Magyar Zene, 1984 (25. évfolyam, 1-4. szám)
1984-09-01 / 3. szám - Kecskeméti István: Kodály Zoltán gall zongorazenéje
KECSKEMÉTI ISTVÁN: KODÁLY ZOLTÁN GALL ZONGORAZENÉJE Mind Kodály zongorazenéjének, mind pedig művészete franciás vonásainak háromnegyed évszázad óta van már irodalma. Az alábbi megfigyelések közlését Kodály Naplójegyzeteinek előkerülése és feldolgozása teszi időszerűvé. Kodálynak a zongorához való viszonya egyaránt részesült negatív és pozitív jellegű megítélésben. A negatív kép kialakulásához maga Kodály is szolgáltatott némi okot. Először is szólózongorára írt műveinek száma csekély összes műveiéhez képest. Az inkább pedagógiai jelentőségű, későbbi, kisebb darabokat leszámítva, a kizárólag zongorára írt darabok száma még a húszat sem éri el; ezek túlnyomó többsége is ciklusba foglalt, többnyire rövid darab Kodály korai alkotóperiódusából, az 1907 és 1918 közötti tizenkét esztendőből. A „zongorás” Kodályról kialakult halványabb kép oka abban is kereshető, hogy Kodály valójában nem tanult zongorázni, mint ahogyan egyébként sem folytatott rendszeres iskolai hangszerstúdiumokat. Meg volt tehát fosztva azoktól a kétségtelenül számottevő előnyöktől, amelyeket zongorista zeneszerzők birtokoltak, akik a hivatásos pianista biztonságával próbálhatták ki, sőt olykor adhatták is elő a nem egyszer saját maguk számára is írt zongoradarabokat, zongoraversenyeket. A Marosszéki táncok című, párhuzamosan zongorára is, zenekarra is megkomponált művét ide nem számíthatva. Kodály életművében bizonyára ezért sem találunk elsődlegesen zongorára írt nagy formátumú műveket; zongoraversenyről nem is beszélve, hiszen versenyművet nemcsak zongorára, de más hangszerre sem komponált. Nem elhanyagolható a zongorától való tartózkodásnak pedagógiai jellegű oka sem. Ez a vonás nyilván akkor kezdett Kodályban kialakulni, amikor a húszas években főként énekkari művek váltak műhelyében döntő jelentőségűekké. Az énekhangok tisztaságra törekvő összecsendítésében zavarta a temperált zongora rögzített hangolása. Ezt a játékos még olyankor sem tudta korrigálni, amikor a húrok megereszkedtek és hamisakká váltak. Ilyen pedig országszerte gyakran előfordult, és még hangoló sem volt jelen, aki a hibákat folyamatosan elhárítja. Ezért érthető, hogy Kodály hadat üzent ezeknek az alkalmi zongoráknak és nem zongorakíséretes, hanem a cappella karműveket komponált, még a próbák alkalmaira is eltanácsolva a karvezetőket a zongora igénybevételétől. A vonós-, fúvós- és néhány ütőhangszer hangmagasságát — ahogyan az énekhangét is —, az előadó önmaga állíthatja elő és szabályozhatja, ezért állt Kodály ezeknek pártján, szemben az előre behangolt és kész helyzeteket teremtő zongorával. Részben az említett Fontos idevágó tanulmányokat gyűjtött egybe a Kodály-mérleg, 1982 című kötet (vál. és szerk. Breuer János Bp. 1982. Gondolat, az első közlések adataival). Ezek: Kovács Sándor: Kodály Zoltán: Zongoramuzsika (1910). — Molnár Antal: Kodály Zoltán: Zongoramuzsika (1911). — Szabolcsi Bence: Kodály Zoltán hangszeres zenéje (Die Instrumentalmusik Zoltán Kodálys, 1922). — Szelényi István: Kodály és az új zongorastílus (1926). — Ujfalussy József: Kodály és Debussy (1977). 2 Naplójegyzetek. 1907. nov. [Öt darab zongorára, az ötödik szöveg nélküli énekhangra is. 1907. nov. 18—dec. 15.] — Kodály tintaírásos eredeti kézirata, tinta-, ceruza- és piros ceruzás kiegészítésekkel, javításokkal. 8 lap. — 34,5X26,5 cm. — Lelőhelye: Kodály-Archívum, Budapest. Jelenlegi jelzete: Ms. mus. 20.