Magyarország, 1990. január-június (27. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
A kongresszus nem december 12-én kezdődött, és nem az elnöki megnyitóval, nem is a politikai kérdéssé vált napirendvitával, amely tulajdonképpen a leghevesebb erőpróbája volt. A kongresszus minden lényeges kérdése eldőlt már december 9-én, amikor az SZKP Központi Bizottsága megtartotta tavalyi kilencedik tanácskozását. Noha a transzparensek mindenütt, akár hivatalos gyűléseken, akár az alternatívok hívják össze őket, azt hirdetik, hogy „minden hatalom a tanácsoké”, azaz annak legfelső szintű fórumáé, a népképviselők kongresszusa és törvényhozó testülete, a Legfelső Tanács gyakorolja a törvényhozó hatalmat. A gyakorlat ennek az ellenkezője. A párt, pontosabban annak apparátusát tömörítő központi bizottság dönt el mindent jó előre, ami csak a törvényhozás elé kerül. Két tűz között igaz, a pártplénum nem vitatta meg azokat a témákat érdemben, amelyek a kongresszus elé kerültek. Ellenben meghallgatta Gorbacsov beszédét, amely a párt- és kormányprogram fő téziseit tartalmazta. Általános tájékoztatás volt ez a kialakult helyzetről és határozatilag kötelezte a párttag képviselőket, hogy támogassák szavazataikkal a beterjesztett indítványokat. Ezt követeli a pártfegyelem. Ezért eleve eldöntött volt, hogy nem tűzik napirendre a radikálisképviselők — köztük az időközben elhunyt Szaharov akadémikus — által beterjesztett követelést, az alkotmánymódosítást, amely kiiktatná a nevezetes 6. paragrafust. Ez a paragrafus tartalmazta és tartalmazza még mindig a párt vezető szerepét. Ugyancsak követelte Szaharov, Jelcin, Popov, Afanaszjev és a többi „hegypárti” képviselő a földtörvény és a tulajdontörvény napirendre tűzését, valamint az állami berendezkedés vitáját, amely nélkül nem rendezhető a központi állami irányítás, és a szövetségi köztársaságok és a területi irányítás viszonya. Gorbacsov a plénumon igen árnyaltan világította meg álláspontjának lényegét. Nem ellenzi, sőt aktívan támogat egy érdemi vitát ezekről a témákról.De ez nincs előkészítve, nincsenek kész a jogi formulák, csak elkapkodott határozatokat hoznának. Míg az ország súlyos gazdasági helyzete megköveteli, hogy érdemi vita után egységesen és értelmesen döntsenek a gazdaság talpraállításáról és a reformról a gazdaságban. Ez a beszéd visszaverte a radikális reform híveinek érvrendszerét, mely szerint nincs gazdasági reform politikai nélkül, és semmiféle agrárgazdasági reform nem képzelhető el, ha nem biztosítja a jog a föld örökölhetőségét vagy legalábbis az örökbérletet. Az iparban pedig annak kimondása nélkül, hogy a tulajdonformák egyenrangúak, és a magántulajdon vagy annak szelídített változata összefér a szovjet jogrenddel. Ez egy csomag, és semmiféle korlátolt gazdasági reform nem lehet eredményes, nem oldhatja meg a szovjet válságot. Gorbacsov két tűz közé kerülhet. Noha a plénum jegyzőkönyvét nem publikálták, annyi különböző csatornákon kiszivárgott, hogy nemcsak a kívülről jövő következetes reformkövetelésekkel kellett szembenéznie az elnökfőtitkárnak, hanem a plénumon a konzervatívok dühödt támadásával is. Rövid távon ez számára a veszedelmesebb. Találgatások vagy cáfolatok és ellencáfolatok sora keletkezett, hogy vajon csakugyan lemondásra szólította-e föl a dogmatikus-konzervatív vonal a főtitkárt, vagy csupán szónoki fogás volt, hogy lemondási szándékát hangoztatta. Vagy esetleg még az sem, hanem csak azt a korábbi kijelentését ismételte meg, hogy amennyiben a peresztrojka által kibontakoztatott politikáját érdemi támadás éri és ki akarják kényszeríteni az ő irányváltását, eredeti elképzeléseit föl nem adja, ellenben lemond. Jelcin egy felszólalásában, amelyet a területközi csoport, azaz a radikálisok összejövetelén mondott el, egyenesen azt állította, hogy Gorbacsovot senki sem akarja lemondásra kényszeríteni, ellenben pozíciójának megerősítése végett önmaga terjeszti, hogy szembekerült a konzervatívokkal. Csomagterv A bizonytalanságban egy dolog látszik biztosnak, az, hogy a konzervatív kritika olyan erős volt, hogy a gorbacsovi vezetés a kompromisszumot választotta, mint annyi más alkalommal eddig. Ezúttal viszont nem a konstruktív reformerekkel kötött kompromiszszumot, hanem a konzervatívok szavazataira számítva terjesztette elő a kormány óvatos gazdaságpolitikai elképzeléseit. Tette ezt abban a biztos tudatban, hogy a „hallgatag többség” diadalra segíti akár a lázadó radikálisok legelkeseredettebb tömegakciói ellenére is a kormányprogramot. Minden — látszólag — úgy történik, ahogy elképzelte a vezetés: nem tűzték napirendre az ellenzéki jellegű radikális csoport politikai reformelképzeléseit, a csendes többség elutasította a követelést, és megindulhatott az ülésteremben a kimerítő vita a gazdasági intézkedésekről és a reformról, valamint az új, 13. ötéves terv irányelveiről. Rizskov kormányfő és csapata egy kétlépcsős tervet dolgozott ki. Annak első szakaszában egy óvatos piacgazdaság érvényesülne, azt azonban alkalmanként érdemi intézkedésekkel, adminisztratív eszközökkel is korlátozná az állami tervbizottság. A csomagterv részeként meg kell teremteni egy három évig tartó átmeneti szakaszban a reform jogi garanciáit, résziben át kell adni az állami tulajdonú vállalatokat szövetkezeti és kisvállalkozói tulajdonba vagy bérletbe, mégpedig úgy, hogy eközben megmaradjon az állami tulajdon hegemóniája. A mezőgazdaságban alapvető módon fenn kell tartani a kollektív formák vezető szerepét, de felszabadítva a mezőgazdasági üzemeket a területi párt és állami szervek diktatúrája alól... Az árrendszer reformját több fokozatban hajtanák végre, mégpedig úgy, hogy a kiskereskedelmi-fogyasztói árakat két évig változatlanul hagyják. A tőkének kívülről történő beáramlását elősegítik, de csak az ipar egy részében. A KGST-partnerekkel pedig megteremtik a konvertibilis elszámolású kereskedelmet, mégpedig úgy, hogy három éviig, az átmeneti időszakban, kompenzálják a partner országoknak az áttérésből adódó veszteségeit. Óvatos reformok Mint az elmondottakból is kiderül, ez egy rendkívül óvatos reformtterv, maga Rizskov is elismerte, hogy nem „radikális”, egyik helyettese pedig úgy érvelt a konzervatív reform vádjával szemben, hogy forradalmi folyamatok a gazdaságban csak hoszszú távon érvényesülhetnek. A radikális reform hívei között igen tekintélyes reformközgazdák vannak, a piac- és áruviszonyok következetes érvényesítésének komoly és megbízható teoretikusai. Ilyenek: Gavriil Popov, Smeljov, Bunyics, Jemeljanov agrárközgazda és sokan mások, ők azt a taktikát választották, hogy fórumnak használták fel a kongreszszust nézeteik kifejtésére. Tudván, hogy a szavazásnál mindenképpen kisebbségben maradnak, fórumnak használják fel a kongresszust, ahol megfelelő széles körben a televízió és a sajtó kötelező nyilvánosságával élve hirdethetik nézeteiket. Ugyanakkor Szaharov és Jelcin egyaránt azt a taktikát ajánlotta, hogy az utca segítségével gyakoroljanak nyomást a törvényhozásra. Feliratokkal, tüntetésekkel segítsék a radikális reformerek kisebbségben levő csoportját. Ezt a taktikát Szaharov személyes tekintélye meglehetősen eredményesen segítette. Az országos gyász pedig, amelyet bár törvény és rendelet nem mondott ki, mégis Moszkvában és Leningrádban széles körben érvényesült, halála után még szembetűnőbb és eredményesebb politikai eszközzé vált. Maga Szaharov bizonyára nem ellenezte volna, hogy ez így legyen. Hozzá kell fűzni, hogy Szaharov még halála előtt három nappal nyilvános sajtókonferencián úgy nyilatkozott, hogy fenntartásokkal ugyan, de változatlanul támogatja Gorbacsovot, és továbbra is szembeszegül a pártbürokráciával. Éppen ezért a gyászgyűléseken és ravatalánál megjelenők jól értették: a harc nem Gorbacsov ellen, hanem Gorbacsov radikális reformpolitikájának érvényesítéséért, az ő megmentéséért folyik a pártbürokrácia ellenében. Ez annak a népképviselőnek a végakarata, aki a jogállamért és a humánus társadalomért harcolt. Az utca nyomása Szaharov temetése, amely az elmúlt napok legdemonstratívabb eseménye volt és szorosan összefüggött a Kreml falain belüli vitákkal, világosan mutatta: a teremben ülőknek számolniuk kell nemcsak azzal, hogy a leningrádi konzervatívok megmozdulásai nyomán feltörő reakciós hullám átcsap a Kreml falain, hanem azzal is, hogy a konzervatívokkal szembeszegülő tömegakciók a demokratizálásnak Prágában és Berlinben megismert formáit veszik át, kimozdítva a törvényhozást óvatos alapállásából. Jelcin úgy fogalmazott a kongresszuson: addig hallgassunk a tömegekre, amíg békés és konszolidált módon szereznek érvényt követeléseiknek. Amíg nem késő . .. A 2250 képviselőt tömörítő kongresszus tehetetlenségi nyomatéka, a csendes többség uralma egyelőre erősnek látszik. A kérdőjelek nem tűntek el a politikai képletből, hanem sokasodnak. S egyáltalán nem biztos, hogy a parlamenti eszközök a kérdések megoldására egy olyan súlyos gazdasági válságban, mint amilyen a Szovjetunióban kialakult, elégségesek-e. N. SÁNDOR LÁSZLÓ Szovjetunió Reformkényszer Radikálisok és konzervatívok Mi lesz, ha átszakad a gát ? ! Fotó: MTI — Külföldi Képszolgálat NYIKOLAJ RIZSKOV ÉS MIHAIL GORBACSOV „A kérdőjelek nem tűntek el a politikai képletből"