Magyar Vasutas, 1992 (36. évfolyam, 1-24. szám)
1992-01-16 / 1. szám
4 A Munka Törvénykönyvéről szóló törvénytervezet munkaviszonyra vonatkozó szabályainak ismertetése során lapunkban felhívtuk a figyelmet arra, hogy a javasolt rendelkezések csak a törvényes minimumokat akarják garantálni, azoktól kedvezőbb feltételekben a kollektív szerződések megkötése során lehet — a munkavállalók érdekében — a szakszervezeteknek és a munkáltatóknak megállapodniuk. Nem kétséges tehát, hogy a munkavállalók számára a kollektív szerződés a jövőben meghatározó jelentőségű, hiszen a Munka Törvénykönyvén kívül — a költségvetési szervekre, intézményekre, illetve a közigazgatási szervekre vonatkozó külön szabályozástól eltekintve munkavégzésre egyéb jogszabályi rendelkezést nem fognak tartalmazni. A kérdés, amelyet már most, az új Munka Törvénykönyvének megfelelő szabályozásra felkészülve vizsgálnunk kell, úgy fogalmazható meg, hogy a törvénykönyv hatályba lépésével egyidejűleg van-e lehetőség vállalati vagy ágazati kollektív szerződések megkötésére, ha igen, akkor mikor és mit kell megkövetelnünk az átmenet időszakában? A napi politikai gyakorlatban sokszor emlegetett — és remélhetően mihamarabb nálunk is kiteljesedő — piacgazdaságokban a kollektív szerződés megkötéséhez mindkét félnek nyomós oka fűződik, ezért általában törekednek annak megkötésére. A kollektív szerződések alapfunkciói: — a mindkét irányra vonatkozó védelem — a felek erőviszonyainak kiegyenlítése, — a „munkabéke” biztosítása, azaz a kollektív szerződés időbeli hatályára, a munkaharc és a szerződés tárgykörében újabb követelések kizárása (felfüggesztés), és természetesen mindezeknek megfelelően — a személyi viszonyok világossá tétele, áttekinthető megfogalmazása, a munkaviszony autonóm rendezése. A gazdaságban történő rendszerváltozást, tehát a munkaviszonyra vonatkozó kérdésekben való megállapodásokkal a kollektív szerződések nemhogy hátráltatják, hanem a munkahelyeken is felgyülemlő szociális feszültségek kezelésével, levezetésével nagyban elősegíthetik. Mindezek alapján azt várhatnánk, hogy a törvénytervezet a kollektív szerződések mielőbbi megkötésére koncentrál. Ám ehelyett a szakszervezetek kollektív szerződések megkötésére vonatkozó jogának gyors és hatékony gyakorlását, az üzemitanács-választásokon való szereplésükhöz, illetve a munkavállalók önkéntes tömörülésével létrejött szakszervezetek támogatottságának előzetes bizonyításához, azaz bürokratikus, zavaros és bizonytalan eljárásokhoz köti. Mindezek megértése érdekében célszerű áttekinteni a vállalati és ágazati kollektív szerződések megkötésének a tervezett törvényszabályozás szerinti menetét. A javaslat 30—32. §-ai a szabályozás tárgyát tekintve nem tesznek különbséget az ágazati, illetőleg a helyi kollektív szerződések között. Ennek megfelelően bármely kollektív szerződés normatív, illetve kötelmi részből állhat. Tehát szabályozhatják a munkaviszonyból származó jogokat, kötelezettségeket, ezek gyakorlásának módját, illetve az ezzel összefüggő eljárási rendet. Emellett lényeges része a kollektív szerződésnek a szerződő felek közötti kapcsolatrendszer szabályozása is. Az általános rendelkezés az ágazati kollektív szerződésekre vonatkozóan meglepő fordulattal folytatódik. Az ágazati kollektív szerződés nem külön konszenzus, hanem — valamely helyi kollektív szerződés hatályának az adott ágazatban reprezentatívnak minősülő felek együttes kérelmére — munkaügyi miniszteri, tehát hatósági, végrehajtó hatalmi aktus. A megoldás több, mint furcsa. A polgári jog alkalmazásában működő piacgazdaság életében az államigazgatás beavatkozásának lehetősége anakronisztikus, „legszebb” pártállami időkre emlékeztető rendelkezés. A törvényhely alkalmazásával kapcsolatban rögtön egy új fogalommal, a reprezentativitás fogalmával is meg kell ismerkednünk. Ebben az esetben „reprezentatívnak különösen az a szakszervezet minősül, amely taglétszámánál, illetve a munkavállalók általi támogatottságánál fogva az adott hatályossági körben a legjelentősebb”. Nem fogadja el tehát a törvénytervezet az ágazati kollektív szerződés „elrendelésére” és nem megkötésére tett indítványnál sem egy adott szakszervezetnél a támogatottság egyedüli mérőszámául a szervezet taglétszámát, vagy akár az aktív munkavállaló szakszervezeti tagok és az adott terület összes munkavállalóinak arányát. A törvénytervezet szerint ehhez újabb bizonyítékra van szükség, de természetesen a demonstratív taglétszám felmutatása mellett: „A szakszervezet munkavállalók általi támogatottságának megítélésénél elsősorban a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkáltatóknál a kollektív szerződés megkötését megelőző három hónapon belül megtartott üzemi tanács választások eredményét kell figyelembe venni." Az üzemi tanácsi választásokon való szereplés, eredményesség a törvénytervezet szerint a szakszervezetek munkavállalói támogatottságának egyedüli bizonyítéka, szükséges és elégséges feltétele! Vonatkozik ez a törvényjavaslat 33. §-a szerint természetesen a helyi kollektív szerződések megkötésére is. A szakszervezet, tehát abban az esetben is, ha valamely munkáltatónál csak egy szakszervezet működik, de ha több, akkor is, csak akkor jogosult a munkástágfővel kollektívszerződést kötni, ha az üzemi tanácsi választásokon a leadott szavazatok több mint a felét megszerezte. Egy vállalaton belül több szakszervezet működése esetén alapvető szempont, hogy az üzemi tanácsválasztásokon a szakszervezet megmérettetése nélkül nem köthető kollektív szerződés. A vállalati kollektív szerződés megkötését az üzemi tanácsi választásoknak mindenképpen meg kell előznie. Mindez azt is jelenti, hogy a törvénytervezet elfogadása és rendelkezéseinek hatályba léptetését követően az előterjesztők álláspontja szerint nem a kollektív szerződés megkötése, a munkavállalói egzisztenciális biztonsága, a munkabéke megteremtése és megőrzése az elsődleges, hanem a szakszervezetek „megmérettetése”, az üzemi tanácsok megválasztása és működtetése. A törvényjavaslat az üzemi tanácsok intézményét a munkavállalók tanácskozáshoz és tájékoztatáshoz való jogának érvényesítésére kívánja létrehozni. Ez a cél óhatatlanul a rossz emlékű „üzemi demokrácia” intézményrendszerének, tanácskozó fórumainak felelevenítésével fenyeget. Az üzemi tanácsnak a törvényjavaslat 65. §-ában felsorolt együttműködési és részvételi jogai ugyanis Hegedűs István, az SZDSZ szakértőjének véleménye szerint is „előrevetítik a tanács jövőbeni sorsát, nem kell túl sok idő hozzá, hogy odakerüljön az „üzemi demokrácia fórumai” (szocialista brigádvezető tanácskozása stb.) mellé. A tervezet együttdöntési jogot állapít meg számára a szociális és jóléti célú eszközök, illetve az ilyen jellegű intézmények használata és hasznosítása tekintetében. A többi „jog”, véleményezés és tájékoztatás egy-két kisebb jelentőségű kérdésben (például az évi szabadságolási terv) konkrétabb, egyébként elvont, gyakorlatilag szűkíthető értelmezésben. (Főképpen „tervekről” van szó.) A tulajdonviszonyok átalakulásának mai stádiumában, a privatizációs törekvések és eljárások során szerzett tapasztalatok figyelembevételével egyértelmű rendelkezés lenne indokolt abban, hogy a vállalati álláspont kialakítása az üzemi tanács egyetértésével történhet. Ez megadná a szükséges kontrollt és tájékozódást a dolgozó kollektíva képviselete részéről a privatizációval kapcsolatos hatósági döntésekhez, különösképpen, ha ez érdekeltségi alapra helyeződne. (Például a dolgozói részvények aránya a privatizációs bevételektől függően alakulna stb.) Azt talán nem szükséges kifejteni, hogy ennél érdemibb biztosítékot semmiféle hivatal nem adhat. Idézzük talán azt a példát, hogy az Állami Vagyonügynökség hivatalnoka — a dolgozó kollektíva véleményével szemben — nyilatkozik a vezérigazgató minden tekintetben kifogástalan eljárásáról, aztán két nappal később fel kell menteni. A bürokratikus szervezetek régen kitermelték önvédelmi mechanizmusaikat, amelyekben nem különösebben nehéz mindent tisztára, vagy legalább szürkére mosni. „Elnézést a napi politikai párhuzamért” — írja Hegedűs István, de mégiscsak különös, hogy bírói, vagy más hatósági eljárásokon törik némelyek a fejüket annak megállapítása végett, ki az a vezető, aki gátolta az utóbbi másfél évben az átalakulást. Pedig igen kézenfekvő a megoldás: valódi részvételi jogot kell biztosítani a dolgozó kollektíva számára a vezetői munkaviszonyok kérdésében (együtt döntés, vélemény, vétó stb.). Vagy még most is akad olyan releváns vélemény, miszerint a „bölcsesség teljességével” rendelkező vezetőt (vagy hivatalt) illethet meg minden jog? A nép gyermek, vagy megbízhatatlan? (Az apparátcsik, a csinovnyik lenne a döntésképes ember? Az állami hivatal, a minisztérium stb. csak a „pártállamban” nem alkalmas a gazdálkodásra?) Jeleznünk kell itt, hogy a törvényjavaslat egy szót sem szól az üzemi tanácsnak az egyedi munkaviszonnyal kapcsolatos jogairól. (Mert ilyenek nincsenek.) Miképpen lehetséges, hogy az ország jelen állapotában a nehéz és több vetületben is bonyolult döntéseknél az egyszemélyi vezető „bölcsességére” kívánja a törvényjavaslat felépíteni a szóban forgó szabályrendszert?! Mivel magyarázzuk, hogy az összehasonlíthatatlanul konszolidáltabb viszonyok között működő német üzemekben szükségesnek és hasznosnak ítélik meg az ilyen vezetési közreműködést?” A fenti, lényeges kérdések szabályozása helyett részletesen kimunkált, a javaslatban az üzemi tanácsválasztás eljárása. Az előkészületeket, a választási időszakot és a választást is figyelembe véve, mindez minimum három hónap, de olyan vállalatnál, mint a MÁV, ennél jóval több, hiszen a javaslat 43. és 44. §-ai szerint egyszer „üzemi tanácsot kell választani minden olyan munkáltatónál, illetve a munkáltató minden olyan önálló telephelyén (részlegénél) ahol a munkavállalók létszáma az 50 főt meghaladja”, másrészt „ha ... a munkáltatónál több üzemi tanács, illetve üzemi megbízott működik, az üzemi tanácsok megválasztásával egy időben központi üzemi tanácsot is létre kell hozni.” Amennyiben tehát a törvényjavaslatot elfogadják, és az üzemi tanács választások első fordulója eredménnyel zárul, minimum 3 hónap. Amenynyiben az első választás eredménytelen (márpedig ennek lehetősége a közelmúlt közigazgatási választásainak tapasztalatai szerint fennáll a következő választás további 30 napon túl, de 90 napon belül tartható, így minimum további 1, tehát összesen 4 hónap. Ha ez is érvénytelen, az újabb választás egy éven túl tartható és ez összesen már 16 hónap elteltével ítélhető meg a szakszervezetek tárgyalóképessége, és kezdődhetnének meg az új kollektív szerződés megkötésére irányuló érdemi tárgyalások. Természetesen nem könnyíti meg a helyzetet az sem, ha a szakszervezet, illetve a szakszervezetek jelöltje az üzemitanács-választásokon a szavazatok több mint a felét nem szerzi meg. Ebben az esetben — mivel a javaslattevők a kollektív szerződés megkötéséhez való szakszervezeti jog felszámolását a nemzetközi normákkal szemben nyíltan nem vállalják fel — a kollektív szerződés megkötését további áldemokratikus eljáráshoz kötik. Ilyenkor — hangsúlyozzuk: az előzőek szerinti üzemitanács-választásokat követően — a szakszervezetek a kollektív szerződés megkötésére irányuló tárgyalásokat ugyan lefolytathatják, de a kollektív szerződés megkötéséhez a munkavállalók jóváhagyása szükséges. A javaslat szerint a munkavállalóknak erről szavazni kell. A szavazás akkor érvényes, ha ezen az üzemitanács-választásra jogosult munkavállalók több mint a fele részt vesz. Ha nem, akkor kezdődhet minden elölről... A bürokratikus és félő, hogy ismét csak látszateredményeket elérő új intézményi rendszer — feltehetően politikai megfontolásból — véleményünk szerint bizonytalanná teszi, de mindenképpen rövidebb-hoszszabb időre szüneteltetheti a helyi kollektív szerződéseknek a mindern munkajogi, rendszerekben nélkülözhetetlen garanciarendszerét. Szükségtelenül és megkockáztatjuk felelőtlenül veszélyezteti végső soron a munkaerő társadalmi újratermelését. Kollektív szerződés hiányában az (egyéni) munkaszerződés ugyanis nem képes kompenzálni a felek reális viszonyaiban meglévő alapvető különbségeket. „Jó lenne, ha nálunk is leszámolnának egyes tényezők a liberálkapitalista korszak e körbe eső vágyálmaival” — írta Hegedűs István. A piacgazdaságban, bár a munkaerő áru, de a szerződő felek gazdasági egyenlőtlensége miatt a munkavállalók kiszolgáltatottságára tekintettel a munkavállalói jogokat és kötelezettségeket nem lehet kizárólagosan a polgári jog, de különösképpen nem a kisárutermelés viszonyait szabályozó római jog rendelkezései szerinti kétoldalú szerződésekben tartósan megállapítani. Az ilyen szerződések kényszer — gazdasági és egzisztenciális — alatt kötött szerződések, amelyek tarthatatlanságát azonban a történelmi tapasztalatok szerint nem bíróság, hanem már a szabadversenyes kapitalizmus időszakában is spontán önszerveződések, komoly anyagi károkkal, személyi sérülésekkel járó társadalmi méretű engedetlenség mondatja ki. A különböző fórumokon sokak által hivatkozott római jog szerint viszont itt és most fel kell tennünk a kérdést: „Cui prodest? Kinek az érdeke?” Egy biztos: piacgazdaságban ez nem lehet sem a munkavállaló, és ennek megfelelően a munkavállalói érdekvédelem, tehát a szakszervezetek, de a munkáltató érdeke sem. A konfliktushelyzetek elkerülésére a törvényjavaslat ismerete alapján viszont egyedül az az út látszik járhatónak az átmenet időszakában, amit szakszervezetünk tanácsa a MÁV 1992. évi ksz tervezetével kapcsolatban 1991. október 21-i ülésén javasolt. Az új ksz megkötéséig az 1991. évre megkötött kollektív szerződés hatályát meg kell hosszabbítani. Dr. Palásti József TÖRVÉNYTERVEZET - KÉRDŐJELEKKEL Az új kollektív szerződés megkötésének lehetőségei M AGYAR VASUTAS 1992. JANUAR 16. Tél az északi parton Elnéptelenedett állomások, kihalt megállóhelyek Hajnal. Sötét van és esik az eső... Kelenföldön szállok föl a zalaegerszegi gyorsra. A rövid szerelvény zsúfolt, csak az első kocsi első fülkéje üres. Ott meg tábla lóg: „Foglalt szakasz”. Amint a nyomomban egy középkorú hölggyel — benyitok, a hevenyészett kartonlap leesik, hogy jóhiszeműségünkhöz ne férjen kétség, nyomban berúgom az ülés alá. Nemsokára megjelenik a vezető jegyvizsgáló. Javaslatát, miszerint keressünk magunknak másik fülkét, elengedjük a fülünk mellett. Intelligens típus, tudja, ha az első felszólítás hatástalan, másodikkal már nem érdemes próbálkozni ... Gárdony körül a hölgy eltűnik, amikor visszatér, kezéről csurog a vér. Mondja, a vécé kilincsének forgástengelyébe éppen belelóg egy kétcentis, éles peremű csavar. Mit válaszolhatnék? Hogy a vasút a fizető utasok számára is veszélyes üzem? Csillapítaná-e indulatait? Én más kárán okulva, azért óvatosabban forgatom el a zárat. Csopak. A verőfényben valószínűleg csodaszép megálló most szürke és unalmas. Az eső elől az utasellátó konténerének fedett előtere alá húzódom. Szomszédságomban katonák múlatják az időt, ketten szopogatnak üvegnyi világost. Valahol azt hallottam — utasítás? —, hogy november vége a vasúton is fűtési idénynek számít. A váróterem hőmérsékletének azonban legfeljebb egy kiló nyers hús örülne. Ne legyek maximalista, az is valami, hogy az eső nem ver be. Nem tudom, terveznek-e az illetékesek az idei télre fűtést Csopakon, mert most még a kályhacső is hiányzik. A pénztáros a fehérvári személy után jó öt perccel tűnik föl az ablakban. Ha azzal a vonattal utazom, ha nem lenne szabadjegyem, mit kellett volna nekem mentegetőznöm, magyarázkodnom. Tizenkét kilométerrel arrább magam szállok le az istencsapása az motorvonatról, érvényes valamiféle csodamódon kivonta magát az elmúlt évtizedek tervszintű urbanizációjából. Errefelé hál’ istennek, még nem fürdőkád a Balaton, ennek megfelelően a vasúti megálló forgalma sem nagyobb egy átlagos megállóénál. Szezonon kívül meg ... Következtetéseimet megerősíti a váróterem ablakába ragasztott cetli szövege is: „Szeptember 1-jétől május 30- ig a jegykiadás szünetel.” És mivel hiába rángatom az ajtót, májusig nyilván a váróterem is zárva lesz. A fakult menetrendi tájékoztatóból talán egyetlen mondat olvasható: „A vasút fenntartja magának a vágányváltoztatás jogát.” Mekkora kaland lenne... Időm, mint a homok, jobb híján a „néptelen” szolgálati lakás udvarán nézelődöm. Kötései felül érő gaz, összeomlás előtti melléképületek. A pincében néhány kiürült borosflaska, meg egy csonka, „... zentgál” feliratú állomási névtábla. Vajon miként kerülhetett ide a bakonyi Szentgálról? Nincs kitől kérdezni, az egyetlen élőlény közel, távol, a padlásajtó kifűrészelt nyílásából előnyávogó macska. Vele egyetlen közös nyelvünk lehet: a vajas, kolbászos szendvics, amit hálás dorombolással nyugtáz. Jó, hogy csak később veszem észre a pad alatti sörtócsa közepében árválkodó műfogsort, mert akkor az egész szendvics a macskának jutott volna. A spórolósan sűtött személykocsiról leszállva, néhány percig melegszem Révfülöp ormótlan felvételi épületének várótermi radiátoránál. Csak ez után kopogok a forgalmi irodába, az állomásfőnököt keresve. A rendelkezőasztal mögül fiatal vasúti tiszt, Merácz Árpád nyújtja a kezét. — Szezonban minden emberre szükség van, ilyenkor ősszel kell kiadni a szabadságokat. Nekem is be kell szánnom. Révfülöpről persze lehetne sokat beszélni, mondani azonban csak keveset. A személyforgalom az üdülőkre épül, talán az őszi szüret, a betakarítás érdemel említést, amikor távoli városok kiskerttulajdonosai érkeznek tömegesen. Teherforgalom? Valamikor az is volt. Tavaly még akadt pár kocsi hetente, de idén... — Én egy hónapja vagyok Révfülöp állomásfőnöke. Nos, ez alatt az idő alatt még senki nem akart árut föladni. Az eső meg csak esik ... _ Tourday Georg Pandi Vonattal Európában A vasúti kocsi nem csupán élő rakomány szállítására szolgáló láda, hanem guruló nappali szoba, kávéház és hálószoba — állítja George Pandi, a minap megjelent Vonattal Európában című könyve előszavában. Nem kételkedhetünk igazában, mert bejárta az egész golyóbist. A fáma szerint a világ összes vonatára felült a magyar származású, Kanadában élő szerző. Az általa dicsérendők sorából kilóg a MÁV. Régóta ígérgeti már a MÁV, hogy megszünteti az áldatlan állapotokat. Mintát tucatnyit vehetnek George Pándi könyvéből. De pénz hiányában egyelőre be kell érnünk a jelenlegi gyatra és gyakran késő szerelvényekkel. De Csárádi János, a MÁV vezérigazgatója terveket sző. Mint megtudhattuk a hazai kiadvány bemutatóján. Véleménye szerint közlekedési eszközeink közül a vasút kíméli leginkább a környezetet. Bethlen István képviselővel Székely Gáborral, fővárosunk alpolgármesterével és az MHB elnökével, Bartha Árpáddal karöltve úgynevezett Ökocsaládot hoztak létre. Pártok és politikai elméletek felett álló környezetvédő klubjukhoz csatlakozott Láng István akadémikus is, aki a könyv szakértői munkáit vezette.