Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-11-12 / 46. szám
Tíz éve ad a televízió esténként meseműsort a gyerekeknek. Kezdetben a rádió készletéből kiválasztott mesét felolvasták a bemondók. Ennél az időjárásjelentés-formánál vonzóbb korszak kezdődött akkor, amikor a mesélők magánszorgalomból megtanulták és fejből mondták el a szöveget a gyerekeknek. A következő fokozatban a bemondók helyét először az állóképekkel illusztrált mesék, majd a különböző mesefilm-műfajok vették át. Végül is a tévémese önálló lett. Alig egy évvel az indulás után már megjelentek az első nagy sikerű, s azóta klasszikussá vált bábfigurák, Böbe baba meg Mazsola. A tv-maci is már körülbelül nyolcéves. A meseműsor az a program, amely még a tv-híradót is megelőzi egy fejhosszal. Meseműsor nélkül nem múlik el rendes adásnap. Így évente több mint háromszáz alkalommal 10—15 percig biztosan a gyerekeké a képernyő. Ha a maci megjelenik Ha egyszer felmérhető lenne, hogy a különböző nézőcsoportok mekkora elmélyültséggel és milyen rendszerességgel figyelik a televízió nekik szánt adását, bizonyos, hogy az esti meseműsor az első helyre kerülne. A felmérés helyett csak le kell ülni egy kisgyerek mellé, amikor felhangzik az ismert dallam és megjelenik a lefekvéshez készülődb mackó. Az a megszállott odaadás, ahogyan ilyenkor a gyerek a képernyőt figyeli, a környezet minden más ingerének teljes kizárásával, legfeljebb csak futballrajongóban fedezhető fel a meccsközvetítés közben. (A négy és fél éves Andriska édesapja: „Már órákkal a mese előtt elkezd türelmetlenkedni, mikor jön már? Ha véletlenül elfelejtjük időben bekapcsolni a tévét, kész a katasztrófa. Mese közben pedig semmi sem tudja elcsalni a képernyő elől.”) Ezt a mindennap rendszeresen jelentkező tévéműsort a saját közönsége szinte egyetlen más műsoréhoz sem hasonlíthatóan nagy várakozással, a legodaadóbb figyelemmel és rendszerességgel nézi. Ez a közönség még csak ismerkedik a világgal, a nyelvvel, az emberi viszonyokkal, képzelete korlátlan, tapasztalatai korlátozottak. A tévé-mese tehát számára: a világ vonzó része. Így azt mondhatjuk, hogy ennek a felnőttek számára két néznivaló közt megbúvó műsornak egészen különleges helye, szerepe, feladata és lehetősége van a maga nézőinek életében. Forrása lehet a gyerekek ismereteinek a világról, a környezetükről, s éppen vonzó, szórakoztató voltából eredően hatásos módon része a világról alkotott kép kialakításának. A benne rejlő lehetőségeket tekintve a mesélő tévé nagyon fontos nevelési eszköz. Nagy helyzeti előnnyel: a tévé, amikor mesél, családtaggá lép elő a gyerekek szemében. Minden csodát elővarázsolni képes családtaggá. (Gárdos Klári, az Esti mese szerkesztője: „Az esti meseműsor szerepe a gyerekek egésznapos tevékenységének derűs, vidám lezárása. A tévé-mese tartalmának, nyelvi kifejezőeszközeinek sokoldalú nevelő, fejlesztő feladatot kell szolgálniuk. A tévé-mese műfaj nagyon összetett: a képnek, a meséjének vagy a szereplőknek, a bábnak és a díszletnek, a rajznak és a zenének, a zörejeknek közös hatásaként azonosulnak vele a gyerekek érzelmileg, értelmileg.) Az ideális mese leginkább akkor tesz eleget a pedagógiai igényeknek, ha igazi élményt nyújt a gyerekeknek. (Az óvónő: „A jó mese sokáig foglalkoztatja a gyerekeket. Megfigyeltem, hogy olykor két-három napig is emlegetik, ha valami érdekes figurát vagy kalandot láttak, különösen, ha az a kaland valamilyen módon saját tapasztalataikkal, életükkel is kapcsolatban van.”) A mesélő tévé sajnos olykor figyelmetlen családtag, gyorsan lead valamit, hogy „leltár” szerint ne legyen hiány, de nem erőlteti meg magát. Különösen a külföldről átvett mesefilmek, sorozatok esetében történik meg ez gyakran. A gyerekeket ugyanis a figurák puszta mozgása is leköti. Ezért szeretik egészen kicsi koruktól a reklámműsort, a számukra a tartalomtól teljesen függetlenül érdekes rajzfigurák mozgását. Ezzel élnek vissza az olyan álmesék, mint például a francia Kisoroszlán sorozat. Ilyenkor a várva várt tízpercek semmivel sem adnak többet a gyerekeknek egy reklámfilmnél A se füle, se farka történetkék a „valami mozog” élményén túl semmi mással nem szolgálnak. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a külföldről átvett mesefilmek között olyan is van, mint például a tartalmában és feldolgozásában egyaránt remek csehszlovák Vakond-sorozat, vagy a lengyel Varázsceruza. Humoruk, kedvességük, fantáziadús mese voltak a világról való sok okos közlés igényével párosult. Itthon saját tévé-mese-feldolgozás kevés készül. A szükségletet viszont csak az előbbiekhez hasonló értékes mesékkel lenne érdemes kielégíteni.) ♦ A szó mellé kép is kell Friss példa a mesélő tévé felületességére: a vasárnaponként megjelenő Játékbirodalom bábsorozatban olyan folytatások is belekerülnek, amelyekben szintén csak „valami mozog”. Ezeknél a gyerekek legfeljebb a már ismert bábfigurák felismerésének örülnek. Kedves ismerőseik viszontlátása kevés ahhoz, hogy mesének nevezzük. összetettebbek a kifogások a másik, jelenleg futó hazai mesesorozattal, a Cicavízióban jelentkező Kukori és Kotkoda kalandokkal kapcsolatban. A szombatonként jelentkező Cicavízió olyan okosan, kedvesen mesélve-nevelő sorozattal teremtette meg népszerűségét — ha úgy tetszik: tekintélyét — mint a Mazsola és társai. A Kukori és Kotkoda már nem ilyen egyértelműen gyerekekhez szóló mese. (Nagycsoportos óvónő mondja: „Nagyon szeretik nézni a gyerekek, egymás közt beszélgetnek is róla. De nem mindent értenek belőle, a sorozat házastársi csipkelődésekből fakadó humora inkább a felnőtteknek szól, a gyerekektől idegen.”) A jó és rossz példák vég nélkül sorolhatók. A legszembetűnőbb törekvés a népmesék közkinccsé tétele. Nem múlik el olyan hét, hogy ne hangzanék el egy-kettő ezekből. A feldolgozás módja nem kimondottan változatos. Olykor néhány trükkös mozgással kombinált rajz az illusztráció, vagy pedig valamelyik iskolás bábcsoport előadása. (Remek volt például A csillagszemű juhász, a pécs-mecsekaljai gyerekek tájszólása külön ízt adott a játéknak.) A lehetőségek ennél sokkal gazdagabbak, még akkor is, ha a népmesék jó része nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek szól. Nem beszélve a képi feldolgozás módjának hatásosabb, színesebb, vonzóbb formáiról. A szép magyar nyelv megszerettetését szolgálná a csak színészi előadásra építő mese (például Móra Ferenc egy-egy írása). Itt azonban kétséges a hatás: ez a forma kevésbé köti le a gyerekeket. Bármilyen szép emberi-művészi megnyilatkozás volt legutóbb például Nagy Anna Móra-mese mondása, ezt a színészi teljesítményt inkább a felnőttek tudják értékelni. (Egy kétgyermekes édesanya: „Végighallgatják a gyerekek azt a mesét is, amit, színész ad elő, de utána várják az «»igazi mesét«. Amit csak hallottak, arról nem beszélnek.”) Az érzékelhető és jó törekvések mögötte maradnak a tévé-mese lehetőségeinek. Ebben a gyerekek által legszenvedélyesebben nézett műsorban miért ne lehetne például megismertetni már az óvodáskorúakkal a magyar történelem nagy alakjait a korosztálynak szóló módon, mint ahogyan a Mátyás királyról szóló mesék teszik. (Vajon ezek mennyivel több ismeretlen elemet tartalmaznának, mint a királyfikat, királylányokat szerepeltető történetkék?) Nagyapával kalandokba A magyar legendakincs szinte kínálkozik arra, hogy a gyerekekhez szóljon: szép magyar nyelvű irodalom és fantasztikus mese. De elhagyva a múltat, hiányzik ebből a műsorból az a határozott igény, hogy a gyerekeknek tudatosan felépítve kizárja a mai világot, közel vigye hozzájuk saját környezetüket, megismertesse velük a természetet. (Micsoda sikere volt gyerekek és felnőttek körében egyaránt annak a ragyogó angol filmnek, amely élő állatokat mutatott be, szellemes, humoros kísérőszöveggel !) A felnőttek hány előítélete rögződik meg a gyerekekben (már az óvodáskorúak között is hierarchiát jelent, hogy az apukának milyen márkájú kocsija van!), a mese a maga játékos hatásával ennek is egyik nyesegetője lehetne. Hiányzik a modern, igényes tartalmú mai mese a mi világunkról, s róluk, akiknek szól, a mai gyerekekről. (Gárdos Klári: „A legnagyobb gondunk a mai mese. Sajnos, ilyen nagyon kevés van, főként meseregények jelennek meg. A 4—5—6 évesek örömmel látnának mesét magukhoz hasonló óvodások életéről. Egy tervünk már elkészült. Hárs László megírta az Égből pottyant nagyapa mese-sorozat könyvét. Főszereplője egy kisfiú, aki elmeséli az óvodabeli élményeit, s ezekből az élményekből kiindulva a nagyapa mindenféle kalandokba viszi őt alkalomról alkalomra. Élő szereplők és rajzostrükkös megoldások jelzik majd a valóságot, illetve a kalandos mesevilágot.”) A tíz év alatt sok kedves, hasznos, jó mese pergett le a képernyőn. Addig is, míg az újabb új, kedves, hasznos és jó mesék nem születnek meg, nem lehetne ezeknek a régieknek a javát elővenni az igénytelen, az időkitöltésnél nem tartalmasabb „mesék” helyett? Mert előbb-utóbb csak sikerül kidolgozni a meseműsorok legmegfelelőbb rendszer-módszerét, amely aztán a közönség állandó megújulása miatt — némi kiegészítéssel — éppen úgy ismételhető, mint az általános iskolai tananyag. BÁRSONY ÉVA MAGYARORSZÁG 1 9 7 2 / 4 6 Gyermekek világa Műsorok és rajongóik A tévémesék varázslata Nem elég a „valami mozog” A NYOLCÉVES MACI, A MESEKERET FŐSZEREPLŐJE Semmi sem tudja elcsalni a képernyő elől