Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-17 / 11. szám
XX. ország náci megszállásának nehezen érthető első eseményei közé tartozott Sombor-Schweinitzeréknek, a magyar demokrácia hívei, kommunisták, szociáldemokraták és más baloldali gondolkodású emberek legkíméletlenebb üldözőinek, a Horthyrendőrség politikai osztálya vezérkarának letartóztatása. A politikai osztály vezetője Sombor-Schweinitzer József, Keresztes- Fischer Ferenc belügyminiszter utasítására, már régebben nyomozott egyes náci-bérenc szélsőjobboldali csoportok tevékenysége után is. A Kállay-kormány hintapolitikájához tartozott, hogy hazai német nácik, a volksbundisták és a nyilasok működését is figyelemmel kísérte — bár a Hitler-hívők ellen semmiféle konkrét lépést nem tettek. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy a politikai rendőrségen szinte mindenki tudta — a felszabadulás után a népbíróság előtt tanúk sora bizonyította: ott is jónéhány náci ügynök működött, ahol a náci ügynököket figyelték...) Hol volt Hain? Március 19-én hajnali három órakor, amikor több SS-csoport már a fővárosba ért, Sombor- Schweinitzer főkapitányhelyettes berendelte hivatalába megbízhatónak gondolt beosztottait. A telefonon riasztott detektívek meglepetten látták, hogy ott van Hain Péter detektívfelügyelő is. (Az egyik Schweinitzer-detektív így emlékezett vissza erre az időre: „Hain német kapcsolatai ismeretesek voltak a politikai osztályon, mint Sombortól megtudtam később, Haint nem ő rendelte be a hivatalba. Sombor röviden közölte, hogy Hitler csapatai éjfélkor átlépték a magyar határt és közelednek a főváros felé, az érkezés időpontja azonban még ismeretlen. További intézkedésig mindenki köteles a hivatalban maradni, egyéb utasítás egyelőre nincsen. Négy óra körül dr. Sombort telefonon a miniszterelnökségre rendelték, ahol a miniszterek valamennyien együtt voltak már. Sombor alig negyedóra múlva visszatért hivatalába, ott gyors elhatározással felnyitotta páncélszekrényeit, melyekben a politikai osztály legbizalmasab iratait — köztük a nácik és a Volksbund emberei elleni nyomozások adatait — tartotta. Egyben utasítást adott nekem és még egy pár teljesen megbízható munkatársamnak, hogy az általa a szekrényekből kidobált iratokat hordjuk le a pincébe és ott égessük el a gőzfűtési kazánban. Hain Péter a folyosón látta, hogy cipelik le a pincébe az iratokat, mire megjegyezte, hogy »marhaság, amit csináltok, a németek ezt meg fogják tudni!» — Hain Péternek igaza lett. Kilenc óra lehetett, amikor megérkezett a Gestapo vezetője Sombor főkapitány helyettes szobájába több fegyveres SS-ember kíséretében. Somborral kezet sem fogott, hanem rögtön az iránt érdeklődött, hogy miféle iratokat tüzeltetett el a gőzfűtési kazánban. Mivel nem kapott kielégítő választ, utasította embereit, hogy menjenek le a pincébe . . .” A visszaemlékezést író detektív — Szélesi Jenő — azt is feljegyezte, hogy a Gestapo-vezető barátságos kézfogással üdvözölte Hain Pétert — azt a Haint, aki éveken át Horthy személyes testőreinek főnöke is volt és néhány nappal a megszállás után szervezője és főnöke lett a Svábhegyen működő magyar Gestapónak. A Schweinitzer-detektíveket parancsnokukkal együtt két nappal az iratégetés után tartóztatták le. A Horthy-detektív visszaemlékezéseit érdekes módon cáfolják más adatok. A népbírósági tárgyalásokon 1946-ban többen is azt vallották, hogy amikor Horthy vonata Klessheimből Budapestre gördült (közben „légitámadási veszély” miatt a vonatot Linzben visszatartották addig, amíg a megszálló náci egységek átlépték a magyar határt) Edmund Veesenmayer után még egy náci nagyság látogatott be Horthy fülkéjébe. Ez Ernst Kaltenbrunner volt, Himmler helyettese, aki a Wehrmacht és az SS egységei mellett a magyar földre tartó Gestapo-különítmények legfőbb parancsnokaként indult Budapestre. Állítólag Hain Péter társaságában jelent meg a kormányzónál. Hain ettől a naptól kezdve a nácik embervadászatának legfőbb tanácsadójaként működött — igaz, egyúttal magánszámlára is tevékenykedett, zsarolások és rablások főszereplőjeként. A nácik egyik első útja a szociáldemokrata párt központjába vezetett. Vasárnap volt, tehát a párttitkárság és pártlap, a Népszava Conti utcai épületében a portáson és a házfelügyelőn kívül senki sem tartózkodott, úgy hogy itt csak őrséget hagytak, letartóztatni senkit sem tudtak. Listák és emberek De a nagyobb szállodákban félórák alatt berendezkedett náci parancsnokságok járőrei hamarosan jó előre elkészített, névvel, utcanévvel, ház- és ajtószámmal ellátott listák alapján lakásaikon keresték azokat, akiket a fasizmus ellenfeleinek tartottak. A listák összeállítása több esztendő óta folyt. A felszabadulás után bebizonyosodott, hogy a volksbundistákon, náci kémeken kívül (ezek egyik főnöke egy Michaelis Adolf nevű laptudósító volt) igen sok adatot a nyilasoktól és a szélsőjobboldali pártok más embereitől kaptak Hitler legényei. A kormányzat sejthette, hogy léteznek ilyen listák. Horthy pontos értesülésekkel rendelkezett már sok-sok hónappal a náci megszállás előtt arról, hogy a nyilasok, nácikémek milyen posztokon ülnek, különösen milyen sok egykori híve állt Imrédy mögé. (1940-ben egy bizalmas feljegyzésben — megmaradt Horthy iratai között — a kormányzót figyelmeztették, hogy a minisztériumokban, sajtóban, társadalmi szervezetekben név szerint kik a nyilasok és nácik emberei. Horthy egy „Kedves Bóli!” megszólítású, Teleki Pálhoz intézett magánlevélben reagált. Eredeti Horthy-féle néhány pont a levélből: („1. Egyetlen fegyvergyárunk vezérigazgatója, Dammang, nyilas, gauleiter aspiráns [fia szerint], nem ért hozzá, azelőtt bidéket és pat de chambre-okat gyártott... 3. Idegenforgalmi kidobta Zichy Nándort, Csáky Istvánt, Apor Istvánt, Gosztonyit és helyettük felvette Ankert, Pifflt, Gundelt, Rohringert. 4. IBUSZ elnöke. Veress, nyilas. 5. Bauxit vezérigazgatója, azelőtt Petinél — Zsilinszky Gábor —, nyilas ..., kikről tudok. De hány van még vezető pozícióban ...”) A náci ügynökök által jó előre elkészített névsorok alapján a társadalom legkülönbözőbb köreiből történtek az első letartóztatások Budapest utcáin megjelentek a Gestapo homoksárga autói, amelyek eredetileg az afrikai hadjárat számára készültek, de oda már Rommel veresége miatt nem juthattak el. A sárga, „Pol” jelzéssel ellátott kocsik vitték a nácik zárkáiba az egymástól oly távoli politikai nézeteket valló embereket, mint a legitimista gróf Sigray Antal és gróf Apponyi György vagy Gratz Gusztáv, a Magyar Nemzet náci-ellenes publicistája, Parragi György és a kormánypárti lapok egyikének vezető munkatársa, Szvatkó Pál.Szvatkó bűne az volt, hogy a Kállay-kormány megbízásából lapja hasábjain egy vezércikkben lényegében megkérdezte az angolszász hatalmakat, miként kell átállni oldalukra. A cikk a szövetségesek teheráni megbeszéléseiről beszélt, majd így folytatódott: „A Teheránban elhatározott elv egyébként is rengeteg ellentmondásba ütközik, s alkalmazása sok esetben fizikai lehetetlenség. Hogyan adja meg magát például feltétel nélkül a háborút befejezni akaró ország, ha határainál és közelében semmiféle szövetséges haderő nincs, amellyel szemben a feltétel nélküli megadás gyakorlatilag végrehajtható volna? Mit cselekedjék? Tényleg várja meg, amíg az anarchia, a polgárháború diadalmaskodik területén, és csak azután van joga befejezni a háborút, amely közben esetleg olyan fordulatot vett, amelyhez már semmi köze sincs?” Szvatkónak ez a cikke 1944. január 1-én jelent meg és a nácik ügynökei közölték Berlinnel, hogy ez Kállay Mikós „rejtjeles üzenete Londonnak”. A Szvatkó-cikket a nácik olyan komolyan vették, hogy Hitler a klessheimi tárgyalásokon a Kállay-kormány elleni vádak sorában többször is megemlítette) Elhurcolták a homoksárga autók egyikén Rassay Károly liberális gondolkodású ellenzéki képviselőt, Laky Dezső volt minisztert, és Somogyvári Gyula írót is. Az utóbbi kettő kormánypárti képviselő volt: Somogyvári Gyula szélsőségesen nacionalista-irredenta könyveivel szerzett bizonyos népszerűséget . Történelem Homoksárga kisautók Iratégetés Letartóztatások A Szvatkó-cikk ám az egykori „Gyula diák” a háború idején többször is tiltakozott a nácik kiszolgálása ellen, sőt a parlamentben felemelte szavát a magyar zsidók jogait korlátozó törvények ellen. A letartóztatottak legfontosabbjai azonban a nácik számára nem a szociáldemokrata vezetők (Peyer Károly, Buchinger Manó, Malasits Géza és mások) voltak, hanem az ország esztendőkön át éppen a baloldal elleni fellépésben legkíméletlenebb belügyminisztere, Keresztes-Fischer Ferenc, és a külügyminisztérium néhány, az angolszászokkal kapcsolatot tartó vezető tisztviselője. Néhány zsidó származású nagytőkés is a letartóztatottak között volt, így börtöncellába csukták Aschner Lipótot, Chorin Ferencet és budai Goldberger Leót, Horthy kedves kártyapartnerét is. Horthy mozgósítana Ezek a letartóztatások nem egyszerre és nem mind március 19-én történtek. Egyeseknek még módjuk volt politikai nyilatkozatra is — persze csak szűk körben. (Idéztük már Keresztes-Fischert, aki letartóztatása előtt néhány órával még a Várban, Horthy előtt, a koronatanács ülésén jelentette be és ítélte el több képviselő elhurcolását.) A nácik a magyar hadsereget egyszerűen bezárták a kaszárnyákba. Igaz, Szombathelyi vezérkari főnök amúgy is távirati utasítást adott arra, hogy „bajtársian” fogadják a megszállókat, igaz, hogy nem volt egyetlen magasabb rangú Horthy-tiszt sem, aki az ellenállásra hajlandó lett volna, ám a nácik mindesetre mozgáskorlátozó intézkedésekkel biztosították magukat a magyar fegyveres erők oldaláról várható minden meglepetés ellen. S a megszállt ország államfője, Horthy, egy héttel a nácik bevonulása után azt kérte, hogy oldják fel a korlátozó intézkedéseket. Veesenmayer egyik jelentése idézte, milyen indokolással: „ő szeretne a német csapatoknak segítségére lenni a bolsevizmus levezetésében, és hajlandó lenne a rendelkezésére álló erőket mozgósítani . . .” Ez volt az „ellenálló” Horthy 1944 márciusában. A nyár sem változtatott rajta. (Folytatjuk.) GARDOS MIKLÓS KERESZTES-FISCHER FERENC Hain: „Marhaság, amit csináltak” A MINISZTER ÉS SOMOGYVÁRI „Pol" jelzésű kocsikon vitték . . .