Magyarország, 1992. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 1. szám

­ELPOl­ril , Házibuli”, avagy párbeszéd a társadalommal Vass István képviselő (SZDSZ) a törvényes elszámoltatásról — Felsősödön született iparos-munkás család­ban. (Jelenleg is ott él, nős, két gyermeke van.) Képzőművészeti középiskolába készült, de szülei vallásos életvitele és nevelése miatt nem javasol­ták továbbtanulásra. A váci gépipari technikumba került. Az ’56-os forradalom napjaiban, 15 évesen sofőr-nemzetőr édesapjával éjszaka őrjáratozott, hogy vigyázzanak a község nyugalmára, és vidék­ről élelmiszert szállítottak a fővárosba. Majd fegy­veres támadásokban vett részt szovjet benzinszállí­­tó rajok ellen. November végén letartóztatták... — Hogy miért nem a hírhedt Népbíróság tárgyal­ta az ügyemet, az máig rejtély. Valószínű, az akko­ri végrehajtó hatalomban is akadtak, akikben segí­tő szándék és emberi érzés volt. Ennek tulajdoní­tom, hogy a pesti Markó utcai börtönből a Moso­­nyi utcai rabkórházba vittek, s hónapokig ott tartot­tak. Ezután a Fiatalkorúak Bírósága ítélt el fegyver­rejtegetésért három év javító-nevelő fogságra. — Aszódról hazatérve leérettségizett, de tovább­ra is képtelen volt beilleszkedni a „konszolidáló­dó" Kádár-rendszerbe, a „legvidámabb barakk­ba". — ’62-ben el akartam hagyni az országot, de el­fogtak. Ismét elítéltek, de a közkegyelem miatt nem kellett letöltenem a börtönbüntetésemet. (Előtte ’60-ban javító-nevelő munkára ítéltek.) Közben a jogi egyetemen két évet tanultam, ám kritikus-kiábrándult magatartásom miatt eltanácsol­tak. A ’70-es évek elején képzőművészeti szabadis­kolába jártam. Végül is mindenből elegem lett. ’80-ban államellenes izgatásért másfél évet kap­tam — amit harmadolva a Kozma utcai börtönben töltöttem le —, mivel a rendszer gazdaságpolitiká­ját bíráló röpcédulákat gyártottam és terjesztettem. Amikor ’81-ben kijöttem, fölkerestem Solt Ottíli­­át, akivel az egyszerű beszélgetésen túl nem jutot­tam semmire. Kerestem a kapcsolatot az ellenzék­kel, amely akkor — bizonyára a szorongatott hely­zete miatt — eléggé zárkózott, bizalmatlan volt. Idegenként, „kívülről” ezekbe a körökbe számom­ra lehetetlen volt bejutni. ’88-ban válaszolni akar­tam a Magyar Nemzet április 4-ei vezércikkére, de az akkori főszerkesztő elzárkózott a közléstől. A Beszélő viszont lehozta, s Kőszeg Ferenc meghí­vott a Szabad Kezdeményezések Hálózata alakuló ülésére, ahol — egyetlen munkásként — az ideigle­nes tanácsba választottak. Az SZDSZ megalakulá­sakor egy évig ügyvivő és az Országos Tanács tag­ja lettem, most pedig országgyűlési képviselője va­gyok a Pest megyei listáról. — A '90-es választás előtt az Országos Villa­mos-távvezeték Vállalat gödi telephelyén dolgozott esztergályosként, a hivatalos szakszervezet titkára volt, majd kilépett, és megszervezte a Szolidaritás Szakszervezet helyi csoportját. — Az OVIT-on kívüli dolgaim vezettek oda, hogy a munkahelyemről vitt el a rendőrség a röpcé­dulaügy kapcsán. Noha egy ilyen üzem vezetője föltehetően szoros kapcsolatban volt a belüggyel, a szaktársaim határozottan kiálltak mellettem, hogy ne küldhessen el a büntetésem letöltése után. Persze ebben az időközben megváltozott­ enyhül­­tebb politikai helyzet is szerepet játszott. Megalakí­tottuk az SZDSZ Munkások a demokráciáért nevű önálló csoportját. (Megjegyzem: a Szolidaritásból végül is nem az lett, amit mi eredetileg akartunk.) — Mivel magyarázza azt, hogy ilyen előzmé­nyek, ha úgy tetszik, „munkásmozgalmi" múlt után másodjára már nem választották be az ügyvivői testületbe? — Egy párt vezetésébe politikusok és szakértők kellenek. A tevékenységi köröket azonban külön kell választani. Az SZDSZ egykori legendás tag­ja, a Demokratikus Ellenzék magasan képzett értel­miségiekből állt a legkülönfélébb szakterületekről. Szakértők, egyszersmind politikusok voltak, s így magától értetődő, hogy a párt programját, elvi nyi­latkozatait jórészt ők készítették. Én a politikai munkának abba a részébe kapcsolódhattam be haté­konyabban (és nyújthattam volna később is nagy segítséget), amely közben — a célt megértve — a programot mások számára el kell „adni”. Amikor és ahol olyan valakikre van szükség, akik szóba tudnak állni az emberekkel, lévén, hogy az ő nyel­vükön beszélnek. Erre azonban sajnos nem került sor, mivel ezt a valós igényt „szakszerűen” nem is­merték föl. A párton belüli választásokat pedig sok minden befolyásolhatja, mivel közel sem egyfor­mák a lehetőségek a vélemények kifejtésére, meg­ismerésére, s így már nem lettem ügyvivő. Ezt per­sze nem sérelemként, csupán tényként említem... — Kicsit élesebben fogalmazva-kérdezve: a vi­dék, a munkásság szociálliberális képviselője ek­korra már fölöslegessé, hovatovább kényelmetlen­né vált az egyre inkább arisztokratikussá, belterjes­sé váló, titkolódzó „kemény" mag számára, mely a börtönökről inkább csak könyvekből olvashatott, ha a puha „üldöztetés" éveiben szerzett külföldi ösztöndíjak, meghívások alatt erre egyáltalán volt ideje? — Ezt nem így látom. Bár e kérdés a párton be­lüli elégedetlenséghez vezetett, amely végső soron jót tett a mozgalmunknak. Az igencsak szűk körű­vé váló vezetés akarva-akaratlan nem tudott elsza­kadni a konspiratív beidegződéseitől, múltjától, kapcsolatrendszerétől és stílusától, amelyet Ma­gyar Bálint találóan úgy jellemzett, hogy olyan volt, mint egy jó kis házibuli. Vagyis egymás közt, barátilag mindent meg tudtak beszélni, Így alakult ki — a felelősségkörök tisztázása nélkül — az alaktalan vezetői testületben valamilyen véle­mény, akarat, aminek megfelelően cselekedtek. Ám az SZDSZ a négyigenes népszavazás után nagy párt lett, ami — ugye —­ korántsem tekinthe­tő egy jól sikerült illegális „házibulinak”, hiszen ez már sok-sok ember, hovatovább az ország ügye. Az úgynevezett elit és a tömeg kapcsolatá­nak megtalálása, elmélyítése elkerülhetetlenné vált, hiszen egymásra vannak utalva, mind a párt­ban, mind pedig a társadalomban. A tömegkapcso­lat és -támogatás nélkülözhetetlen. Ennek megte­remtése a választások után igazán nem sikerült. Az a cél és cselekvési program, amely az Elvi Nyilat­kozatban és a Rendszerváltás Programjában megfo­galmazódott, nem egy réteghez, hanem az egész társadalomhoz szól. A szabadelvű politikai-gazda­sági tervezet mindenkinek tartogat olyan lehetősé­get, amely rokonszenves lehet akár az értelmiség, akár a fizikai dolgozók stb. számára. Hitem szerint ez jól működő gazdaságot eredményez, jóléti ál­lamhoz vezet, amelyben az állampolgár megtalál­hatja a tisztességes élet föltételeit. Pártunk „elitje” azonban képtelen volt arra, hogy ezt ismertesse, megértesse és elfogadtassa nemhogy a széles társa­dalommal, de még a saját tagságának jó részével is. Sőt viszolyog attól, hogy leereszkedjék a töme­gekhez, a tagsághoz. Amikor ezért belülről jogos kritika éri, neves képviselői értetlenül állnak, s ta­nácstalanul kérdezik: hát hogyan? Egyszerűen pél­dául úgy, hogy meg kell találni azokat, akik képe­sek erre az árnyalt, rendkívül sokoldalú, kivált­képp politikai munkára. S nem biztos, hogy ezeket az embereket a programkészítő szakértők között kell kitartóan keresni.­­ Egyetért azzal a látlelettel, hogy az elmúlt másfél évben az SZDSZ a meghirdetett programjá­hoz képest alapvető dolgokban visszalépett? Az Elvi Nyilatkozatban tudniillik még hangsúlyt ka­pott a népi radikalizmus, a hibás harmadikutasság és a hazafiság. A tömegtájékoztatásban futtatott ve­zetése nem azt tette, amit ígért, és amihez állítólag mersze volt. (Hogy mikor volt őszinte, azt most ne firtassuk!) A pártélet­ így törvényszerűen válságba torkollott, mivel nem lehet csak azért is, ki tudja, miféle bel- és külföldi érdekektől vezérelve egy tör­vényes — a körülményekhez képest jól működő — kormány, egy végre jobb sorsra érdemes ország, nép ellen átlátszóan áskálódni, mindenre nyegle nyetet harsogni, ami a többség számára esetleg jó. — Szerintem ez így durva túlzás. Számos vonat­kozásban építő magatartást tanúsítottunk, de a stí­lus gyakran lehetetlenné tette nemcsak azt, hogy ez eredményes legyen, megvalósuljon, hanem azt is, hogy látszódjék. Magam sem tudok azonosulni bizonyos vallási, nemzeti érzékenységeket sértő, szélsőséges megnyilvánulásokkal, amelyektől az SZDSZ nem határolta el magát idejében. A tagság többsége sem nézte ezeket mindig jó szemmel. A népi, vallási kultúrában, szellemiségben, azonos­ságtudatban természetes értékek rejlenek, amelye­ket —­ szabadelvű nézőpontból — ugyan nem tar­tok elsődlegesnek, de elismerem, tisztelem őket. Még akkor is, ha — vágyam szerint — én például elsősorban nemcsak mint magyar, hanem mint em­ber, világpolgár szeretnék szabad lenni. A stílus a kormánypártok részéről is a legtöbb­ször rossz volt, s ezzel együtt vezetett az ellehetet­lenüléshez, a párbeszéd-képtelenséghez, ahhoz, hogy tényleg durva módon estünk egymásnak. Ne feledjük! A koalíció egyszerűen lesöpörte az asztal­ról számos konstruktív javaslatunkat. Az SZDSZ—MDF-paktum elhibázott volt, mi többet veszítettünk vele. A kormány azóta szinte azt csi­nál, amit akar, s nem volt szüksége a mi előrevivő, építő szándékú közreműködésünkre. Ezen az áldat­lan állapoton az új vezetésünk — reményeim sze­rint — változtatni akar, miközben fenntartja a hatá­rozott, következetes ellenzékiséget azokon a terüle­teken, ahol erre valóban szükség van. (Lásd példá­ul az elfogadhatatlan idei költségvetést!) Ugyanak­kor mindent megbeszélve, érdekegyeztetve kell az Vass István, festményei kiállításának megnyitó­ján, feleségével, Vác, 1989 . • 1992. január 3. HETI MAGYARORSZÁG

Next