Magyarország, 1861. szeptember (1. évfolyam, 203-227. szám)
1861-09-25 / 223. szám
■whomsoever is striving, as you are, to maintain an inheritance so precious, 1 Let nie assure yon that all true-hear ted Englishmen feel deeply aggrieved that it 1 should go forth to the world, that there are 1 any in England whether private men or Mini- 1 sters of State, who attempt to gloze over mis- i deeds of Austria, or to jmtch up spurious sym- 1 pathies between England and a Goverment J so reckless, so unscrupulous, so faithless, so 1 unrighteous. Some of those men have well- ) known personally selfish ends in view. Others, ] in higher places, have darker aims, and seek i dynastic objects, the very thought of which is < treason to the Constitution and even to the very settlement of the Crown of England. The deep sympathies of all honest-hear- I ted Englishmen, and of all lovers of free insti- < tutions are with the noble struggle in which 1 you and your countrymen are now engaged. : We look with hope and confidence to your 1 final and not much longer delayed triumph. í That triumph we shall welcome as a triumph * and a further assurance of the liberties, for t which our own forefathers have in times past j struggled, and by their success, in which they : made wrong-doers in high places tremble. The forgotten lesson cannot be too soon retaught i by a nation that knoivs how to value the in- 1 heritance of freedom. I have the honour to be Gentlemen Your faithful and obliged servant ■ Thomas Slingsby Duncombe M. P. Duncombe ur levele fordításban igy hangzik: London, sept. 16. 1861. Uraim ! Volt szerencsém Önök szives. ..és reám nézve hizelgő szózatait venni, melyekben Önök kifejezik érzelmeiket az iránt, mit én, mint az angol parlament tagja, Magyarország jogai és szabadságának érdekében mondottam és tettem. Legyenek meggyőződve, miszerint magasra becsülöm Önök azon nyilatkozatát , hogy az angol parlamentben nem hiába emeltem föl szavamat, mert nem hiába emeltem azt fel, ha viszhangja Önökhöz eljutott, és ha a remény és örömnyilvánítás hangjául üdvözöltetett. Hálaérzettel veszem egyúttal azon szerencsét és megkülönböztetést, mely szerint hazájuk több helyhatósági gyűlése által a képviselő testületek tiszteletbeli tagjává választattam. Ez nem puszta elégtételén reám nézve . Önök levelei emlékezetembe hozzák azt, hogy Magyarország nyolczszáz év előtt örökség utján reá szállott szabadságát fentartotta. Én csak büszke lehetek arra, hogy oly férfiak közé soroztattam, kik oly jól tudnak ilyetén örökséghez ragaszkodni. Angolnvczi 5p. cz.intnlveréei örökséggel bir, melyhez minden angol leginkább azzal mautaja magát i4cm.uui., í*rokonszenvét, pártoló szózatát és segélyét nyújtja mindannak, ki — mint Önök — ily drága örökség megőrzéséért küzd. Bizonyosakká teszem önöket az iránt, miként minden igazszivü angol mély fájdalommal látja, mint értesül a világ arról, hogy vannak Angolországban akár magánegyének , akár államminiszterek, kik Ausztria tetteit, szépíteni merészük, vagy hamis rokonszenvet kisértenek összefércelni Angolhon és egy kormány közt, mely oly kíméletlen, oly lelkiismeretien, oly stb. Ezen egyének egynémelyikének köztudomású személyes, önző czéljaik vannak. Mások — kik magasb állásúak — sötétebb terveket forralnak, és dynasticus érdekek körül fondorkodnak, miknek puszta gondolata is már árulás az alkotmány — sőt Angolhon koronájának fennállása ellen is. Minden becsületes lelkű angolnak, és a szabad intézmények valamennyi tisztelőinek mély rokonszenve kiséri azon nemes küzdelmet, melyet Önök és honfitársaik e peretben vívnak. Reménnyel és bizalommal pillantunk végső, és sokára már fel nem tartható diadaluk elé. Ezen diadalt azon szabadságnak győzelme és biztosítéka gyanánt üdvözlendjük, melyért hajdan saját őseink harczoltak, s győzelmük közben magas állású ármánykodókat megreszkettetének. Az elfelejtett leczkét soha sem ismételheti elég korán oly nemzet, mely a szabadság örökségét méltányolni tudja. Különös tisztelettel vagyok, uraimbü és lekötelezett szolgájok Slingsby Duncombe Tamás parlamenti tag. Duncombe mrnfen érintett törvényhatóságokhoz intézett e válaszát a következő sorok kíséretében küldte meg nekünk: (Az eredeti angol után.) A „Magyarország“ szerkesztőjének. London, sept. 16. 1861. Tisztelt uram! A legnagyobb nyilvánosságot óhajtván adni általános válaszomnak, melyet szerk. ur nemes hazájának azon municipális testületeihez intéztem, melyek Magyarország nemzeti függetlensége, és szabadsága iránti őszinte buzgalmam szíves elismerése fejében hivatalos iratok küldésével tiszteltek meg engem, egynéhány magyar barátom tanácsa folytán, önnek becses lapját legjobb útnak tartottam szándékom valósítására. A miért is bátorkodom önt megkeresni az iránt, miszerint említett válaszomnak magyar fordítással együtt a „Magyarország“ hasábjai közt helyt engedni, s azt az említett testületek mindegyikének levéltárába letétetni szíveskedjék. Fogadja stb. Tisztelt uram ön hive Slingsby Duncombe Tamás. E megtisztelő megbízás folytán lapunk mai számát azon t. törvényhatóságok levéltára részére, melyekhez Duncombe úr válasza szól, megküldtük. Szerk. Pest, sept. 24. Nevezetes időjelek mutatkoznak. Tegnapi czikkünk megjelölte a bécsi közvélemény fordulatát a bécsi lapok, különösen a „Presse“ felszólalásában. Ma meg arról értesülünk, hogy Forgách íróf le akar mondani. Miután nemes hazánkfia, aláírta a juh 21-i i. leiratot, melyben Magyarország arra szólatik fel, hogy követeket küldjön a birodalmi mácsba ; miután aláírta, az ősi alkotmányhoz igaszkodó országgyűlést, feloszlató aug. 21-ki s ji. leiratot; miután „elmellőzhetlenül szükséesnek” tartotta, hogy az 1848. XVI. és XVII. czikkek helyébe kir. biztosi utasítás lépjen, miután egyszóval Forgách Antal gr. a febr. 26 -i latensnek életbeléptetését elvállalta s azt olyagy erélylyel már mégis kezdte, most művét,erbe hagyva vissza akar lépni ? A kanczellár úr, tudjuk, nem oly ember, s a nehézségektől visszariadjon. A kanczell úr a törvényhozó test eloszlatásával, a XVI. és XVII. t. czikkek mellőzésével törvényt szaott Magyarországnak, azon Magyarországnak, melyet a csatatéren két császárság birt csak s küzdeni, s melyet a 12 évi rettenetes önkény un birt megtörni; azon Magyarországot késült a gróf ura febr. 26-ka keretébe foglalni, melyet I. Leopoldnak, kinek uralkodása alatt azánk Kánaánján nemcsak tej és méz folyt, s melyet Mária Teréziának sem sikerült beolvasztani; azon Magyarországot,, melynek oiiággyülése két világrész bámulatát, tiszteletét vívta ki; azon Magyarországot, melynek érvényhatóságai megőrizik, a törvény tiszte ste által, a miveit, a szabad népek rokonszenét. A kanczellár úr azon Magyarországnak mondáhogy: ,,igy legyen!“ melynek erölcsi erején II. József császár akarata is megírt, melynek lelkesedése, őszinte ragaszkoása nagygvá, győztessé tette annyiszor Ausziát, s melynek csak passiv ellenállása is megírja ingatni a birodalom nagyhatalmi állását oly válságot bir előidézni, melyből a császárág, Magyarország kiengesztelése nélkül, nem ad menekülni. Ki ennyit mer, az az akadályoktól vissza em riad, főleg midőn a siker feltételei olyszteli hazafiak készségében, mint, Koller és Szekrényessy Endre urak, már meg is vannak verve. Mi lehetne tehát oka a kanczellár ur visszalépésének ? A „Lloyd“ bécsi levelezője azt állítja, hogy Orgách gr. megunta a Schmerling ur centraistikus szekerének vontatását, illetőleg, meleízvén a rhetorikai hasonlattal való élést, hogy , kanczellár ur az utóbbi hetek alatt gyűjtött apasztalatok után meggyőződött a felől, mint a febr. 26-ki patens hazánkban :i vihetetlen. JD jLuegg y OaVkIúo w6w1» 1 7 tArrm/A- látott, mert az alább közölt kormánybiztosi kiküldetés f. hó 16-án keletkezett. Mi támaszthatta tehát 16-ka óta e meggyőződést , hiszen hazánk törvényhatóságai nem sept. 17-ke óta kezdenek a törvényekhez ragaszkodni, nem azóta kezd tiltakozni a febr. 26-ki odrog, általában minden odrog ellen az ország, nem azóta nyilatkozik a kanczellária eljárása ellen a közvélemény ? Az ok nem is a hazánk közvéleményének, az ország érzületének felismerésében, nem a minden megyében legyőzhetlen akadályok meggondolásában keresendő. A kancelláriak az államminisztérium jól tudták, hogy hazánk minden törvényhatósága úgy érez, mint a feloszlatott országgyűlés. De mégis szilárdan illett az elhatárzás: a küzdést a megyékbenolytatni s azon eszközökkel, miket a hatalom nyűjt, végrehajtani, illetőleg megkísérlemi végrehajtását a centralistikus kormány szándékának. Az államminiszter s a vele egyetértő kancellár nem riadtak vissza Magyarország ellenkezésétől, mert támogatást találtak a birodalmi tanács többségében, helyeslést a legfelsőbb akaratban s erkölcsi erőt véltek nyerhetni a német-szláv országok közvéleményében. De ép e támpontok gyengültek meg. Smolka és Schmerling beszéde után a közvélemény a birodalmi fővárosban és a németszláv országokban is a miniszter úr mindenható politikája irányában kedvezőtlenül kezdett alakulni. Az európai tekintélyes lapok pálctát törtek Schmerling úr kormány elve felett s beszédét mint o rosz kormány rósz vádiratát ítélte el a független sajtó. A reichsrathi többség, mely úgyis a birodalmi népek kisebbségét képviseli, a közvéleménynek a Smolkához intézett feliratokban s valamennyi független lap kárhoztató felszólásaiban történő nyilatkozása után már nem nyújthat erkölcsi támaszt a minisztériumnak, és mint a halál, kérlelhetlenül kopogtat be a legdaczosabb jellemnél is a meggyőződés, hogy a febr. 26-ki odrog, mely azon országokat sem birja összeforrasztani, melyek a birodalmi tanácsban megjelentek s melynek Magyar- és Horvátország irányábani fentartása örökössé teszi a birodalom válságát, csak catastrophok előidézésével tartható fen. Úgy van. Mind több tért fogja el azon meggyőződés, hogy a febr. 26-ki patens nem éltető betűje Ausztriának s nem igazi alkotmánya azon országoknak, melyek nemzetiségi különválásuknál fogva is irtóznak a centralisatiótól s ha szükségkép egyesülésre hivatvák, ezt csak a foederalismus alapján eszközölhetik. De végre, be kell az illető helyen azt is látni, hogy a februári odrog keresztülvitele szentesített törvényeket sért, hogy ez milliók keblében megrendíti a szent eskü, a törvény erejébeni hitet, hogy oly elvek, amelyek a corona főtanácsosának, az államminiszternek ajkairól hangzottak, a forradalmat jogosítják ]el s a polgárok millióiban feltámasztják a bizalmatlanságot a még oly megnyugtató jogviszony iránt is. Mindennek hatni kellett ha még most nem is a II. József nagy tettének ismétlésére, hanem legalább azon elhatározásra, hogy' , serestessék ut és mód, mely a mindinkább nagyobbodó bajon segítsen. E meggyőződés, ez elhatározás, habár átható, megfogható tényekben nem nyilatkozik is, bizonyosan megvan. Ez teszi bizonytaanná Schmerling úr állását és, mert ő államdoctrinájához ragaszkodni fog, ez okozandja nemsokára lelépését. Ily körülmények közt Forgách gróf, Koler és Szekrényessy András urak minden elszántsága mellett sem vállalkozhatik tovább is azon elv erőszakolására, mely, hogy a bécsi apák nyelvén szóljunk, nemsokára „revisio alá kerülend.“ Meg kell jegyeznünk, hogy a lemondás ez indokolása természetesen csak a lemondás esetében áll. Ez esetben Forgách gróf hazájának azon véleményével foglalhatná el helytartói székét Prágában, hogy a hazájától távol töltött évek alatt nem ismerhetvén fel akként, mint ez a dízelben lehetséges lett volna, hazájának közszellemét, erőt érzett magában arra nézve, hogy a febr. 26. patens betűinek életet adjon Magyarországban is; de felismervén azt, miután intézkedései a nemzet törvénytisztelete és törvényes ellenállása miatt csak erőhatalommal érvényesíthetők, visszalép, a felelősséget a teljhatalmú államminiszterre ruházván. Azonban mi a dolgok megítélésében ma is azon feltevésből indulunk ki, hogy az államminiszter és Forgách gróf ur közt nem háborodott meg az „entente cordiale.“ De ezért nem némul el a közvélemény követelő szava, de ezért erkölcsi támasza Schmerling urnak nem vol erősebb. A közvélemény Schmerling ur és műve, a febr. 26. ellen fordul már Bécsben is, s erkölcsi támasza csak azon reichsratlii majoritás, mely a minoritás képviselője. Pompéry. Az Absolutismus 1848-ban és IStíl-ben, Id. gr. Bethlen Jánosa „Korunkéban párhuzamot von az absolutismus 1848. és 1861-ki működése közt. Érdekes czikkéből közöljük a következő sorokat: „Akkor az 1848-ki Pozsonyban hozott törvénye ÉC > j LiicLd OZiOhlvcil cvf ovoaógf ílllrot.má“ nyos szabadságát, függetlenségét a koronás fejedelem megerősítette, az unió életbe lépett, a Királyhágón innen fekvő törvényhatóságok a pesti országgyűlésen képviseltették magokat, a végrehajtó hatalom minden ágait a magyar minisztérium s a nádor gyakorolták, s mindezek törvényszabta után a koronás főjogai tiszteletben tartása mellett s jóváhagyásával történtek. Azonban az absolutismus, miután a törvényes térről leszorult, egy titkos comitévé alakult, melyet akkor kamarillának neveztek. Ennek nyilvános jelszava volt a trón jogait megoltalmazni, a kierőszakolt népjogok ellen; valóságos czélja pedig nem volt egyéb, mint a népet újból rabbilincsekbe verve, az elvesztett hatalompolczot magának visszaszerezni, mert hiszen a koronás főjogait senki sem bántotta s tőle senki semmit nem erőszakolt ki. A kamarilla előbb titkon, később nyíltan lépett fel a fejedelem által szentesített törvények ellen; fészke itt nálunk Szeben volt, eszköze a jogegyenlőség, bántott nemzetiség örve alatt felbujtogatott és kőszitett néptömeg, melynek ártatlan nők, csecsemők ezrei s romba dőlt városok és falvak estenek áldozatul. — De ítéljen ez eljárás fölött a történelem. Vizsgáljuk meg már azon elveket, melyeket ez idő szerint követnek a bécsi államférfiak velünk szemben s bizonyára e két testület alapelveit nagy rokonságban, szoros kapcsolatban fogjuk egymással találni. Most megjelenik az oct. 20-ki diploma , abban az illető országoknak történelmi jogai, a kétoldalú szerződések elismertetnek, sőt a 48-ki törvények érvényessége sem vonatik kétségbe , csak azoknak revisiója követeltetik. Különösen Erdélyt illetőleg egy későbbi legfelsőbb kézirat, egy az 1791-ki alapokon összehívandó országgyűlését teszi kilátásba. Ezen intézkedések nyomán Magyarország és Erdély administratiója, igazságszolgáltatása névleg elválasztatik a többi koronaországokétól; kanczellárok, helytartótanács, illetőleg gubernium, neveztetik ki, a vármegyék helyreállíttatnak. Azonban a centralizáló miniszter urak az uralkodó aláírásával ellátott diplomát, mert tervekbe bele nem illik, félredobják, az abban foglalt elveket semmiknek nyilvánítják, az ezredéves magyar alkotmányt a pragmatica sanctióval együtt szegre akasztják. Az említett országok külön administratiójára nézve mindent elkövetnek, hogy az csak írott malaszt legyen. Az adószedő hivatalok, financzok fentartatnak s a felállított hatóságok hatalma alól kivétetnek. Az administrationalis testületektől a szükséges anyagi s physikai erő megtagadtatik, sőt egyes vármegyei főnökök merészkednek a legfelsőbb kézirat értelmében kiadott kormányszéki, illetőleg helytartósági rendeletek ellen szervezni a kezek alá bízott megyéket, sőt az engedelmességet egészen megtagadni. Példa reá a zarándvármegyei főispán s a fogarasvidéki főkapitány. Talán a nemzeteknek egymás elleni ingerlése hiányzik ? Korántsem. De e részben van helyzetünkben egy örvendetes különbség, t. i. most a lefolyt évek tapasztalatai után az 1848-diki véres napoktól is nincs okunk félni. Azt hiszem, mindezekből elég világos a kamarilla s a centralista miniszter urak elvrokonsága. Vizsgáljuk most, van-e elvkülönbség a bécsi absolutisticus államférfiak azon politikája közt, melyet a világosi fegyverletétel óta velünk szemben követtek s melyet ma Schmerling alkotmányos államminiszter követ. A világosi fegyverletétel után nyitva volt az ut a bécsi kormányférfiak előtt, visszamehettek volna a kölcsönös szerződések alapjára, Magyarország ezer éves, kétségbevonhatlan alkotmányos szabadságát helyreállítva, állíthatták volna a birodalmat azon alapokra, melyeken első rangú hatalmi anasat kivivta s a legválságosabb időben fentartani képes volt. Azonban az illető államférfiak az idegen karral s karddal nyert győzelem mámorában eldobva a régi alapot, azon tarthatlan elvet fogadták el, miszerint Magyarország eljátszotta minden jogait s mint bóditott ország csak a kegyelem morzsáira számíthat. Az absolutismus útjára lépve, nem arra törekedtek, hogy az alkotmányos szabadsághoz szokott nép?ek„ igazságos, humánus törvények által tegyék tűrhetove a büincseket hanem vérpadokat állítottak föl, tombczöket zsúfoltak tele , miután az áldozatok elvérzettek, a bebörtönozottek kiszenvedtek, fátyolt akarnak vetni a múltra. , , Mi lett eredménye tudjuk, ti az állam és nép elszegényedése egy országnak „ a birodalom tekintélyének elvesztése. Schmerling lovag nem épen ezen elvet vallja-e ? Rém erre alapítja-e a birodalom egységét, reichstathja hatalmát, s nem ez alapon dobja-e el az ezredéves alkotmányt) kétoldalú szerződéseket? így ismerve állásunkat, okulva szenvedéseinken, a centralista párt ingadozó uralkodását a bukástól megmenteni, segédkezet nyújtani nem fogunk, így ismerve helyzetünket, tisztán állhat előttünk a czél, amire törekednünk kell, vagy legalább reáismerhetünk a közös ellenségre mindnyájan, románok, szászok, magyarok. A román nemzet független tagjai, kik többen vannak, mint talán Schmerling úr hiszi, kik sem egy Dacoromania álmaiban nem ringatják magukat, sem nem zsoldosai a centralista uraknak, inkább hiszik, hogy az 1848-iki törvények s az 1861-ben Pesten kimondott elvek alapján Pesten biztosíthatják nemzetiségöket, mint azt, hogy a reichsrath nektek elegendő alkotmányos szabadságot, nyelvöknek, vallásuknak kellő szabad mozgást tudna s akarna biztosítani. Ők is olvasták a birodalmi tanács vitatkozásait, ismerik a birodalmi alkotmány alapelveit, össze tudják azt hasonlítani a valóságos alkotmányos szabadsággal; ők is tanultak a lengyel, cseh képviselők példáján s tudják, hogyan szokták a centralista urak megmajorizálni a nemzeti pártokat s főleg velünk együtt tizenkét évek folytán tapasztalták, mit ért a centralista párt a jogegyenlőség alatt s nem fognak a reichsrat rabbilincseire vágyni. A higgadságáról ismeretes szász polgárság, meggondolva, hogy magával hozott ,demokraticus alkotmányát, valahányszor az csorbát szenvedett, a magyar királyok, erdélyi fejedelmek készek voltak visszaállitani, ellenben a bécsi kormány elejétől fogva elkövetett mindent,hogy a bureaucratia segítségével kivetkeztesse statutáikat eredeti alakjukból; ha visszaemlékszik, hogy a magyar nemzet fiai mindig készek voltak jogaik védelmére síkra szállni; ha megfontolja, hogy az 1848 diki törvények is érintetlen hagyták a szászok jogait, óvakodni fog a birodalmi alkotmánynyal s reichsrathtal cserélni fel alkotmányos szabadságát, autonómiáját s be fogja dugni füleit a centralista párt fizetett emissariusai előtt. Mit mondjunk a magyarokról, székelyekről ? Ők ezredéves alkotmányos jogaik alapjáról le nem térnek, ők az oetroyrozott jogok változékonyságában nem blznak, ők szenvedni, tűrni készek, de a centralista párt elvei kivitelére segédkezet nem nyújtanak soha. Ezt bizonyosan jól tudja a miniszter úr, azért reméljük, hogy a centralisatio agitátorai köztünk nem is fogják magukat mutatni. A dolgok jelen állásában hisszük, hogy a közhaza integritása, függetlensége, alkotmányos szabadsága mellett küzdő honfiak száma naponként, szaporodni fog s soraink közt lesznek független szász, román polgártársaink is. Egy uj csoportozás ez, mely a salakot magából kiveti, s melynek tagjai közt nem lesz mit keressenek a reichsrath apostolai.“ Az erdélyi országgyűlés egybehivatásáról, mint szentesített törvénybe ütköző tényről következőleg ír a „Vaterland.“ „Azon elvek után ítélve, melyeket eddigelé az erdélyi országgyűlés egybehivatását illetőleg ismerünk, ugy látszik egy uj kísérletet szándékoznak tenni azon elmélettel, mely megengedi, hogy ma a pillanatnyi opportunitás nevében fenálló s hitlevelekkel elismert jogok ignoráltassanak — s holnap pedig ép oly gyorsan uj jogok teremtessenek. „8 mi czélra szükségeltetik jelenleg e kisérlet? Talán az uniokérdés érdekében ? De ez már régen s jogosan alig megtámadható módon el van intézve. Magyarok, székelyek, szászok s az erdélyi országgyűlés minden törvényes tényezői már 48-ban elvileg s minden kifogás közbejötte nélkül kimondták az uniót, mely a király s nagyfejedelem szentesítését megnyerte; törvényes szempontból véve tehát, az már oly jogerős törvény, milyet csak képzelhetni. Hogy a románok nem hivattak meg tanácskozásra e tény végrehajtásánál, az igaz, s hogy ők képezik Erdély népessége többségét, az is igaz, de e cselekvény törvényességét mindez is gyöngíti. A románok nem bírtak akkor politikai jogokkal, mikép szenvedhettek volna tehát jogaikban rövidséget? „Egy törvényes cselekvényt csupán azért semmisnek s törvénytelennek nyilvánítani, mert a népesség nagy része az idő szerint nem bírt politikai jogokkal , nagyon veszélyes praecedens esetté válhatnék. „A magyar-, erdély s horvátországi viszonyok , összes jogalapja a pragmatica sanctióból kezdve oly , törvényhozási cselekményeket képez, melyek a nemesség kizárólagos együttműködése által jöttek létre. S vajjon lehet-e azok törvényességét megtámadni azért, mert azon időben a népesség legnagyobb része politikai jogokkal nem birt ? S mit egy nemzetiség részére el akarnak ismerni,ahol talán egy egész ország polgári — s paraszt osztálya hasonló joggal 1 , igényt képezhet! „S miként a jogosság — úgy a méltányosság • szempontjából is, így áll az ügy. Hogy a nemzetiségek politikai egyenjogúsítását komolyan veszik Magyarországban, nem lehet kétségbe vonni, és a magyar-erdélyországi gyűlés lett volna nem csupán az egyetlen törvényes, de a legczélszerűbb fóruma is a románok panaszai s igényeinek. Hogy nem szenvedtek volna rövidséget, arról kezeskedik a korona hatalma, melynek szentesítése emeli érvényre az országgyűlés határozatait. A czélba vett államjogi kísérletnél tehát nem annyira a románok sorsa iránti gyöngéd gondoskodás az irányadó, hanem sokkal inkább az úgynevezett birodalmi egység s a februári alkotmány, vagy — amit mi ez alatt értünk — a német elemnek mesterkélt túlsúlya iránti aggodalom.