Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1880-09-12 / 37. szám

A TANÉV KEZDETÉN. ч ! BÁRÁNYFELHŐ. — Rajz. — — Irta 22 évesi József. — RY, igy, eszem a lelkedet, jöjj közelebb, ülj le mellém, hadd kábulok el kedves lényed bűvkörétől, hadd ittasulok a gyönyörtől, ma­gamba szíva édes lehelletedet. Nos, édesem ülj kö­zelebb, még közelebb, na még egy pic­it, igy ni! . . Most pedig hajtsd keblemre aranyfürtös fejedet és halig--------------De mi az, te megijedtél! Kisbohó, hisz nem a harangokat verik félre, az én szivem kalapál itt benn olyan lázasan, mint a villanyos csengetyű. . . Ugy­e, édesem, a te szived is szokott néha lázasan dobogni, igen ? Szólj hát, édes Jolá­nom, igen? Jolán, úgy látszik, jobbnak találta a felelettel adósnak maradni; e helyett azonban liliomkarjával átfonta a barna-fürtü ifjú nyakát és eperajkát oda tapasztó annak­ égő ajkára. A félhomályos szobában mély csend állott be, melyet csak néha szakítottak meg titkos légsurra­­náshoz hasonló elfojtott hangok, milyeneken a gyönyör, a boldogság szokott beszélni, s melyeket csak szerető szivek tudnak megérteni. Perczek múltak el. Az ifjú pár még mindig átölelve tartá egymást. Arczuknak lángja összecsap­­ódott s szerelemittasan suttogtak egymásnak,isten tudná mit? Talán csillogó reményeket, édes boldogságot, ragyogó tündérvárakat, örök üdvösséget, boldogító ábrándokat ? . . A hosszú csöndet végre Jolán szakitá meg. Kiszabadítva magát az ifjú karjaiból, hamiskásan czibálta meg annak homlokára omló fürtéit. — Menjen maga, kóczos — mondá pajzán durczáskodással, tréfás nehezteléssel. Csókjai ége­tik arczomat. Nézze csak, hogy lángol. Ha most a mama bejönne, megtudna mindent. — Mindent ? De hát mit ? — Hát — hát —­­ Nos? — Hogy — hogy — — No mond ki, hogy szeretlek, hogy sziveink megértették egymást, s te is . . . Jolán nem engedé a mondatot befejezni; hófehér kis kezével elfedte az ifjú ajkait és szigorúan összevonva süni szem­­öldeit, erőltetett komolysággal mondá félig elfoj­tott hangon: — Árpád, nem hallgat, maga gyerek ? — Nem, Jolán — mondá Árpád — én nem vagyok gyerme többé; én komolyan, higgadtan gondolkozó férfivá lettem, mióta tudom, hogy szi­ved nem idegenkedik tőlem . . . — Hahaha, maga férfi és még hozzá ko­moly s higgadt, no h­isten mondhatom. — Igen, Jolán, én komolyan gondolkozó férfi vagyok. Ha betekinthetnél szivembe, meglát­nád, mily változáson ment keresztül, mióta enyém­nek tudlak. A 37. szám. Budapest, 1880. szeptember VI. XVII. évfolyam. Előfizetési dij: Negyedévre 2 frt. — Félévre 4 frt. — Egész évre 2 fit.

Next