Magyarország, 1989. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám
Vándoroljunk ki mindnyájan? -mkócsi tanító úr a felsőbb oszttályba járókat okította nagy türelemmel és hozzáértéssel. Földrajzóráit különös szeretettel hallgattuk. Jó tanítónk csak akkor komorult el kissé, ha a kevésbé figyelmes nebuló egy adott térségről szóló elbeszéléséből még annyit sem tudott megjegyezni, hogy „Mád, Tálya,Tárcái, kitűnő bortermő helyek”. Ilyenkor kis ideig merően nézett a felelő szemébe, majd elhangzott kedvenc mondata: gondolkozzál, kisfiam! A mindenben állást foglaló, naponta új követeléseket megfogalmazó, avagy társadalmi állapotainkat elemző nyilatkozatözönöket hallva és olvasva eszembe jut, bárcsak a nyilatkozók minél nagyobb hányada fordulhatott volna meg Bácsi tanító úr falusi iskolájának a falai között. Aztán rájövök, hogy ez lehetetlen, hiszen az élet rendje szerint a generációk egymást követik, nemcsak az iskolapadban, hanem a katedrán is. A Bácsi tanító urak lassan elfogynak, helyükbe újabbak lépnek, akiknek rohanó világunkban maguknak sincs módjuk a napi gondokon felülemelkedni, még kevésbé arra, hogy tanulóikat rászoktassák: gondolkodjanak mielőtt felelnek, azaz nyilatkoznak. Ránk férne pedig a figyelmeztető szó, mert nyilatkozatainkban egyre nagyobb gyakorisággal fordulnak elő olyan szavak, mint pártállam, felzárkózás Európához és persze demokrácia minden mennyiségben. Hogy az előbbiek alatt mit kell érteni pontosan, azt kevesen tudjuk, míg a demokráciáról legalább annyi közismert, hogy abból meddig nálunk kevés volt, és hogy görög eredetű szó. A demokrácia ábécéjét tanulva, talán nemcsak a szavakat kellene ismételgetni, a gyakorlatot is el kellene sajátítani. Arra pedig úgy tűnik, nincs időnk. Pedig a gyakorlathoz az is hozzá tartozna, amit egyszer az Európa-szerte tisztelt nyugatnémet politikus, Willy Brandt megfogalmazott: egy magát demokratikusnak tekintő társadalomban minden pártnak koalícióképesnek kell lennie a többivel. Meglehet, akadémikus a kérdés, de talán megengedhető arról fantáziáim, vajon miért ne válhatna valósággá nálunk Willy Brandt tétele. Hiszen mi állítólag egy jobb, emberibb társadalmat akarunk építeni, amelynek legfőbb alapja a szolidaritás, amit pártok és egyházi képviselők egyaránt hirdetnek. Vagy talán a demokrácia nálunk is csak olyan valami lesz, amiből önkényesen kizárhatunk másokat? Ez ugyan nem vezetne semmi jóra, ezért óvni kellene tőle mindenkit, a már meglevő és is még csak ezután alakuló pártokat egyaránt. Ne feledjük, ma még büntetlenül nyilatkozgathatunk, de eljön az idő, amikor az ötleteket és a programokat a választók mérik meg, s jaj lesz annak, aki könnyűnek találtatik. Ezért például megfontolásra ajánlanám, milyen tempóban beszéljük rá a számomra igen szimpatikus Zwack urat és sorstársait, hogy vegyék vissza régi üzemeiket, vagy mondjuk, azEsterházyakat, hogy műveljék ezután ők )a földjüket. Ez ügyben egyébként utóbb autentikus személy — Esterházy Péter — jelentettefel: Földet viszsza nem veszek! S milyen igaza van. Erre is gondoljunk, és arra is, hogy barátokra egy darabig még szükségünk lesz. Lehetőleg minél többre. Mindenesetre, szövetségesekre alighanem szüksége lesz azoknak is, akik ma kormányoznak és azoknak is, akik most készülnek erre a könnyűnek egyáltalán nem mondható tudományra. Mert hogy nem könnyű, arról igen egyszerű meggyőződni. Nézzük csak a sokat emlegetett amerikai kormány és az elnök helyzetét. Bush mindjárt országlása kezdetén két szocialista országba is ellátogat, amire még nem volt példa az amerikai történelemben. Van már pontos dátum, van menetrend is. Még csak a teniszpartner hiányzik a magyarországi programból. Én szívesen ajánlanám magamat, ha nem tartanék attól, hogy ezt szerénytelenségnek veszik. Ámbár félek, ha el is fogadnának, rosszul képviselném a magyar színeket, nem hoznám a formámat, merttúl nagy lenne a tét. Félnék, hogy ha nemes versenyben győznék, nem kapnánk meg a legnagyobb kedvezményt, ami mint washingtoni kollégám írja, nem is kedvezmény, csak normális elbánás. Mégis ettől hangosak ma az amerikai és a magyar tömegtájékoztatási eszközök. Az amerikai kollégákat én értem, hiszen ők amerikai lapokban írnak, amerikai érdekeket képviselnek. De amagyar lapokban megjelenő írások némelyikét olvasva felmerül a kérdés, milyen mértékegységgel mérhető a nemzeti büszkeség, vagy ezen nem érdemes spekulálni? Esetleg vándoroljunk ki mindanyájan, hátha akkor megkapjuk a legnagyobb kedvezményt? S ha már a nemzetközi kapcsolatok veszélyes vizeire eveztem, hadd említsek meg még egy dolgot, ami szerintem legalább annyira érinti nemzeti büszkeségünket, mint szuverenitásunkat és függetlenségünket, egyszersmind kétségbe vonja, hogy maradt-e még egy csepp józan eszünk, netán az a kevés is elment, ami még volt. Arról a nyilatkozatról van szó, amelyet a hatalmon levő párt alkalmazottja pottyantott el a La Stampában, azt állítva, hogy a veszedelem délkeletről fenyegeti kis hazánkat. Jogosnak tűnhet a kérdés: megváltozott-e stratégiánk, mert ha igen, azt nem szokás mások orrára kötni, ha pedig nem, akkor miért fecsegünk, miért keltünk bizalmatlanságot egyik szomszédunk után a másikban is. Vagy ez egy új stratégia, mint az, hogy a hatalmon levő párt főtitkárának külföldről üzengetünk: legyen szíves, mondjon le. Úgy tetszik, nálunk ezt is lehet, Thatcher asszonynál, akire gyakran és előszeretettel hivatkozunk, nála bezzeg nem lehetne. Ezt abból gondolom, hogy rövid úton megvált a vele nyíltan vitába szálló miniszterétől. A Vaslady tudta, hogy az egységbontás nemcsak a pártelnök tekintélyét, hanem pártjáét és kormányáét is aláássa. Az operáció fájdalmas, de következetes volt. A kabinet és az idő őt igazolta. Kanyó András Rádióhallgatás - fáziskésésben Ugatom a Calypso rádiót. Elvis énekel. A jobbnál jobb számok egymást követik. A sírás a kápolnában, a Szeress gyöngéden, a Teddy beer, és más lábmozdító, fergeteges rock and rollok. A számok 30—35 évesek, ma már zenei nosztalgiát képviselve forognak a korongon. Egy évben születtem Elvisszel. Amikor IS—20 évesen ő lázba hozta dalaival a tengerentúli és a nyugat-európai fiatalokat, én zakatoltam az iskolaudvaron, csasztuskákat daloltam, később pedig a gólyabálon olyan dalokra táncoltam, hogy: „Kigyúlt a fény a megszépült új Lánchídon” meg hogy „Sétahajó, lágyan ring a Dunán”. Elvisről azt sem tudtam, hogy a világon van! Mentségemül szól talán, hogy az ötvenes évek derekán sok más irányú elfoglaltságom akadt. Előadásokra, vizsgákra, randevúkra jártam, és nagyon szerelmes voltam. Úgyszólván egyszerre tanultam a politikai gazdaságtant, a marxizmus—leninizmust és a szerelmet. Bár ez utóbbi csak fakultatív elfoglaltságot jelentett, mégis — ki tudja miért —, az előbbi kettőnél mérhetetlenül nagyobb érdeklődést ésszorgalmat tanúsítottam irányában! Többórás csavargások csókolózva, összebújva — de szép világ is volt! Természetesen akkor is politizáltunk. Sőt, egyre inkább. Forró hangulatú DISZ-gyűléseken — fogtuk egymás kezét. Valamikor októberben — ha jól emlékszem, 23-án — volt egy lengyel szimpátia tüntetés, összekarolva mentünk az utcán, együtt a többi egyetemistával. Zengtek a jelszavak, erőt éreztünk magunkban. Nehéz megfogalmazni, milyen volt, amikor fölzengett a „Kossuth-címert akarunk!” — és lábunk elé hullott a háromszínű zászlóból kivágott régi sarló-kalapács jelkép. A zűrös hetekben kétségbeesetten kerestük egymást, össze akartunk házasodni, hogy együtt maradhassunk. (Akkor még szigorúbbak voltak a szülők, a „csak úgy” együttélést nem tűrték.) A tanácsnál azonban 1956 novemberében zárva volt az anyakönyvi hivatal. Halottat akkor láttam először. Tizenéves kislány feküdt a földön, kinyílt táskájából szétgurultak a színes ceruzák. Mésszel öntötték le, eltemetni nem volt idő. .Megsirattam és tehetetlen szorongást éreztem. És megsírattam azt a velem egykorú orosz kiskatonát is, akinek holtteste a Verseny áruház betört kirakatában hevert, kifordult tenyeréhez — sosem fogom elfelejteni — sáros platánlevél tapadt. Később újra megkezdődött az egyetem. Riadtak voltunk, keserűek és kiábrándultak. Nehéz volt megtartani az órákat, mert a diákok és a tanárok közül volt, aki elhagyta az országot, más pedig börtönben ült. Itt is, ott is fogadkozások kezdődtek. „Amíg ebben az országban ...”. „Amíg ebből az országból ...” — i kezdetű mondatok hangzottak el, és a népszerű színésznő nem lépett színpadra, a szomszéd villanyszerelő pedig kidobta a borotváját és elkezdett szakállt növeszteni. Volt újságíró is, aki megesküdött: soha egy sort le nem ír — addig! Aztán teltek a hetek, a hónapok. 1957-ben már újra működött a tanácsi anyakönyvi hivatal, lehetett esküvőt tartani. És ki kellett fizetni az albérletet, élni kellett. Diplomaosztás után már alig vártam az első munkanapot a szerkesztőségben. Új gondok, új örömök következtek. Úgy éreztük — lassan megnyugodott körülöttünk világ. Esténként — féltett kincsünkön — a Tavasz !világvevő rádión, a Luxemburg-adót hallgattuk. Ott hallottam először a nevet: Elvis Presley, s a hozzátartozó, elektromos töltésű, lüktető, forró énekhangot. Ki ez? Holvolt eddig? Nálunk miért hallgatták el ezt a remek énekest? Tűnődtünk. A Kossuth rádió eközben szerény dalt sugárzott, szövegét akár személyes sértésnek is tekinthettük: „Ne nézd a tökfilkót, hogy milyen szerelmes...” Azóta sok víz lefolyt a Dunán. A régi nagy szerelem elmúlt. Azokra az évekre én úgy emlékszem: „még az első férjem idején”. Ki így, ki úgy emlékezik. Manapság egyre többen — másra. A rég áhított szólásszabadság jóvoltából kemény szavakkal szidható a rendszer is, noha ez a rendszer már nem is egészen az a rendszer! Sok most a szó. Sokáig tartott a kényszerű csönd, a hallgatás. A panaszok, a sérelmek sokáig duzzasztott gátja fölszakadt. Hiszen valóban volt, aki az állását vesztette el, más az otthonát, esetleg a hazáját, a szülőjét, a gyermekét, a társát vagy egyszerűen csak az életét. Mit kezdjen azonban egy materialista a kézzel megfoghatatlan veszteségekkel? Hogyan kárpótolható vajon az az ember, akinek a fiatalsága, a hite, az életkedve roppant össze jóvátehetetlenül? Mit tegyen az, aki évtizedeken át, a megtévesztések olyan sorától roggyant meg, hogy mára már úgy érzi, végérvényesen rászámolt az élet. A megkövetés talán túl késő már, túl sokára kapott feleletet a hitevesztett. E nemzedék számára kissé késve jött a szabadság, amely — a maga idejében — a szárnyakat jelentette volna. Bedecs Éva MAGYARORSZÁG 1989/27 3