Magyarország és a Nagyvilág, 1882 (18. évfolyam, 27-53. szám)
1882-09-17 / 38. szám
38. Szám: Magyarország és a nagyvilág. Zsuzsi kifut, a kutyákat elcsitítja, aztán kinyitja a ház ajtaját. — Erre jöjjenek nénémasszonyék ... bizony sötét van itt; de hát a nagy dologban elfelejtettük meggyujtani a lámpát. — Nem tesz semmit — mondja Asztalosné, Mári vőlegényének anyja — meg szokott az esni. belőlkerülnek aztán, hangos „szerencsés jó estét adjon az Isten“ köszönettel, Asztalosné, meg a fia, Sándor. Eléje szalad Mári. Megölelik egymást. — Nézze kelmed, nézze — súgja Asztalosné Gombosnénak, — hogy szeretik a lelkem galambomék egymást. — Az isten ne is sajnálja őket megáldani — mondja reá Gombosné. Újra kutyaugatás hallattszik. Kiszalad Zsuzsi .. . mintha csak érezte volna, ki jön. Szürüsné... meg a Pista fia. Zsuzsi előre tuszkolja Szürüsnét a sötét konyhában. Utána megy Pistával, ki kezét szorongatja. — Lelkem — mondja Pista Zsuzsinak — úgy mondják : „sötétben szabad a csók.“ S a hunczut meg is csókolja. Bizony csattanós volt az egy kicsit. Mosolyog rá Szűrüsné. Bemenve szívesen fogadtatnak. Letelepednek. Zsuzsi, meg Mári nagy hirtelen kiviszik a nyújtó deszkákat, egynek kivételével. Azután összeteszik az asztalokat. Ráhelyezik a csigakészítőket. Majd mindenki választ magának egy „bordát“ és egy sodrófát. Pista Zsuzsi mellé ült, Mári vőlegénye mellé. Alig helyezkednek el, nyílik az ajtó . Vasas komáék, meg Kovács szomszédék érkeztek. A kutyák, mint jó ismerősöket, meg se vakkantották. Örömmel üdvözöltettek az újonnan jöttek: Kovács szomszéd a feleségével, Julis leányával és Ferke fiával, Vasas koma szinte a feleségével, Erzsi leányával és Pali fiával. Letelepednek ők is a már elkészített asztalhoz s dologhoz látnak. Négy szita van az asztalokon, meg egy nyújtó deszka. A nyújtó deszkáról szedik a koczkázott tésztát. Egymásután illeszgetik a „csiga-készitőre“, gyorsan sodorják s egy ujjokkal még gyorsabban ütik le a sodrófáról a már kész csigát a szitára. Közbe-közbe danolnak, nevetgélnek. Pista kománk nagyon érdekes húrokat pengethet titokban, mert Zsuzsi arcza mind jobban-jobban pirul. Mári boldogan suttog vőlegényével. A Kovácsék Ferkéje tüzes pillantásokat vet Vasasék Erzsijére, mire Erzsi szemeit lesüti. A Vasasék Palija epedő szemekkel néz a Kovácsék Julisára. Az öregek elégedetten suttognak s vígan pergetik egymásután a csigát. — Gyorsabban gyerekek — kiált Szűrüsné a legényekre és leányokra — majd nem leszünk kész reggelig sem. Mintha csak mind rossz tetten kapták volna, s olyan zavarral láttak munkához. Ment is a dolog; három szita minél előbb tele lett. Most egyszerre vonitani kezdenek a kutyák. — Ugyan kit ugathatnak azok a ku- I tyák ? — kérdi Vasasné. — Ne te, ne, is’ te — hangzik a kony- hában — még bizs’ bele kóstolna az ember láb- , ikrájába a bolond kutya ! — Czigányok ! — kiáltja Zsuzsi s örömé- ben felugrott. — Ejnye! ejnye! a gonoszok — mondja Szűrüsné. Hát nem megszagolták a csigakészítést ! A hurok pengése volt rá a felelet. Zsuzsi Pistára nézett, kitalálta a szeméből, hogy ez az ő műve. A czigányok a konyhában rázendítik a Rákóczy-indulót. Az asztalnál ülők mintegy taktusra pergejtik le a csigát. Zsuzsi ugrál a szobában. — Ülj le, Zsuzsi — mondja Gombosné leányának. Csináld a csigát. — Jaj ! édesanyám, nem tudok örömömben dolgozni — válaszolja Zsuzsi. — Lelkem Zsuzsi, gyere csináljuk minél előbb... annál hamarabb tánczolhatunk — súgta Pista Zsuzsinak. Leült Zsuzsi. Igyekeztek is a munkán. Nevettek rajtuk az öregek. A Rákóczy végeztével bedugja fejét az ajtón a prímás. — Serencsés jó estét kivánok kigyelmeteknek, jó egissiget és minden jót a boldog sérelmetes pár sámára. Egissiggel költsik el a csigalevest lakadalmukon. — Köszönjük — mondá Gombosné. Bekerültek aztán a füstösök is. Amikor meggyantázták a torkukat, rákiált Pista a prímásra : — Te füstös ! húzzd el csak azt a nótát, hogy: Lemegy a nap, csillag jő fel . . . — Öhön ! tudom mán — mondja a prímás. Hangoltak egy másodperczig, hátranézett a prímás és rákezdték. Pista pedig az ő kedvencz nótájára gyújtott: Lemegy a nap, csillag jő fel, Oh ! mily szegény is az ég ; Ha napja van, csillaga nincs, Ha csillag van, nap nem ég ; De szemedben mindég látom Én az ég mindkét felét, Nappal az ég csillagát és Estve a nap melegét. Bele is nézett danolás közben úgy a Zsuszi szemébe, hogy alig találta helyét szegény lány. Vígan ment a csigakészítés, muzsikaszó és danolás mellett. Kevés idő múlva örömmel felugrik Zsuzsi. — Na hála Istennek! készen vagyunk. El is pakolnak minél előbb mindent a szomszéd szobába és konyhába. Megkezdik a tánczot... de láb alá is tudja húzni az a czigány. A „hogy volt“, „újra“, „még egyszer“ nem akart kifogyni. Majd pár percznyi szünetet tartanak. Bemennek a szomszéd szobába, egy kevés harapni valóra A czigányok is teletömik magukat. Falatozás után újra hozzálátnak a tánczhoz. Reggel felé a morék annyira leszopták magukat a bortól, hogy össze- vissza játszanak. Fáradtak lesznek a tánczolók is. Épen világos reggel lesz, mire a vendégek készülődnek haza. — Menjünk már — mondja Szűrüsné, — holnapután lakodalom lesz, igy sok teendő vár még a háziakra. A czigányoknak messze lenne hazamenni. Egyik a konyhába, másik a színbe dűl el s húzza a bőrt délig. A vendégsereget kikisérik a háziak. Pista hátul marad Zsuzsival. Mind kimennek a házból. Czipp — czupp, hirtelen, mintegy közös akarattal megcsókolják egymást Zsuzsi meg Pista, aztán vidám hangulatban elválnak . . . hiszen a lakodalomban folytatása lesz. Kint az utcán egyik csapat jobbra, másik balra megy. Zsuzsi sokáig kiséri szemmel Pistát, ki messziről is csókot int felé. Majd betér (Zsuzsi) a házba. Ledől a kanapéra, feje alá tett egy párnát s rá gondol arra, ki elrabolta szive nyugalmát, ki oly kedves előtte,kiért dobog az a piczi kis alkotmány ott balfelől. Aztán arra gondol: bár csak az ő lakodalmára történnék már a „csiga-készités.“ Sillye Jenő. Az árvák. — Rajz. — Irta Törüs Ferencz. . .. Gizike ma olyan sápadt, olyan csendes, mintha halott volna. Ha azok a szép, fekete szempillák néha-néha meg nem villannának, ha sóhajt nem lebbentene ajkiról a fájdalom, bizony meg sem lehetne mondani, vajon él-e még ? ... Ott fekszik, a magas kőkemencze mellett mozdulatlan, némán. Kevés szalma választja el a hideg, meztelen földtől, a durva, avult pokrócz-szövet védi az ajtón s ablakon be-besivitó szél ellen. Nénje felette áll. Szép fekete szemét könyv borítja, szive elszorul, oly fiatal még ő is s úgy éhezik , segítene, de nem tud, szótlanul kell néznie, mint küzd kis testvére az é h h a 1 á 11 a 1. Anyjuk elment-elment még tegnap, hogy Gizikének kenyeret hozzon... Nehéz szívvel, könytelt szemekkel vett búcsút a szegény aszszony gyermekeitől... Vissza-vissza tekintett, nézte, ha vajon látja e még a házat, hol Gizikén fekszik . .. Kiért a faluból s a temető szélén kellett elhaladnia. Szemébe ötlött a sirhalom, hol az a hű férj nyugszik, kivel a rövid együttlét minden örömét, minden bánatát megosztá. Szeme előtt lebegett képe annak, a kit oly korán kiragadott ; szerettei közül a könyörtelen halál, hogy ez irtóztató nyomorba sújtsa a nélkülözést soha sem s ismert családot... Lábai a földhöz gyökereztek, s megállt egy perezre — s csak azután folytathatja útját ingadozó léptekkel. A szél, mely odáig egy irányban rohant vele, itt ellene fordúlt. A szegény asszony daczolt, mig ereje el nem hagyta, azután meg a temető árkába roskadt s ott a magas, hideg hólepel alatt szűnt meg szerető szive dobogni . . . Szegény Giziké, ő meghal — sohasem fogja megtudni, hogy anyja hová lett... A szél zug. Benn is egyre ijesztőbb fokra hág a hideg. A beteg összerezzen, erőtlen kis karjával feljebb igyekszik vonni a durva takarót. Halvány homlokára verejtéket vonz a fájdalom. Elcsendesedett megint... Megmozdul. Erőtlen kis karjára támasztja halvány fejét, körülnéz. — Irén, — susogja, — hol van anyánk ?... Mond meg anyánknak, hogy-------nagyon éhes vagyok... Irén kis testvére fölé hajlik, gyöngéden simítja végig lázas homlokát, vigasztalni akarja, I de nem jön szó ajkira. — Anyánk elment, — szólal meg végre, I — még tegnap elment, hogy neked kenyeret hozzon, de még nem jött meg. Légy csendesen édes s meglásd--------anyánkat viszont fogod látni . .. Szavait zokogás fojtja el, testvérére borul. A beteg kérdőleg függeszti rá szemét. — Irén, te sírsz ? — kérdi, — te is úgy éhezel ? ... S úgy fájnak Gizikének a reá hulló könynyek, úgy égetik arczát. . . Az ijesztő csendes éjt a szél süvöltése töri meg. Csörömpölve hűl az ablak egyetlen üvegtáblája is a szoba közepére. Az éj koromsötét. Künn a zivatar mindig jobban-jobban dühöng s sűrűn csapdossa a ha- ivat a tört ablakon befelé. Irén nem sír többé. Szótlanul, mereven nézi kis testvérét ; azt hiszi, hogy alszik. Giziké meg olyan sápadt, olyan csendes, mint egy halott. Szép fekete szempillái nem rezzenek meg többé, ellebbent ajkiról az utolsó sóhaj is . . . Őszi tájon. — 600. lap. — Hogy tovaszállt kedves nyarunk Enyhet adó szellője, Komor észak mord szelétől Zug a vén fa tetője. Lengedező leveleit Durva kézzel tépkedi, Elragadja s idegen helyt Idegen sirt ás neki. Irigy sorsa ily mostohán Hányszor bánt e vén törzszsel!?. És idővel, kikelettel Mégis újra kizöldel; Reményűn le egyszer tépte Ádáz sorsom viharja, S kinaimat a feledés Leple ma sem takarja.Bay Lajos. 607