Magyarország, 1861. szeptember (1. évfolyam, 203-227. szám)

1861-09-25 / 223. szám

■whomsoever is striving, as you are, to main­tain an inheritance so precious, 1 Let nie assure yon that all true-hear ted Englishmen feel deeply aggrieved that it 1 should go forth to the world, that there are 1 any in England whether private men or Mini- 1 sters of State, who attempt to gloze over mis- i deeds of Austria, or to jmtch up spurious sym- 1 pathies between England and a Goverment J so reckless, so unscrupulous, so faithless, so 1 unrighteous. Some of those men have well- ) known personally selfish ends in view. Others, ] in higher places, have darker aims, and seek i dynastic objects, the very thought of which is < treason to the Constitution and even to the very settlement of the Crown of England. The deep sympathies of all honest-hear- I ted Englishmen, and of all lovers of free insti- < tutions are with the noble struggle in which 1 you and your countrymen are now engaged. : We look with hope and confidence to your 1 final and not much longer delayed triumph. í That triumph we shall welcome as a triumph * and a further assurance of the liberties, for t which our own forefathers have in times past j struggled, and by their success, in which they : made wrong-doers in high places tremble. The forgotten lesson cannot be too soon retaught i by a nation that knoivs how to value the in- 1 heritance of freedom. I have the honour to be Gentlemen Your faithful and obliged servant ■ Thomas Slingsby Duncombe M. P. Duncombe ur levele fordításban igy hangzik: London, sept. 16. 1861. Uraim ! Volt szerencsém Önök szives. ..és reám nézve hizelgő szózatait venni, melyekben Önök ki­fejezik érzelmeiket az iránt, mit én, mint az angol par­lament tagja, Magyarország jogai és szabadságának érdekében mondottam és tettem. Legyenek meggyőződve, miszerint magasra be­csülöm Önök azon nyilatkozatát , hogy az angol par­lamentben nem hiába emeltem föl szavamat, mert nem hiába emeltem azt fel, ha viszhangja Önökhöz eljutott, és ha a remény és örömnyilvánítás hangjául ü­dvözöltetett. Hálaérzettel veszem egyúttal azon szerencsét és megkülönböztetést, mely szerint hazájuk több hely­hatósági gyűlése által a képviselő testületek tisztelet­beli tagjává választattam. Ez nem puszta elégtételén reám nézve . Önök levelei emlékezetembe hozzák azt, hogy Magyarország nyolczszáz év előtt örökség utján reá szállott szabadságát fentartotta. Én csak büszke lehetek arra, hogy oly férfiak közé soroztattam, kik oly jól tudnak ily­etén örökséghez ragaszkodni. Angol­nvczi 5p. cz.intnlv­eréei örökséggel bir, melyhez minden angol leginkább azzal mautaja magát i4cm.uui., í*­rokonszenvét, pártoló szózatát és segélyét nyújtja mindannak, ki — mint Önök — ily drága örökség megőrzéséért küzd. Bizonyosakká teszem önöket az iránt, miként minden igazszivü angol mély fájdalommal látja, mint értesül a világ arról, hogy vannak Angolországban akár magánegyének , akár államminiszterek, kik Ausztria tetteit, szépíteni merészük, vagy hamis ro­­konszenvet kisértenek összeférc­elni Angolhon és egy kormány közt, mely oly kíméletlen, oly lelkiismeret­ien, oly stb. Ezen egyének egynémelyikének köztu­domású személyes, önző czéljaik vannak. Mások — kik magasb állásúak — sötétebb terveket forralnak, és dynasticus érdekek körül fondorkodnak, miknek puszta gondolata is már árulás az alkotmány — sőt Angolhon koronájának fennállása ellen is. Minden becsületes lelkű angolnak, és a szabad intézmények valamennyi tisztelőinek mély rokonszen­­ve kiséri azon nemes küzdelmet, melyet Önök és hon­fitársaik e peretben vívnak. Remén­nyel és bizalom­mal pillantunk végső, és sokára már fel nem tartható diadaluk elé. Ezen diadalt azon szabadságnak győ­zelme és biztosítéka gyanánt üdvözlendjük, melyért hajdan saját őseink harczoltak, s győzelmük közben magas állású ármánykodókat megreszkettetének. Az elfelejtett leczkét soha sem ismételheti elég korán oly nemzet, mely a szabadság örökségét méltányolni tudja. Különös tisztelettel vagyok, uraim­bü és lekötelezett szolgájok Slingsby Duncombe Tamás parlamenti tag. Duncombe mrnfen érintett törvényhatóságok­hoz intézett e válaszát a következő sorok kíséretében küldte meg nekünk: (Az eredeti angol után.) A „Magyarország“ szerkesztőjének. London, sept. 16. 1861. Tisztelt uram! A legnagyobb nyilvánosságot óhajtván adni ál­talános válaszomnak, melyet szerk. ur nemes hazájá­nak azon municipális testületeihez intéztem, melyek Magyarország nemzeti függetlensége, és szabadsága iránti őszinte buzgalmam szíves elismerése fejében hivatalos iratok küldésével tiszteltek meg engem, egy­néhány magyar barátom tanácsa folytán, önnek be­cses lapját legjobb útnak tartottam szándékom valósí­tására. A miért is bátorkodom önt megkeresni az iránt, miszerint említett válaszomnak magyar fordítással együtt a „Magyarország“ hasábjai közt helyt engedni, s azt az említett testületek mindegyikének levéltá­rába letétetni szíveskedjék. Fogadja stb. Tisztelt uram ön hive Slingsby Duncombe Tamás. E megtisztelő megbízás folytán lapunk mai számát azon t. törvényhatóságok levéltára részére, melyekhez Duncombe úr válasza szól, megküldtük. Szerk. Pest, sept. 24. Nevezetes időjelek mutatkoznak. Tegnapi czikkünk megjelölte a bécsi köz­vélemény fordulatát a bécsi lapok, különösen a „Presse“ felszólalásában. Ma meg arról értesülünk, hogy Forgách í­róf le akar mondani. Miután nemes hazánkfia, aláírta a juh 21-i i­. leiratot, melyben Magyarország arra szó­­l­atik fel, hogy követeket küldjön a birodalmi mácsba ; miután aláírta, az ősi alkotmányhoz igaszkodó országgyűlést, feloszlató aug. 21-ki s j­i­. leiratot; miután „elmellőzhetlenül szüksé­­esnek”­ tartotta, hogy az 1848. XVI. és XVII. czikkek helyébe kir. biztosi utasítás lépjen, miután egyszóval Forgách Antal gr. a febr. 26 -i l­atensnek életbeléptetését elvállalta s azt oly­agy erélylyel már mégis kezdte, most művét,­­erbe hagyva vissza akar lépni ? A kanczellár úr, tudjuk, nem oly ember, s a nehézségektől visszariadjon. A kanczel­­­­l úr a törvényhozó test eloszlatásával, a XVI. é­s XVII. t. czikkek mellőzésével törvényt sza­­ott Magyarországnak, azon Magyarországnak, melyet a csatatéren két császárság birt csak s küzdeni, s melyet a 12 évi rettenetes önkény un birt megtörni; azon Magyarországot ké­sült a gróf ur­a febr. 26-ka keretébe foglalni,­­ melyet I. Leopoldnak, kinek uralkodása alatt azánk Kánaánján nemcsak tej és méz folyt, s melyet Mária Teréziának sem sikerült beol­­v­asztani; azon Magyarországot,, melynek oi­­iággyülése két világrész bámulatát, tisztele­­t­ét vívta ki; azon Magyarországot, melynek érvényhatóságai megőrizik, a törvény tiszte­­­ ste által, a miveit, a szabad népek rokonszen­ét. A kanczellár úr azon Magyarországnak mondáhogy: ,,igy legyen!“ melynek er­­ölcsi erején II. József császár akarata is meg­írt, melynek lelkesedése, őszinte ragaszko­­ása nagygvá, győztessé tette annyiszor Ausz­­­iát, s melynek csak passiv ellenállása is meg­írja ingatni a birodalom nagyhatalmi állását oly válságot bir előidézni, melyből a császár­ág, Magyarország kiengesztelése nélkül, nem ad menekülni. Ki ennyit mer, az az akadályoktól vissza em riad, főleg midőn a siker feltételei oly­szteli hazafiak készségében, mint, Koller és Szekrényessy Endre urak, már meg is vannak verve. Mi lehetne tehát oka a kanczellár ur viss­­zalépésének ? A „Lloyd“ bécsi levelezője azt állítja, hogy Orgách gr. megunta a Schmerling ur centra­­istikus szekerének vontatását, illetőleg, mel­­eízvén a rhetorikai hasonlattal való élést, hogy , kanczellár ur az utóbbi hetek alatt gyűjtött apasztalatok után meggyőződött a felől, mi­­­­nt a febr. 26-ki patens hazánkban :i vi­he­tetlen. JD jLuegg y OaVkIúo w6w1» 1 7 tArrm/A- látott, mert­­ az alább közölt kormánybiztosi kiküldetés f. hó 16-án keletkezett. Mi támaszthatta tehát 16-ka óta e meg­győződést , hiszen hazánk törvényhatóságai nem sept. 17-ke óta kezdenek a törvényekhez ragaszkodni, nem azóta kezd tiltakozni a febr. 26-ki od­rog, általában minden od­rog ellen az ország, nem azóta nyilatkozik a kanczellá­­ria eljárása ellen a közvélemény ? Az ok nem is a hazánk közvéleményének, az ország érzületének felismerésében, nem a minden megyében legyőzhetlen akadályok meggondolásában keresendő. A kanc­ellária­k az államminisztérium jól tudták, hogy ha­zánk minden törvényhatósága úgy érez, mint a feloszlatott országgyűlés. De mégis szilárdan illett az elhatárzás: a küzdést a megyékben­olytatni s azon eszközökkel, miket a hatalom nyűjt, végrehajtani, illetőleg megkísérlemi vég­rehajtását a centralistikus kormány szándéká­nak. Az államminiszter s a vele egyetértő kan­cellár nem riadtak vissza Magyarország ellen­kezésétől, mert támogatást találtak a birodalmi tanács többségében, helyeslést a legfelsőbb akaratban s erkölcsi erőt véltek nyerhetni a német-szláv országok közvéleményében. De ép e támpontok gyengültek meg. Smolka és Schmerling beszéde után a közvé­lemény a birodalmi fővárosban és a német­­szláv országokban is a miniszter úr minden­ható politikája irányában kedvezőtlenül kez­dett alakulni. Az európai tekintélyes­ lapok pálctát törtek Schmerling úr kormány elve felett s beszédét mint o rosz kormány rósz vádiratát ítélte el a független sajtó. A reichsra­­thi többség, mely úgyis a birodalmi népek ki­sebbségét képviseli, a közvéleménynek a Smol­­káh­oz intézett feliratokban s valamennyi füg­getlen lap kárhoztató felszólásaiban történő nyilatkozása után már nem nyújthat erkölcsi támaszt a minisztériumnak, és mint a halál, kérlelhet­lenül kopogtat be a legdaczosabb jel­lemnél is a meggyőződés, hogy a febr. 26-ki od­rog, mely azon országokat sem birja össze­­forrasztani, melyek a birodalmi tanácsban megjelentek s melynek Magyar- és Horvátor­szág i­rányábani fentartása örökössé teszi a biro­dalom válságát, csak catastrophok előidézésé­vel tartható fen. Úgy van. Mind több tért fogja el azon meggyőződés, hogy a febr. 26-ki pa­tens nem éltető betűje Ausztriának s nem igazi alkotmánya azon országoknak, melyek nem­zetiségi különválásuknál fogva is irtóznak a centralisatiótól s ha szükségkép egyesülésre hivatvák, ezt csak a foederalismus alapján esz­közölhetik. De végre, be kell az illető helyen azt is látni, hogy a februári od­rog keresztülvitele szentesített törvényeket sért, hogy ez milliók keblében megrendíti a szent eskü, a törvény erejébeni hitet, hogy oly elvek, a­melyek a­­ corona főtanácsosának, az államminiszternek­­ ajkairól hangzottak, a forradalmat jogosítják ]­­­el s a polgárok millióiban feltámasztják a bi­­­­zalmatlanságot a még oly megnyugtató jogvi­­­­szony iránt is. Mind­ennek hatni kellett ha még­­ most nem is a II. József nagy tettének ismét­lésére, hanem legalább azon elhatározásra, hogy'­ , serestessék ut és mód, mely a mindinkább nagyobbodó bajon segítsen. E meggyőződés, ez elhatározás, habár átható, megfogható tényekben nem nyilatko­zik is, bizonyosan megvan. Ez teszi bizonyta­­anná Schmerling úr állását és, mert ő állam­­doctrinájához ragaszkodni fog, ez okozandja nemsokára lelépését. Ily körülmények közt Forgách gróf, Kol­­­­er és Szekrényessy András urak minden el­szántsága mellett sem vállalk­ozhatik­ tovább is azon elv erőszakolására, mely, hogy a bécsi apák nyelvén szóljunk, nemsokára „r­e­v­i­s­io alá ker­ül­end.“ Meg kell jegyeznünk, hogy a lemondás ez indokolása természetesen csak a lemondás esetében áll. Ez esetben Forgách gróf hazájának azon véleményével foglalhatná el helytartói székét Prágában, hogy a hazájától távol töltött évek alatt nem ismerhetvén fel akként, mint ez a dízelben lehetséges lett volna, hazájának köz­szellemét, erőt érzett magában arra nézve, hogy a febr. 26. patens betűinek életet adjon Magyarországban is; de felismervén azt, miután intézkedései a nemzet törvénytisztelete és tör­vényes ellenállása miatt csak erőhatalommal érvényesíthetők, visszalép, a felelősséget a telj­hatalmú államminiszterre ruházván. Azonban mi a dolgok megítélésében ma is azon feltevésből indulunk ki, hogy az ál­lamminiszter és Forgách gróf ur közt nem há­borodott meg az „entente cordiale.“ De ezért nem némul el a közvélemény követelő szava, de ezért erkölcsi támasza Schmerling urnak nem vol erősebb. A közvélemény Schmerling ur és műve, a febr. 26. ellen fordul már Bécsben is, s erköl­csi támasza csak azon reichsratlii majoritás, mely a minoritás képviselője. P­o­m­­p­é­r­y. Az Absolutismus 1848-ban és IStíl-ben, Id. gr. B­e­t­h­l­e­n Jánosa „Korunkéban pár­huzamot von az absolutismus 1848. és 1861-ki műkö­dése közt. Érdekes czikkéből közöljük a következő sorokat: „Akkor az 1848-ki Pozsonyban hozott törvénye­ ÉC > j LiicLd OZiOhlvcil cvf ovoaógf ílllrot.má“ nyos szabadságát, függetlenségét a koronás fejede­lem megerősítette, az unió életbe lépett, a Királyhá­gón innen fek­vő törvényhatóságok a pesti országgyű­lésen képviseltették magokat, a végrehajtó hatalom minden ágait a magyar minisztérium s a nádor gya­korolták, s mindezek törvényszabta után a koronás főjogai tiszteletben tartása mellett s jóváhagyásával történtek. Azonban az absolutismus, miután a törvé­nyes térről leszorult, egy titkos comitévé alakult, me­lyet akkor kamarillának neveztek. Ennek nyilvános jelszava volt a trón jogait megoltalmazni, a kierősza­kolt népjogok ellen; valóságos czélja pedig nem volt egyéb, mint a népet újból rabbilincsekbe verve, az elvesztett hatalompolczot magának visszaszerezni, mert hiszen a koronás főjogait senki sem bántotta s tőle senki semmit nem erőszakolt ki. A kamarilla előbb titkon, később nyíltan lépett fel a fejedelem által szentesített törvények ellen; fészke itt nálunk Szeben volt, eszköze a jogegyenlő­ség, bántott nemzetiség örve alatt felbujtogatott és kőszitett néptömeg, melynek ártatlan nők, csecsemők ezrei s romba dőlt városok és falvak estenek áldoza­tul. — De ítéljen ez eljárás fölött a történelem. Vizsgáljuk meg már azon elveket, melyeket ez idő szerint követnek a bécsi államférfiak velünk szem­ben s bizonyára e két testület alapelveit nagy rokon­ságban, szoros kapcsolatban fogjuk egymással ta­lálni. Most megjelenik az oct. 20-ki diploma , abban az illető országoknak történelmi jogai, a kétoldalú szerződések elismertetnek, sőt a 48-ki törvények ér­vényessége sem vonatik kétségbe , csak azoknak revisiója követeltetik. Különösen Erdélyt illetőleg egy későbbi legfelsőbb kézirat, egy az 1791-ki alapokon összehívandó országgyűlését teszi kilátásba. Ezen in­tézkedések nyomán Magyarország és Erdély admini­­stratiója, igazságszolgáltatása névleg elválasztatik a többi koronaországokétól; kanczellárok, helytartóta­nács, illetőleg gubernium, neveztetik ki, a vármegyék helyreállíttatnak. Azonban a centralizáló miniszter urak az uralkodó aláírásával ellátott diplomát, mert tervekbe bele nem illik, félredobják, az abban foglalt elveket semmiknek nyilvánítják, az ezred­éves ma­gyar alkotmányt a pragmatica sanctióval együtt szeg­re akasztják. Az említett országok külön administratiójára nézve mindent elkövetnek, hogy az csak írott malaszt legyen. Az adószedő hivatalok, financzok fentartat­­nak s a felállított hatóságok hatalma alól kivétetnek. Az administrationalis testületektől a szükséges anyagi s physikai erő megtagadtatik, sőt egyes vármegyei­­ főnökök merészkednek a legfelsőbb kézirat értelmé­ben kiadott kormányszéki, illetőleg helytartósági ren­deletek ellen szervezni a kezek alá bízott megyéket, sőt az engedelmességet egészen megtagadni. Példa reá a zarándvármegyei főispán s a fogarasvidéki fő­kapitány. Talán a nemzeteknek egymás elleni ingerlése hiányzik ? Korántsem. De e részben van helyzetünk­­­­ben egy örvendetes különbség, t. i. most a lefolyt­­ évek tapasztalatai után az 1848-diki véres napoktól i­s nincs okunk félni. Azt hiszem, mindezekből elég világos a kama­­­rilla s a centralista miniszter urak elvrokonsága. Vizsgáljuk most, van-e elvkülönbség a bécsi absolutisticus államférfiak azon politikája közt, me­lyet a világosi fegyverletétel óta velünk szemben kö­­­­vettek s melyet ma Schmerling alkotmányos állam­­­­miniszter követ. A világosi fegyverletétel után nyitva volt az ut a bécsi kormányférfiak előtt, visszamehettek volna a kölcsönös szerződések alapjára, Magyarország ezer éves, kétségbevonhatlan alkotmányos szabadságát helyreállítva, állíthatták volna a birodalmat azon ala­pokra, melyeken első rangú hatalmi anasat kivivta s a legválságosabb időben fentartani képes volt. Azon­ban az illető államférfiak az idegen karral s karddal nyert győzelem mámorában eldobva a régi alapot, azon tarthatlan elvet fogadták el, miszerint Magyar­­ország eljátszotta minden jogait s mint bóditott or­szág csak a kegyelem morzsáira számíthat. Az absolutismus útjára lépve, nem arra töreked­tek, hogy az alkotmányos szabadsághoz szokott nép­­?ek„ igazságos, humánus törvények által tegyék tű­r­­heto­ve a büincseket hanem vérpadokat állítottak föl, tomb­czöket zsúfoltak tele , miután az áldozatok el­vérzettek, a bebörtönozottek kiszenvedtek, fátyolt akarnak vetni a múltra. , , Mi lett eredménye tudjuk, t­i az állam és nép elszegényedése egy országnak „ a birodalom­ tekin­télyének elvesztése. Schmerling lovag nem épen ezen elvet vallja-e ? Rém erre alapítja-e a birodalom egységét, reichs­­tath­ja hatalmát, s nem ez alapon dobja-e el az ezred­éves alkotmányt) kétoldalú szerződéseket? így ismerve állásunkat, okulva szenvedéseinken, a centralista párt ingadozó uralkodását a bukástól megmenteni, segédkezet nyújtani nem fogunk, így ismerve helyzetünket, tisztán állhat előttünk a czél, a­mire törekednünk kell, vagy legalább reá­ismerhetünk a közös ellenségre mindnyájan, románok, szászok, magyarok. A román nemzet független tagjai, kik többen vannak, mint talán Schmerling úr hiszi, kik sem egy Dacoromania álmaiban nem ringatják magukat, sem nem zsoldosai a centralista uraknak, inkább hiszik, hogy az 1848-iki törvények s az 1861-ben Pesten ki­mondott elvek alapján Pesten biztosíthatják nemze­­tiségöket, mint azt, hogy a reichsrath nektek elegendő alkotmányos szabadságot, nyelvöknek, vallásuknak kellő szabad mozgást tudna s akarna biztosítani. Ők is olvasták a birodalmi tanács vitatkozásait, ismerik a birodalmi alkotmány alapelveit, össze tudják azt hasonlítani a valóságos alkotmányos szabadsággal; ők is tanultak a lengyel, cseh képviselők példáján s tudják, hogyan szokták a centralista urak megmajo­­rizálni a nemzeti pártokat s főleg velünk együtt tizen­két évek folytán tapasztalták, mit ért a centralista párt a jogegyenlőség alatt s nem fognak a reich­srat­ rabbilincseire vágyni. A higgadságáról ismeretes szász polgárság, meggondolva, hogy magával hozott ,demokraticus al­kotmányát, valahányszor az csorbát szenvedett, a ma­gyar királyok, erdélyi fejedelmek készek voltak vis­­­szaállitani, ellenben a bécsi kormány elejétől fogva elkövetett mindent,hogy a bureaucratia segítségével ki­vetkeztesse statutáikat eredeti alak­jukból; ha vissza­emlékszik, hogy a magyar nemzet fiai mindig készek voltak jogaik védelmére síkra szállni; ha megfontolja, hogy az 1848 diki törvények is érintetlen hagyták a szászok jogait, óvakodni fog a birodalmi alkotmány­nyal s reichsrathtal cserélni fel alkotmányos szabad­ságát, autonómiáját s be fogja dugni füleit a centralis­ta párt fizetett emissariusai előtt. Mit mondjunk a magyarokról, székelyekről ? Ők ezredéves alkotmányos jogaik alapjáról le nem tér­nek, ők az oetroyrozott jogok változékonyságában nem blznak, ők szenvedni, tűrni készek, de a centra­lista párt elvei kivitelére segédkezet nem nyújtanak soha. Ezt bizonyosan jól tudja a miniszter úr, azért reméljük, hogy a centralisatio agitátorai köztünk nem is fogják magukat mutatni. A dolgok jelen állásában h­is­szük, hogy a köz­­haza integritása, függetlensége, alkotmányos szabad­sága mellett küzdő honfiak száma naponként, szapo­rodni fog s soraink közt lesznek független szász, ro­mán polgártársaink is. Egy uj csoportozás ez, mely a salakot magából kiveti, s melynek tagjai közt nem lesz mit keresse­nek a reichsrath apostolai.“ Az erdélyi országgyűlés egybehivatásáról, mint szentesített törvénybe ütköző tényről következőleg ír a „Vaterland.“ „Azon elvek után ítélve, melyeket eddigelé az erdélyi országgyűlés egybehivatását illetőleg isme­rünk, ugy látszik egy uj kísérletet szándékoznak tenni azon elmélettel, mely megengedi, hogy ma a pillanat­nyi opportunitás nevében fenálló s hitlevelekkel elis­mert jogok ignoráltassanak — s holnap pedig ép oly gyorsan uj jogok teremtessenek. „8 mi czélra szükségeltetik jelenleg e kisérlet? Talán az uniokérdés érdekében ? De ez már régen s jogosan alig megtámadható módon el van intézve. Magyarok, székelyek, szászok s az erdélyi országgyű­lés minden törvényes tényezői már 48-ban elvileg s minden kifogás közbejötte nélkül kimondták az uniót, mely a király s nagyfejedelem szentesítését megnyer­te; törvényes szempontból véve tehát, az már oly jog­erős törvény, milyet csak képzelhetni. Hogy a románok nem hivattak meg tanácskozásra e tény végrehajtásá­nál, az igaz, s hogy ők képezik Erdély népessége több­ségét, az is igaz, de e cselekvény törvényességét mindez i­­s gyöngíti. A románok nem bírtak akkor politikai jogokkal, mikép szenvedhettek volna tehát jogaikban rövidséget? „Egy törvényes cselekvényt csupán azért sem­misnek s törvénytelennek nyilvánítani, mert a népes­ség nagy része az idő szerint nem bírt politikai jogok­kal , nagyon veszélyes praecedens esetté válhatnék. „A magyar-, erdély­ s horvátországi viszonyok , összes jogalapja a pragmatica sanctióból kezdve oly , törvényhozási cselek­ményeket képez, melyek a ne­messég kizárólagos együttműködése által jöttek létre. S vajjon lehet-e azok törvényességét megtámadni azért, mert azon időben a népesség legnagyobb része politikai jogokkal nem birt ? S mit egy nemzetiség részére el akarnak ismerni,­­ahol talán egy egész or­szág polgári — s paraszt osztálya hasonló joggal 1 , igényt képezhet! „S miként a jogosság — úgy a méltányosság • szempontjából is, így áll az ügy. Hogy a nemzetisé­gek politikai egyenjogúsítását komolyan veszik Ma­­­gyarországban, nem lehet kétségbe vonni, és a ma­­­gyar-erdélyországi gyűlés lett volna nem csupán az­­ egyetlen törvényes, de a legczélszerű­bb fóruma is a­­ románok panaszai s igényeinek. Hogy nem szenved­tek volna rövidséget, arról kezeskedik a korona ha­­­talma, melynek szentesítése emeli érvényre az ország­gyűlés határozatait.­­ A czélba vett államjogi kísér­­­letnél tehát nem annyira a románok sorsa iránti gyön­­­géd gondoskodás az irányadó, hanem sokkal inkább­­ az­ úgynevezett birodalmi egység s a februári alkot­­­mány, vagy — a­mit mi ez alatt értünk — a német elemnek mesterkélt túlsúlya iránti aggodalom.

Next