Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1879-01-05 / 1. szám
Magyarország és a Nagyvilág. ÚJÉVI 1. Szám. Magyarország és a Nagyvilág. val gazdagította volna irodalmunkat. És ha mindezek daczára Wagner kalapot emel Liszt programmjának és Liszt dicsőíti Wagnert, mit tehetne az Angiéturban lakó szegény lélek, mint hogy egy közös oltárt emel, s meggyújtja a szent kétség titkait világító gyertyákat. Bármint legyen, mióta a jövő zenedrámája s a programm-zene felkavarta Európa békéjét, Anginét úr dühös Wagnerista és rajongó Liszt-imádó. A kilencz szótagú utczában ördögi hangon dörmögi a »Repülő hollandi« matrózdalát: »Hohoje! hohoje! halloho! ho!« Máskor úszni akar a Rajna fenekén, s oldalba löki a keskeny járda népét. Máskor ismét vakmerően ég felé emeli az arczát és Garayval szólva: Vélnéd, egy erdő rengeti Hatalmas üstökét. Mert arra a magasztos jelenetre emlékszik, midőn szent Erzsébet kosarában a kenyér virággá változik, s ezt a nagy mester zenéje oly élethiven adja, hogy Anginét úrnak mindannyiszor szimatolni kell a virágillat után. Hiszen szíves olvasó, igen jó volna, ha mindvégig tetszésünk szerint ábrándozhatnánk. A török tán éppen ezért hiszi szentnek az őrültet. De Anginet úr égi örömeit két dolog szokta megzavarni. Egyik a czoffos ellenség. A másik olyan valami, amiről némelyek suttogva szoktak emlékezni..........szszt! .... a feleség. Semmi sem oly boszantó, mint ha józan ítéletünket, ízlésünket gyanúsítják, s a könyörtelen ellenféllel szemben nem tudjuk magunkat védeni. Legtöbb Wagnerista, sőt Anginét úr se tudná indokolni, hogy miért A Wagnerista ? Ezek aztán a szalmarágó vak hit türelmetlen fegyvereivel szoktak védekezni. A Liszt-imádóban több a megvető büszkeség. Ha valaki elég vakmerő a nagy mester valamelyik művét (pl. újabban a Petőfi szelleméhez írottat) nevetségessé tenni üres dagályossága miatt, a Lisztimádó, ilyenkor megrendítvén hatalmas üstökét, az égbe néz, aztán mély szánalommal elfordul, mint szent Pál az oláhoktól. Anginét urnák, miután közös oltárt épített, reggeltől estig kijutott a szellemi harczból. Agyában már rögösödni kezdett egy eszme, hogy úton, útfélen minden ember esküdt ellensége. De annyival jobban kifente a hit fegyvereit, sőt gyomorerősítőül át meg átolvasgatta Wagner barátaihoz írott közleményét (Mittheilungen an seine Freunde), és erősnek érezte magát mint egy vak Sámson, csak egyet nem értvén a közlemény czímlapján: miért szól Wagner barátaihoz? miért nem az ellenfélhez ? Mert szellemi harczokban is nem a jóakaró barátot, hanem a részakaratú ellenséget kell legyőzni. Igen, mert Anginét úr nem gyanította, hogy az apostol éppen barátait véli legnagyobb elleneinek. Némelyekre nézve csupán időtöltés szempontjából mindegy, ha várjon A Wagnert vagy Meyerbeert. Lisztet vagy más modern virtuóz-zeneköltőt élveznek-e ? csak hogy élvezzenek. Vájjon ki mellett törnek lándzsát? csakhogy vitatkozzanak. Sőt elegen vannak, kik egészségi szempontból veszekednek. De Anginét urnák, ha komolyan veszszük, se az egyiket, se a másikat, se a harmadikat nem lett volna szabad tennie. Mert szegény ördög létére az időt elábrándozván, elveszekedvén, elmarakodván, a napból alig maradt egy óra a betevő falat megszerzésére. A khinai történelem szerint Kon-fu-cse egy szép dallam hallására három hónapig se nem evett, se nem ivott, noha a legválogatottabb étkekkel és italokkal ostromolták. Hisz tekintve Wagner és Liszt megemészthetlenségét, Anginét úr méltó utódja lehetett volna a khinai bölcsnek; de az istenadtának neje volt, ki nem tudott jól lakni a matrózdallal és szent Erzsébet virággá változott kenyerével. Tudnunk kell Anginét úrról kenyérkereseti szempontból, hogy ámbár nagy jövő és programm zenésze, de annál szegényebb zongoratanító. Ama fényes tulajdonok egy fillért se hoztak a konyhára, sőt — mint mondom — útjába állottak annak is, amit a szegény zongoratanító kereshetett volna. Mint igen sokan, úgy Anginot úr is lenézte amaz állapotot, hová a dolgok rendje állította, miről éppen úgy nem tehetett, mint az agyag, melyet a szobrász nem lovaggá, hanem lóvá idomított. Eléggé is megboszulta magát a későn ébredt szellem, melynek műveire kenyérkereset szempontjából legyen szabad még egyszer megjegyeznem, hogy tisztességesebb a korhelységnél, ha ugyan a kettő nem fog testvéri kezet. 1. Szám. Anginét úr tehát, valahányszor a kilencz szótagu utczából bejött a belvárosba, kiskereskedők s más e fajták családaiban terjeszteni a zongoraművészetét, csaknem mindég későn jött, vagy egészen elkésett, balszerencséje összehozván egyik-másik czoffos ellenfelével, s makacsul vitatkozván. Nem kellett több ilyenkor, mint hogy az emberét ismerő ellenfél énekelni kezdje a régi jó Norma valamelyik dallamát. Annyi volt ez Anginet úrnak, mint ha az ájtatoskodó vénasszony fülébe súgnád : »kutya kutya tarka, se füle se farka.« Mert Anginét úr idegessége miatt leczkére se tudott menni. Ezért az asszonynak otthon elég oka volt perelni, szidni nem annyira a két fő apostolt, mint minden hóbortos tanítványát. De igy szokott lenni ez életben. Azt lököd félre utadból, ki tyúkszemedre hágott, s azt nem látod, a ki oda taszította. Van még valami, mely miatt nem tehetjük fel azt, mit egy telivér Wagnerista és Lisztimádó magára nézve soha meg nem engedhet: nem tehetjük fel, hogy Anginet urat ellenfelei végre is világos okokkal legyőzik, s ennek folytán visszatér a rendes életmódra, eljár szorgalmasan leczkét adni, s gondoskodik, hogy a szegény asszony elégült, boldog legyen. Nem várhatjuk e kívánatos fordulatot, mert Anginét úr minden este el szokott menni a korona-kávéházba egy nagy kerek márvány-asztal mellé, hol nem Angiuet-féle szegény halandók, hanem Budapest első tekintélyei, a Wagnerissimik és Lisztissimik szoktak összejőni, amazok diktátori hangon, ezek égre emelt arczczal terjesztvén az isteni tudományt. Ily nagy és fényes tömeg erkölcsi hatása sokkal nagyobb Anginét urra, mint a magánajkról folyó legvilágosabb igazság. Lehetett is hallani a kerek asztal mellett égre kiáltó üres frázitokat, zizilusi okoskodásokat elannyira, hogy Anginét úr minden este, akarom mondani, éjfél után megerősült lélekkel, biztos szellemi patkókkal távozott a kilencz szótagú utczába, fogai közt dörmögvén a A Wagner szóköltészetét különösen jellemző matrózdalt: »Hohóje ! hohóje ! hallohó! hó!« Mondom, e mystikus szavak Anginet urat mint egy repülő hollandit biztosan vitték a kilencz szótagú utcza kikötőjébe, hol az asszony nem kitárt karokkal várakozott, hanem, miután a vacsorát megsiratta, s a korona-kávéháznak sok jó dolgot kívánt, mély álomba szenderült, álmában is szidván a Wagner- és Liszt-imádókat. A lábhegyen érkező repülő hollandiez álmokat soha sem merte félbeszakasztani. Anginát az ez életmódot már éppen 1001 éjjen át folytatta, s most következett volna az 1002-ik. De im, csuda történik. »Anginát! — igy szólt Anginétné asszony. Anginát, bizony egyszer már visszaemlékezhetnél, hogy egykor megházasodtál, észrev ehetnád, hogy neked is van feleséged.« »Oh,nagyon jól tudom én ezt kedvesem«, válaszolt Anginát úr. »De nem tudod, hogy ma névnapom előestéje lesz. Bizony ahelyett, hogy csavarogsz azokkal a hóbortosokkal, a mai estét velem tölthetnéd .... hozhatnál egy kis rég nem látott enni valót.« E szavakra Anginétné asszony könyvi megeredtek , s Anginát úr egy szúrást érzett a szivében. Mert bármint legyen, de a Wagnerista is csak ember. Tehát keményen elhatározta, hogy az 1002-ik éjjel egészen az asszonynak szenteli. Ily szándékkal megtömte a zsebeit sonkával, szalámival, párisi és augsburgi kolbászszal, teával, rummal, czukorral, néhány üveg kőbányaival, s aztán alkonyat felé haza koholozott, mint egy jól megrakodott repülő hollandi. Ott ültek végre egy török lábú asztal mellett , mosolygott a sonka és több harapni való társ, párolgott a tea, szolgálatkészen várakozott a kőbányai. De ha ily szokatlan előkészület után a szeretett és szerető férj által rendezett ünnep nem végződött kívánatosan, úgy a gyászos fordulat se egyiknek, sem a másiknak nem tulajdonítandó, hanem egyenesen Faust ördögének. A terített asztal mellett mint harmadik személy láthatatlan minőségben bizonyosan az ördög ült. Mert hittudományi szempontból mi értelme is volna az embernek ördög, s az ördögnek ember nélkül? Javában folyt a vacsora, fogyott minden, apadt a kőbányai, nőtt a kedv. Anginétné asszony feledni látszik a korona-kávéházat és a Wagneristákat, kiknek említésére is ideges szokott lenni. Szóval, mintha a régi jó idők visszatérnének. De az ördög e pillanatban észrevette, hogy Anginét úr oldalzsebe kissé fel van puffadva. Nem is kellett ennél több; az asszony figyelmét rögtön ideforditotta. Az asszony azonnal ekép szólott: »Anginát! mi van a te oldal-zsebedben?« Anginét úr elpirult, hebegett, s a kérdést el akarta posványositni; de az ördög villámgyorsan oda vitte az asszony jobbját, s kiragadott Anginét úr szive mellől—oh szerencsétlen ember! — kiragadott egy könyvet, mely nem csuda, hogy felpuffasztotta oldalzsebét, mert Wagner írta és szólott a »Zsidóságról a zenében«, igen, a zsidóságról, tán azért, mert e zenében ő maga a legnagyobb zsidó. Zúgott, csengett aztán szegény ember füle a sok megérdemlett hallgatni valótól. »Könyveket vásárol, s az asszonynak koplalni kell; könyveket vásárol, s az asszonynak lyukas a czipője; könyveket vásárol, s az asszonynak nincs felöltője; az a hóbortos társaság befonta minden roszba..........könyveket vásárol..........részeges............kártyás .... korhely. . . . « Anginét úr itt nagyot ütött öklével az asztalra, s aztán kitörve kiáltá: »Nem könyvek, hanem könyv!« Erre az asszony ismétle a föntebbieket, Anginét úr pedig úgy kiabált, hogy felülmúlta volna a Walkürök zaját. Az ördög is, mint ügyes karnagy, addig integetett mindkét oldalra, mig a szenvedélyek legélesebb sípjait is fellázította, mig Anginémé asszony felülmúlván a legfelső e hangot, reszkető kézzel