Magyarország, 1973. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1973-04-29 / 17. szám
Tűi A Tisza tegnap, ma és holnap Kanyargós folyó a történelemben Bemegy a Tisza Debrecenbe ? Eszmetöredékek Széchenyitől „Új mederben a Tisza Kiskörénél” — jelentették a lapok 1972. szeptember végén. Ezzel befejeződött a Kiskörei Vízlépcső és öntözőrendszer építésének első szakasza. A hatalmas horderejű munkálatokhoz 1967-ben tették meg az első kapavágásokat, a terület teljes rendezése 1985-re várható. Ahhoz azonban, hogy ennek a rendkívüli vállalkozásnak — amely, szokásainktól eltérően, görögtűz nélkül, szinte a legnagyobb csendben megy végbe — a jelentőségét ismertethessük, nagy vonalakban fel kell idéznünk a hazai Tisza-szabályozások történetét: látnunk kell, milyen volt a Tisza tegnap és tegnapelőtt. Királyi biztosok A Tisza-völgy nagyobbik része csak a XVII. század végén szabadult fel a török alól. Az Alföld kétharmada mocsár és „vízjárta hely” volt ebben az időben, csak egyharmada száraz. A kanyargós, zabolátlan folyó szinte minden évben úgy „vágtatott a rónán át”, ahogy Petőfi versében tanultuk. Az ellene való védekezést Habsburg II. Mátyás 1613. évi dekrétumának XXVII. törvénycikke a megyék hatáskörébe utalta: „A Tisza kiöntéseivel szemben a töltések emelésére azok a vármegyék, amelyekben a folyó kiáradni szokott, saját javaik megmaradása érdekében egymás között határozzanak. Éppen úgy az ország többi vármegyéiben is a folyók kiöntései ellenében töltéseket készítsenek.” A vármegyék ezzel az országos feladattal megbirkózni nyilvánvalóan nem tudhattak: a víz maradt az úr. 1712-ben elpusztította Szegedet, 1751-ben majd 1774-ben az országgyűlés ismételten kénytelen volt foglalkozni a felső-tiszai területekkel. A leghaladóbb Habsburg, I. József, felismerte a Tisza-szabályozás birodalmi jelentőségét, rövid, tízéves uralkodása alatt katonai térképészeket küldött ki a lápvidék felmérésére, majd Heppe mérnökkel a legveszélyeztetettebb szakaszokon néhány töltést is építtetett Halálával, mint megannyi más reformtörekvése, a tiszai árvizek elleni védekezés is abbamaradt. Az országgyűlés 1815-től kezdődően királyi biztosokat küldött ki a helyi vízszabályozási munkák irányítására és ellenőrzésére. E biztosok — Sigray Károly, Orczy Lőrinc, Károlyi Antal — jóindulatú elgondolásai hajótörést szenvedtek a megyék ellenállásán. Debrecen például, amelynek gazdasági élete elsősorban az árvizek által rendszeresen megöntözött Hortobágy rideg állattartásán alapult még az 1840-es években is a szabolcsi és hevesi ármentesítés ellen foglalt állást — olvashatjuk „A Tisza szabályozása” című, 1971- ben megjelent monográfiában, Botár Imre és Károlyi Zsigmond művében. „Számos szófogadó” 1830-ban bekövetkezett az emberemlékezet óta legnagyobb tiszai árvíz. 1844—45-ben újabb áradás pusztított a Tisza-völgyben, másfél évig le sem vonult a víz a szegedi és Szeged környéki ártérről. Ennek az árvíznek a hatására hívott össze a nádor 1845. június 12-re értekezletet a Tiszaszabályozás tárgyában. Referátumot Vásárhelyi Pállal készíttetett, aki már az al-dunai szabályozás munkálatainál is bizonyította kiváló képességeit. „Előleges javaslat” volt Vásárhelyi tervezetének címe. És ennek az árvíznek a hatására írta „Eszmetöredékek, különösen a Tiszavölgy rendezését illetőleg” című röpiratát Széchenyi. A 73 oldal terjedelmű „Eszmetöredékek” írója a lényegre tapintott, amikor a megyék, illetve az országgyűlés szerepét vizsgálta: „Sem egyiknek, sem másiknak, ha így lehetne mondani, nem ég a dolog eléggé a bőrére”. És: „A Tiszavölgy rendezését illetőleg én az itten következő nehézségeket látom — írta —: 1 szőr Roppant vízmennyiség. 2 szer Aránylag felette csekély eset (értsd: esés). 3 szer Jobbatlán alacsony partvidék. 4 szer Vásárhiány, mely miatt nem adhatni el a fölösleget. 5 szőr Dologtalanság (értsd: munkanélküliség). 6 szer Földnek csekély becse. 7 szer Paradicsomi egyszerűség. 8 szer Egymás ellen álló érdek; és 9 szer Tán, de csak tán, népesedés híja. S most képzeljük el — folytatta Széchenyi — az itt elősorolt tényezőket egymásra hatodólag szoros láncolatban, a mint azok valósággal elvárhatatlanul egymásban függnek, s tüstént meg lesznek arról győződve, hogy a Tisza völgyét egykét félszeg rendelettel, akarom is nem is-féle munkával s néhány nyomorult forintocskával, kivált rövid idő alatt, rendezni nem lehet, hanem hogy ily óriási munka véghez hajtására rendkívüli erőfeszítés, s kivált minden anyagi és szellemi tényezőnek egybehangzó mozgásba tétele kívántatik meg.” Széchenyi tudta, hogy ez országos feladat, és tudta azt is, hogy a Monarchia nem tekinti saját feladatának. Ennélfogva helyi társulások önkéntes alakulását és szövetkezését, Tiszavölgyi Társulat életre hívását kívánta elősegíteni ezzel a brosúrával. A Társulat 1846. január 19-én Pesten létre is jött, tagjai „Szerződvény”-t írtak alá, amelynek értelmében „minden érdeklett vidék lakosait egybefoglaló nagy társulatba lépünk”. Széchenyi röpirata taglalta azt is, mi minden szükséges a korszakos munka elkezdéséhez. „1 szőr Kimerítő mérnöki terv. 2 szer Lehető legnagyobb egység ezen tervnek alkalmazásában, és e szerint 3 szar Egy parancsoló és számos szófogadó. 4 szer Kész cassa. 5 szőr Mindig éber és szorosan egybehangzó felvigyázat a véghezvitt munkák jó karbani tartására.” A tervek végrehajtásához mindenekelőtt a „kész cassa”, azaz a készpénz hiányzott: a kezdéshez szükséges összeg egy részét, 400 000 forintot, csak Széchenyi személyes közbenjárására kölcsönözte a Rothschild, Sina és Eskeles bankház. A bécsi kamara évi 100 000 forintos hozzájárulást szavazott meg, és V. Ferdinand egyszeri 100 000 forint kiutalásával támogatta az akciót. A tervek szerint először a Tisza szabályozásával egyidejű ármentesítést kellett elvégezni, a munka második üteme a mocsarak, belvizek lecsapolása lett volna, és a harmadik ütem: a kiszárított föld öntözésének megoldása. Tiszadobon az Urkomi magaslat mellett, a gát építésénél és a tiszadob—szederkényi folyókanyar átvágásánál 1846. augusztus 27-én délelőtt Széchenyi tette meg az első kapavágást. Vásárhelyi Pál azonban még a munka tulajdonképpeni megkezdése előtt meghalt: szívrohamot kapott a Tiszaszabályozással kapcsolatos egyik értekezleten. A munka 30 helyen indult meg egyszerre. A szabadságharc kitöréséig összesen 107 kilométer hoszszú, de többnyire még befejezetlen, össze nem kötött töltés állt. A Tisza kanyarulatainak 9 tervezett átvágása közül csak 2 valósult meg. A szabadságharc leverése után Ferenc József a Tisza-szabályozás folytatását Bruck kereskedelmi, ipari és középítészeti miniszterre bízta, az pedig Herrich Károly mérnökre. A további munkatervek — Herrich jelentése szerint — „az illető földbirtokosokkal a töltésvonalak iránt tartott értekezlet után fognak kidolgoztatni”. Országos összefogás helyett ismét regionális érdekek, kicsinyes helyi torzsalkodások vitaterülete lett a Tisza-völgy. Az 1853-as, 1855-ös árvizek azután részben elpusztították a már megépült, kezdetleges gátakat is. Herrich mérnök ennek ellenére, ahogyan ma mondanánk, „lakkozott” jelentések egész sorát küldözgette Bécsbe. Amikor a kiegyezés után, 1876-ban újjászerveződött a Tiszavölgyi Társulat, Herrich hangja komorabbá vált. „A szabályozás, mint befejezett művelet, egyszerűen nem létezik. Az első stádium sincs befejezve, egész Borsod, egész Szatmár ártere tátongó seb — jelentette ki. — Belvizeket sehol sem eresztünk és ereszthetünk le, öntözni pedig csak egyetlen holdat sem öntözünk.” 1879-ben pedig bekövetkezett a szegedi árvízkatasztrófa ... Szeged pusztulása riasztotta az országot. A parlamentben az ellenzék vizsgálatot követelt és felvetette a kormány felelősségének kérdését is. Tisza Kálmán miniszterelnök, hogy kivédje a támadásokat, „ejtette” Herrichet; vizsgálatot azonban nem indíttatott, hanem külföldi szakértőket hívott az országba. Ezek francia és magyar nyelven kiadott jelentései nem szűkölködnek ugyan udvarias formulákban („A hatalmas munka elismerésre készteti a bizottságot” stb.), de a helyi ismeretekkel nem rendelkező szakembereknek is szemet szúrtak a legsúlyosabb hibák, és azt javasolták, hogy „a töltések elhelyezése ne legyen senki kénye-kedvére bízva, és egy társulat se tehesse azt saját külön érdekei szerint”! 1879 után új szakasz kezdődött a Tisza-szabályozás történetében: a hibák kijavításának időszaka. 1889-től Kvassay Jenő állt a munkálatok élén, és 1895 után a Tiszán jelentősebb töltésszakadás már nem fordult elő. Az első világháborúig végzett karbantartási, megszilárdítási, hibakiigazítási munkák eredményeként a gátak kiállták az újabb maximumokkal tetőző 1919-es és 1932-es árvizek próbáját, és lényegében az 1970-es árvíz viszonylag szerencsés kimenetele is e régi gátak teherbíróképességét dicséri. „Csekély eset” 1918-ra, így mondták a régiek, „új Tisza” teremtődött. A medernek ugyan csak egyötöde volt új, de az eredetileg 1214 kilométer A MOCSARAS TISZA - II. JÓZSEF IDEJÉN ,,5-ször: Dologtalanság” MAGYARORSZÁG 1973 17 24