Magyarország, 1982. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-27 / 26. szám
Sport Alapok Lelkiállapot Belgák után Késő este volt már június 22-én, kedden, amikorfelzaklatott idegállapotban ült le a televízió kamerái elé Mészöly Kálmán magyar szövetségi kapitány. Nyilatkozott válogatottja világbajnoki szerepeléséről. A sportág hű szurkolói sem igen emlékeznek még olyan esetre, hogy iszakvezető szájából alig törjenek elő mondatok. Márpedig Mészöly — legalábbis az első percekben — képtelen volt megszólalni. Arról beszélt, hogy hallatlan balszerencse ütötte el a magyar válogatottat a továbbjutástól. A higgadt szemlélőnek azonban az volt az érzése, hogy a balsiker törvényszerű volt. Balsiker? Aligha, hiszen a reálisan gondolkodók a Mundial kezdete előtt egyetértettek Szepesi György nyilatkozatával: „Kiemelkedő siker lenne, ha csapatunk bejutna a legjobb tizenkettő közé. Megfelelő eredménynek tartanám, ha válogatottunk legyőzné a salvadoriakat, nagy csatát vívna a másik két ellenféllel, és legalább valamelyiküktől pontot szerezne.” Megalázó vereség Az történt tehát, amit a magyar szakvezetők „megfelelő eredménynek” tartottak az elindulás előtt. Az már a sport velejárója, hogy e tisztességes helytállással az adott körülmények között előbbre lehetett volna jutni , ha a válogatottból nem hiányzik egy kis plusz erő. De mivel hiányzott, a bravúrra már nem nyílt lehetőség. (Lapzártakor a magyar válogatott továbbjutásának matematikai esélyét egy másik csapat esetleges feltámadása táplálhatta: Salvador pontszerzése a világbajnok Argentínától.) S bár a világbajnokság izgalmas szakasza csak most kezdődik,, érthető: a magyar labdarúgó-közvélemény elsősorban a válogatott teljesítményét taglalja. Néhány napig nyilván ez lesz még beszédtéma, hogy aztán a jobb csapatok tündöklése végleg a háttérbe szorítsa a kedd este keserű emlékét. A magyar válogatott kétségkívül nehéz csoportbeosztása ellenére helytállt, labdarúgásunk még megmaradt tekintélyén nem esett az argentínaihoz hasonló csorba. A kitűzött célt tulajdonképpen már akkor teljesítette, amikor az ugyancsak erősnek ítélt selejtező csoportból elsőként kivívta a 24-es döntőbe jutás jogát , s ezzel tekintélyes dollárbevételhez juttatta a szövetséget. Spanyolország tehát ráadás volt, ahová azért nem úgy utazott el a csapat, hogy eleve feladta a továbbjutási esélyt. Különösen nem, amikor gólzáporos győzelmet aratott Salvador ellen. Az első komoly figyelmeztetés akkor érte a szakembereket, amikor kiderült: az együttes képtelen kihasználni a szenzációs rajt nyújtotta lehetőséget. A második találkozón, Argentína ellen ugyanis az önbizalom legkisebb jelét sem lehetett felismerni a játékosokon , sőt még a csapat vezetőin sem. Legalábbis erre utalt a sokak által bírált, túlságosan védekező felállás. (Igazat kell adni a külföldi elemzőknek, akik megállapították: azon az estén Argentínát aligha tartotta volna föl magyar válogatott — bármilyen felállásban is lépett volna pályára. A magyarok esélyét legfeljebb némileg csökkentette, hogy csapatjátékuk leggyengébb pontjára — a védekezésre — igyekeztek építeni a zseniális csatárokkal rendelkező Argentína ellen.) A vereség megalázó volt — ám az együttes dicséretére legyen mondva, kellő tartással rendelkezett ahhoz, hogy a siker reményében küzdjön meg Belgium ellen. E lelki föléledésben a vezetőkön kívül nagyszerepük volt a tapasztalt, profi ligákban játszó labdarúgóknak is. Belgium ellen 1982 legjobb teljesítményét nyújtotta a magyar csapat, s igazán közel állt ahhoz, hogy 1966, Brazília legyőzése után újra világszenzációt okozzon az Európa-bajnokságon második helyet szerzett Belgium kiütésével. A bravúr azonban nem sikerült , mert a sport kegyetlen törvényei szerint aligha sikerülhetett. A borotvaélen táncoló mérkőzés ugyanis világosan felszínre hozta a magyar válogatott összes fogyatékosságát. Azokat, amelyek miatt csupán az európai középmezőnybe tartozónak érezheti magát. E hiányosságok között kedden este is első helyen állt az a bizonyára erőnléti és pszichológiai tényezőkkel magyarázható tény, hogy magyar labdarúgók sorsdöntő összecsapásokon szinte képtelenek az előrelépéshez szükséges eredményt kiharcolni.. (E tétel alól legfeljebb a világbajnokság selejtezői jelentettek kivételt — bár a továbbjutáshoz a csoport gyakori keresztbeverései is hozzájárultak.) . A kiharcoláson van a hangsúly — arról a jó értelemben vett „profiszellemről”, amelyet oly sokszor megcsodált már a sportvilág nagy tudású csapatoknál. Mi tartozik ebbe? A taktikai felkészültség, a tökéletes erőnléti feltételek , a világ labdarúgásának legfelső szintjén kisebb jelentőségű elemek alapozhatják meg a sikert. Ezek közé tartozik az ellenfél hibáinak könyörtelen kihasználása, illetve a megszerzett előny erőszakos megtartása.Érdemes volt megfigyelni ,a belga együttes egyenlítése után pillanatok alatt váltott. Erejét az eredmény tartására összpontosította, ,s ezt hiba nélkül véghez is vitte. Ugyanakkor minden eszközt bevetett az újabb gól elhárítása érdekében: Pfaff kapus például kíméletlenül leterítette Fazekast, amikor az biztos helyzetbe került. Ugyanezt a másik oldalon — az egyenlítő gól előtt — előbb Csongrádi, majd pedig Kerekes mulasztotta el. Félreértés ne essék: nem a brutalitást kívánjuk. Csak éppen tudomásul kell venni, hogy a világ legjobb csapatai vészhelyzetben valóban meghúzzák a vészféket. Még esetleges sárga lap árán is.) „Közepes” érdemjegy Ugyancsak kis jelentőségűnek tűnhet, mégis mérkőzés — és továbbjutás — függhet attól, milyen a játékosok lelkiállapota a döntő helyzetben. Magyarán: eléggé tudnak-e koncentrálni ahhoz, hogy gólt szerezzenek, illetve veszélyhelyzetben tisztázzanak. A belgák ellen Kiss, Nyilasi és Törőcsik is sorsdöntő helyzetet puskázott el. Ugyanakkor a védelemben többször is fejelni engedték az ellenfél csatárait, is csak a szerencsének köszönhették, hogy az egyenlítő gól nem jött hamarabb. További fontos elem, hogy az együttes ne zökkenjen ki játékritmusából. A belgák ellen feltűnő volt, hogy a vezetés után fokozatosan védekezésbe ment át (vagy kényszerült?) a magyar csapat, s érezni lehetett, hogy az „eredmény” csak egyenlítés lehet. Néhány tényezőt ragadtunk ki a megannyi mozaikból. Végeredményben ezek okozták, hogy a magyar válogatott képtelen volt megtartani előnyét — egy feltűnően gyenge napot kifogó (vagy ellenfelét lebecsülő?) belga csapat ellen. Ugyanakkor az igazsághoz tartozik az is, hogy Spanyolországban nem a „magyar labdarúgás”, hanem 22 reprezentáns képviselője állított ki bizonyítványt magáról. Félő, hogy a kapott „közepes” érdemjegy csak rájuk vonatkozik — a magyar mezőny többi tagja aligha úszná meg elégségessel. A válogatott keret ugyanis speciális felkészülésben részesült, s a rendelkezésre álló időben a szakemberek megpróbálták hozzászoktatni őket a nagyobb terhelés elviseléséhez. Ez részben sikerült is, ha nem így történt volna, akkor aligha állt volna talpra a csapat az argentin fiaskó után. Az edzőtáborozások néhány hete természetesen nem alkalmas arra, hogy éves lemaradást behozzanak. Számtalanszor leírtukmár: amíg a hazai bajnokság nem ösztönöz állandóan jó teljesítményre, aligha lehet elvárni, hogy a válogatott sorozatban, és nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedőt nyújtson. Márpedig Spanyolországban erre lett volna szükség. Hogyan tovább? Tanulságos volt megfigyelni azt is, hogy csapatunk tartópillérei — legalábbis a szakértők legtöbbje így tartja számon őket — sem voltak képesek csillogásra, sőt még arra az „iparosmunkára sem”, hogy vészhelyzetben tartást adjanak a többieknek. Kiss, Nyilasi, Törőcsik csalódást keltett, s nyilván így vélekedtek róluk a külföldi játékosmegfigyelők is, akik a világbajnokság legjobbjait klubcsapatok számára akarják megvásárolni. (Kivételt csupán Mészáros jelentett, de az ő képességei közismertek, illetve Pölöskei, aki végre igazolta a benne bízókat.) Nehéz a kulisszák mögé pillantani, de nyilvánvaló, hogy Spanyolország után változások várhatók a válogatottban, illetve a munkáját irányítók személyében is .Sokakat meglepett, hogy ez az átalakulás már akkor megkezdődött, amikor fölöttébb szokatlan módon szinte a kiutazás előtti pillanatban vált meg tisztségétől Krizsán József. Az MLSZ élén történt változás aligha erősítette azt a föltételezést, hogy a vezetés egységesen ítélte meg a csapat fölkészülését, illetve az ebbe a munkába bevont személyeket.) S bár a világ labdarúgó-közvéleménye még Spanyolországra, figyel, a magyaroknak már előbbre kell tekinteni. Annál is inkább, mert a jövő tetteket követel. Éppen a labdarúgó-világbajnokság eddigi mérkőzései bizonyították — furcsa, de semmiképpen nem véletlen párhuzamot vonva a gazdasági élet realitásaival —, hogy Magyarország csak akkor nem kerül fényévnyi távolságra a nemzetközi élvonaltól, ha teljesítményközpontúvá teszi bajnoki rendszerét. Erre utalt Mészöly Kálmán is az MTI-nek adott nyilatkozatában: „Közeleg az Európa-bajnokság, idősebb játékosainkra már nemigen számíthatunk. Vajon kikből töltődhet fel a nemzeti válogatott? A Toulonban katasztrofálisan szerepelt 21 évesekből? Vagy a Finnországban leszerepelt 19 esztendős fiatalokból? . . . Nagyon kilátástalannak tűnik a magyar futball helyzete, hacsak nem sikerül rövid időn belül a legdrasztikusabb változtatás ...Az alapok ugyanis rogyadozóak, és az építmény hamar, könnyen, egészen összeomolhat.” JELENET A DÖNTŐ BELGA-MAGYARON „Az építmény összeomolhat” KiHI MAGYARORSZÁG CIL 19 8 2 2 6