Magyarország, 1862. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1862-01-14 / 10. szám
gyar államjog kérdésében szerződőfélül ismerhetik el a birodalmi tanácsot s ennélfogva egyezkedésbe ereszkedhetnek e tanács többségével. Ez tévfogalom. Magyarország valamint a sanctio pragmaticát nem az örökös tartományokkal kötötte, hanem kötötte a dynastiával, úgy, midőn ősi alkotmányáról van szó, szerződő félül mindig csak ** aynastiát s első sorban az uralkodót ismerheti el. A megoldás tényezői tehát csak a legitim felek u. m. a nemzet s a fejedelem lehetnek s a megoldás az egyedül legitim téren, az országgyűlésen történhetik. A magyar szabadelvűek tehát önhatalmúlag nem kísérthetik meg a megoldást azokkal, kik nem szerződő felek. Szövetkezésük a birodalmi tanács egyik vagy másik pártjával egyedül azt eredményezhetné talán, hogy az államminiszter úr állását megerősítenék vagy meggyengíthetnék. De a magyar kérdés nem miniszteri tárczakérdés. Az államminiszter úr hatalmának, állása szilárdságának alapja nem a birodalmi tanács balodala. Nem e többség vállain emelkedett ő ; az államminiszter úr állása, mert Ausztriában nincs parlamenti kormány, még akkor sem ingattatnék meg, ha a mostani többség nem támogatná őt. A kormány politikája tehát nem a többség által elfogadott és csak addig követhető politika, míg azt a parlament többsége helyesli, Így, miután a minisztérium nem a többségtől nyeri irányát, magának az állami minisztériumnak programmváltoztatása sem bírna gyakorlati értékkel, s ha az új politika igazoltatást a fejedelem akaratában nem találna, csak a miniszter lelépését eredményezné. Mi czélra szövetkezzenek tehát, ha a szövetkezés az erkölcsi lehetőség körébe esnék is, a magyar szabadelvűek, a birodalmi tanács többségével, midőn, tudjuk, hogy az ügyek élére a fejedelem birodalma oly férfiút is hívhat fel, kit a birodalmi tanács legkisebb pártja fogadna el vezéréül ? És ép emiatt szükséges a szövetkezés, mondják a centralisták, hogy a feudal-ultramontánok uralma lehetlenné váljék. Ismételjük, itt nem a birodalmi minisztériumról, itt Magyarország ősi alkotmányáról van szó. Mi e tekintetben a birodalmi tanács többségétől engedményeket nem kérünk, mert illetékességét ez ügyben el nem ismerhetjük. A mi ügyünk tisztán magyar és tisztán dynastikus kérdés. E kérdést csakis a nemzet és fejedelme és csakis a magyar országgyűlésen oldhatja meg. Az ó-conservativekről (igy nevezzük, — hogy a bécsi lapok által jobban megértessünk, — azon néhány hazánkfiát, kiket e nevezet alá foglalni tetszik a német lapoknak,) az ó-conservativekről híresztelt ténynek, hisszük, szintén nincs alapja. A forradalom óta lefolyt évek ezer tanúságát adták annak, hogy hazánkban politikai pártok, melyek az ország alkotmánya tekintetében s a törvények érvényessége kérdésében egymástól eltértek volna, nem léteznek. A 12 év alatt összeforrt minden párt, minden hazafi egy zászló alá gyűlt. ó conservativjeink (az egykori párt férfiait értjük) határozottan azon egyetlen párthoz tartoztak a feloszlatott országgyűlés alatt, melynek vezére Deák, azon elvekhez csatlakoztak, melyek az országgyűlés felírásaiban tétettek le. Az egyetlen párt, melyről imént szóltunk, az egész haza. Ó-conservativjeink nem a magyar Bourbonok, kik semmit se felejtettek, semmit se taanultak volna. Azok, Iik egykor az ó-conservativ párt tagjai voltak, ismerik jól azon eszközöket, melyek egyedül képesek a megoldást lehetővé tenni, és így a megoldás kulcsát csak azon az uton kereshetik, melyet a nemzet jogérzete jelölt ki. Ez álláspont elfoglalásával pedig megszűnik a pártszínezet különsége s lehetlenné válik minden kísérlet, jogosulatlan minden lépés, mely az országgyűlés köréből kivezet. Az egykori ó-conservativ párt tagjai, mint hazafiak, mint olyanok, kiknél a kormány hatalma, előnye, nem czél, kik sem maguk nem élnek azon csalódásban, sem másokat nem kívánnak azon tévhitbe ringatni, hogy a magyar nemzet jogérzete, jogigénye átalakult, nem járulhatnak a megoldás oly módjához, mely a kérdést végkép nem oldja meg. Nyugalomra, és Ausztria nagyhatalmi állásának biztosítása érdekéből is a magyar kérdésnek akkénti megoldására van szükség, mely a nyugalmat ne látszólagossá, ne bizonytalanná tegye, mely a belerő természetes fejlődését idézze elő s a birodalom hatalmának biztos alapot nyújtson minden időben. Ez óhajtást fel kell tennünk azokról, kik a lojalitás méltó hírében élnek, kikről tehát fel kell tennünk azt is, hogy ha hatalmukban állna is , óvakodnának a kérdés oly megoldásától, mely elölről kezdené azt, mit most megszüntetni akarnak. De lehetnek, habár valószínűségét tagadjuk, lehetlenségét nem állíthatjuk, lehetnek néhányan, kik a kormányzatban a részvét előnyéért készek szövetkezni a Schmerling miniszter úr ellen törő párttal, s e szövetkezésük híjául hazánk részére annyi engedményt kötnek ki, mennyi az ő nézetük és az októberi tény után történtek folytán sem okult hitek szerint, a nemzet jogigényének mértékét megközelítené. Lehetnek, mondjuk. De ezek, ha vannak, pártot nem képeznek hazánkban. Ezek: egy-két ember, kik csak ölnézetüket, öntörekvésüket, csak magán ambitiójukat s nem a nemzet jogérzetét képviselik, kiknek, ha egyéni csatlakozásukkal a Clam-Thun-párthoz, Schmerling úr állását megingatni, mit nem hiszünk, nem képzelhetünk, sikerülne is , a magyar kérdést véglegesen megoldani bizony nem sikerülne. Ennyit általánosan. A bécsi lapok czélzatos híreinek egyik legczélzatosabbikára Joannovics barátom felel meg. Pompéry, Pest, jan. 13. Egy pár bécsi lap legújabban azt a hírt terjeszti, hogy Magyarországban „a közvélemény nagy fordulatot — Umschwung — szenvedett,“ hogy a „pártvezetők most már komolyan foglalkoznak azon kérdéssel, mily uton, és minek alapján kelljen a bécsi kormánnyal kiegyezkedni.” Az ily alkudozókban egyik lap a „conservativeket,“ másik a „mágnásokat“ egy harmadik a „szabadelvűeket“ látja; s figyelemre méltó az, hogy a mely centralisták a magyar „szabadelvűek“ közeledéséről álmodoznak, azok a conservativekbeli frigyről mit sem akarnak tudni; mert úgy vannak meggyőződve, hogy a „magyar szabadelvűek“ csak az „osztrák szabadelvűekhez“ közeledhetnek. Volt szó 90 magyar névről is, mely egy bizonyos program részére meg volna már nyerve , sőt egyesek, mint az egyezkedésnek főtényezői és szóvivői, meg is neveztettek. Az alkudozások hire ime a bécsi czitera hangjain különféleképen változtatva járja be a világot, és különös! mi magyarok, kikről e hírek keringenek, mindeddig mit sem tudtunk az egészről. Lehetnek az országban egyesek, kik ily értekezleteket tartanak, s hazájukat az alkudozások útján remélik boldogíthatni. De nagyon csalódik, ki azt hiszi, hogy az egyezkedés ilyetén módjának pártja vám az országban. Itt 1850 óta, a közjog terén, nem léteznek pártok, és ha azt, hogy az előbb létezett pártkülönbségek újra feléledjenek, a közelebb lefolyt tizenkét évi állapot épen nem tette kívánatossá, még kevésbbé forog fen annak szüksége e pillanatban, midőn a hazának érdekét csak a honpolgárok közegyetértése és kitűzni tudása mozdíthatja elő. Mit akarnak tehát azok, kik a „magyar szabadelvűek“ és „osztrák szabadelvűek“ közti közeledésről elmélkednek? Ha magyar szabadelvűekről egyátalában lehet szó, úgy ezek alatt — csekély kivétellel — az egész országot kell érteni. Az osztrák szabadelvűeket pedig mi épen azon táborban nem találjuk fel, mely magát szabadelvű pártnak nevezi, de melynek átalános, és különösen irányunkbani fellépése bennünket épen nem ösztönözhet arra, hogy a szabadelvűség eszményképét lássuk benne, és mint ilyenhez, közeledjünk hozzá. Hogy a jelenlegi kivételes állapot alól fel akarunk szabadulni, hogy a Magyarország s az örökös tartományok közti viszonyok tisztába hozatalát és rendezését forrón óhajtjuk, a bécsi nagy osztrák lapok hirdetései nélkül is tudja a világ. De Magyarhonnak ebbeli óhajtása és—bizonyos föltételek alatti—közreműködési készsége nem tegnap vette kezdetét, s nem azon állapotnak tulajdonítandó, melybe ez ország legújabban helyeztetett. Nem volt tehát szükség arra, hogy itt a közérzület hirtelen megváltozzék, s a szellemek azon „Umschwung“^^ álljon be, melyről ama bizonyos lapok oly sok szépet mesélnek. Arra pedig,hogy e kölcsönös viszonyrendezés más uton menjen véghez, mint a törvény utján, és századok szentesítette jogaink teljes fentartása mellett — más alapon, mint a magyar ezeréves alkotmánynak alapján, bármint töprenkedjenek is odaát, a Lajthántul — arra pártot e hazában nem fognak teremteni. Mi czélja lehet e szerint az „Ost D. Post“ pesti levelezőjének, midőn a 9. számban e következő valótlanságot írja : „Mindjobban elétűnik egy — igaz — egyelőre még igen csendesen működő mozgalomnak váza. Most ugyan a képnek még csak legszélsőbb körvonalai láthatók, de napról napra megfoghatóbbá és tisztábbá lesz az alak.“— E rövid bevezetés után, mely csak messziről jövő tompa zúgást hallat, vagy távol és halvány ködképet láttat a közönséggel, a levelező csaknem nyomban azt a kézzelfogható furcsaságot közli, hogy : „Csaknem valamennyi politikai jelesség — a túlzó radikális irány követőinek kivételével — nagy mértékben hajlandó elállani a múlt évi törvényhozás követeléseitől. Csak Deák Ferencz egymaga van azon nézetben, hogy az ország sorsa már nem fekszik többé egyesek kezében, és hogy a kölcsönös érdekek összeegyeztetése csak az országgyűlés által történhetik meg. Hanem Deák, ezen nézetével elszigetelten áll, s még azok is elpártoltak tőle, kik eddig leghívebb követői voltak.“ Midőn egy Deák Ferencztől elpártolnak legbuzgóbb követői, ez, minálunk legalább, hol forró vér pezseg az erekben, és hol nagy a közügyek iránti részvét, oly esemény, melyet „csendesen működő mozgalomnak“ nevezni csak gúnyképen lehet. És ily eseményről mi, kik a cselekvés szinterén állunk, mit sem tudtunk s az „0. D. Post“ utján kelle értesülnünk róla! Az ily óriási koholmány közlésével, kit remélt elámitlatni az „0. D. Post“? Vajjon kivel szerette volna elhitetni azt hogy a magyar, ki a mostaninál sokkal keményebb megpróbáltatásokon ment már keresztül, meggyőződését, elveit huszonnégy óra alatt kész megváltoztatni? Valóban bámulatos az a könnyűség, mellyel a központosítás hívei a magyar korona országaiban — persze csak képzeletben — közérzületet rögtönöznek, pártokat elővarázsolnak, politikai tekintélyeket elszigetelnek, és hangulatot változtatnak, mintha ezen országok földje játszó színpad volna, melyen a jelenetek és látványok az ő feladásukra rögtön váltják fel egymást. Magyarország mostani állapotja nem olyan, hogy veszély nélkül pártokra szakadhasson. Ha Deák Ferencz csakugyan azt nyilatkoztatta ki, hogy „az ország sorsa már nem fekszik többé egyesek kezében, és hogy a kölcsönös érdekek összeegyeztetése csak az országgyűlés által történhetik meg“—ezen szavai az egész országban erős viszhangra találandnak. És valóban kétségbe kellene esnünk jövőnk felett, ha, mi lehetetlen, a nevezett férfiú, ebbeli nézetével elszigetelten állana az országban.*) Joannovics György: A megoldás útja. **) A „Wanderer“ ily czimü czikksorozatának negyedik fejezetében ezt írja: „Az osztrák állam a legelkeseredettebb nemzetiségi, vallásos s részint — mondjuk ki nyiltan — illegális izgatások által van belsejéig feldúlva s minden oldalról vizsga elkeseredett ellenség veszi körül, kik óhajtva várják az alkalmat, hogy a vélt beteg maradványiból a remélt préda-osztalékot kivehessék. És ez nem nagyítás, a helyzet valóban ez, s adja isten, hogy a veszély nagyságát elismerjük. Annak elismerésén alapszik a mi meggyőződésünk, mely szerint: az Ausztria fönállása által oly közelről érdeklett dynastia s a fejedelem maga egész hatalmával élére álljon e kérdés mielőbbi megoldásának. E tekintetben három út van. Az absolutismusra nem szabad többé visszatérni, a veszély megkettőztetnék általa__De a feladat megoldásához haladéktalanul hozzá kell fogni és az, hogy czélhoz vezessen, tiszta kötelező erejű, meg nem változtatható alapgondolaton alapitassék, mely minden habozás nélkül, minden akadályokkal szemben, renditletlen erélylyel s teljes elhatározottsággal czélhoz vezettessék. E czél mi után éreztessék el? Mindenekelőtt tehát, hol keresendő a kiindulási pont?S mily alapon kell előhatolni ? Az egyetlen kiindulási pont, mely czélhoz vezethet, mint már említők, a dualismus a Lajtháninnen i s túli országok közt, a mint az közel 300 évig történeti alappá fejlődött ki, a dualismus,a mint az 1848. ápr. 12-kén, t. i. a 48-ki törvények szentesítése napján, a birodalom két felében tényleg fönállott. E kiindulási pontból kiindulva, a követendő *) Ugyan mondja meg, a bölcs „0. D. P.“ mit gondol, ha az ország nem Deák után, vájjon ki után indulna ? Szerk. **) E czikkek írója múltkor Schmerlinget és Clamot, Deákot és Széchent egymás ellenébe állította , s ez utóbbit mint Magyarországban az 1847-ki álláspont képviselőjét tüntette föl. Széchen gróf a „Wanderer“ szerkesztőségét a következő nyilatkozattételre kérte föl : „Hogy Széchen gróf, a minisztériumból kilépte óta, több ok miatt minden polémiát mellőzött, de hogy valamint egyrészről ép e miatt eltűrni kész minden birálatát tetteinek s nyilatkozatainak, úgy másrészről tiltakozik az ellen, hogy részére politikai rendszerek s nézetek octrogáltassanak; nem akar tehát oly állítások helyességének vagy helytelenségének vitatásába ereszkedni, melyek mintegy politikai múltjának bírálatául vétethetők, de mint nézeteinek commentárját ép oly határozottan visszautasítja, mint azon állást is, melyet e czikkek írója, részére Magyarországban kijelölt; az említett irányok és a czikkiró nézetei Széchen gróf politikai törekvései fölött; de nem Széchen gróf nézetei a nagy napi kérdések fölött. TABOZA. Történelmi visszapillantások. (Levelek a „Magyarország“ szerkesztőjéhez.) II. (Vége.) Miké 29. lap. „Nem kell elfogultnak lennünk, hogy e férfiút (t. i. János királyt) az eredményekből ítélve, sülyedő kora kevés kitűnő emberei egyik legkitűnőbbikének valljuk. Négy király kormánya és saját felekezete folytatott ellene két évtizeden át rendszeres üldözést, s mégis czélját — habár nem is úgy, mint a haza egykori büszkesége és ő maga is kívánta — de amennyiben az, az ezer elébe gördült akadály mellett lehetséges volt, csakugyan elérte. Politikai bűnei is nagyrészt oly viszonyokból folynak, melyeken nagyobb tehetség és jellem se lett volna képes könnyen áthatolni. Ritkán szolgálta a szerencse, hatalmas és nagyszámú ellenei voltak, a veszni indult nemzeti erkölcsök félreismerése saját és a nemzet ereje túlbecsülésére ragadta, és hazáján segíteni akarván, kénytelen volt oly hatalmi fokra vágyni, melyre neki a nemzet régi választási joga s a rákosi végzés értelmében teljes igénye lehetett, de a mi egy volt a polgárháborúval, az ország gyöngülésével, s elébb utóbb a törökkel való szövetkezéssel, s a mint Hunyadinak Czilleit, Mátyásnak Garát, Corvinnak Zápolya Istvánt, úgy adá a balsors az ő fijának is rontására Báthorit, igy később az ő névutódának Békésit, Bethlen Gábornak Eszterházyt, hogy magyar üldözze, magyar fogyassza, magyar rontsa meg a magyart!“ Horvát 101-dik 1. „E tanácsot azonban könnyebb volt adni, mint végrehajtani, kivált oly egyéniségnek, minő János vala. Mióta a trónon ül vala, alig akadunk térre, melyben bármi csekély erély nyilatkoznék. Félénk, erélytelen, s azon egyen kivül, hogy a törököket gyűlölő közvélemény ellenére, a kereszténység ezen ellenségének pártfogásáért folyamodott, minden merészebb elhatározásra képtelen, minden gondját csak arra forditá, hogy fondorlatok s kicsinyes cselszövények által tartsa fen magát a királyi széken, melyen méltósággal megállani, lelke ereje hiányzott, melyről leszállani hiúsága, nagyravágyása nem engedé. Önálló cselekvésre erőtelen, könnyelmű, mindig nyakára hagyott nemi valakit környezetéből, ki ész vagy jellemező által a maga felsőbbségét irányában érvényesíteni tudta. A két kalandor idegennek, Laszkónak és Grittinek hatalmaskodását egymásután a gyávasággal határos engedékenységgel tűrte maga felett mindaddig, mig bennök trónjának gyámolait látta. Ezek egyikének halála, másikának nyilvánossá lett árulása miatt eltávolítása után Utyesenich Fráter György, a nem rég váradi püspökké és kincstartóvá emelt pálos remete lett főtanácsosává, kormányának intézőjévé. E rendkívüli emberben, ki fondorlatokra hajló lángészt nagy tevékenységgel, lángoló nagyravágyást s hatalomszomjat meleg hazafisággal egyesitett magában, végre minden körülmények között lm emberére talált János király. Fráter Györgyben a király meghitt, benső barátot nyert, kinek, mivel csak az ő királysága alatt látható kielégítve a maga vágyait, nem lehetett más czélja, mint urának hatalma és szerencsés kormánya; kinek magánérdekei e szerint sohasem jöhettek ellentétbe urának érdekeivel, amazok csak ezekben találhatván kielégítéseket.“ De minő másképen szól Martinuziról Mikó: 95- dik 1. „Midőn sebei alatt (Martinuzi) összeroskadva földre rogyott, vétségét kérdé gyilkosaitól, — azok nem feleltek ... de a történetírás naponként gyűjti az adatokat arra, hogy egykor igazságos feleletet lehessen kérdésére adni . . . oly feleletet, mely azokat, kik az égtől nagy tehetséget s túlságos nagyravágyási hajlamot örököltek, önuralkodásra, — azokat, kikre a népek sorsa van bizva, a nép érdekeinek és jogainak nem mellőzésére — s magát a népet bizalmával takarékos gazdálkodásra tanítsa,“ E differenczia még világosabbá lesz egyes tények illustrálása körül. Mikó 85. lap: „Az ország és királyné első szolgája lassanként mindkettő urává tette magát; a közhatalomnak és közvagyonnak — e veszélyes ikertestvérnek — az ő kezeibe központosítását előbb saját nevének és kormányának népszerűvé tételére, népszerűségét a belátóbb hazafiaknak a kormánytól eltávolítására, e körülményt ismét minden ellenőrzési és felelősségi korlátok széttépésére használta föl, miből részéről egy tényleges dictatorság, a királyné s az ország belátóbb férfiainak részéről irányában teljes bizalmatlanság származott, s mint amaz az elsőt minden áron megtartani, úgy ezek a veszéllyel fenyegető sebet minden áron meggyógyitni küzdenek. E kettős tusa erkölcsi nyomása alatt elfáradva, a különben erős férfi és nem gyönge jellem lelki sulyegyenét elvesztő, ingadozóvá lett, a politika és harczok szélvészhányásai szerint, most a törökhöz, majd Ferdinándhoz hajolt, szólt és itt egyik — tett a másik — sokszor egy harmadik — önmaga — érdekében. Utoljára hitét és szavát nem egyszer változtatván, midőn az épen általa Ferdinánddal, gyámoltjai és az ország nevében — ez utolsók kihallgatása előtt sőt ellenére — kötött és fegyverere befolyása alatt végrehajtott szerződést ismét felbontani s másodszor is a töröknek hódolni akarna, a Nemezis utoléri s a tilos szándékot Marcus Antonius Ferrara és Sforzio Pallavicini orgyilkos kezei által meggátolja.“ S viszont e tárgyról Horváth, ki Martinuzi politikáját csak a török irányában látja kétszínűnek: 176-dik 1. „Említők, miként e rendkívüli embernek egyik fő törekvése eleitől fogva az volt, hogy a kétfelé szakadt országot egy vagy más módon egyesítse, ezt látván fenmarad hatása fő feltételének. Ezen czélból kötötte ő a fentebb előadott szerződést 1542-ben Ferdinánddal, midőn azt remélheté, hogy a császár és a birodalom segélye az országot a török ellen megvédendi; e czélból jön 1545 óta, midőn a császár a smalkaldi szövetség ellen háborút indított, s a birodalom segélyreménye hosszú időre meghiúsulni látszék, újabb kísérletet a török pártfogás mellett János herczeg alatt egyesíteni az országot.“ 188-dik 1. „Fráter György a török e nagy ellenzését s egyszersmind Ferdinánd hadi készületlenségét látván, ismét régi fondor, kétszínű politikájához kívánt nyúlni a török irányában; s megkéré Ferdinándot, hogy még több véderőre tehet szert, hagyná őt a maga módja szerint bánni a törökkel, s közlé egyszersmind a tervet is, mely szerint ezt Erdélytől távoltartani szándékozik. A terv abból állott, hogy Petrovicsot vádolja be, mint a ki Becsét, Becskereket, Lippát, Temesvárt Ferdinándnak átadta, mig ő, Fráter György, hű maradt a szultánhoz. Továbbá, hogy Ferdinánd leánya János herczegnek eljegyeztetett; de ezeket ő a maga erejével is képes lévén eltávolítani, nincs miért jönne be a török sereg. E fondorlattal ő csak addig kívánná tévedésbe ejteni a törököt, míg Ferdinánd időt nyer a nem rég átvett várakat kellőleg megerősíteni s a császár és a birodalom segélyét kieszközölni.“ 192-dik lap: „Fráter György azon álnok politikája mellett is, melyet a török irányában követett“ s viszont alább: „ö a török iránt azután is amaz álnok politikát akarván folytatni“ stb. Nem akarom e differencziáknak kulcsát keresni, s szándékom sincs vizsgálódásaim tárgyává tenni azt, hogy melyik félnek van igaza. Felhozhatnám ugyan szerény magányvéleményképen, hogy az igazság középütt lappanghat, s hogy ezt a középvalamit leginkább Szalay közelítette meg — azonban az olvasó könnyen rámondhatja, hogy hisz ez korábbi munka s a tudós szerzők előtt bizonynyal nem volt ismeretlen. Az olvasónak valóban igaza van, ha igy gondolkodik. Bizonynyal mindkét írót tanulmány, elmélkedés vezette meggyőződésére, mely mint ilyen mindenesetre tiszteletre méltó,habár nem hihetetlen, hogy az előszeretetnek is volt szerepe. Ám épen azért az olvasó ne rendelje véleményét egyiknek vagy másiknak alá, tegyen próbát, ha az események folyama és bírálása nem fogja-e más meggyőződésre vezetni? Szilágyi Sándor.