát veszített, mint az amerikaiak összesen az iraki háború egész időtartama alatt. De akkor még nem is gondolunk arra, hogy ebben az esetben még a legfelső fok felett is lehet valami: Irán még Pakisztánnál is nagyobb veszélyforrás lehet. És nem szóltunk arról, hogy az emberiséget fenyegető legnagyobb veszélyek nem kapcsolódnak egy-egy országhoz, hanem általánosak: a nukleáris fegyverek terjedése, az energia- és nyersanyagforrások kimerülése, a klímaváltozás stb. Pakisztán újabban azzal vonja magára a világsajtó érdeklődését, hogy sajátosan megvilágítja a világ politikai helyzetét, külön azt a problémát, hogy egy-egy ország belpolitikai helyzetének alakulása mennyire befolyásolhatja a világhelyzetet, hogy ez az országon belüli helyzet milyen bonyolult tényezők szövevényének hatása alatt alakul, és ezen belül egy-egy ország demokráciájának alakulása, az országon belüli parlamenti választás mennyire fontos az egész világ szempontjából. És ezzel kapcsolatban arra kell felfigyelni, hogy Pakisztán - mint az állatorvosi ló egy országra sűrítve elénk tárja mindazokat a gondokat, amelyek egy-egy ország helyzetének alakulása kapcsán befolyásolják a világhelyzetet. Pakisztán legelőször is több mint 160 millió lakosú ország, tehát felfokozva mutatja mindazokat a problémákat, amelyek a túlnépesedéssel, a nagy népszaporulattal, elsősorban azzal járnak, hogy a gazdaságilag fejletlenebb országokban is többmilliós nagyvárosok jelentkeznek. (Pakisztánban a lakosság 37,2 százaléka, vagyis mintegy kétötöde 14 éven aluli.) Továbbá szembetűnők nála azok a nehézségek, amelyek nemcsak egyszerűen a nagy szegénységből, hanem abból erednek, hogy az életkörülmények javításának egyetlen módja a modernizálódás, a globalizálódó világba való bekapcsolódás, ugyanakkor minél nagyobbak a sikerek ezen a téren (volt egy időszak, amikor Pakisztán a világ harmadik leggyorsabban növekvő államának számított, és világcsoda, hogy annyi baj ellenére ez a növekedés - 20,8 százalékos inflációval és 7,5 százalékos munkanélküliséggel - 2008-ban is 5,8 százalékos volt), annál jobban fokozódik objektíve a különbség a gazdagok és a szegények között és válik szubjektíve mind szembetűnőbbé ez a különbség. Mindezen felül ebben az országban felfokozva látszik, hogy - súlyosbítva az ország helyzetét - milyen tarkaság alakulhat ki egy-egy olyan országban, amelyben nagy szükség lenne a fejlődést szavatoló, a problémák megoldását lehetővé tevő egységre. Pakisztán ugyanis meggyőző erővel mutatja a nemzeti sokszínűséget: területén - írd és mondd - 80 nyelvet beszélnek. (Igaz, hogy a pandzsábiak a lakosság 53,8 százalékát teszik ki, de ők is három nyelven beszélnek: a lakosság 37,3 s1 százaléka a nyugatit, 9,4 százaléka a keletit és 7,1 százaléka az északit.) És hogy ez milyen probléma lehet, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ország egyszer már kettészakadt: a bengáli nyelv hátérbe szorítása miatt véres polgár háborúban már kivált belőle Banglades. De hasonlóan nagy a vallási tarkaság is. És a nagyarányú mohamedán többség miatt elhanyagolható a mohamedánok és a nem mohamedánok közti ellentét, de annál nagyobb hatása van a 77 százalékban szunnita és 20 százalékban síita lakosság köztinek, sőt a szunniták is vallásuk nevében egyformán gyilkolni képes 4 „iskolára” oszlanak. (Pakisz- Iánban 1990 és 2007 között 4000 ember esett a vallási fanatizmus áldozatává, de ebben a számban nincs benne az a 636 nő, akit családja a „becsületgyilkosság” szellemében ölt meg.) És képzeljük el, hogy az ennyi problémával terhelt ország atombombával rendelkezik, ráadásul mohamedán ország, amelyben tehát megvan a hajlandóság arra, hogy a vallási fanatizmus révén, többek között a nem mohamedán világ ellen fordulással keresse a megoldást! Hogyan lehet működésben tartani, a belvillongásoktól megóvni ezt az országot, főleg hogyan lehet elejét venni annak, hogy az atomfegyverek akár közvetlenül (egy elvakultan mohamedán rendszer kialakulásával), akár közvetve (a mohamedán terrorizmus kezébe juttatva) a vallási fanatikusok eszközévé váljanak? Ez a világ alapvető problémája Pakisztánnal kapcsolatban, és ez a tényező az, amely a világpolitikában állandóan napirenden tartja ennek az országnak az ügyét. A kérdésre sohasem adható végleges válasz, de Pakisztán , helyzetére jellemző és a világ számára tanulságos egy sajátos „váltógazdál- l kodás” megjelenése. Az országban ugyanis megalakulása óta katonai állam- jj csínnyel megteremtett rendszerek váltakoznak demokratikusan megválasztott új kormányokkal. Ha nagy lesz az elégedetlenség a problémák megoldásában tehetetlen kormányokkal, jön a katonai hatalomátvétel. Ha nyilvánvalóvá válik a katonai diktatúra tehetetlensége, az elégedetlenség kikényszeríti az új parlamenti választásokat. És ez a váltakozás nemcsak az országot irányító emberek sorsát teszi bizonyta- lanná. (A katonai diktátorok élete állandó veszélyben van, első miniszterelnökét, a Pakisztáni Néppárt megalapítóját, Ali Bhuttót halálra ítélték, lánya, Benaziri Bhutto élve megúszott egy miniszterelnökséget, de visszatérési kísérletének idején merénylet áldozata lett, Nawaz Sharif, a mostani kormánykoalíció másik pártjának vezére börtönbe került a miniszterelnöki székből, de börtönben ült a mostani miniszterelnök, Gilani is.) A veszély az, hogy bármelyik választás vagy államcsíny hatalomra segítheti a mohamedán szélsőségeket egy atombombával rendelkező államban. ■ BÁLINT István ! | Tizenhárom éves fegyveres, a tálibok elleni egyik falusi milícia tagja Beia/AP