Magyar Zene, 1984 (25. évfolyam, 1-4. szám)

1984-09-01 / 3. szám - Kecskeméti István: Kodály Zoltán gall zongorazenéje

KECSKEMÉTI ISTVÁN: KODÁLY ZOLTÁN GALL ZONGORAZENÉJE Mind Kodály zongorazenéjének­, mind pedig művészete franciás vonásainak három­negyed évszázad óta van már irodalma.­ Az alábbi megfigyelések közlését Kodály Napló­jegyzeteinek­ előkerülése és feldolgozása teszi időszerűvé. Kodálynak a zongorához való viszonya egyaránt részesült negatív és pozitív jellegű megítélésben. A negatív kép kialakulásához maga Kodály is szolgáltatott némi okot. Először is szólózongorára írt műveinek száma csekély összes műveiéhez képest. Az in­kább pedagógiai jelentőségű, későbbi, kisebb darabokat leszámítva, a kizárólag zongo­rára írt darabok száma még a húszat sem éri el; ezek túlnyomó többsége is ciklusba fog­lalt, többnyire rövid darab Kodály korai alkotóperiódusából, az 1907 és 1918 közötti tizenkét esztendőből. A „zongorás” Kodályról kialakult halványabb kép oka abban is kereshető, hogy Kodály valójában nem tanult zongorázni, mint ahogyan egyébként sem folytatott rendszeres iskolai hangszerstúdiumokat. Meg volt tehát fosztva azoktól a két­ségtelenül számottevő előnyöktől, amelyeket zongorista zeneszerzők birtokoltak, akik a hivatásos pianista biztonságával próbálhatták ki, sőt olykor adhatták is elő a nem egyszer saját maguk számára is írt zongoradarabokat, zongoraversenyeket. A Marosszéki táncok című, párhuzamosan zongorára is, zenekarra is megkomponált művét ide nem számít­hatva. Kodály életművében bizonyára ezért sem találunk elsődlegesen zongorára írt nagy formátumú műveket; zongoraversenyről nem is beszélve, hiszen versenyművet nemcsak zongorára, de más hangszerre sem komponált. Nem elhanyagolható a zongorától való tartózkodásnak pedagógiai jellegű oka sem. Ez a vonás nyilván akkor kezdett Kodályban kialakulni, amikor a húszas években főként énekkari művek váltak műhelyében döntő jelentőségűekké. Az énekhangok tisztaságra törekvő összecsendítésében zavarta a temperált zongora rögzített hangolása. Ezt a játé­kos még olyankor sem tudta korrigálni, amikor a húrok megereszkedtek és hamisakká váltak. Ilyen pedig országszerte gyakran előfordult, és még hangoló sem volt jelen, aki a hibákat folyamatosan elhárítja. Ezért érthető, hogy Kodály hadat üzent ezeknek az alkalmi zongoráknak és nem zongorakíséretes, hanem a­ cappella karműveket komponált, még a próbák alkalmaira is eltanácsolva a karvezetőket a zongora igénybevételétől. A vonós-, fúvós- és néhány ütőhangszer hangmagasságát — ahogyan az énekhangét is —, az előadó önmaga állíthatja elő és szabályozhatja, ezért állt Kodály ezeknek pártján, szemben az előre behangolt és kész helyzeteket teremtő zongorával. Részben az említett­ ­ Fontos idevágó tanulmányokat gyűjtött egybe a Kodály-mérleg, 1982 című kötet (vál. és szerk. Breuer János Bp. 1982. Gondolat, az első közlések adataival). Ezek: Kovács Sándor: Kodály Zoltán: Zongoramuzsika (1910). — Molnár Antal: Kodály Zoltán: Zongoramuzsika (1911). — Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán hangszeres zenéje (Die Instrumentalmusik Zoltán Kodálys, 1922). — Szelényi István: Kodály és az új zongorastílus (1926). — Ujfalussy József: Kodály és Debussy (1977). 2 Naplójegyzetek. 1907. nov. [Öt darab zongorára, az ötödik szöveg nélküli énekhangra is. 1907. nov. 18—dec. 15.] — Kodály tintaírásos eredeti kézirata, tinta-, ceruza- és piros ceruzás kiegészítésekkel, javításokkal. 8 lap. — 34,5X26,5 cm. — Lelőhelye: Kodály-Archívum, Budapest. Jelenlegi jelzete: Ms. mus. 20.

Next