Magyarország és a Nagyvilág, 1883 (19. évfolyam, 26-52. szám)
1883-08-12 / 32. szám
498 Gróf Esterházy Miksa, elhunyt polgári erényekben gazdag főurat vesztett, el hazánk augusztus 5-én. Galántai és fraknói gr. Esterházy Miksa Tatán, hosszas betegség után Arisztokratának született s mint demokrata halt meg. Diplomatának nevelték s gazda lett belőle. Oly munkát végezett, mely tiszteltté, emlékezetessé tette nevét s melyben mindig megőrizte polgártársainak szeretetét. Ő volt megteremtője a magyar athletikai klubnak, a «mens sana in corpore sano» elvét hirdetve, irta Viator álnév alatt cikkeit, melyeknek nagy eredményük a most virágzó athletikai klub megalakulása lett. Hazájának fiai iránt érzett hű szeretete volt tanácsadója; azt akarta, hogy ép egészségű, munkás emberek nevelődjenek a magyar gyermekekből. Hazaszeretete és munkaszeretete egész életében nyilvánult. Tatai uradalmát csupa magyar munkásokkal mintauradalommá alkotta. Palotáját, melyben azonban semmi fölösleges sincs, magyar kézművesek késziték; nincs benne egy szög sem, mely magyar készítmény nem volna. Idegen cselédet nem tűrt meg; maga neveltette szolgáit, a kik iránt szelíd, de igazságosan szigorú volt. Az érdemet mindig méltányolta, de a ki megcsalta, azzal éreztette haragját. A nép, mely közt élt, imádásig szerette. A gróf meghallgatta minden panaszát és enyhité minden fájdalmát. Valódi atyja volt a környéknek s a nép most kényezve áldja emlékét. Esterházy Miksa gróf 1837-ben született, tehát alig volt 46 éves. Mint a Verebi Soma által szerkesztett «Magyar mágnások életrajzai és arcképcsarnoka» bizonyítja, már gyermekkorában nagy súlyt fektettek arra, hogy a testgyakorlatok minden ágában kiműveljék. A tornázás, vívás, úszás, lovaglás, felváltva edző tengeri utazásokkal, a könyvtanulás versenytársai voltak. A székesfehérvári gymnáziumban letevén az érettségi vizsgálatot, a bécsi egyetemen folytatta tanulmányait. Ezután Londonba, majd Amerikába került. Altaché lett. Újra szívta a szabadság levegőjét. Egy egész világ tárult fel előtte, melyben a munka minden, a rang semmi. Megtanulta becsülni a munkát és nem sokba venni a nevet, az előítéleteket. Polgár lett belőle. Látott és tanult ; az idealistát ellensúlyozta benne a gyakorlat,, az arisztokratát a demokrata. Látta az ipar fellendülését, emelkedését. Látta, mint teszi vagyonossá az államot az ipar nagysága, mint teremt jólétet mindenfelé az ipari tevékenység fejlődése. És elgondolta, hogy Magyarországon e tekintetben mily keveset tesznek, hogy főuraink példájára, aki csak szerét teheti, külföldről hozatja szükségleteit, hogy nálunk az ipari tevékenység pang, és a haladás vajmi kevés, hogy a magyar ember csak egyben haladt, mindjobban tud panaszkodni. Ezt a ferde, visszás helyzetet ellensúlyozni, ipart teremteni, jó példája által hatni, ezt írta lobogójára, mikor a hetvenes évek elején elhagyta a szabad Amerika földjét és visszajött hazájába. 1870-ben Washingtonban házasságra lépett egy marylandi előkelő hölgygyel, Miss Carroll Sarahval. Házasságukat az ég nem áldotta meg gyermekekkel, ami gyakran lehangolta, elszomorította. Példásaib férjet ritkán lehet találni. Minden szabad idejét fenkölt szellemű nejének szentelte. Megmutatta neki hazánk szép vidékeit, s belécsepegtette azt a hazaszeretetet, mely őt is lelkesítette, megtanította hazánk zengzetes nyelvére. S a grófné fogékony volt a haza iránt, megértette férjét, ő sem kívánkozott a nagyvilágba, ő is kisded otthonának élt, jó gazdaszszony lett belőle, s ha férje távol volt, madaraiban, háziállataiban gyönyörködött. A magyar athletikai klub lelkes felszólalása folytán 1875. április 8-án alakult meg s mindeddig viselte az egylet elnöki tisztét. A klub elnöksége alatt virágzásra jutott, a közoktatásügyi miniszter elismervén fontosságát,, az athletikai élet ébresztésére államditérmet alapított. A gróf a tatai parasztfiuk közt is szervezett egy kis athletikai klubot, díjakat tűzött ki, s átalában mindent elkövetett, hogy ösztönözze őket. E mellett a népiskolának is kiváló pártfogója volt. A tanítóknak egész csomag könyvet osztott ki, hogy a szorgalmas tanulóknak ajándékozzák. Pártfogását nem egy fiatal művész élvezte. Szorgalmas és buzgó tagja volt az orsz. gazdasági egyesületnek és tevékeny alelnöke a vértesaljai gazdakörnek. Évek óta tartó vesebaja az alig 45—46 éves férfiút egészen megtörte. Az utóbbi időben egészen megöregedett. Betegsége 5—6 év óta kínozta, és azóta kevesebbet járt el Londonba is, hol minden télen meg szokott fordulni. Betegsége az ősz óta igen aggasztóvá vált. Bécsben is járt magát gyógyittatni, s amint a lapok annak idején említették, a kezelő orvos oly sok mérges anyagot fecskendett combjába, hogy kicsibe múlt, hogy mérgezés következtében nem halt meg. Az utóbbi napokban Bakodi is gyógyította, de orvosainak minden gondossága, aggódó nejének minden szeretete sem volt képes megmenteni. Egy ily ritka főur halála mindig elszomorító, mindig korai! Egy névtelen hős története. Regényes korrajz 1848—9-ből. Irta: P. Szathmáry Károly. — Folytatás. — Egy koszorú másnap délután csakugyan megtörtént az utócsapat elfogása, mely pár század gyalogból s egy kis lovas csapatból állott. Nagy diadallal vittük azt be, de a város lakói nagyon fel voltak indulva, különösen egy magyar származású tiszt ellen, ki közöttük volt s kit szuronyokkal kellett megvédelmezni a nép megtámadásai ellen. Ugyanaznap estefelé vonultak be a Mátyás huszárok is halmas két vezérök, gr. Mikes Kelemen és gr. Bethlen Gergely vezetése alatt. A törzstisztek után a csapat élén fiatal délceg hadnagy lovagolt, pompás almás-szürke paripán, mely nemes tüze és délceg járása által elárulá, hogy a hires zsibói ménes ivadéka. Daliásabb ifjú katonát, mint a milyen e nemes állaton ült, alig lehet képzelni, mert mind a fiatal arc, mind a déli termet oly tökélyes egészet képeztek, minőt ritkán láthatni. Midőn a szép huszár-osztály a Monostor utcára ért s visszhangot keltve föl, harsantak meg trombitái, a Radó-palota egyik ablaka felnyílott s azon Sarolta grófnőt lehetett látni kihajolva. — Nézd csak, mondja Radó Ferenc, ki az előbb leirt hadnagy mellett lovagolt, alig tudok hinni szemeimnek, hisz ez Sarolta nővérem. Hogy kerültek ezek ily hamar haza? Alárdy, mert ő volt a brit daliás huszártiszt, mélyen elpirult, mert az őelső tekintete is, amint az utca szegletén bekanyarodtak, a Radó-palotára esett és a szerelemnek sokkal gyorsabb távirója van, mint a testvéri szeretetnek. Ő azonnal felismerte Sarolta grófnőt, bár mint akarta, egy percig sem tudta szemeit levenni az ablakról. — Azt majd ők tudják csak megmondani, mond az ifjú tiszt, valószínűleg Váradon értesültek győzelmünkről s okosabbnak tartották visszatérni, mint Arad megyébe menni le, hol sokkal borusabb a láthatár. A szép grófkisasszony eközben szintén felösmerte az ifjakat ; mosolyogva lobogtatta fehér zsebkendőjét eléjök, s midőn Alárdy épen az ablak alatt menve el, a könnyű kardköszöntés után kardját újra csípőjéhez helyezte: könnyű babérkoszorú röpült alá az ablakból oly szerencsésen találva, hogy az épen a kard markolatára esett le. E jelenet után a huszárságot az elővárosokban elhelyezték s Alárdy, ki épen egy tisztességes tímármesternél kapott szállást, alig helyezte magát kellő nyugalomba, már kopogtattak szobája ajtaján s azon Radó Ferenc lépett be. — Ugy látszik, hogy az öregnek nagyon megnyerted kedvét, mondá szokásos üdvözlet után, mert érted küldött, hogy azonnal látni akar. Azt szente, hogy ha el nem akarod rontani vacsoráját, akkor okvetlen részt vegy benne. — A gróf kegyessége igen lekötelező, mond Alárdy, nem is áll jogomban azt visszautasítani, ámbár tudod, hogy a közelebbi hetek mennyire megviseltek bennünket, még pedig egyaránt belől és kivül. Nem tudom miként fog sikerülni, hogy magamat szalonképessé tegyem. — Ej, mondja vállára ülve a fiatal gróf, ne ceremóniázzunk sokat. Háborúban nincsen szalon, csak kvártély és csatatérről jövő emberektől senki sem várja, hogy piperkőcök legyenek. Szedd rendbe magadat úgy, ahogy tudod és menjünk; a vacsora úgy is rövid szokott lenni, mert az öreg úr már 10 órakor lefekszik. Az estély családias jellegű volt. A szigorúan elválasztó korlátot ledöntötték a közelebbi események, a távol fekvő két partot némileg áthidalta az aranyos egyenruha, de azért Alárdy a gróf leereszkedő modorában és Kriska bárónő akaratlanul kiszalasztott megjegyzésein még mindig megérezte azt a nagy távolságot, mely közötte és szive választottja között vala. Ferenc gróf egészen az uj kor szülöttje volt s valódi testvérének és bajtársának tekintette Alárdyt; de még hátra volt a családnak negyedik tagja, kinek büszkeségéről még testvére, Ferenc is sokat beszélt. A vacsoránál kiki saját gondolataival látszott elfoglalva lenni, legfeljebb talán az egymással szemben ülő szerelmesek gondoltak néha egyet, de miután a vacsorának vége volt , az egész társaság a szalon vidám kandallótüze mellé theára telepedett le, élénkebb lett a társalgás, mely különösen egy tárgy körül forgott. — Csak képzeld pajtás, mondja Ferenc gróf, édes atyám marosmenti kastélyunkba akar leutazni Radófalvára. — Az utazás célját nem ismerve, mond Alárdy, nem szólhatok hozzá, de úgy hiszem, be fogja várni, mig Kolozsvárról a honvédsereg is lejebb nyomul, mert a hírek szerint oda lenn még igen zavarosak a viszonyok. Radó gróf homlokán mély redők támadtak és sürü bozontos szemöldei fenyegetőleg vonultak össze. — Épen azért kell lemennem Radófalvára, mond sötéten s az érzelemtől mélyen reszkető hangon, mert a viszonyok ott egyre jobban zavarodnak. Midőn az őszszel szüret után felvonultunk onnan, eszembe sem jutott, hogy olyasmik történjenek, mineknek azóta hírét hallottuk. Nekem igen kedves emlékeim maradtak hátra a kastélyban s ezen kivül a vagyont illető peres irataimnak nagy része, ugyszólva a Radófamilia egész leveles ládája. Annyit megtudhattam, hogy e napig a radófalvi kastély nincs felprédálva, s épen nem látszik valószínűnek, hogy azt már most támadják meg, midőn a magyar sereg győzelmesen nyomul előre. Az azonban nincs kizárva, hogy egy későbbi fordulat alkalmával, vagy épen a hadak csatározása közben az amúgy is nevezetes ponton fekvő kastély, megtámadás tárgya legyen s azok a drága emlékek, melyek különösen szegény elhalt nemre Magyarország és a Nagyvilág, 82. Szám.