Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-04 / 14. szám
csaknem kizárólag széndioxidból álló, s nagyon kevés ammóniát, vízgőzt és más gázt tartalmazó vénuszi légkörön áthatoló leszálló egységek különleges védelmet igényelnek. Technikai szempontból a követelmények még nagyobbak annál, mint amikor a Holdra vagy a Marsra juttatnak mérőberendezéseket. Hiszen a Vénusz felszínén a nyomás 90 atmoszféra körül van, a hőmérséklet pedig eléri a 480 Celsius-fokot. A közelmúltban sikeresen befejezett Venyera—13 és —14 kísérletek során a leszálló egységet úgy tervezték, hogy a légkörön való keresztülhaladás során egy gömb alakú tartály védte. Ez még 250 atmoszférás nyomást is elviselt volna. Amikor azonban az egység már mélyebb szintbe jutott, a védőburok levált róla, így a műszerek szabaddá lettek, és megkezdhették a Vénusz-légkör közvetlen vizsgálatát. Fél óra helyett kettő A programot úgy kellett meghatározni, hogy a felszínt elérő műszerek várható élettartama legfeljebb 40 perc. Alig fél óra alatt kellett tehát elvégezni az összes mérést és megfigyelést. Minden egyes további percet, amíg a műszerek a pokoli körülmények között még működni tudtak, külön „ajándéknak” lehetett tekinteni. A kísérlet irányítói elégedettek lehettek, a Venyera—14 leszálló egységének berendezései ugyanis a tervezettnél 27 perccel tovább végezték méréseiket, a Venyera—13 műszerkomplexuma pedig 127 percen át küldött adatokat. A kísérlet során néhány olyan vizsgálatra is sor került, amely a korábbi szovjet és amerikai Vénusz-szondák programjában nem szerepelt. Mindkét leszálló egység talajmintákat vett és elemzett (az első jelentések szerint vulkáni tufákhoz hasonló anyag jelenlétét mutatták ki), továbbá színes felvételeket készítettek, és egyikük szeizmométert is eljuttatott a bolygó felszínére. Már a beérkezett adatok és képek előzetes értékelése is arra mutat, hogy a Vénusz meglehetősen aktív égitest. Ha csakugyan létezik ott a tűzhányótevékenységnek valamilyen válfaja, akkor a kitörések talajmozgásokkal, vénuszrengésekkel járhatnak együtt. A nemrégiben megjelent, hatalmas asztronautikai és csillagászati anyagot felölelő Űrhajózási Lexikon (az Akadémiai Kiadó és a Zrínyi Kiadó közös vállalkozása, szerkesztette: dr. Almár Iván és dr. Horváth András) részletesen ismerteti a korábbi szovjet és amerikai Vénusz-szondákat, illetve az azok révén kapott adatokat. A Venyera—4, —5, —6, —7, —8, —9, —10, —11 és —12 leszálló egységeinek landolási pontjait térkép mutatjabe; ezen jól látható, hogy eddig elsősorban a Vénusz egyenlítői övezetét, kisebb részben pedig északi, „mérsékelt” égövi zónáját vizsgálták. A Venyera—13 és —14 előtt csak a kilencedik és tizedik szonda készített panorámafelvételeket. Ezeket a most kapott képekkel összehasonlítva úgy látszik, hogy a vizsgált leszállási helyek környezete között sok a hasonlóság. Nagyobb, feltehetően réteges szerkezetű kőtömbök, valamint kisebb, többnyire lekerített, néhol pedig szegletes, élesebb peremű, szilánkszerű kődarabok figyelhetők meg a képeken. A Venyera—9 és —10 felvételeit annak idején a Vernadszkij Geokémiai Intézet kilenc kőzettani szakértője, valamint egy meghívott amerikai geológus elemezte. Véleményük szerint a látvány alapján az eróziónak kétféle változatáról lehet beszélni. Az egyiket deciméteres rendűnek nevezték el; ez az eredetileg nagyobb, feltehetően legalább egy-két méter átmérőjű sziklatömböket néhány deciméter nagyságú darabokra szabdalta fel. Valószínűnek tartják, hogy rengés mozdította el a lejtőkön heverő egyik-másik sziklatömböt, amely azután a gravitáció hatására gördült le jelenlegi helyére. Eközben repedt és tört szét. A centiméteres erózió, amelyet a különleges összetételű atmoszféra kémiai, valamint a szelek által szállított finom, kemény szemcsék mechanikai hatására lehet viszszavezetni, később támadta meg ezeket a törmelékeket, s aprózta tovább őket mindaddig, amíg jelenlegi méretüket elérték. A bolygó felszínének lefényképezett részeit általában olyannak találták, mint amilyenek a földi kő- és homoksivatagok. V. Barszukov, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagja, aki a képeket a televízióban bemutatta, hasonló kijelentést tett azzal a vidékkel kapcsolatban, ahol a Venyera—14 leszálló egysége elérte a talajt. Azt mondotta, ha a Vénusz egyáltalán összehasonlítható a Földdel, akkor a most lefényképezett vénuszbéli táj egy tropikus, magasföldi sivatagra emlékeztet. A Venyera—13 képeit elemezve pedig rámutatott a deciméteres és a centiméteres erózió munkájára, s valóban, a nagyobb, néhány deciméter átmérőjű kőtömbökmellett kis, szétdarabolódott szilánkok is láthatók. Hasonlóság és különbség A szovjet és az amerikai Vénusz-kutatásban természetesen vannak hasonló célkitűzések (például a légkör összetételének, valamint fizikai viszonyainak tanulmányozása, különös tekintettel a különböző magasságokban uralkodó szelek irányára és erejére), de vannak eltérő törekvések is. A szovjet kutatók a felszín egy-egy viszonylag kis területének részletes megismerésére összpontosítják figyelmüket, akárcsak korábban a Hold kutatásában. Amikor a Luna—9 elkészítette az első panorámafelvételeket a leszállási hely közvetlen környezetéről, a Szovjet Tudományos Akadémia egy teljes kötetet szentelt a képeken látható kisebb-nagyobb kőtömbök és krátergödrök alapos elemzésének. Ezzel szemben az amerikaiak elsősorban a Vénusz globális képének megismerését tűzték ki célul. Minthogy a felhőrétegen közönséges távcsővel nem lehet átlátni, radart alkalmaztak. Először földi rádió-radarteleszkópokat használtak, majd a Pioneer-Vénusz—1 űrszonda — már a bolygó közeléből — végzett radaros méréseket. A földi és a világűrből végrehajtott mérések eredményeként az égitest felszínének 93 százalékáról sikerült szintvonalas magasságtérképet készíteni. Minthogy a Vénuszon nincs tenger, amelynek szintjéhez a magasságokat, illetve a mélységeket viszonyítani lehetne, egy elméleti középszintet határoztak meg, amely a Vénusz középpontjától 6050 kilométernyire van. A bolygó feltérképezett felületének mintegy 60 százaléka az elméleti középszint +1 kilométeres magassági tartományába esik. További 16 százalék több kilométerrel a középszint alatt helyezkedik el, a fennmaradó rész pedig a szinttől mérve 1 kilométernél magasabban fekszik. Legmagasabb csúcs a Maxwell-hegységben ill.8 kilométerrel emelkedik a középszint fölé. A korábbi, földi radarmérésekből megismert úgynevezett Béta régióról kiderült, hogy vulkáni vidék, egy vagy több nagyméretű pajzs vulkán található itt. A legnagyobb kráter átmérője meghaladja a 60 kilométert. Feltevések szerint a Vénusz (és a Mars) tűzhányóóriásai azért növekedtek jóval nagyobbra, mint amilyenek a leghatalmasabb hawaii pajzsvulkánok, mert ott jelentősebb oldalirányú kéregmozgások nem játszódtak le. Ezért a vulkánok a nagy mélységben levő magmafészekből évmilliókon át kaptak kőzetolvadék-utánpótlást mindaddig, amíg ezek a források ki nem merültek. A Földön viszont — a lemezmozgások miatt — a kialakuló pajzsvulkán néhány százezer év alatt lefűződik a fix helyzetű kamráról, s ettől kezdve már nem kap több olvadékot A Pioneer—Venus—4 által végzett radarmérések legérdekesebb eredménye egy óriási méretű völgy vagy szakadék felfedezése volt. Hossza több ezer, szélessége legalább száz kilométer, mélysége pedig csaknem eléri a két kilométert. Nagyobb,mint a Mars nevezetes Valles Marineris nevű völgye, amely — ha a Földön lenne — keresztben kettészelhetné Észak-Amerikát, az Atlanti-óceánitól a Csendes-óceánig. A Vénusz-völgy jelentősége abban rejlik, hogy a kéregkezdeti (vagy kezdődő) felszakadásának jele lehet. Magnetoszféra hiányában Nem kevésbé fontos téma, amellyel mind a szovjet, mind az amerikai Vénusz-szondák foglalkoztak, a bolygó mágneses terének kutatása. Eredményei világszerte meglepték a kutatókat. A Vénusz méretei olyannyira emlékeztetnek a Földére (átlagos sűrűsége is hasonlít bolygónkéra), hogy korábban úgy vélték: a két égitestbelső felépítése is szükségképpen hasonló. A mag belső határától a köpeny alsó határáig terjedő elvezet az, amely — az ott folyó lassú áramlások révén — a globális mágneses teret létrehozza. A Vénusz planetáris méretű mágneses terének létezését a Venyera—4, —9 és —10, valamint a Mariner—5 szonda egyaránt igyekezett kimutatni, de az eredmények minden alkalommal negatívak voltak. Ebből arra következtetnek, hogy a Vénusz és a Föld belső felépítése mégis különböző. Magnetoszféra hiányában a Napról érkező részecskék, valamint a napszelet alkotó plazmatömegek közvetlenülhatolnak be az atmoszférába (a Pioneer—Venus űrszondák magnetométerei ezért jelezték egy gyenge, lokális, nem globális jellegű mágneses tér jelenlétét), ellentétben a földi helyzettel. Bolygónk aránylag erős mágneses terének erővonalai ugyanis kozmikus pajzsot alkotva megvédenek bennünket a szoláris sugárzásoktól, kivéve a poláris övezeteket, ahol a részecskéket az erővonalak a földfelszín irányába vezetik. dr. hÉdervári Péter Vénusz-kutatás Jelentés a felszínről A Venyera-szondák felvételei Talajmintákat elemeztek VÉNUSZ-TAJ A VENYERA-14 KÖRNYEZETÉBEN Tropikus, magasföldi sivatagra emlékeztet