Magyarország, 1992. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-17 / 3. szám
Válasz az „előszobából” A Heti Magyarország 1992. január 3-ai számában ,A miniszterelnök előszobáztatása” címmel megjelent írásában dr. Szűk László igazságügyi főtanácsos az MTI-nek adott nyilatkozatom elemzése apropóján tartalmi (szakmai) sejtésekbe bocsátkozik a köztársasági elnök kinevezési jogkörének gyakorlását(gyakorolhatóságát) illetően. Nyilatkozatomnak a főtanácsos úr által adott értelmezése vitára késztet, ezért kívánok élni a válaszadás jogával. 1. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, kérve, hogy a 48/1991.(IX.26.) AB határozatában értelmezett alkotmányos rendelkezéseket abból a szempontból is értelmezze, hogy az elnöki kinevezési jogkör gyakorlásához kötődik-e határidő. Az indítvánnyal kapcsolatosan feltett újságírói kérdésre kizárólag eljárási, ügyrendi szempontokat tartalmazó nyilatkozatot tettem, amit a főtanácsos úr „jogilag korrekt mérlegen való láttatásnak” minősített. (Azaz: a miniszterelnöki indítvány jogilag nem élvez soronkívüliséget, de az Alkotmánybíróság teljes ülése — az indítvány tartalma alapján — dönthet az ügy soronkívüli kezelése mellett.) Ugyanakkor a cikk szerzője tartalmi kérdéseket felvetve — amelyekre nem „tértem ki”, illetőleg nem „érzékeltettem” — elmarasztalással sújtott. Ha nem is minden választópolgárnak, de a főtanácsos úrnak nyilvánvalóan tisztában kell lennie azzal, hogy az Alkotmánybíróság főtitkára az Alkotmánybírósághoz beérkezett indítványok tekintetében kizárólag formai, eljárási jellegű (ügyrendi) kérdésekben nyilatkozhat; a folyamatban lévő ügyről tartalmi elemzést, magyarázatot nem adhat. Ha ez a magatartás korrekt minősítést kap, akkor egyéb szakmai, tartalmi összefüggések miatti hiányérzet — a nyilatkozóval szemben — fel sem merülhet. Másképpen kifejezve: amiről a nyilatkozat nem szólt, mert „műfaja” szerint nem is szólhatott, azt kritikaként megfogalmazni számomra nem elfogadható álláspont. Ehhez képest a főtanácsos úr által elemzett „érdemibb kérdések”, a kinevezési jogkör gyakorlása (gyakorolhatósága), az ügy „sokágúságának” felvillantása stb., önmagában megálló szakmai kérdések, amelyekkel főtitkári nyilatkozat összekapcsolása, az én megítélésem szerint, csak a mélyebb összefüggések hiányával történhet... II. Tartva magam ahhoz, hogy az indítvány tartalmával, illetőleg az indítványhoz kapcsolódó (a főtanácsos úr által részben exponált) szakmai-tartalmi kérdésekkel nem foglalkozom, a cikk két megállapítására reagálni szeretnék: 1. Először a nyilatkozatomhoz szorosan kapcsolódó, az úgynevezett „soronkívüliséget” érintő megjegyzésre. Az Alkotmánybíróság eljárásának a jelenlegi szabályozás szerint nincs időtartam-előírása, „ügyintézési határideje”. A hatályos jogszabályok szerint — összhangban a nemzetközi szabályozási tendenciával — az Alkotmánybíróság hatáskörében eljárva alkotmányos felhatalmazásának részeként maga dönt az adott indítvány kivizsgálásához szükséges időről, illetőleg az indítványok tárgyalási sorrendjéről. Eme általános szabály egyetlen kivétele a köztársasági elnök előzetes normakontrollra irányuló indítványának tárgyalása. Megjegyzendő, hogy az alkotmányban előírt soronkívüliség azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság a többi tárgyalásra váró ügyei „rovására” köteles az elnöki indítványnyal foglalkozni. Az indítvány eldöntéséhez szükséges idő meghatározása az Alkotmánybíróság joga és felelőssége. A jelenlegi alkotmányos szabályozás ilyen értelemben kétségtelenül kiemeli az Alkotmánybírósághoz indítvánnyal forduló közjogi méltóságok köréből a köztársasági elnököt. Ennek a jogi helyzetnek a kimondása, az ismertetése egy főtitkári nyilatkozatban — az én felfogásomban — elvárt magatartás. És ugyancsak az én felfogásomban mentes mindenféle „akusztikától” (az indítványozó közjogi méltóságok „besorolásától”). Ezért rossz tehát az írás címe — ha úgy tetszik, „akusztikája” —, mert az Alkotmánybíróság jogi alap nélküli elmarasztalásának látszatát kelti. 2. A cikk szerzőjének általános zárógondolata szerint az Alkotmánybíróság hivatott kontrollálni, hogy a köztársasági elnök miként tesz eleget az Alkotmány 29. § (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségének, nevezetesen az államszervezet demokratikus működése feletti „őrködésének”. Ezen megállapítás a két alkotmányos intézmény viszonyát illetően — a hatályos alkotmányos szabályozás szempontjából — erősen vitatható. Azt az értelmezést sugallja, mintha az Alkotmánybíróságnak hivatalból alkotmányos feladata lenne a köztársasági elnöki hatáskörök gyakorlása feletti (folyamatos) alkotmányos felügyelet. Az Alkotmánybíróság ezt az alkotmányos hatáskörét kizárólag a Parlament Alkotmányban előírt eljárási szabályok alapján hozott döntése alapján gyakorolhatja. (Alkotmány 31/A §) DR. HOLLÓ ANDRÁS, az Alkotmánybíróság főtitkára Továbbra is: Nem követte taps annak a képviselőnek a megnyilatkozását, aki Erdei Ferenc valamely 1949-es beszédéből idézett, a szövetkezeti törvény vitájának nem a mostani, hanem előző vitájában. Most, pontosabban az elmúlt hét elején viszonylag gyorsan megszavazták a honatyák a szövetkezeti és a vele szoros összefüggésben lévő átmeneti törvényt. (De hiányzik még a földtörvény, amit eredetileg egyazon csomagban szerettek volna napirendre tűzni a képviselők.) Hogy mit mondana makói sírjában a honatyai támadás ellenére is mindmáig legjelesebb szövetkezetelméleti tudósunk? Nem tudhatni, forog-e abban a sírban, de bizonyára lesznek — főleg a kisgazdák részéről — bőséges kritikai megnyilvánulások is. Ami kétségtelen: legalább egy évet késett a törvény, hiszen a bizonytalanság visszavetette a téeszparasztok kedvét, megannyi más, főleg értékesítési gonddal egyetemben. Pártay Tivadar, a kisgazdák 80 fölötti doyenje, aki már régen szakított az általa útjára bocsátott Torgyánnál, a Heti Kis Újság újévi számába írott vezércikkében meghökkentő mondatot írt le! íme, idézem: „S az is igaz, hogy amikor sokmilliós támogatást zsaroltak ki ugyanazok az érdekeltek az államtól, hogy elfogyjon a sertéshús, mert nem tudták már hova tenni, már meg volt kötve a szerződés Szlovákiával 150 ezer sertés importjára.” Ha ez bebizonyosodik, s a felelősök megtaláltatnak, akkor akár új fejezet is nyílhat alakuló demokráciánkban. Ám térjünk vissza törvényünkhöz, amely csapást hivatott vágni az iménti példával is jelzett dzsungelben! A törvény egyebek közt előírja, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek vagyona teljes egészében nevesítendő, mígnem a fogyasztásiaké csak 30 százalék erejéig. Vagyonrészét bárki elviheti, az ipa szövetkezete k szövetkezetekben azonban a távozóknak készpénzt adnak ehelyett. Mezőgazdasági, ipari, fogyasztási és értékesítő, továbbá takarék- és lakásszövetkezetek — valamennyire vonatkozik természetszerűen az új törvény. Közvetlenül másfél millió, közvetve négy és fél millió ember jövendőjét szabják meg az újkeletű paragrafusok. Márton Jánossal, az ismert agrárközgazdával beszélgettem, aki egyebek közt hangsúlyozta: a szövetkezeti tagok túlnyomó többsége bizonyára örömmel fogadja, hogy valódi tulajdonosa, egyszersmind létrehozója lehet saját szövetkezetének. Tehát: valódi és saját! Mi sem lenne egyszerűbb, mint citálni MSZMP- határozatokból, amelyek mind az önkéntességet hangoztatták. Tudjuk, amikor a Veszprém vagy Pest megyei pártbizottság döntése után a közgyűlést is összehívták annak a már általuk elhatározott ügynek a szentesítésére, hogy ne kettő, hanem nyolc falu téesze tartozzék ezután együvé, a téesztag ugyan milyen kedvvel ment el „szavazni”. Most is felmerül: vajon mi a biztosíték az ellen, hogy kimazsolázza a téesz öt vezetője a legértékesebb vagyontárgyakat, mondjuk a kocatelepet, s akkor már ők lesznek urai az egész környék sertéstenyésztésének? Bogárdi Zoltán, az országgyűlés mezőgazdasági albizottságának az elnöke (MDF) erre azt válaszolta a rádió ráadás-műsorában, hogy bizony itt nincs már helye megalkuvásnak: az átalakulási folyamat aktív tagságot igényel, amely igenis képes megvédeni saját érdekeit. Persze hamisan tájékoztatni, becsapni mindig lehetett valakiket, ami ellen nem véd tán a legéberebb éberség sem. Tehát: élni kell tudni az új lehetőséggel, ráadásul felelős függetlenséggel, ami — ismét Márton Jánosra hivatkozom — annyit tesz, hogy döntésemért helyt is állok, mindent megtéve azért, hogy célom megvalósuljon. Sajnos, vagy 300 termelőszövetkezet jut várhatóan csődbe tavalyi „eredményei” következtében, amiben szerepe van az úgynevezett, korántsem agrárspecialitásnak titulálható sorbaállásoknak, vagyis a fizetésképtelenség láncolatának, s más okoknak is. Nehéz esztendő vár mindannyiunkra, tudjuk, nem akarnám sajnáltatni — ezt el is utasítanák! — a magyar parasztot, akit sohasem kérdeztek meg sorsa felől, mindig fölötte döntöttek, ritka kivétellel, ami csak erősítette a szabályt. („Óriási megrázkódtatások várnak a téeszekre az idén” — mondta a tévében Nagy Tamás, az Agrárszövetség elnöke.) Mégis, eljött a valódi önkéntesség ideje, ami szólam volt oly sokáig, átmegy, átmehet a gyakorlatba. Mert igaz ugyan, hogy már a szovjetek 1931-es, VI. kongresszusán ilyetén meghatározását állták a kolhoznak: „...az állami tulajdont képező földön saját termelési eszközeiket önkéntesen szocializált parasztok által alapított és saját maguk által vezetett vállalatok.” Tudjuk hetven év történelméből, a szemünk láttára felbomlott birodalom eseményeiből, hogy Ungvártól Vlagyivosztokig üresek az élelemboltok, s még a nyugati segélyt is ellopja a maffia, hogy aztán a feketepiacon adjon túl rajta. ...De messzire mentem! Igaz, ami igaz, a magyar téeszmodellről nekem hiába mondják, hogy kolhoz volt, mert ez nem igaz. (Lásd háztáji, ipari tevékenység, és így tovább.) Mindamellett csakugyan itt az ideje az átalakulásnak. Most, hogy e kommentárt írom, a tévé reggeli műsorában a balmazújvárosi Vörös Csillag Tsz elnöke beszél, panaszkodván, hogy a tagok nem a kormánytól, a parlamenttől várják, hanem tőlük, „zöldbáróktól” a változást. Kezdhetné azzal, hogy új nevet — mintha Veres Péter hazájában volna — ad a szövetkezetnek! K. N. HETI MAGYARORSZAG 1992. január 17. • 3