Magyar Szó, 2014. május (71. évfolyam, 99-123. szám)
2014-05-03 / 99. szám
2014. május 3., 4. szombat-vasárnap llmnül kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD3 Megbonthatatlan barátságtalanság? Szabó József A mozdonyokat felsűtötték, a tehervagonokat elkészítették, a katonákat eligazították, a titkos központi utasításban kijelölt ellenséges személyek első csoportjai pedig szigorú fegyveres kísérettel megérkeztek az isztambuli Hajdár pasa pályaudvarra. Már csak be kellett tuszkolni őket a vagonokba, és addig ismételni a műveletet, amíg az utolsó „utasok” csoportja fel nem került a szerelvényre. Azt nem tudni pontosan, hogy erre mikor került sor, de az bizonyos, hogy az első vonat az oszmán török hatalom által ellenségnek bélyegzett helybeli örményekkel 1915. április 24-én hagyta el az isztambuli pályaudvart. Ezzel lényegében felgyorsult az örmények deportálása, amely a végnapjait élő Oszmán Birodalom legszörnyűbb intézkedéssorozatának részét képezte. Recep Tayyip Erdogan jelenlegi török kormányfő a múlt héten részvétét fejezte ki az Oszmán Birodalomban 1915-ben meggyilkolt örmények utódainak (unokáinak). Az azóta eltelt 99 évben még nem fordult elő, hogy török vezető hasonló gesztust gyakorolt volna. Ezért ez óriási változást, előrelépést jelenthet a tragédia hivatalos (ankarai) értelmezésében, és fontos történelmi lépésnek tekinthető a régóta fagyos török-örmény viszony normalizálása felé. Ez volt az első alkalom, hogy török miniszterelnök ilyen nyíltan állást foglalt az egykori Oszmán Birodalomban élt örmények ellen az első világháború idején elkövetett szörnyűségek és tömeggyilkosságok ügyében, amelyeket - a mai Török Köztársasággal ellentétben - sok ország népirtásnak tart. A népirtás kezdetének 99. évfordulójához kapcsolódóan kilenc nyelven - köztük örményül is - megfogalmazott közleményében Erdogan elismerte: az örmény népcsoport tagjainak deportálása „embertelen következményekkel járt”. A kormányfő azonban nem használta a népirtás kifejezést. Ennek ellenére váratlan üzenete kedvező nemzetközi visszhangot váltott ki. Az ellenséggel való együttműködéssel megvádolt örmények 1915 és 1917 közötti deportálását és legyilkolását a török kormány rendelte el, nemzetbiztonsági, harcászati-hadászati okokra, és a háborús helyzetre hivatkozva. A megbízhatatlanoknak tartott örmények deportálását jóváhagyó 1915-ös májusi jogszabály hatályba lépése után a hatalom kihirdette a kisajátítási és lefoglalási törvényt is, amellyel a kitelepítetteket megfoszthatták teljes vagyonuktól. Az akkori hivatalos török propaganda alsóbbrendű embereknek és kártevőknek bélyegezte az örményeket. Az ellenük indított hajsza, és a felkészülés a későbbi véres bosszúhadjáratra már 1914 májusában, vagyis jóval az első világháború kitörése előtt megkezdődött. Az Oszmán Birodalomban ekkor 2-2,5 millió örmény élt, többségük Kelet-Anatóliában, de laktak a nyugati vidékeken is. 1915 elejétől elbocsátották az örmény állami hivatalnokokat, katonatiszteket; utóbbiakat a leszerelés után főbe lőtték. Életükkel fizettek a vezető örmény politikusok is, akiket nyilvánosan fölakasztottak. Az örmény értelmiség színe-javát letartóztatták, egy részüket megölték, másokra, ahogyan a lakosságra is, „áttelepítés” várt, amit a többség nem élt túl. A vidéki deportálások már 1915 februárjában megkezdődtek. Isztambul kis-ázsiai részéből, a Hajdár pasa pályaudvarról április 24-én indultak el az első vonatok a „gyanús személyek deportálásáról szóló ideiglenes törvény” iránymutatásait követve. Isztambulban, az egykori Konstantinápolyban, szintén ekkor tartóztatták le az örmény közösség 235 szellemi és politikai vezetőjét, köztiszteletben álló tagját; egy hónapon belül mintegy kétezer további társuk jutott hasonló sorsa. Elfogásuk után sokat kivégeztek közülük, másokat száműztek. Később ez a dátum a népirtás, az „örmény holokauszt” kezdetének napjaként vonult be a történelembe; nemzettársaik április 24-én emlékeznek meg a tragikus évfordulóról. De ez inkább csak jelképes időpontja a katasztrófa kezdetének, amely évekig pusztított Kis-Ázsiában, s mire véget ért, ezen a területen megsemmisült az örmény nép és több ezer éves kultúrája. A kitelepítés ürügyén végrehajtott akció a 20. század elejének alighanem a legnagyobb etnikai tisztogatásává és nemzeti tragédiájává fajult. Sokan az első modernkori tömeges genocídiumnak tekintik. Később nemzetközi bíróságok bizonyítottnak találták, hogy a művelet célja az Oszmán Birodalom örmény lakosságának módszeres kiirtása volt. Törökországban azonban csak alig tucatnyi főbűnöst, tömeggyilkost és katonát ítéltek el (1919-ben), többségüket ki is végezték. A rengeteg gyanúsított azonban megúszta, 1923- ban mind közkegyelmet kapott. Ezután a hallgatás évtizedei következtek. Törökország mindent megtett, hogy elkendőzze mindazt, ami az egykori birodalomban élő örmény kisebbséggel történt. De nemcsak Törökország burkolózott hallgatásba, hanem hosszú ideig a Szovjetunió is, amelynek 1991-es felbomlásáig részét képezte egy, örmények lakta köztársaság is, a mai Örményország. A világ csak az 1980-as években vett hivatalosan tudomást az örmény népirtásról, amelyet elsőként az Egyházi Világtanács ítélt el 1983-ban. Egy évvel később ugyanezt tette az USA parlamentje, 1985-ben az ENSZ, 1987-ben pedig az Európai Parlament illetékes bizottsága. Az örmény tömegmészárlás népirtó jellegét eddig mintegy húsz ország ismerte el. Törökország azonban továbbra is tagadja a genocídium tényét. Becslések szerint a vérfürdő 1,5-2,5 millió török állampolgárságú örmény életébe került. A konstantinápolyi német követség korabeli adatai szerint 1916 októberéig az Oszmán Birodalomban élő 2,5 millió örményből 1,5 milliót pusztítottak el. A későbbi pogromok, majd az 1918 és 1920 közötti kormányzati intézkedések következtében az áldozatok száma valószínűleg tovább emelkedett, akár a 2,5 milliót is elérhette. Az örmények tényként kezelik, hogy az őseik ellen a volt török birodalomban tervszerűen, de titkos parancs alapján elkövetett mészárlások és gyilkosságsorozatok 1,5 millió emberéletet követeltek. Tudományos körökben elterjedt az a nézet, hogy 600-800 ezer örmény esett áldozatául az 1915 és 1917 közötti irtóhadjáratnak. A hivatalos török álláspont szerint az akkori vészterhes időkben 300-500 ezer örmény halt meg, de nem a népirtás, hanem a háborús pusztítások következtében. Ankara, de több történész ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1915-ben kezdődött deportálások előtti évtizedekben örmény terrorszervezetek rengeteg békés török, arab és kurd polgári személyt öltek meg Anatóliában. Török levéltári dokumentumok arról tanúskodnak, hogy az örmény fegyveresek legalább 520 ezer békés törökkel - főként nőkkel és gyermekekkel - végeztek. És ezek csak azok az áldozatok, akiknek az illetékesek ismerték a nevét, s így elhalálozásukat nyilvántartásba tudták venni. Sok történész osztja azt a véleményt, hogy az örmény bandák több mint egymillió békés törököt gyilkoltak meg. A vérengzésekre és a belső zűrzavar keltésére pedig a kor több vezető hatalma - elsősorban Franciaország, Nagy- Britannia és Oroszország - buzdította őket. Ezek a hatalmak ugyanis igyekeztek felgyorsítani az akkor már végnapjait élő Oszmán Birodalom összeomlását, hogy utána minél nagyobb területeit kaparinthassák meg maguknak. Erdogan miniszterelnök közleménye erre nem tér ki, jóllehet utal rá, hogy nemcsak az örmények, hanem mindegyik oszmán állampolgár súlyos atrocitásoknak volt kitéve az első világégés idején. Ankara minapi történelmi jelentőségű állásfoglalása ellenére a szomszédos Örményországban nem csillapodnak a törökellenes indulatok. Jerevánban, az örmény fővárosban, a 99 évvel ezelőtti eseményekre emlékezők a múlt héten fáklyás felvonulást rendeztek, melynek résztvevői török zászlót égettek, és kárpótlást követeltek Ankarától. Szerzs Szargszján örmény államfő sem lát változást az eddigi török álláspontban, sőt úgy véli: Ankara „a teljes tagadás politikáját” követi az örmények elleni népirtással kapcsolatban. Mégis abban bízik, hogy 2015 - a tragédia kezdetének századik évfordulója - jó esélyt nyújthat Törökországnak a megbánásra, és a kétoldalú kapcsolatok normalizálásra. Léphart Pál Jelentsd fel a szakállast! Kína főként muzulmánok lakta Hszincsiang régiójában, ahol a lakosság egy része elutasítja Peking fennhatóságát, pénzjutalom jár annak, aki jelenti a hatóságoknak, hogy például a szomszédságában valaki hosszú szakállat növeszt, vagy „illegális vallási tevékenységet folytat”. Ezek a Saja körzetben bevezetett feljelentési díjak 50-től 50 ezer jüanig (kb. 6-tól 6000 euróig) terjedhetnek, és egy sor - a rendőrség által hasznosnak ítélt - információt jutalmazhatnak velük. Ötventől 500 jüanig terjedő összeget lehet kapni „hosszú szakállt növesztő” vagy „bizarr módon öltözködő” személyek feljelentéséért, 50 ezret „veszélyes terroristaképző tevékenységre” vagy „szeparatista célokra” vonatkozó adatokért. A helyi hatóságok „Cél a szépség” elnevezésű kampányt indítottak a fejkendő viselése ellen: arra ösztökélik a lányokat, asszonyokat, hogy fedetten fővel járjanak, és hagyják el a kendőt - ami pedig eléggé elterjedt viselet a muzulmán, türk nyelvet beszélő ujgurok, Hszincsiang fő etnikuma körében. Az ujgurok neheztelnek Pekingre, amiért térségük kimarad t) a beruházási tervekből, emellett akadályozzák vallásuk gyakorlását, kultúrájuk művelését. KÉT ISZLÁM SZÉLSŐSÉGES KÖVETTE EL AZ URUMCSI MERÉNYLETET Két iszlám szélsőséges követte el a szerdai öngyilkos robbantásos merényletet az északnyugat-kínai Urumcsi város (a Hszincsiang tartomány) vasútállomásán, rajtuk kívül még egy ember vesztette életét, 79-en pedig megsebesültek - közölték pénteken a kínai hatóságok. A két tettesről a hatóságok már régóta tudták, hogy szélsőséges iszlamisták - olvasható a tartományi kormány honlapján. (MTI/AFP/Reuters/AP) Egy álom két kudarca Bálint István Szörnyű világégés szült egy álmot. A világégés az I. világháború volt. Ez a háború nemcsak azzal volt addig egyedülálló az emberiség annyi háborúval teli történelmében, hogy kiérdemelte a „világ” minősítést, hisz valamilyen formában magával rántotta az öt kontinens megannyi államát; egyedülálló volt abban is, hogy nagyobb veszteséget okozott, mint addig az emberiség bármelyik háborúja. Nemcsak a harcokkal, amelyek több mint 9 millió ember halálát okozták és még mintegy 6 millió rokkantat hagytak maguk után. Azokkal a veszteségekkel is, amelyeket a polgári lakosságnak és elsősorban az európai gazdaságnak okozott. (A háború végén Németország ipari termelése az 1913. évesnek 39, Franciaországé 38 százaléka volt.) Legjellemzőbb sajátossága azonban az volt, hogy megteremtette a háborúzás új formáját. Addig ugyanis a háború egyetlen vagy néhány csatából állott. Most viszont évekig folytak a harcok, a háborús borzalmak minden következményével, „megszületett” az „álló háború” fogalma, a lövészárkokban nyomorgás kínjaival. Az álom pedig az volt, hogy meg kell valósítani az ember évszázados vágyát, a tartós békét, hogy ezek a borzalmak soha többé ne ismétlődjenek meg. Az annyit szenvedett emberiség azonban nemcsak álmodott, de kísérletet is tett ezen álom megvalósítására. Mert tudatára ébredt: annak kell elejét venni, hogy az Európában kialakult és maguknak államot teremtő nemzetek egymás torkának ugorjanak. Ehhez kell megfelelő mechanizmust teremteni, „az intézményesített nemzetközi együttműködés” gépezetét. Meg kell fogalmazni azokat az elveket, amelyek tiszteletben tartásával a népek békében élhetnek egymás mellett, és meg kell alakítani azt a szervezetet, amely gondoskodik az elvek tiszteletben tartásáról. Ez a szervezet lett a most 95 éves Népszövetség. (Megalakulásának több dátuma van. 1919. január 25-étől, attól a naptól, amikor a párizsi békeértekezlet határozott megalakulásáról, 1919. június 28-áig, amikor Versailles-ban 44 ország aláírta alapokmányát. A jelenlegi legkorszerűbb politikai lexikon, a Le dictionnaire historique et géopolitique du 20e siècle 1919. április 29-ét tekinti „születésnapjának”, azt a napot, amikor Genfben beköltözött a Népek Palotájába.) A tartós béke álmának megvalósításához a szervezet három célt tűzött maga elé: 1. érvényt szerezni a nemzetközi jognak, 2. felszámolni az annyi bajt okozó titkos diplomáciát, és 3. gondoskodni a viszályok békés megoldásáról. E célok megvalósításához a szervek egész sorát hozta létre. Köztük vannak azok, amelyeket az újabb világégés után alakult ENSZ is átvett: a Közgyűlés, a Tanács, a Titkárság, a Nemzetközi Bíróság, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, a Menekültügyi Bizottság, a Szellemi Együttműködés Bizottsága, (ebből lett az UNESCO). De voltak egyedi szervei is, mert a vitág több területe feletti gyámságot gyakorló vagy a rabszolgaság felszámolására alakult bizottság. A szervezet megalkotói abban az illúzióban éltek, hogy a tartós béke biztosításához nemzetállamokat kell teremteni, azok viszályát pedig békésen megoldani. Ezért épült alapjába az a világrend, amely feldarabolta a soknemzetiségű államokat, az Osztrák-Magyar Monarchiát és az Ottomán Birodalmat.Két illúzióval. Az egyik a délszláv és a csehszlovák egy nemzet. És a másik az új nemzetállamok kisebbségei éppúgy beolvadnak, mint a kisebbségek a korábban létező nemzetállamokban.) Voltak is sikerei: Dél-Tirol, az Áland-szigetek helyzetének a délszláv-albán és a görög-bolgár viszály rendezésében, Kolumbia és Peru háborújának a megoldásában stb. Gyorsan kiderült - napjainkra is fájdalmas tanulságot hagyva - azonban, hogy e nemzetállamok gyorsan eljutnak abba a fázisba, amikor már nyűgnek érzik az egymás torkának ugrás megakadályozására alakult szervezeteket, és az új háború felé tett első lépésként kilépnek e szervezetből. Újabb világégés, a még borzalmasabb II. világháború kellett ahhoz, hogy az emberiség újabb kísérletet tegyen a tartós béke és a viszályok békés megoldása álmának valóra váltására. A múlt tanulságai alapján azonban most már nem elégedtek meg az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrehozására. Okultak azon, hogy Európa, a nemzetállamok igazi kontinense sajátos problémákkal birkózik, tehát itt az álom megvalósításának előmozdításához szükség van még egy szervre. Ez a szerv lett - még az Európai Unió előtt - a jelenleg 47 tagú Európa Tanács, amelynek szintén most lesz a „születésnapja”, a 65-ik. (1949. május 5-én alakult.) E szerv már számolt azzal, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása, a szociális problémák megoldása és a kulturális együttműködés előmozdítása mellett a nemzetek békés együttélésének feltétele a nemzetek közti viszony rendezése, a kisebbségi problémák megoldása is. Ezért az emberi jogok és az európai kultúra konvenciójának, az európai szociális chartának az elfogadása mellett, a kisebbségi nyelvek és a helyi önkormányzat chartájával, ajánlásaival, főképp azzal, amely kimondja, hogy egyetlen nemzet sem mondhatja magát az állam egyetlen „urának”, tulajdonosának, a nemzetek közti viszonyok rendezését is feladatul tűzte ki. Sajnos napjainkban, egy álom kettős évfordulójának idején ismét azzal kell szembenéznünk, hogy a nemzetek közti viszony rendezellensége még most is egymás torkának ugrathatja a népeket. Amikor a délszláv népek gyilkolták egymást, Európa még azt hihette, nincs veszélyben. Most azonban az ukránok és az oroszok belviszályában nemcsak a győztes tegnapi tüntetők küldenek tankokat a mai tüntetők ellen, hanem a világ legnagyobb hadseregei kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy a józan ész már semmit sem tehet.