Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1870-10-09 / 41. szám
— Rosner Laura. — Úgy van. — mondá az asszony. — Szabad tudni atyám nevét ? — kérdézem. — Már meghalt. Keresztény János. . . — Keresztény ? — kiáltá meglepetve az ifjú. — Igen. — Ismer ön ily nevű embert ? — Egy Keresztény Pál nevezetűt ismerek. . — Hány éves lehet ? — Ötven. — Hol lakik ? — Pesten. —• Nem bir falusi birtokkal? — Bélden. — Akkor az a Keresztény Pál az ön testvére. — Testvérem ?— kiáltá Tóni fölugorva. — Úgy van. És önnek e testvére megbecsteleníté az ön anyjának húgát. — Lehetetlen. — Atyja halálakor Pál fiának lelkére köté, hogy menjen Bécsbe. Ott Land-Strasse, tizennyolczadik szám alatt, a negyedik emeleten lakik egy Rosner Márton nevezetű egyén, ki ajtókra betéve Higanyokat, és csent getyahúzó ruganyokat csinál. Ezen egyénnek van egy Laura nevezetű leánya. Ezt a Laura nevezetű leányt ő házassági ígéretekkel elcsábíta. Annak egy fia van, az a fiú neki, t. i. Pálnak, testvére, tehát gondoskodjék róla. — Az öreg igen nagylelkű volt, — mondá Tóni. — Jó szándékból vagy nem ? — elég az hozzá, hogy Pál Bécsbe ment és Rosner Laurát kereste. Laura azonban már nem volt Bécsben, hanem helyette otthon volt hat évvel ifjabb húga, Cecilia. Igen szép leány volt. Pál kijelente, hogy miután őt e családhoz úgyis rokonkötelékek kötik, Cecilia beleegyezését megnyeri, nőül fogja venni. Nincs ember, aki azt hitte volna, hogy a fiú el fogja csábítani atyja áldozatának húgát. És úgy jön. — A leány kétségbeesetten szökött meg a szülői háztól és azóta nem tudnak felőle semmit. — Hány év előtt történhetett ez ? — kérdézem kíváncsian. — Tizennyolc év előtt. — A testvér 18 év előtt még furcsa gyerek lehetett . — gondolta magában az ifjú. — És hova lett szegény anyám ? — kérdé részvétteljes hangon. A nő keble sebesen kezdett emelkedni. —0 Magyarországba ment. Pozsonyban megbetegedett és közel volt a halálhoz. Gyermekét nem táplálható, kit egy tisztességes öreg asszony magához fogadott. Amint anyja felgyógyult visszatért Bécsbe, honnan nem sokára egy úri magyar családhoz ment nevelőnőül. Pozsonyban kereste gyermekét és az öregasszonyt, de nem találta őket föl. . . — Arra az öregasszonyra még emlékszem, — mondá Tóni, —, egy csendes kedélyű termetes asszony volt. Pécsett laktunk. Később Egerbe mentünk. Pia a zirczi szerzethez tartozott. Egerben a foglárba adtak. Ott növekedtem föl. Soha se emlegette anyámat. — És még ? — A múlt évben halt meg. De anyám ? Hol lehet most szegény anyám ! Ök mint szeretnék jó és balsorsban osztozni vele! A hölgy ismét némi izgatottságot árult el, s csak is több percznyi szünet után mondá: — Nem tudom. Anyjának már évek óta nem hallottam hírét. Itt hangja elhalt s kendőjébe takará arczát. Tóninak ágyán már is százféle gondolat villant keresztül, s mert nem azon emberek közé tartozott, kik el szoktak érzékenyedül, azt ?Az időt inkább más combinatiok s talán hasznosabb dolgokra használják. — Hm, — gondolta magában. — Rövid idő alatt ugyancsak megváltozott előttem a világ. Egy gazdag asszonyság nagy részvétet kezd mutatni irántam s ha szerencsés előérzetemnek most is adhatok valami hitelt ? — az egészből még az fog kisülni, hogy ő az én mamám! — És ez volna a legokosabb ; minden fáradság nélkül lenni úrrá, — henyélni, mulatni, s a kényelemből nézni, amint mások orraikkal a földet túrják, s e tétlenségben még el is bízni magunkat. — ez lehet a világ minden kitalálható helyzetei közt a legpompásabb. Kezdek kibékülni azon sorssal, mely törvénytelen gyermekeket is hoz a világra. Hát nem okosabb ; egy gazdag nőnek törvénytelen, mint egy koldusasszonynak törvényes gyermeke lenni. —Aztán az egész dologban, a másik, és talán még nagyobb vicc az, hogy az a vén bűnös Pali bátya testvérem. Erre ugyan nem gondoltam soha. A hölgy több perczig nem emelé föl fejét. — És meg van ön elégedve sorsával ? — kérdé az ifjútól. — Megelégedés az élet méze, — válaszoló vállat vonva Tóni, — de ha e mézből kissé több jutott volna, úgy hiszem hogy még nem terhelném meg vele magamat. — S mint anyjának jó barátnője segíthetek önön valamivel ? Tóni köhécselt és kezeit dörzsölé: „Közeledik, közeledik!“ gondolta magában. — Ha például kétszáz forint segélypénzt kapna havonként, hogy függetlenül végezhetné tanulmányait Abból úgy hiszem becsületesen ki lehetne jönni. — A lehető legbecsületesebben, — mondá Tóni, kit remegtetni kezdett az örömláz. — Tehát lesz ön oly szives, és el fog menni Pestre. Ott szállást bérel magának, s a hónap elsején inasát a kétszáz forintról szóló nyugtával a Wieser bankházhoz küldi, hol azt minden hónap elsején kézbesíteni fogják önnek. — Nagysád igen kegyes! — rebegő fogait összevaczogtatva Tóni és egész lényében reszketett. A nő észrevette szavainak e hatását, s hogy örörkönyeit eltitkolja, néhány másodperczig az ablakon tekintett ki. — Hanem egy föltételt kötök ki, édes barátom, s ön anyja emlékére való nézve, — ki lehet, hogy él s talán férjezett is, — azt bizonyosan el fogja fogadni. — Ön ünnepélyesen szavát adja nekem , hogy e köztünk történt szóváltásról, mindaddig, mig önt arra föl nem hatalmazom, senkinek, de senkinek nem fog szólni a világon. Ezt kívánja anyja becsülete s lehet, hogy családi békéje is. Ha a szerencse összehoz vele, el fogok neki mondani mindent, s ő bizonyosan szerető szivére fogja ölelni önt, — titokban tartja e szóváltásunkat? — ígérje ezt meg nekem! A hölgy kezét nyújtá, Tóni hévvel ragadá meg, s szórttá azt ajkaihoz. — Ha az ember a mámorosság fokát eléri, akkor aztán nagyon könnyen megy nála a sirás, akármire gondoljon is. Tónit mámorossá tette az öröm, szemei megteltek könyekkel s hangja reszketett, midőn benső hévvel, — a következő szavakat kiejté : — Esküszöm! — Esküszöm nagysád, hogy a nagysád akarata nélkül élő ember soha nem fogja tőlem meghallani e titkot! Karmokyné egész erejével szórttá reszkető kezébe a Tóni kezet. — Ön nem fog haragudni, ha mint legjobb barátnőm gyermekének, — megcsókolom az ön homlokát ? — Oh csókolja ! csókolja nagysád ! — Csókolja csak ameddig tetszik! Tóni lehajtotta fejét, s a hölgy reszkető ajkakkal lázas csókot hintett homlokára. — És most! — susoga a megindulástól alig hallható hangon, — meg fogja ön engedni, ha e gyűrűt kicserélem a magaméval ? Tóni egy rettenetes „igen“-t akart mondani, — de őrszelleme, — melynek különösen nagy hasznát vette e pillanatban, — a következő szavakat adta ajkaira : — Ez az egyetlen egy ereklye anyámtól, nagysád. A hölgy összerezzent, szemei könyekkel teltek meg s halkan susogá: — Igaz. — Ön jó hit. — Ön megbecsüli anyja emlékét! — Szegény anyám! — Oh ha oly szerencsés lennék ez életben, szivemre ölelhetni őt! — Még eljöhet az idő! — sohajtá a hölgy. — És most isten önnel! Adja még egyszer kezét. — Ha tudatni akar velem valamit, N. N. betűkkel czimezve, a levelet az említett bankháznál tegye le. — Isten önnel! — Mily nehéz szívvel válok el! — rebegő Tóni. — Ah de megbocsásson Nagysád, épen most jutott valami eszembe ! Testvéremnek Keresztény Pálnak se szólhatok semmit? Az asszony arcza elkomorodott e kérdésre: — Kerülje őt! — mondá mintegy parancsolólag, — az ő társasága egy fiatal embernek se válik hasznára ! — Nagysád csalódik. — Ő megváltozott egészen. Bűnbánó, életunt, de becsületes ember lett belőle. Ezt jelenti magaviselete, ezt tolmácsolja minden szava. Nagysádnak személyesen is alkalma lesz erről meggyőződhetni, mert ő itt van! — Itt van! — kiáltá összerezzenve az asszony. — Testvérem!............Ah de mit beszélek ? — Ön azt mondá hogy.......... — Keresztény Pál lennt az ebédlőben van. — Az az összeesett ősz ember. Nagysád igen gyakran tekintett reá. — Ő az ? ■ — kiáltá, a hölgy elhalványodva. — Igen, Ő az! Karmokyné, mint egy villámcsapástól találtatva, ingadozott néhány pillanatig, aztán összeszedte minden erejét, lázason megragadva az ifjú kezét, susogá: — Egy szót se ! Ön nem fog szólni senkinek egy szót se ! — Isten önnel! Tóni megcsókolta az asszony kezét, és távozott. A lépcsőn Leonával találkozott, ki bizonytalan tekintettel mérte őt végig. Leona a pamlagon ülve és hangos zokogás közt találta Karmokynét. — Néném ! — mit jelent ez ? — kérdé annak kezét megfogva. Az asszony ijedten emelte föl fejét, zavartan tekintett a leányra, de csakhamar magához tért, és omló könyeinek folyását elfojtotta. — Ah Leona ! — kiáltá, határozottságát oly rögtön visszanyert hangon; tudod-e, hogy ki volt az a fiatal ember ? — Mint Parkay Antalt mutattad be nekem. — Az csak fölvett neve. Ő gyermeke azon barátnőmnek, kit neked annyi könyhullatások közt emliték. — Hanem erről egy szót se, Leontina. — Anyja élhet s tisztelettel kell lennünk egy nő erénye iránt, ha, a nő egykor tévedett is. És ezt a fia érdeke is kívánja ! IX. A vendéglős Tóninak egy óra múlva egy levelet kézbesített, melyben 500 forint volt és a következő sorok: Barátom! Hogy magát némileg fölszerelhesse, 500 forintott küldök önnek. — A bankház czime, honnan ön havonként 200 forintot fog hozni. Wieser M. Pesten. Váczi-ut .... szám. Első emelet. Mindjárt indulunk. Bárhol találkozunk is az életben, ne áruljon ön el semmit Keresztény Pálnak egy szót se! Érintkezzék ön vele minél ritkábban. — Az isten áldása önnel! Tóni reszkető kezekkel gyűrte zsebre az öt darab 100 forintost, ilyen bakjegyeket még eddig csak is a más kezében látott. — Lázban volt. Barátjaival nem tudott beszélni, sürgött forgott és járkált minden fele. Épen a Tapovának vezető sétányon ténfergett, midőn egy gyönyörű ötlovas fogat robogott el mellette. Egy fehér kendővel intettek felé és a Leona kék selyem ruhájának fodrait látá. Mindez olyan álomszerű volt előtte. Reggel még koldus, most gazdag ember ! — Reggel anyátlan árva; most egy előkelő asszonyság gyermeke !— Az ily dolgokat még neki se lehetett olyan hirtelen megszokni. (Folytatása következik.) Magyarország és a nagyvilág. L a tin. (Képpel az első lapon.) Egy hadjárat által több pont lesz históriai emlékűvé, mint három század békéje által. Laonról azelőtt alig hallottunk valamit. Pedig e hely természeti szép vidéke által is megérdemli, hogy az utazó húsz mértföldnyi kitéréssel bár — meglátogassa. Mondhatni, egy kerek közepén fekszik, s az utazó, ha tornyait látja, inkább hajlandó azokat a najádok templomainak tartani, s fellegvárát Diana templomának, Jámbor lakóinak bizonyára nem volt eszében, hogy a fellegvárban rövid időn Vulkán tartsa meg nagy ünnepét. A poroszok minden áron bírni akarták a kis Laont, főképen azon okból, hogy e vár elestével minél kevesebb akadály gördíttessék útjukba eleség és hadiszerek szállítását illetőleg. Theremin d’Hame volt az őrség parancsnoka. Néhány napig hevesen válaszolt az ostromló porosz ütegekre , de végre az eleség fogyta, s a védbástyák tarthatlansága, a lakosság kérelme folytán , kitűzte a fehér zászlót. Mikor a capitulatio feltételei alá voltak írva, bevonultak a győzők a meghódolt várba. Amint bevonultak, megrendült alattok a föld, óriási moraj és egetrázó csattanás követték egymást. A bástyák rettentő tánczot jártak s megölték ki utjukba állt. A várat felvetették. Pár napig az őrség parancsnokának tulajdonították a semmi esetben meg nem bocsátható tény elkövetését. Azonban kisült, hogy a légberöpítés eszközlője egy öreg őrmester, kinél a lőporrektor kulcsai állottak. Ez menti csak az esetet. Egy öreg őrmestertől a tett hős cselekedet volt, egy műveit parancsnoktól barbár dolog lett volna. Sok porosz veszett el e borzasztó katasztrófa által, de még több franczia. 41. szám, 1870.