Magyarország, 1971. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1971-11-21 / 47. szám
Interjú Olof Palme miniszterelnökkel: mi baj van Svédországban? stem Valami megváltozott Svédországban. Lassan szertefoszlik a nagy önelégültség, a büszke öntudat, hogy az ország polgárai mintaállamban élnek. Keményebbé vált a szociális és a politikai légkör. Elsőnek a külföldi vendégmunkások érezték meg a közelgő rossz időjárás első hideg szélfúvását: az idén többen vándoroltak ki Svédországból, mint amennyien bevándoroltak. A légkör átalakulásának kezdete meglehetősen pontosan regisztrálható. 1969 őszén Tage Erlander miniszterelnök, Svédország „szocialista párti Adenauerje”, 23 évig tartó tevékenység után megvált a miniszterelnöki tisztségtől. Távozása után megmaradt az a mítosz, hogy Svédország minden polgárának jólétet és társadalmi biztonságot garantált. Az Egyesült Államok után Svédországban volt a legmagasabb az életszínvonal, és az Egyesült Államokkal ellentétben, nem volt szembetűnő nyomorúság az országban. Elsőként vezette be az iskolákban a kötelező szexuális felvilágosítást, és egységes nyugdíjat biztosított. Váratlanul azonban mindez nem volt többé igaz. Maga a kormánypárt oszlatta el a legendát. A vezetésben bekövetkezett változás évében a Szociáldemokrata Munkáspárt egyik bizottsága jelentést tett közzé, amely szinte vádiratként hatott. Eszerint bőségesen adódnak Svédországban egyenlőtlenségek: egyre több ember vált mind kevesebb vállalattól függővé, s folyton nőtt a különbség a vezetők és vezetettek között, s hol lassú, hol pedig gyors ütemű volt az infláció. Sőt, munkanélküliek is akadtak, és túl kevés volt a napköziotthon és a kórház. A nőket rosszabbul fizették, mint a férfiakat, a házbérek elviselhetetlenül magasak lettek, az idősebbek nem találtak többé munkát, és a nyugdíjak sokak számára még a vegetálásra sem voltak elegendőek. Röviden: a párt felfedezte, hogy a mintaállam ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint minden más fejlett tőkésország. Még a példamutató társadalombiztosítást is utolérték, sőt sokszor elhagyták más országok. Svédországban mind a mai napig nem létezik törvény a munkanélküli segélyre, és ugyancsak nincs ingyenes jogkezelés felnőttek számára. A párt mindebből levonta következtetéseit, eltemette az Erlander-féle idillt, és új radikális akcióprogramot hirdetett, amelynek „Nagyobb egyenlőségért” címet adott. Annak ellenére ugyanis, hogy a szociáldemokraták 1932 óta uralmon vannak — noha majdnem mindig mint koalíciós, vagy kisebbségi kormány —, Svédország alapjában véve polgári ország, egyértelműen magánkapitalista gazdasággal. Valamennyi foglalkoztatottnak mindössze 5,5 százaléka áll állami alkalmaztatásban, és a közhivatalokon kívül csak az ércbányászatot államosították. A svéd gazdasági élet felett uralkodó legendás „tizenöt család” hatalma és gazdagsága ezzel szemben növekedett. Wallenbergék a legnagyobbak a „nagy tizenöt” közül. A svéd pénzügyi piac egyharmada felett uralkodnak, és közvetlenül vagy közvetve ellenőrzésük alatt tartják a kilenc legjelentősebb svéd iparvállalatot, és ezzel az egész svéd exportvolumen egyharmadát. Olof Palme miniszterelnöknek feltettük a kérdést: Amióta ön átvette hivatalát, gyakoriakká váltak a vadsztrájkok, növekszik a munkanélküliség, és idén fordult elő először, hogy Svédországból többen vándoroltak ki, mint amenynyien bevándoroltak. Nem funkcionál többé a „svéd modell”? PALME: Elvileg jól funkcionál. A gyakorlatban azonban Svédország rendkívüli mértékben függ a nemzetközi gazdasági helyzettől. Az idén tavasszal lezajlott sztrájkokhoz, a köztisztviselők olyan csoportjai sztrájkoltak, amelyek korábban nem rendelkeztek sztrájkjoggal. Most viszont megkapták. — A nehézségek egy része nem vezethető-e vissza az ön radikális adóreformjára? — Részben talán igen. A köztisztviselők sztrájkja valamiféle reakció volt az addigi szolidaritásra. Nagyon sajnálatosnak találtam, s remélem, hogy nem kerül rá többször sor, mert ezzel nagyon komoly helyzetet teremthetnek. — Az adóreform célja a svédek jövedelmének az eddiginél is fokozottabb nivellálása. A végső cél egységes fizetés minden svédnek ? — Egyáltalán nem, ez nem lehetséges, és nem is kívánatos. Igaz, hogy a jövedelmeknél mutatkozó különbségek nálunk a legalacsonyabbak az egész tőkés világban, de nézetünk szerint még mindig túl nagyok és túlságosan igazságtalanok. Éppen ezért segítjük az alacsonyabb jövedelműeket az adóreformmal, bérmegállapodásokkal, képzési lehetőségek biztosításával, munkaerőpolitikával stb. Illúzió lenne azonban feltételezni, hogy nem lesznek többé különbségek. Nem akarjuk viszont, hogy túlságosan nagyok legyenek. Pártjának egyenlősítési programja egyértelműen lemond a kapitalista teljesítményelvről. Mit akar a helyére állítani, mint a gazdaság motorját? — Nem arról van szó, hogy elutasítjuk, de mindenesetre tompítjuk gyengeségeit. Úgy véljük, jobb lenne a verseny helyett a feszültségtől mentes együttműködés. Hiszem, hogy ezáltal az emberek boldogabbak lennének. Talán nem is lehet a teljesítményelvet egyetlen társadalomban sem teljesen mellőzni, de felfokozni sem szabad. — A svéd szociáldemokrácia az „osztály nélküli társadalmat” jelöli meg politikai céljaként. Ugyanakkor ön sohasem akart hozzányúlni a svéd gazdasági élet magánkapitalista struktúrájához. Hogyan egyeztethető össze a kettő egymással? — Mindinkább arra törekszünk, hogy alulról építsük ki a demokráciát, és fokozzuk a munkások befolyását a munkahelyre. A gazdaság általános demokratikus irányítását akarjuk. Ezekkel a módszerekkel próbálkozunk most. — A svéd szociáldemokraták szembetűnő nemzetközi tevékenységet fejtenek ki. Svédország egy nagy szociáldemokrata tábornak, mint „harmadik erőnek” a megteremtésére törekszik talán a kapitalista és kommunista társadalmak között? — Nem beszélnék „harmadik erőről”, de tény, hogy látjuk a feladatokat, és tudjuk, mennyire fontos az együttműködés. — Mit tekint Svédország legfontosabb társadalompolitikai problémájának ? — Először is a foglalkoztatottság növelését, és a teljes foglalkoztatottság biztosítását; másodszor a társadalmi kiegyenlítődést és társadalmunk demokratizálódását; harmadszor pedig úrrá akarunk lenni a technikai fejlődés szociális következményein. MAGYARORSZÁG Katt 1971/47 A KÖZÖS PIACI JÁTSZÓTÉREN — Hurrá, gyerekek, új hús jön! (Canard Enchainé) öt világrész száz lapjából • Öt világrész Százmilliónál több japán KYODO A japán kormánynak a tavaly októberben lebonyolított népszámlálás alapján kiadott adatai szerint, az utóbbi öt évben a japán lakosság lélekszáma 5 445 000-rel gyarapodott. Japánnak most összesen 103 720 000 lakosa van. Ez azt jelenti, hogy 1920-hoz viszonyítva, amikor első ízben végeztek népszámlálást az országban, a lakosok száma 1,87-szeresen gyarapodott. Okinawának, melyet jövőre adnak vissza Japánnak, 945 111 lakosa van. őket is beszámítva, Japán lakosainak száma: 104 665 171. A fenti számok alapján feltételezhető, hogy Japán, lakosainak számát tekintve, világviszonylatban a hetedik helyen áll — a 740 milliós Kína, az 540 milliós India, a 240 milliós Szovjetunió, a 200 milliós Amerikai Egyesült Államok és a 120 milliós Pakisztán után. Ami a prefektúrák lakosságsűrűségét illeti, az adatokból kitűnik, hogy a legsűrűbben lakott a tokiói, mert 11 410 000 lakosa van, vagyis Japán összlakosságának 10 százaléka él itt. Sorban utána következik az osakai prefektúra 7 600 000 lakossal, Kanagava 5 470 000-rel, Aicsi 5 390 000-rel és Hokkaido 5 180 000 lakossal. A Honsu-sziget nyugati részén lévő Toori prefektúrának van a legkevesebb lakosa — mindössze 570 000 — a 46 prefektúra közül. Japánban a lakosságsűrűség négyzetkilométerenként 280 fő. Nyolc város lakossága haladja meg az egymilliót Ezek Tokió (8 840 000), Osaka (2 900 000), Kioto (1 420 000), Kobe (1 290 000), Kitakjusu (1 040 000) és Sapporo (1 010 000). Az összlakosságnak valamivel több mint 72 százaléka városi lakos, ami a városi tömörülés egyre fokozottabb tendenciájára utal. Kína dollármilliós terme afrique Tajvan helyzete a Nemzetközi Valutaalapban és a Világbankban eléggé szilárdnak látszik. Csang Kajsek rendszere egyébként is jelentős előnyét élvezi a Világbankhoz való tartozásának. 1971. június 30-ig 18 különböző hitelt vett fel több, mint 325 millió dollár értékben. Jogilag a helyzete sokkal vitathatóbb. A Világbank megalakulásakor az alaptőkéből Kína 600 millió dollárt jegyzett. (Mint a többi részvevőnek, neki is csak az összeg 20 százalékát kellett ténylegesen befizetnie.) Ez természetesen még Mao hatalomra kerülése előtt történt. A pekingi rezsim jogosan mondhatja, hogy az a pénz az övé. Követelheti a visszafizetését is. (Olyan ez, mint amikor Peking „örökli” a követségi épületeket mindama országok fővárosában, amelyek elismerték.) Ha a népi Kína visszakövetelné a jegyzett alaptőkéjét, ezzel súlyos gondot okozna a Világbanknak éppúgy, mint a Nemzetközi Valutaalapnak. De végső soron nem biztos, hogy Peking Tajpejt az utolsó lövészárokig akarná visszaszorítani... Ez egyenlő lenne azzal, hogy Csang Kaj-seket rászorítanák a tajvani kormányként való fellépésre. Ezt pedig Peking nem tartja kívánatosnak. Egy kínai rendszer léte a szigeten, még, ha az „lázadó” is, a Tajvanra vonatkozó kínai igényt garantálja. A szigeten létezik egy autonóm mozgalom is, amely nem ismeri el sem a nacionalisták, sem a népi Kína autoritását.