Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1870-10-09 / 41. szám

— Rosner Laura. — Úgy van. — mondá az asszony. — Szabad tudni atyám nevét ? — kérdé­zem­. — Már meghalt. Keresztény János. . . — Keresztény ? — kiáltá meglepetve az ifjú. — Igen. — Ismer ön ily nevű embert ? — Egy Keresztény Pál nevezetűt ismerek. . — Hány éves lehet ? — Ötven. — Hol lakik ? — Pesten. —• Nem bir falusi birtokkal? — Bélden. — Akkor az a Keresztény Pál az ön testvére. — Testvérem ?— kiáltá Tóni fölugorva. — Úgy van. És önnek e testvére megbecstele­­níté az ön anyjának húgát. — Lehetetlen. — Atyja halálakor Pál fiának lelkére köté, hogy menjen Bécsbe. Ott Land-Strasse, tizennyolczadik szám­­ alatt, a negyedik emeleten lakik egy Rosner Márton­­ nevezetű egyén, ki ajtókra betéve Higanyokat, és csen­­t getyahúzó ruganyokat csinál. Ezen egyénnek van egy­­ Laura nevezetű leánya. Ezt a Laura nevezetű leányt ő házassági ígéretekkel elcsábíta. Annak egy fia van, az a fiú neki, t. i. Pálnak, testvére, tehát gondoskod­jék róla. — Az öreg igen nagylelkű volt, — mondá Tóni. — Jó szándékból vagy nem ? — elég az hozzá, hogy Pál Bécsbe ment és Rosner Laurát kereste. Laura azonban már nem volt Bécsben, hanem helyette ott­hon volt hat évvel ifjabb húga, Cecilia. Igen szép leány volt. Pál kijelente, hogy miután őt e családhoz úgyis rokonkötelékek kötik, Cecili­­a beleegyezését meg­nyeri, nőül fogja venni. Nincs ember, aki azt hitte volna, hogy a fiú el fogja csábítani atyja áldozatának húgát. És úgy jön. —­ A leány kétségbeesetten szökött meg a szülői háztól és azóta nem tudnak felőle semmit. — Hány év előtt történhetett ez ? — kérdé­zem­ kíváncsian. — Tizennyolc­ év előtt. — A testvér 18 év előtt még furcsa gyerek lehe­tett . — gondolta magában az ifjú. — És hova lett szegény anyám ? — kérdé rész­­vétteljes hangon. A nő keble sebesen kezdett emelkedni. —­0 Magyarországba ment. Pozsonyban megbe­tegedett és közel volt a halálhoz. Gyermekét nem táp­lálható, kit egy tisztességes öreg asszony magához fo­gadott. Amint anyja felgyógyult visszatért Bécsbe, hon­nan nem sokára egy úri magyar családhoz ment nevelő­nőül. Pozsonyban kereste gyermekét és az öregasszonyt, de nem találta őket föl. . . — Arra az öregasszonyra még emlékszem, — mondá Tóni, —, egy csendes kedélyű termetes asszony volt. Pécsett laktunk. Később Egerbe mentünk. Pia a zirczi szerzethez tartozott. Egerben a foglárba adtak. Ott növekedtem föl. Soha se emlegette anyámat. — És még ? — A múlt évben halt meg. De anyám ? Hol le­het most szegény anyám ! Ök­ mint szeretnék jó és bal­sorsban osztozni vele! A hölgy ismét némi izgatottságot árult el, s csak is több percznyi szünet után mondá: — Nem tudom. Anyjának már évek óta nem hal­lottam hírét. Itt hangja elhalt s kendőjébe takará arczát. Tóninak ágyán már is százféle gondolat villant keresztül, s mert nem azon emberek közé tartozott, kik el szoktak érzékenyedül, azt ?Az időt inkább más combi­­natiok s talán hasznosabb dolgokra használják. — Hm, — gondolta magában. — Rövid idő alatt ugyancsak megváltozott előttem a világ. Egy gazdag asszonyság nagy részvétet kezd mutatni irántam s ha szerencsés előérzetemnek most is adhatok valami hitelt ? — az egészből még az fog kisülni, hogy ő az én mamám! — És ez volna a legokosabb ; minden fá­radság nélkül lenni úrrá, — henyélni, mulatni, s a ké­nyelemből nézni, amint mások orraikkal a földet túr­ják, s e tétlenségben még el is bízni magunkat. — ez lehet a világ minden kitalálható helyzetei közt a leg­pompásabb. Kezdek kibékülni azon sorssal, mely tör­vénytelen gyermekeket is hoz a világra. Hát nem oko­sabb ; egy gazdag nőnek törvénytelen, mint egy koldus­asszonynak törvényes gyermeke lenni. —Aztán az egész dologban, a másik, és talán még nagyobb vicc az, hogy az a vén bűnös Pali bátya testvérem. Erre ugyan nem gondoltam soha. A hölgy több perczig nem emelé föl fejét. — És meg van ön elégedve sorsával ? — kérdé az ifjútól. — Megelégedés az élet méze, — válaszoló vál­lat vonva Tóni, — de ha e mézből kissé több jutott volna, úgy hiszem hogy még nem terhelném meg vele magamat. — S mint anyjának jó barátnője segíthetek önön valamivel ? Tóni köhécselt és kezeit dörzsölé: „Közeledik, közeledik!“ gondolta magában. — Ha például kétszáz forint segélypénzt kapna havonként, hogy függetlenül végezhetné tanulmányait Abból úgy hiszem becsületesen ki lehetne jönni. — A lehető legbecsületesebben, — mondá Tóni, kit remegtetni kezdett az örömláz. — Tehát lesz ön oly szives, és el fog menni Pestre. Ott szállást bérel magának, s a hónap elsején inasát a kétszáz forintról szóló nyugtával a Wieser bank­házhoz küldi, hol azt minden hónap elsején kézbesíteni fogják önnek. — Nagysád igen kegyes! — rebegő fogait össze­­vaczogtatva Tóni és egész lényében reszketett. A nő észrevette szavainak e hatását, s hogy örör­könyeit eltitkolja, néhány másodperczig az ablakon tekintett ki. — Hanem egy föltételt kötök ki, édes barátom, s ön anyja emlékére való nézve, — ki lehet, hogy él s talán férjezett is, — azt bizonyosan el fogja fogadni. — Ön ünnepélyesen szavát adja nekem , hogy e köztünk történt szóváltásról, mind­addig, mig önt arra föl nem hatalmazom, senkinek, de senkinek nem fog szólni a világon. Ezt kívánja anyja becsülete s lehet, hogy csa­ládi békéje is. Ha a szerencse összehoz vele, el fogok neki mondani mindent, s ő bizonyosan szerető szivére fogja ölelni önt, — titokban tartja e szóváltásunkat? — ígérje ezt meg nekem! A hölgy kezét nyújtá, Tóni hévvel ragadá meg, s szórttá azt ajkaihoz. — Ha az ember a mámoros­ság fokát eléri, akkor aztán nagyon könnyen megy nála a sirás, akármire gondoljon is. Tónit mámorossá tette az öröm, szemei megteltek könyekkel s hangja resz­ketett, midőn benső hévvel, — a következő szavakat kiejté : — Esküszöm! — Esküszöm nagysád, hogy a nagysád akarata nélkül élő ember soha nem fogja tő­lem meghallani e titkot! Karmokyné egész erejével szórttá reszkető kezébe a Tóni kezet. — Ön nem fog haragudni, ha mint legjobb ba­rátnőm gyermekének, — megcsókolom az ön hom­lokát ? — Oh csókolja ! csókolja nagysád ! — Csókolja csak ameddig tetszik! Tóni lehajtotta fejét, s a hölgy reszkető ajkakkal lázas csókot hintett homlokára. — És most! — susoga a megindulástól alig hallható hangon, — meg fogja ön engedni, ha e gyűrűt kicserélem a magaméval ? Tóni egy rettenetes „igen“-t akart mondani, — de őrszelleme, — melynek különösen nagy hasznát vette e pillanatban, — a következő szavakat adta aj­kaira : — Ez az egyetlen egy ereklye anyámtól, nagysád. A hölgy összerezzent, szemei könyekkel teltek meg s halkan susogá: — Igaz. — Ön jó hit. — Ön megbecsüli anyja emlékét! — Szegény anyám! — Oh ha oly szerencsés len­nék ez életben, szivemre ölelhetni őt! — Még eljöhet az idő! — sohajtá a hölgy. — És most isten önnel! Adja még egyszer kezét. — Ha tu­datni akar velem valamit, N. N. betűkkel czimezve, a levelet az említett bankháznál tegye le. — Isten önnel! — Mily nehéz szívvel válok el! — rebegő Tóni. — Ah de megbocsásson Nagysád, épen most jutott valami eszembe ! Testvéremnek Keresztény Pálnak se szólha­tok semmit? Az asszony arcza elkomorodott e kérdésre: — Kerülje őt! — mondá mintegy parancsolólag, — az ő társasága egy fiatal embernek se válik hasznára ! — Nagysád csalódik. — Ő megváltozott egészen. Bűnbánó, életunt, de becsületes ember lett belőle. Ezt jelenti magaviselete, ezt tolmácsolja minden szava. Nagysádnak személyesen is alkalma lesz erről meg­győződhetni, mert ő itt van! — Itt van! — kiáltá összerezzenve az asszony. — Testvérem!............Ah de mit beszélek ? — Ön azt mondá hogy.......... — Keresztény Pál lennt az ebédlőben van. — Az az összeesett ősz ember. Nagysád igen gyakran te­kintett reá. — Ő az ? ■ — kiáltá, a hölgy elhalványodva. — Igen, Ő az! Karmokyné, mint egy villámcsapástól találtatva, ingadozott néhány pillanatig, aztán összeszedte minden erejét,­­ lázason megragadva az ifjú kezét, susogá: — Egy szót se ! Ön nem fog szólni senkinek egy szót se ! — Isten önnel! Tóni megcsókolta az asszony kezét, és távozott. A lépcsőn Leonával találkozott, ki bizonytalan tekintet­tel mérte őt végig. Leona a pamlagon ülve és hangos zokogás közt találta Karmokynét. — Néném ! — mit jelent ez ? — kérdé annak kezét megfogva. Az asszony ijedten emelte föl fejét, zavartan te­kintett a leányra, de csakhamar magához tért, és omló könyeinek folyását elfojtotta. — Ah Leona ! — kiáltá, határozottságát oly rög­tön visszanyert hangon; tudod-e, hogy ki volt az a fiatal ember ? — Mint Parkay Antalt mutattad be nekem. — Az csak fölvett neve. Ő gyermeke azon barát­nőmnek, kit neked annyi könyhullatások közt emliték. — Hanem erről egy szót se, Leontina. — Anyja élhet s tisztelettel kell lennünk egy nő erénye iránt, ha­­­, a nő egykor tévedett is. És ezt a fia érdeke is kívánja ! IX. A vendéglős Tóninak egy óra múlva egy levelet kézbesített, melyben 500 forint volt és a következő sorok: Barátom! Hogy magát némileg fölszerelhesse, 500 forintott küldök önnek. — A bankház czime, hon­nan ön havonként 200 forintot fog hozni. Wieser M. Pesten. Váczi-ut .... szám. Első emelet. Mindjárt in­dulunk. Bárhol találkozunk is az életben, ne áruljon ön el semmit Keresztény Pálnak egy szót se! Érint­kezzék ön vele minél ritkábban. — Az isten áldása önnel! Tóni reszkető kezekkel gyűrte zsebre az öt darab 100 forintost, ilyen bakjegyeket még eddig csak is a más kezében látott. — Lázban volt. Barátjaival nem tu­dott beszélni, sürgött forgott és járkált minden fele. Épen a Tapovának vezető sétányon ténfergett, midőn egy gyönyörű ötlovas fogat robogott el mellette. Egy fehér kendővel intettek felé és a Leona kék selyem ru­hájának fodrait látá. Mindez olyan álomszerű volt előtte. Reggel még koldus, most gazdag ember ! — Reggel anyátlan árva; most egy előkelő asszonyság gyermeke !­­— Az ily dol­gokat még neki se lehetett olyan hirtelen megszokni. (Folytatása következik.) Magyarország és a nagyvilág. L a ti­n. (Képpel az első lapon.) Egy hadjárat által több pont lesz históriai emlé­kűvé, mint három század békéje által. Laonról azelőtt alig hallottunk valamit. Pedig e hely természeti szép vidéke által is megérdemli, hogy az utazó húsz mért­­földnyi kitéréssel bár — meglátogassa. Mondhatni, egy kerek közepén fekszik, s az utazó, ha tornyait látja, inkább hajlandó azokat a najádok templomainak tartani, s fellegvárát Diana templomá­nak, Jámbor lakóinak bizonyára nem volt eszében, hogy a fellegvárban rövid időn Vulkán tartsa meg nagy ün­nepét. A poroszok minden áron bírni akarták a kis La­ont, főképen azon okból, hogy e vár elestével minél ke­vesebb akadály gördíttessék útjukba eleség és hadisze­rek szállítását­ illetőleg. Theremin d’Hame volt az őrség parancsnoka. Né­hány napig hevesen válaszolt az ostromló porosz üte­gekre , de végre az eleség fogyta, s a védbástyák tart­­hatlansága, a lakosság kérelme folytán , kitűzte a fe­hér zászlót. Mikor a capitulatio feltételei alá voltak írva, be­vonultak a győzők a meghódolt várba. Amint bevonul­tak, megrendült alattok a föld, óriási moraj és egetrázó csattanás követték egymást. A bástyák rettentő tánczot jártak s megölték ki utjukba állt. A várat felvetették. Pár napig az őrség parancsnokának tulajdonítot­ták a semmi esetben meg nem bocsátható tény elköve­tését. Azonban kisült, hogy a légberöpítés eszközlője egy öreg őrmester, kinél a lőporrektor kulcsai állottak. Ez menti csak az esetet. Egy öreg őrmestertől a tett hős cselekedet volt, egy műveit parancsnoktól bar­bár dolog lett volna. Sok porosz veszett el e borzasztó katasztrófa ál­tal, de még több franczia. 41. szám, 1870.

Next