Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)

1883-08-12 / 32. szám

498 Gróf Esterházy Miksa, elhunyt p­olgári erényekben gazdag főurat vesz­tett, el hazánk augusztus 5-én. Ga­­lántai és fraknói gr. Esterházy Miksa Tatán, hosszas betegség után Arisztokratának született s mint demokrata halt meg. Diplomatának nevelték s gazda lett belőle. Oly munkát végezett, mely tiszteltté, em­lékezetessé tette nevét s melyben mindig meg­őrizte polgártársainak szeretetét. Ő volt megteremtője a magyar athletikai klubnak, a «mens sana in corpore sano» elvét hirdetve, irta Viator álnév alatt cikkeit, melyek­nek nagy eredményük a most virágzó athletikai klub megalakulása lett. Hazájának fiai iránt ér­zett hű szeretete volt tanácsadója; azt akarta, hogy ép egészségű, munkás emberek nevelődje­nek a magyar gyermekekből. Hazaszeretete és munkaszeretete egész éle­tében nyilvánult. Tatai uradalmát csupa magyar munkásokkal mintauradalommá alkotta. Palotá­ját, melyben azonban semmi fölösleges sincs, magyar kézművesek késziték; nincs benne egy szög sem, mely magyar készítmény nem volna. Idegen cselédet nem tűrt meg; maga neveltette szolgáit, a kik iránt szelíd, de igazságosan szi­gorú volt. Az érdemet mindig méltányolta, de a ki megcsalta, azzal éreztette haragját. A nép, mely közt élt, imádásig szerette. A gróf meghallgatta minden panaszát és enyhité minden fájdalmát. Valódi atyja volt a környék­nek s a nép most kényezve áldja emlékét. Esterházy Miksa gróf 1837-ben született, tehát alig volt 46 éves. Mint a Verebi Soma ál­tal szerkesztett «Magyar mágnások életrajzai és arcképcsarnoka» bizonyítja, már gyermekkorá­ban nagy súlyt fektettek arra, hogy a testgya­korlatok minden ágában kiműveljék. A tornázás, vívás, úszás, lovaglás, felváltva edző tengeri uta­zásokkal, a könyvtanulás versenytársai voltak. A székesfehérvári gymnáziumban letevén az érett­ségi vizsgálatot, a bécsi egyetemen folytatta tanul­mányait. Ezután Londonba, majd Amerikába ke­rült. Altaché lett. Újra szívta a szabadság levegőjét. Egy egész világ tárult fel előtte, melyben a munka minden, a rang semmi. Megtanulta be­csülni a munkát és nem sokba venni a nevet, az előítéleteket. Polgár lett belőle. Látott és ta­nult ; az idealistát ellensúlyozta benne a gyakor­lat,, az arisztokratát a demokrata. Látta az ipar fellendülését, emelkedését. Látta, mint teszi vagyo­nossá az államot az ipar nagysága, mint te­remt jólétet mindenfelé az ipari tevékenység fej­lődése. És elgondolta, hogy Magyarországon e tekintetben mily keveset tesznek, hogy főuraink példájára, a­ki csak szerét teheti, külföldről ho­zatja szükségleteit, hogy nálunk az ipari tevé­kenység pang, és a haladás vajmi kevés, hogy a magyar ember csak egyben haladt, mindjob­ban tud panaszkodni. Ezt a ferde, visszás hely­zetet ellensúlyozni, ipart teremteni, jó példája által hatni, ezt írta lobogójára, mikor a hetvenes évek elején elhagyta a szabad Amerika földjét és visszajött hazájába. 1870-ben Washingtonban házasságra lépett egy marylandi előkelő hölgygyel, Miss Carroll Sarahval. Házasságukat az ég nem áldotta meg gyer­mekekkel, a­mi gyakran lehangolta, elszomorí­totta. Példásaib­ férjet ritkán lehet találni. Min­den szabad idejét fenkölt szellemű nejének szen­telte. Megmutatta neki hazánk szép vidékeit, s belécsepegtette azt a hazaszeretetet, mely őt is lelkesítette, megtanította hazánk zengzetes nyel­vére. S a grófné fogékony volt a haza iránt, megértette férjét, ő sem kívánkozott a nagyvi­lágba, ő is kisded otthonának élt, jó gazdasz­­szony lett belőle, s ha férje távol volt, mada­raiban, háziállataiban gyönyörködött. A magyar athletikai klub lelkes felszóla­lása folytán 1875. április 8-án alakult meg s mindeddig viselte az egylet elnöki tisztét. A klub elnöksége alatt virágzásra jutott, a közoktatás­­ügyi miniszter elismervén fontosságát,, az athle­tikai élet ébresztésére államditérmet alapított. A gróf a tatai parasztfiuk közt is szerve­zett egy kis athletikai klubot, díjakat tűzött ki, s átalában mindent elkövetett, hogy ösztönözze őket. E mellett a népiskolának is kiváló pártfo­gója volt. A tanítóknak egész csomag könyvet osztott ki, hogy a szorgalmas tanulóknak aján­dékozzák. Pártfogását nem egy fiatal művész élvezte. Szorgalmas és buzgó tagja volt az orsz. gazdasági egyesületnek és tevékeny alelnöke a vértesaljai gazdakörnek. Évek óta tartó vesebaja az alig 45—46 éves férfiút egészen megtörte. Az utóbbi időben egészen megöregedett. Betegsége 5—6 év óta kínozta, és azóta kevesebbet járt el Londonba is, hol minden télen meg szokott­ fordulni. Be­tegsége az ősz óta igen aggasztóvá vált. Bécs­­ben is járt magát gyógyittatni, s a­mint a lapok annak idején említették, a kezelő orvos oly sok mérges anyagot fecskendett combjába, hogy ki­csibe múlt, hogy mérgezés következtében nem halt meg. Az utóbbi napokban Bakodi is gyó­gyította, de orvosainak minden gondossága, ag­gódó nejének minden szeretete sem volt képes megmenteni. Egy ily ritka főur halála mindig elszomo­rító, mindig korai! Egy névtelen hős története. Regényes korrajz 1848—9-ből. Irta: P. Szathmáry Károly. — Folytatás. — Egy koszorú m­ásnap délután csakugyan megtör­tént az utócsapat elfogása, mely pár század gyalogból s egy kis lovas csapatból állott. Nagy dia­dallal vittük azt be, de a város lakói nagyon fel voltak indulva, különösen egy magyar származású tiszt ellen, ki közöttük volt s kit szuronyokkal kellett megvédelmezni a nép megtámadásai ellen. Ugyanaz­nap estefelé vonultak be a Má­tyás huszárok is halmas két vezérök, gr. Mikes Kelemen és gr. Bethlen Gergely vezetése alatt. A törzstisztek után a csapat élén fiatal délceg hadnagy lovagolt, pompás almás-szürke paripán, mely nemes tüze és délceg járása által elárulá, hogy a hires zsibói ménes ivadéka. Da­­liásabb ifjú katonát, mint a milyen e nemes állaton ült, alig lehet képzelni, mert mind a fia­tal arc, mind a déli termet oly tökély­es egészet képeztek, minőt ritkán láthatni. Midőn a szép huszár-osztály a Monostor utcára ért s visszhangot keltve föl, harsantak meg trombitái, a Radó-palota egyik ablaka felnyílott s azon Sarolta grófnőt lehetett látni kihajolva. — Nézd csak, mondja Radó Ferenc, ki az­­ előbb leirt hadnagy mellett lovagolt, alig tudok­­ hinni szemeimnek, hisz ez Sarolta nővérem. Hogy kerültek ezek ily hamar haza? Alárdy, mert ő volt a b­rit daliás huszártiszt, mélyen elpirult, mert az őelső tekintete is, amint az utca szegletén bekanyarodtak, a Radó-palo­­tára esett és a szerelemnek sokkal gyorsabb távirója van, mint a testvéri szeretetnek. Ő azonnal felismerte Sarolta grófnőt, bár mint akarta, egy percig sem tudta szemeit levenni az ablakról. — Azt majd ők tudják csak megmondani, mond az ifjú tiszt, valószínűleg Váradon érte­sültek győzelmünkről s okosabbnak tartották visszatérni, mint Arad megyébe menni le, hol sok­kal borusabb a láthatár. A szép grófkisasszony eközben szintén felösmerte az ifjakat ; mosolyogva lobogtatta fe­hér zsebkendőjét eléjök, s midőn Alárdy épen az ablak alatt menve el, a könnyű kardköszöntés után kardját újra csípőjéhez helyezte: könnyű babérkoszorú röpült alá az ablakból oly szeren­csésen találva, hogy az épen a kard markola­tára esett le. E jelenet után a huszárságot az előváro­sokban elhelyezték s Alárdy, ki épen egy tisz­tességes tímár­mesternél kapott szállást, alig he­lyezte magát kellő nyugalomba, már kopogtat­tak szobája ajtaján s azon Radó Ferenc lépett be. — Ugy látszik, hogy az öregnek nagyon megnyerted kedvét, mondá szokásos üdvözlet után, mert érted küldött, hogy azonnal látni akar. Azt szente, hogy ha el nem akarod ron­tani vacsoráját, akkor okvetlen részt vegy benne. — A gróf kegyessége igen lekötelező, mond Alárdy, nem is áll jogomban azt visszautasítani, ámbár tudod, hogy a közelebbi hetek mennyire megviseltek bennünket, még pedig egyaránt be­lől és kivül. Nem tudom miként fog sikerülni, hogy magamat szalonképessé tegyem. — Ej, mondja vállára ülve a fiatal gróf, ne ceremóniázzunk sokat. Háborúban nincsen szalon, csak kvártély és csatatérről jövő embe­rektől senki sem várja, hogy piperkőcök legye­nek. Szedd rendbe magadat úgy, a­hogy tudod és menjünk; a vacsora úgy is rövid szokott lenni, mert az öreg úr már 10 órakor lefekszik. Az estély családias jellegű volt. A szigo­rúan elválasztó korlátot ledöntötték a közelebbi események, a távol fekvő két partot némileg áthidalta az aranyos egyenruha, de azért Alárdy a gróf leereszkedő modorában és Kriska bárónő akaratlanul kiszalasztott megjegyzésein még min­dig megérezte azt a nagy távolságot, mely közötte és szive választottja között vala. Ferenc gróf egészen az uj kor szülöttje volt s valódi testvérének és bajtársának tekintette Alárdyt; de még hátra volt a családnak negyedik tagja, kinek büszkeségéről még testvére, Ferenc is so­kat beszélt. A vacsoránál kiki saját gondolataival lát­szott elfoglalva lenni, legfeljebb talán az egy­mással szemben ülő szerelmesek gondoltak néha egyet, de miután a vacsorának vége volt , az egész társaság a szalon vidám kandallótüze mellé theára telepedett le, élénkebb lett a tár­salgás, mely különösen egy tárgy körül forgott. — Csak képzeld pajtás, mondja Ferenc gróf, édes atyám marosmenti kastélyunkba akar leutazni Radófalvára. — Az utazás célját nem ismerve, mond Alárdy, nem szólhatok hozzá, de úgy hiszem, be fogja várni, mig Kolozsvárról a honvédsereg is lejebb nyomul, mert a hírek szerint oda lenn még igen zavarosak a viszonyok. Radó gróf homlokán mély redők támadtak és sürü bozontos szemöldei fenyegetőleg vonul­tak össze. — Épen azért kell lemennem Radófalvára, mond sötéten s az érzelemtől mélyen reszkető hangon, mert a viszonyok ott egyre jobban zavarodnak. Midőn az őszszel szüret után fel­vonultunk onnan, eszembe sem jutott, hogy olyasmik történjenek, mineknek azóta hírét hal­lottuk. Nekem igen kedves emlékeim maradtak hátra a kastélyban s ezen kivül a vagyont illető peres irataimnak nagy része, ugyszólva a Radó­­familia egész leveles ládája. Annyit megtud­hattam, hogy e napig a radófalvi kastély nincs felprédálva, s épen nem látszik valószínűnek, hogy azt már most támadják meg, midőn a ma­gyar sereg győzelmesen nyomul előre. Az azon­ban nincs kizárva, hogy egy későbbi fordulat alkalmával, vagy épen a hadak csatározása köz­ben az amúgy is nevezetes ponton fekvő kas­tély, megtámadás tárgya legyen s azok a drága emlékek, melyek különösen szegény elhalt nemre Magyarország és a Nagyvilág, 82. Szám.

Next