Magyarország, 1987. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1987-07-05 / 27. szám

Szovjet Hadsereg A gyanakvás áldozatai Az igazságkeresés igénye Dezinformálás, provokáció I. A h­úszas évek óta nem folytak olyan pezsgő eszmecserék a Szov­jetunióban a legkülönbözőbb kér­désekről, az állam intézményeiről — beleértve a hadsereget is — mint most. A hadseregről folyta­tott vitáknak­­különös súlyt és je­lentőséget ad az, hogy a fegyve­res erőkről a legutóbbi időkig egy­általán nem volt szokás nyíltan vitatkozni. A történelmi érdeme­ket nem tagadja senki, mindezek azonban nem tehetik a mai fegy­veres erőket bírálhatatlanná. Ez tűnik ki a szovjet vezetők leg­utóbbi megnyilatkozásaiból is amelyekre már a Cessna repülő­gép Vörös téri landolása után ke­rült sor, egyidejűleg vezető katonai káderek sorának felmentésével, fe­lelősségre vonásával. A szovjet ho­ni légvédelem moszkvai körzeté­nek pártértekezletén erről szólalt fel Borisz Jelcin a PB­­póttagja, a fővárosi pártbizottság első tit­kára is. Jelcin elhatárolta magát attól a nézettől, hogy „árthat az ügynek”, ha a fegyveres erők ne­gatívumairól beszélnek, és alá­húzta: nem egyszeri­­hibáról van szó. Bírálatának summázata: a XXVII. kongresszus után e kato­nai körzetben a „peresztrojkáról” csak beszéltek, valójában semmi sem változott, s most, ha két év késedelemmel is, ki kell mondani ezt az igazságot. Sztálin tévedései Az igazságkeresés jellemzi a szov­jet hadsereg múltjával kapcsola­tos kutatásokat és tanulmányokat is. Alekszandr Szamszonov akadé­mikus — a II. világháború kutatá­sának világszerte ismert szakte­kintélye — nemrég megjelent fel­tűnést keltő cikkében egyebek közt Sztálin felelősségével és hadvezéri kvalitásával foglalkozik, és közben cáfolja azt a tézist amelyet mind­máig emlegetnek a tankönyvek ar­ról, hogy Hitler támadása „megle­petésszerű” volt. Különösen nagy felelősség terheli Sztálint a hábo­rú időpontjának meghatározása te­rén elkövetett hibákért. Ezzel kap­csolatban a történész Vaszilevszkij marsallt idézi: „... Sztálinnak azt a szigorú irányvonalát, amely sze­rint nem szabad olyasmit elkövet­ni, amit­­Németország ürügyként használhatna fel a háború kirob­bantására, a szocialista haza tör­ténelmi érdekei igazolták. Az ő bűne azonban az, hogy nem vette észre azt a határt, amelyen túl az ilyen politika nemcsak szükségte­lenné, hanem veszélyesebbé is vált. Bátran át kellett volna lépni . Kivégezve 1938-ban, ezen a határvonalon, a lehető leg­gyorsabban teljes készültségbe he­lyezni a­­fegyveres erőket, végre­hajtani a mozgósítást, az országot katonai táborrá változtatni... Ele­gendő bizonyíték állt rendelkezés­re arról, hogy Németország felké­szült az országunk elleni katonai támadásra — a mi korunkban eze­ket nehéz eltitkolni”. A maga részéről Szamszonov hozzáteszi: a szovjet felderítés már hónapokkal korábban átadta Sztá­linnak Richard Sorge, a Tokióban tevékenykedő neves hírszerző pon­tos adatait. Sztálin arról is jelen­tést kapott, hogy növekvő szám­ban dobnak át diverzáns csoporto­kat és szaporodnak a német repü­lőgépek határsértései. Ezekre a tá­madó fasiszta gépekre azonban ti­los volt tüzet nyitok és a csapa­tokat nem helyezték harckészült­ségbe. (Szamszonov ehelyütt nem említi, de történelmi tény, ame­lyet több szovjet forrás is megerő­sít: Churchill is figyelmeztette Sztálint a készülő agresszióra, a dátum meglehetősen pontos meg­jelölésével.) A szovjet történésznek az a meggyőződése, hogy ha Sztá­lin nem követett volna el hibá­kat számításaiban, akkor a Wehr­macht csapatai, ha be is nyomul­tak volna a Szovjetunió területére, nem jutottak volna el Leningrádig, és Moszkváig.” A szovjet fél dez­­informálását sikeresen hajtotta végre a német legfelső parancs­nokság azáltal, hogy bizonyos anyagokat készített és ezek aztán Sztálin íróasztalára kerültek” — írja keserűen Szamszonov. Megtorlások Szamszonov megállapításával egyetértve, de azt kiegészítve két tényezőt érdemes hozzátenni. Az első: ma már szovjet forrásokból ismert hogy a katonai hírszerzés vezetői továbbították ugyan a kü­szöbönálló német támadásról szóló jelentéseket Sztálinnak, de (talán tudva arról ,hogy ő milyen szkep­tikus ezekkel kapcsolatban) elha­tárolták magukat ezektől az infor­mációktól. Golikov tábornok, a ka­tonai hírszerzés főnöke IMI már­ciusában egy jelentést továbbítva, amely megközelítően pontosan je­lölte meg a támadás időpontját, ezt írta Sztálinnak: „1. Az összes fentebb felsoroltak és a lehetsé­ges variánsok alapján úgy vélem, hogy a Szovjetunió elleni támadás legvalószínűbb időpontja az lesz, amikor győzelmet aratnak Anglia felett vagy Németország szempont­jából tisztességes békét kötnek ve­le. 2. A híreszteléseket és doku­mentumokat, amelyek arról szól­nak, hogy idén tavasszal feltétle­nül sor kerül a háborúra a Szov­jetunió ellen, dezinformációként kell értékelni, amely az angol, sőt talán a német hírszerzéstől szár­mazik” A második: a Szamszonov által említett, Sztálin megtévesztésére szánt anyagok valóban a dezinfor­­máció magasiskoláját jelentették. Adatokat juttattak el különböző csatornákon Moszkvába arról, hogy a német katonai nyomdák­ban részletes Anglia-térképek ké­szülnek, hogy a csapatokhoz angol tolmácsokat vezényeltek ... A német hírszerzés egy korábbi szörnyű provokációjának követ­kezményeiről is nyíltan szól a szovjet történész. Noha a XX. kongresszuson feltárták azt hogy a harmincas évek második felé­ben szovjet katonai vezetők hosz­­szú sorát ártatlanul ítélték el, en­nek légy kézenfekvő összefüggésé­ről mindeddig a szovjet történel­mi irodalomban kevés szó esett. A hadsereg „lefejezésétől” nem le­het elválasztani a kezdeti súlyos kudarcokat; a parancsnokok nagy része tapasztalatlan volt. Általá­ban az életben maradt­­katonai ve­zetők memoárjai sem szóltak er­ről: ez is egyike mindannak, amit Mihail Gorbacsov „fehér foltnak” nevezett... Most Szamszonov ösz­­szeköti azt, ami összetartozik. Megállapítja: „A német fasiszták, akik a Szovjetunió gyengítésére törekedtek, hamis okmányokat fabrikáltak arról, hogy a Vörös Hadsereg legfelső parancsnoka kö­rében állítólag ellenforradalmi ösz­­szesküvés volt — az úgynevezett Tuhacsevszkiji összeesküvés. A német okmányokat Prágán keresz­tül ravaszul Moszkvába küldték, és a szörnyű provokáció sikerült. A legkiválóbb szovjet hadvezérek M. N. Tuhacsevszkij, I. E. Jakir, V. B. Bljuher, I. P. Uborevics, A. I. Jegorov estek ennek áldozatául. És sok más tiszti káder a katonai körzetekben. Mindez azt jelentet­te, hogy a német vezérkar szabad kezet kapott, és elősegítette a Bar­­barossa-terv kidolgozását is”. A náci provokáció olyan katonai vezetők életének kioltásához veze­tett, akik — ha ott állnak sorban június 22-én — más irányt adhat­tak volna az események meneté­nek. I. E. Jakir mindössze másfél­éves katonai tevékenység után az akkori Szovjet Besszaráb­iában partizánegységei élén megsemmisí­tő csapást mért a királyi román csapatokra. A harmincas években a kievi katonai körzet élén állt és a hadgyakorlatokon valamint a moszkvai tanácskozásokon minde­nekelőtt a nagy mozgékonyság­ú gépesített, páncélozott alakulatok gyorsabb fejlesztését sürgette. És egy kérdésben határozottan szem­ben állt a hivatalos szemlélettel, azzal a doktrínával, amely sze­rint a háború kitörését követően a harci cselekmények minden kö­rülmények közt az ellenség terü­letén fognak folytatódni. Jakir, Sztálin ellenében, azt az álláspon­tot képviselte, hogy fel kell ké­szülni a háború első időszakában egy erősebb agresszorral szemben, a megerősített védőállásokba való visszavonulásra is. A modern ka­tonai gondolkodást képviselte V. K. Bljuher marsall is,­­aki 1924— 1927 között a kínai forradalmi kormány szaktanácsadójaként gaz­dag tapasztalatokra tett szert, va­lamint A. I. Jegorov marsall is, aki állhatatosan sürgette az ütőképes páncéloscsapatok és honi légvéde­lem létrehozását. A teoretikus Tuhacsevszkij Valamennyiük közül azonban alighanem Tuhacsevszkij volt a legkiemelkedőbb, hadvezérként, katonai teoretikusként és katona­politikusként. Egyik legutolsó pub­likált tanulmánya A mai Német­ország katonai tervei címet viseli (1935), félreérthetetlenül a náci Németországot jelöli meg valószí­nű agresszorként. Ebben egyebek közt, ezek a látnoki szavak olvas­hatók: „A nemzetiszocialisták uralmának második évében a Ver­sailles-i szerződés által Németor­szágban engedélyezett hadosztá­lyok száma máris megháromszoro­zódott, és elérte a 21-et... A fran­cia­­hadsereg a maga húsz hadosz­tályával, és a mozgósítási szétbon­­takozás, valamint a csapatok hosz­­szabb ideig tartó összekovácsolása miatt valóban nem tud aktívan cselekedni Hitler ellen... A nyu­gati helyzetnek ez a megváltozása aktivizálja Hitler szovjetellenes politikáját... Magától értetődik, hogy Hitler imperialista terveinek nemcsak szovjetellenes éle van. Ez az él kényelmes álcázása a nyu­gati (Belgium, és Franciaország) és a déli (Poznan, Csehszlovákia, An­schluss) revansista terveinek... Németországnak revansista és hó­dító tervei megvalósításához 1935 nyarán legalább 849 000 főnyi had­serege lesz, vagyis 40 százalékkal nagyobb, mint Franciaországé és csaknem olyan létszámú, mint a Szovjetunióé.” Aligha véletlen, hogy Sztálin gyanakvását felismerve, a meg­kezdődött koncepciós pereket érté­kelve, a Gestapo éppen Tuhacsev­szkij ellen irányította összeeskü­vését, amelyet a legutóbbi nyugati adatok alapján a korábbinál job­ban ismerünk és következő foly­tatásunkban ismertetünk. (Folytatjuk.) VAJDA PÉTER TUHACSEVSZKIJ*, BUGYONNIJ, VOROSiLOV, BLJUHER* ÉS JEGOROV Richard Sorge idejében jelezte

Next