Magyarország, 1861. október (1. évfolyam, 228-254. szám)
1861-10-09 / 235. szám
186 I — I. évfolyam. 235. SZ. Szerda October 9. MAGYARORSZÁG. SZERKESZTŐSÉGI IRODA T. MUNKATÁRSAINK HIRDETMÉNYEK DÍJA : ~ MEGJELEN _ Ujtér 4, sz. 2. emelet. kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő ß hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 újkr. ünnep- és vasárnapot követő napok kivé-KIADÓ TTTVA tp A T séghez intézzenek. —A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. telével minden nap. U H. IVAIAL, a kiadó-hivatalhoz intézendök. Esryos példányok KILIÁN GYÖRGY, OSTERLAMM K. és LAMPEL RÓBERT ELŐFIZETÉSI ÁRurtér 4. sz. földszint. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft. PEST, october 8. Külföldi szemle. A sajtó jelszava ma is Compiégne s még jó ideig az marad. A találkozásról újabb tudósítás hiányában a franczia lapok még mind a „Times“ hátát verik. — Egyik — a „Siécle“ azt mondja, hogy a világlap olyan, mint a nyúl, mely csak félszemmel alszik, s mindegyre felfedezzen, s szemeit dörgölve kérdi, vajjon nincs-e még a Rajnán Francziaország ? Végül azt mondja a „Times“-nak, hogy ha „adott tanácsot, adjon hozzá kalácsot,“ mert azon nagy munkába, hogy angol, porosz, osztrák, orosz stb.szövetség jöjjön létre, aligha belé nem törnék a jámbor vállalkozó kése, ha csak a „Times“ meg nem kisérti, mert ekkor ki kell elébb békitni Ausztriát Olaszországgal, s ez után még hozzá kieszközölni, hogy Oroszország is kitárja karjait Ausztriának. A „ Journ. d. Deb.“ a „Times“ szavait „sajnálatra méltó anachronismusnak nevezi, s az 1807-ben Angliában uralgott szenvedélyes gyülölség szomorító felelevenítésének mondja. A „Pays“ erősebben neki megy a „Times“nak, s azt mondja, hogy a collega ismét nem szokatlan következményeibe esett. Vagy talán megfeledkezett saját czikkeiről. Ha azokról megfeledkezett — hisz ez nála gyakori — nem szabad ám megfeledkeznie arról, mit nem rég angol collegái s a parlament mondtak. Azonkívül, hogy kedvökre mulattak a német hajóhad eszméje rovására, több szónok a parlament színe előtt Poroszország törvényhozását barbárnak nevező; ily nyájassággal halmozás akkor Poroszországot, és íme most egyszerre nincs derekabb állam Poroszországnál, melynek érdekei Angliával közösek sat. „Azt állítni — úgymond továbbá a „Pays“ — hogy Francziaország barátsága veszélyesebb Poroszországra nézve, mint ellenséges állása, nemcsak hogy több mint otromba paradox, sőt méltatlan sértés a franczia lojalitás ellen. Ha a „Times“ magát Európa előtt nevetségessé tenni nem akarja, a porosz király és franczia császár compiégnei találkozását illetőleg több mérsékletet kell tanusítnia, s több igazságosságot, jobb emlékezetet s kevesebb kifakadást ajánlunk neki.“ így szól a „Pays“. Az „Opinion nationale,“ mint véli, hivatalos színezetű azon osztrák forrásból merített hírt kapja fel, hogy a porosz királyt a compiégnei útra különösen a belga király bírta volna reá, s hogy e találkozásnak — az osztrák tudósítás szerint — igen fontos jelentősége van, mivel benne az általános lefegyverzésről lenne szó. — Az általános lefegyverzés — véli az „Opinion“ •— igen szép eszme, csak az a kár, hogy létesítését óriási akadályok gátolják: a római kérdés, a velenczei, a lengyel, a magyar kérdés, sőt még a török kérdés is, mely rövid időn megoldásra kell, hogy kerüljön, a mint a konstantinápolyi viszonyok mutatják. A „Constitutionnel“ elégnek tartván a compiégni találkozás miatti polémiát, örömmel registrálja a „Morning Post“ véleményét, mely szerint a franczia - porosz szövetség eszméje nem zárja ki az angol szövetséget, éles és egyszersmind súlyos pallosát Rómának fordítja. Igaz-e tehát — kérdi — amit tegnap csak fenhagyás mellett közlünk, hogy a pápa a japáni vértanuk canonizálása alkalmával tartott beszédében azt mondá, mikép sokan kiegyezkedésről beszélnek, de ő e hit közlőit az egyház ellenségeinek nyilatkoztatja, mivel kiegyezkedésről szó sem lehet, „semmi kiegyezkedés, semmi kibékülés a hitetlenekkel!“ „Erőszakos nyelv, rövidlátás, gyenge ítélet, semmi emlékező tehetség“ e jelekről mindenki ráismer azon pártra, mely 1789-ben azt tanácslá XVI. Lajosnak „semmi kiegyezkedés, semmi kibékülés“ azon pártra, mely ugyanezt sugá Bourbon Ferencz bukása előtt; s arra, mely ugyanezt súgja a pápának, mintha e jóslati nyilatkozattal azt akarná bebizonyítni, hogy a pápai világi hatalom megszűntének ideje közéig. Mi kétkedénk e hit valóságán, és íme a legitimista lapok dicsekedve említik, ezek azt hiszik, hogy merészek és következetesek, pedig csak vakmerők, vagy vakok. E világi uralmak csak átalakulás útján állhatnak fenn, s e közös törvény alól a pápai szék sem vonhatja ki magát máskép,mint ha az isteni dolgok rendjébe tér vissza, ha Istentől alapittatott Egyébiránt a pápa hitetlenekről, istentelenekről is szólt, úgy látszik, ezen elnevezések megérdemlésére elég, ha valaki a pápai Világi hatalom ellen beszél És lássuk, kik azok, kik ellene és a kiegyezkedésről beszéltek ? Világi pápok és a zárdái magányba vonult szerzeteek. Ezekről állitá tehát a pápa, hogy az egyház ellenei, ezekről állitá, hogy a gonosszal czimborálnak, hogy hitetlenek!“ A „Siécle“ az ultramontán párt ellen kel ki, s egyszersmind éles szemrehányásokat tesz a kormánynak, mely a politikai gyülekezetek tartását gátolja, a tudományos gyülekezeteket s az ipart illetőket pedig szigorú őrködéssel kiséri, mig az egyházi társulatoknak korlátlan szabadságot enged. Tudja-e a kormány mit mond erre Európa közvéleménye ? Azt, hogy Európa igen sokat hitt a franczia kormány hatalmáról, mely két dologtól oly nagyon fél, egyik az ultramontanismus, másik a vallási izgalom, s hogy Francziaország kormányának gyenge oldala Róma, honnan büntetlenül dobálják rá a ményköveket. És méltán vélekedik így a közvélemény,—mond a „Siécle“ — midőn a kormány behunyt szemmel elnézi a lusignani gyűlést, melyben a „szeplőtlen szűz“ zászlója kitűzése ürügye alatt az ellenforradalom zászlóját tűzik ki. Avagy nem ide mutatnak-e a jelenvoltak heves, zabolátlan nyilatkozatai. Avagy vallásos törekvésekre mutat-e, midőn az államban államot képezve, politikai tárgyú vitatkozás foly, vagy tán a „szeplőtlen szűz“ dogmájához tartozik, hogy a gyülekezetét ekép biztassák : „előre, a zsarnokság csak egy ideig tarthat s ellenségeink testei felett tűzzük ki zászlónkat“ sat. Mi nem vagyunk ellene a társulatoknak, az egyesületeknek, s épen ezért nem kívánjuk a kormánytól, hogy azokét betiltsa, hanem hogy nekünk is hasonló szabadság engedtessék, társulhatni s gyűléseket tarthatni.“ Az angol lapok is még folyvást a compiégnei látogatással foglalkoznak. A tory „Press“ merőben illedelmi látogatásnak mondja, melyre a porosz király — úgymond — még külügyminiszterét sem viszi magával, de azért mégis azt hiszi, hogy Compiégneben a nagy politikai napi kérdések is fel fognak merülni, így nevezetesen Németország, Német-Ausztria, sőt még Holstein egyesítése a Hohenzollern-család alatt, továbbá az osztrák császári birodalom szétomlása s egy uj birodalom alkotása, melynek Magyarország lenne középpontja, ellensúlyul Oroszország irányában, amiért Francziaország csak a rajnai határok megigazítását igényelné. A „Presz“ azonban kijelenti, hogy azért legkisebb aggodalomra sincs ok, mert Vilmos király nem fogja elfeledni, „hogy az osztrák császár Villafrancában visszautasította azon franczia ajánlatot, hogy Lombardiát visszaadják, ha a Rajna kérdésében semleges lesz.“ A „Saturday Review“ egészen mást beszél. A „Press“ azon kezdte czikkét, hogy a király nem viszi magával külügyminiszterét; a „Saturday Review“ azon, hogy a külügyminiszter bizonyosan a királlyal megy. Különben a „Saturday Review“ gondolatmenete nagyjából a „Times“-éval egyez, amennyiben szintén azt mondja, hogy Angol- és Poroszország nem viseltetnek egymáshoz rokonszenvet, holott mégis szövetkezniök kellene. Angolországban — úgymond a „Saturday Review“ — valamennyi párt nagyobbítani akarja Poroszországot a szövetségi szerkezet javítása által, a németek azonban meg nem foghatják , hogy az angolok, kik ily jóindulattal viseltetnek irántuk, mégis úgy ellenzik épen azon egy vállalatot , melyre nézve valamennyi német egyetért : t. i. Dánia bolygatását. — A „Saturday Review“ reméli, hogy a franczia érvek e vállalat ellen hatni fognak: a császár meg fogja jegyezni, hogy nem czélszerű oly államot bolygatni, mely Francziaország uralmában részesül, a király pedig föl fog hagyni oly intézkedésekkel, melyek háborúba bonyolíthatnák hatalmas szomszédjával. Németország majd egykor — úgy véli a „Saturday Review“ — Francziaország irányában is képes lesz hatalmát éreztetni, most azonban Poroszország nem mérkőzhetik s a kis államokra sem igen számolhat; azért legjobb, ha vár. A „M. Post“ is újra hozzá szól (okt. 7-én) a compiegnei látogatáshoz, de czikke tartalmát még csak a távsürgöny után ismerjük. Azt mondja,hogy a porosz király alkalmasint csak a baden-badeni látogatást viszonozza, s jól fogja tenni, ha a viszonyokat Franczia- és Poroszország közt megjavítja. Vannak ugyan európai kérdések, de ezekhez Franczia- és Poroszországon kívül még más hatalmasságoknak is hozzá kell szólni, s a „M. Post“ nem hiszi, hogy ezeknek megoldását a császár és a király Compiégneben akarnák siettetni. Ami már ezen európai kérdéseket illeti, ezeknek helyét a „M. Post“ — mint a bécsi távsürgönyökben olvassuk — Európa éjszaki és nyugati részén jelöli meg. Az éjszakit elhisszük, mert ott fészkel a skandináv, ott a lengyel kérdés; de mit értsünk a „nyugati“ alatt ? Európa nyugati részét Nagybritannia, Francziaország és Byrennei félsziget képezik, ott jelenleg sehol sem találunk európai kérdéseket. A bécsi távirda-hivatal tán ke 1etit akart mondani ? . A Rajna és Visztula. (Vége.) S igy állunk a Póval s Mincióval, melyeket az Etsch erősít s még oly nagy erőd véd, melyek ketteje csaknem bevehetien. Mit ér Coblenz Ehrenbreitstein nélkül ? s mit használ az erősség, midőn Neuwied mellett a Rajnán át lehet kelni ? Midőn a francziák e folyamot stratégiai határál követelték, nemcsak a bal, de a jobb Rajna-partot is kellett volna kívánni messze be az országba, hol a természet vagy emberi kéz által jobban megerősített pontok s főleg ha hegylánczolat található. A hegységek a tengerrel együtt képezik valamely nagy ország természetes határait. Csúcsaik szerint osztályozhatók a fajok, az égalj, a termények s a folyamok. A Montblanc tömege s a kis St. Bernhard hegyláncza-bámulatos módon egészítik ki a dauphine-i s alpesi határainkat. Egy oldalon Franczia-, a másikon Olaszország “ez tisztán s matematikai szabatossággal van igy. Hogy a Rajnából határt képezzünk, fel fogunk-e forrásáig hatolni? S ez lenne a dolog logicája. Tehát Schaffhausentől kezdve a Schwarzwaldra fel fogunk-e mászni s keleti részét várakkal rakjuk-e meg? Pedig, ez szükséges volna. És onnét a Taunuson s mellékágain átkeljünk egész a Siebengebirgig Bonnal átelleneben, hogy aztán ismét elhagyjuk a vizmenetet, mely a síkra visszatérve folytatja útját? És mégis csak az lenne a kikerülhetlen alternativa: vagy mind a két partot vagy semmit; az egész vizmedenczét, hogy a völgyet megvédhessük; a jobb vagy balparti hegygerinczet; itt nincs középút. A folyam közepe csak jelentéktelen védelmi vonalt nyújthatna nekünk, mit az első támadásnál fel kellene adnunk, hogy egy valódi stratégiai vonal mögé húzódjunk vissza. Vajjon azok, kik a Rajna-határt legnagyobb eréllyel kívánják, meggondolták-e mind e következményeket ? Nem ők lennének-e az elsők, kik területünk e jelentékeny növekedésétől visszariadnának? Azon pont kivételével, hol a német Rajnapart minden féltékenység nélkül áll szemközt a francziával, innen is túl is minden középutnak csak az lenne a következménye, hogy míg egyrészről a nemzeti büszkeségnek hízelegne, a másik részen mély sebet ejtene. Egy más eszmemenet még fontosabbnak látszik, mint a stratégiai nézelődések s arra késztet minket, hogy az erkölcsi hatást, melyet Francziaországra nézve vonna maga után határainak a Rajnáig terjeszkedése, közelebbről vegyük szemügyre. Országunk, bámulandó összefüggését különböző okoknak köszönheti, melyek közt első helyet foglal el azon elemek szerencsés viszonya, melyek népességének mivelődésére befolyással voltak. A rómaiak politikai s központosító geniusa a gallusok harczias s foederativ szellemével egyesült a nélkül, hogy azt absorbeálta a hűbéri függetlenség hagyományaival s a germán törzsek képviseleti szabadságával. E szerencsés vegyülethez a latinok irodalmi civilisatiójuk, a gallusok hajlékony s társas szellemük — a frankok, a germánok munkás szelleme s ép gondolkozásával járultak. Talán egy pillanatig Németország felé hajlottunk, Nizza és Savoya bekeblezése az egyensúlyt ismét helyreállitá, óvakodjunk azt újra megtörni. Egy homogén nép e kitűnő sajátságát veszély nélkül nem változtathatja meg, midőn t. i. idegen elemekből igen erős adagot venne fel kebelébe. Úgy vagyunk a népekkel, mint az érczekkel; nem elég a válrokonságot számba venni, szükség a viszonyokat is mérlegelni. A beolvasztás uj erényeket adhat nekik, de ha a kellő mérték el van hibáizva, akkor csak töredékeny ércz áll elő, mely nem képes a tüzet kiáltani. Az elzászi ép oly jó franczia, mint a normanni, vagy gascognei; Francziaországgali szoros kapcsolatát vérével pecsételte meg; a lotharingi határoknál nyelv és fajrokonokat talált s könnyen egygyé olvadt velők. De vegyük példáúl, hogy ezen elfrancziásodott millió némethez, kik képtelenek autonómiájukat követelni, s kik csak arra valók, hogy a „franczia könnyűségnek“ szilárdabb alapot adjanak, 3 vagy 4 millió igazi német jönne még, s kik képesek lennének egy tekintélyes csoportozatot képezni, kik egy napon számba véve magukat, ha velők számot nem vetettek, a bennök lakozó szellem, nemzeti hagyományaik, erkölcseik, szokásaik s nyelvök által arra érzenék magukat fölhiva, hogy anyaországukhoz csatlakozzanak — és képzelhetni, mily belzavarok származhatnának ebből s mily veszélyek következhetnének a külfölddeli első összeütközés alkalmával. Előrelátható, hogy oly fővárosok, mint Köln és Mainz, a municipális függetlenség szellemétől áthatottan és Strassburgot is magukkal ragadva, egy kedvező pillanatban a nyugtalanság mily veszélyes magvait hintenék el az államban, megnyitni akarván a rajnai szövetséget? Üres aggodalmak fogják mondani. De mégsem annyira üresek, hogy mélységüket ne vegyük fontolóra, s hogy ne kérdenek magunktól: váljon a Rajna-vidéknek Francziaországhoz csatolására nézve kedvező néhány jelenség, irántunki nagy szeretetnek biztos bizonyítéka e egyszersmind ? Ne tegyük ki magunkat azon veszélynek, hogy inkább látszólagos mint valóságos előnyökért, erejünknek bámulatos súlyegyene zavartassák meg, s legyünk eléggé bölcsek, e kérdést intézve magunkhoz: vájjon a Rajna mellett nem rejlik-e számunkra a gyöngeség s roszullét magva ? De azt azonban nem szabad állitni, hogy keleti határunk mindig az maradjon, mit az 1815-öi diplomaták csináltak belőle. Anélkül hogy nemzeti büszkeségünket belekevernénk, mely azon ponton, melyen jelenleg Európában állunk , azon veszélynek volna kitéve , hogy a történetben haszontalan hiúsággá törpüljön, legyen megengedve egy vonal ellen óvást tennünk, mely lotharingiai völgyeinket és champagnei síkjainkat az ellen előtt rendszeresen kitárta, mely határainkat áttörte, hogy tőlünk az általunk megerősített városokat mint Landau s az általunk építetteket mint Saarlouis elragadja. A pfalz és porosz rajnavidék e részén a határok kiegyenlítését az igazság követelhetné s az okosság ajánlhatná. S ez azon megbecsülhetlen előnynyel bírna, hogy a mi védelmünk szükségességének megfelelne. Anélkül, hogy Németország nemzeti büszkeségét ingerelné, a Rajnáért bennünk gyökerező szenvedélyünket megnyugtatná s ezzel együtt a német nép legújabb aggodalmait. E vonal végleges lenne, mivel kölcsönös beleegyezésen alapszik és az álom, mely a Rajnán innen sokaknak oly édes, de a mely Németország s Belgiumra lidércz nyomásként nehezül, örökre eltűnnek. Anglia, Antwerp miatt megnyugtatva, befolyásunk növekedését a Középtengeren kevesebb bizalmatlansággal nézné és e hatalommal szövetségünk megszilárdulván, az igazság s visszafizetés nagy munkáját Európában, melyhez egy nagy uralkodó utat nyitott előttünk — bátran folytathatnók. Távol attól, hogy más népek félelme volnánk, a béke s itélőbiróság eszközévé lettünk volna, mely czél lebegett IV-ik Henrik politikai lángesze előtt s minél szebb hódítást mi sem igénylünk. Németországnak e szerint nincs igaza, hogy Francziaország részéről csak veszélyeket vár, hagyjon fel félelmével s a mi neheztelésünk el fog enyészni! Németországra a veszély nem nyugotról jő, mert azt eloszlathatja, mihelyt akarja, az a keleti határoknál áll. Nem Franczia, de Oroszországtól kell félnie. Mint minden fiatal nemzetnek, úgy Oroszországnak is hódítási s terjeszkedési vágyai vannak, mit szemére hányni gyermekes volna, de a mitől őrizkednünk kell. Legbelsőbb részéig meggyöngitve s megingatva egy uj rend behozatala következtében, mihamar visszanyerendi még pedig megszázszorozva, elvesztett erejét. Az értelmes, bátor s szabad életet szerető uj népek rendkívüli kedvet érzendnek, boldogabb tájakat elözönleni s midőn finomabb miveltségre tesznek szert, finom életmódokra kedvezőbb égaljat keresendnek. E században többször láttuk őket, a mint délre rohantak. Ha kedvezett is nekünk a szerencse őket feltartani s legyőzni, jó lesz azért el nem feledni, hogy a rómaiak az északi népeket mily gyakran tartották fel s győzték le, mig általuk elárasztattak! Ily veszélytől mindaddig nem tarthatunk — fogják mondani — mig egy békeszerető fejedelem uralkodik 60 millió alattvalója felett. És ha valóban igaz volna hogy II-ik Sándor császár szakított volna az uralkodóház hagyományos politikájával, mégsem akadályoztatja meg, hogy az a nemzet szivében tovább ne éljen s egyes ember akarata mindig gyenge lesz feltartani ily mozgalmat. Ha Oroszország szaggatottság nélkül állja ki a próbát, melyben ma megifjodik, oly nagy erőre vergődik, hogy ellenállhatlanul érzendi magát nyűgöt felé nyomatva. Legelső s legbiztosabb áldozatául Németország fog esni. A Rajna védelme fölösleges leend a napon, midőn az Odera meg lesz szállva. Ez azon előrelátott pillanat, melytől őrizkedni kell. A helyt hogy a Rajna, mely úgy sem támadtatik meg, helyeztetik védelmi állapotba, a Visztula partjain kellene erődöket emelni, s a közelgő ostromra előkészülni. A helyt, hogy Oroszországhoz állva a lengyel nemzet elnyomásában támogatják azt, inkább pajzsul kellene e népet felhasználni; a helyt hogy lehessen egybeolvadás kísérleteivel foglalkoznak, inkább azon kellene lenni, hogy az elszórt tagok ismét egy tömör néppé alakuljanak, szóval, inkább arra törekedjenek, hogy védőket s ne ellenségeket szerezzenek. Nem a legnagyobb okosság parancsolja-e ezen eljárást s nem e kettős előny az, ha oly segélyzőket nyerünk, kiket a közös ellen oldala mellől húzunk magunkhoz ? Németország, mely szabadelvű iránya folytán oly mértékben közeledik Francziaországhoz, amilyenben Oroszországtól távozik, e józan magatartás által tán leginkább találta volna föl a hozzánk simulhatásnak eszközét. Az egybeolvasztás műve, melyet Poroszország a poseni nagyherczegségben szorgalmaz, ép oly sajnálatosnak mint vigyázatlannak tűn föl előttünk, mint a milyenül egy ily hasonló kísérlet a Rajna két partján tűnnék föl. Ha Poroszország fölhagyna ez eljárásával, közelebb csatlakoznék hozzánk s oly biztosítékot ad általa, milyet a Rajna partjain fölállított bármi szép és hatalmas erőd sem nyújtana; erkölcsi kezességeket, erősöket és értékeseket, melyeket a népek egymásközt kicserélhetnek. Poroszország közös védelemre fogja előkészíteni a népeket és hozzájáruland a béke és a helyes sulyegyén épületének megalapításához, mely Európában lesz fölállítandó. Ezen és sok más pontokban Németországnak a mienkkel azonos érdekei vannak és igen csodálatos, hogy oly éles elmék, mint a németek, ezt nem bírták átalánosabban fölfogni. Volt idő, melyben Francziaország az uj korszellem által fölszólítva, fegyverrel kezében ugyan e kor apostolává tette magát. Mindenütt a hova lépett, az uj szabadság magvait hinté el, és egy országnak sem, melyhez kardjával nyúlt, van jogában vádolni azon termékenyítő erőszakot, melyet tapasztalt. Mi új küldetés érdekében akarna Francziaország új hódításokat tenni ? Oroszország az, melynek hódítási és betörési viszketege még nem szűnt meg s növekedőben van, mert készül. Oroszországnak Európában nincs küldetése, melynek számára sem magasztosabb erényeket, sem jobb vallást, s a szabadságnak még csak egy porszemét sem hozhatja. Ha háborút visel, a maga érdekében teszi azt, a birtokért, a hódításért és uralkodásért. Lengyelországnak felosztása nemcsak nagy bűn, de a német nagyhatalmasságok részéről nagy hiba is volt. A hódító hatalom első lökésének ezek vannak leginkább kitéve. Midőn szédelgős igazságtalanságot tennének ismét jóvá, Európa a maga jövőjének szabályszerű továbbfejlődésére nézve a legjobb kezességet nyerné. Szűnjön meg tehát Németország nyugtalan pillantásait legszebb folyójának partjaira vetni, ezen oldalról komoly veszély nem fenyegeti azt, mert Francziaország igazi érdeke megtiltja az ily hódítást s aztán dicsőségvágyai ki vannak elégítve. — A veszély másutt van s ez azon nap fog elhárittathatni, melyen a két nagy ország elismerte szükségességét annak, hogy a Visztula partjain kell ismét felépülnie a kereszténység erősségének, mely arra van hivatva, hogy jövőben az államok függetlenségét és a népek szabadságát biztosítsa. Belföldi szemle: — Közép-Szolnok megye bizottmánya sept. 30-dikán tartott közgyűlésében a helytartótanácsnak a honvédegyletek föloszlatására, valamint az uj utijegyek behozatalára s bélyeggel fölruházására vonatkozó intézményeit félretette. A háziadó beszedését tiltó, a már beszedettről — melyet az adóba fognak betudni — beszámolást s a költségvetés fölterjesztését meghagyó rendelet fölolvastatván, a bizottmány kimondta, hogy ha e csalétket elfogadná, az adóvégrehajtást is kényszerülne elősegíteni; a költségvetést nem terjeszti föl, sem a helytartótanácshoz segélyért nem folyamodik; az önkénytes adakozásokból még három hónapig kihúzzák, azután megint adakoznak. Szabolcs- és Bihar megye legutóbbi gyűléseinek jegyzőkönyvi kivonatai felolvastatván, a bizottmány egy három pontú óvást tett magáévá, melyben tiltakozik a bizottmány föloszlatása ellen, s kijelenti, hogy ha ez mégis megtörténnék, a tisztikar is lemond hivataláról. A ki az uj bizottmányba vagy tisztikarba belépne, hazaárulónak nyilvánittatik. Mindezen végzéseket a bizottmány egyhangúlag hozta. — Gemzsen sept. 22-dikén kezdték meg Trinx és Krim adóbiztosok az adóbehajtást. A bíró nem adván ki, felszólításukra, a B.-táblákat, másnap hozzá s 11 esküdthöz katonaságot rendeltek, s mint tudósítónk írja, egyszersmind pénzt ígértek a bírónak,